Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-09-24 / 38. szám

Milyenek vagyunk mi, oroszok? Egy Dániában tanuló amerikai diáklány - név szerint Roudeselle - a szerkesztősé­günkhöz küldött levelében a következőket kérdezi: „Milyenek maguk, oroszok? S mi az igazság: amit Amerikában írnak az oroszok­ról, vagy amit önök írnak önmagukról?“ Elképesztő, milyen zűrzavar lehet annak a fejében, aki a nyugati információforrások alapján igyekszik képet formálni országunk­ról. Nézzük csak, mivel traktálják az embere­ket Nyugaton: az oroszok fenyegetik a békét; részt vesznek a nemzetközi terrorizmusban; náluk ismeretlen fogalom az egyén szabad­sága és így tovább. Aki pedig nem elégszik meg azokkal az elcsépelt sztereotipiákkal, amelyeket a sajtó és a tévé kínál és mélyebbre igyekszik ásni, fellapozhatja a „tudományos“ müveket, ami­lyen például Ronald Hangley „Orosz lélek" című könyve is. Az efféle olvasmányokat széles körben terjesztik az USA-ban, Angliá­ban és Kanadában. Az olvasó megtudhatja, hogy „miért vérengzők az oroszok?“; „miért kiszámíthatatlanok az oroszok cselekede­tei?“. Oroszország története adja meg erre a feleletet - igy a szerző -, a XVII. századba kell visszanyúlni. Akkor történt, hogy Sztye- pan Razin parasztvezér szerelmét, a perzsa hercegnőt a hajó fedélzetéről egyenesen a Volga jéghideg vizébe vetette. És ezt nem egy bulvárlap firkásza írja, aki fütyül az igazságra, és rémtettekre vadászik, hanem egy irodalomtörténész, egy Csehov- és Dosztojevszkij-kutató. Mi lehet a válaszunk? A levél szerzőjének javasoljuk, hogy olvassa Dosztojevszkijt, aki gyűlölte a „cél szentesíti az eszközt“ elvét, vagy Csehovot, aki még az elesett „kis ember" sorsát is átérezte - s máris képet alkothat magának az orosz jellemről. Ezután már nem is lesz szüksége az említett Hang- ley-féle irományok tanulmányozására. Vagy talán időben valami közelebbit ajánljunk? Például a jól informált United States News and World Report című folyóiratot? Abból kiderül, hogy „a CIA-nak megvannak a ma­ga. dezinformálást szolgáló tervei, melyek­nek egyetlen célja, hogy hátrányos megvilá­gításban tüntessék fel az oroszokat" íme az eszközök és íme a célok. Kétségtelenül helytelen volna, ha nem látnánk, hogy vannak az USA-ban olyan emberek is, akik igyekeznek megismertetni a valóságot a széles közvéleménnyel. Há­rom évvel ezelőtt a Szovjetunióba látogatott A. Reznik, a New Yersey-i egyetem profesz- szora, aki könyvet akart írni Szibériáról az amerikai iskolásoknak. A szerzőt lapunk is vendégül látta. Reznik ellátogatott Novoszi- birszkbe, Jakutszkba, Irkutszkba, több ezer kilométert tett meg vonaton, repülőgépen, hajóval. Elbeszélgetett tudósokkal, kolhoz­parasztokkal, egyházi személyiségekkel, ki­adói szakemberekkel, az utca emberével, és az amerikaiakra jellemző ügybuzgósággal megírta, mit látott, és hogyan értelmezi azokat. Sajnáljuk, hogy nem ajánlhatjuk az ameri­kai diáklánynak és mindenkinek, aki hiteles adatokat akar szerezni országunkról, e könyv elolvasását. Reznik professzor, több mű szerzője ugyanis az USA-ban nem talált kiadót könyvének megjelentetésére. Milyenek is vagyunk mi, oroszok, ponto­sabban mi, szovjetek? Mert mi száznál több nemzet és nemzetiség vagyunk Lehet, hogy tisztábban fog látni ön, ha elolvassa lapunk e számában Afanaszij Dolbnyának, a második világháború veterán­jának történetét, aki kilenc gyermek apja, és huszonhárom unokával büszkélkedik. E nem mindennapi történetből kitartó akarat, mun­kaszeretet, népünk végtelen türelme tükrö­ződik. Lehetséges, hogy érthetőbbé válik népünk békeszeretete, ha megismeri példá­ul a belorusz nép sorsát, amely a legutolsó háborúban kétmillió 230 ezer embert vesz­tett, vagyis a köztársaság minden negyedik lakosát. Amikor népünkről, életünkről beszélünk, senkire sem akarjuk rákényszeríteni életfor­mánkat, senkit nem akarunk kioktatni. Csu­pán azt akarjuk, hogy megértsenek bennün­ket. Nyugtalan korunkban ugyanis a félreis­merés ugyanolyan veszélyt rejt magában, mint a nukleáris fegyver, amelyet a Szovjet­unió kötelező ígérete szerint nem alkalmaz elsőként. (Szputnyik) Dolbnya, a katona súlyos sé­rülést szenvedett: aknaszilánk fúródott a szívébe. Mégis élet­ben maradt. Voroncsihin se­bésznek nem álltak rendelkezé­sére a szívműtéthez szükséges feltételek, mégis megoperálta a sebesültet, és megmentette az életét. Szemjon Ivanovics Voroncsihin, az Izsevszki Orvostudományi Egyetem se­bészeti tanszékének professzora levelet kapott az uráli Cseljabinszkból, ahol so­hasem járt. „Üdvözlöm önt, életem megmentője - így szól a levél. - Tiszta szívemből köszöntöm és a lehető legjobbakat kívá­nom önnek. Csodálatos módon találtam rá önre: Moszkvában vendégeskedtem a barátaimmal, ellátogattam egy képző­művészeti kiállításra, és ott megláttam az ön portréját. Nevem Afanaszij Pavlovics Dolbnya. A háború legvégén az izsevszki hátországi kórházban megoperálta a szi­vemet Ma már nyugdíjas vagyok, de azóta is jó egészségnek örvendek. Néha fáj a fejem, a vérnyomásom 150/70, egyébként minden rendben. Amint meg­pillantottam az arcképét, azonnal elhatá­roztam, hogy levelet írok önnek. Ha ér­dekli, részletesen is beszámolhatok ma­gamról. Nagyon várom válaszát. Afana­szij Dolbnya, Cseljabinszk. 1981 ápri­lis 7." Voroncsihin, akinek már sok-sok beteg megfordult a keze alatt, a legapróbb részletekig emlékezett arra a kockázatos műtétre, amelyet 1944 késő őszén vég­zett el, a mai fogalmak szerint teljesség­gel megengedhetetlen feltételek között - fielyi érzéstelenítéssel! A beteg érezte, amint fölnyitják, majd összevarrják a szí­vét. Nem mindennapi eset volt. Ez az ember hosszú ideig viselt a szívfalában egy körülbelül két centiméter hosszú ak­naszilánkot, anélkül, hogy erről sejtelme lett volna. És mivel nem voltak panaszai, a dologról az orvosok sem tudtak. Szá­mos egyéb sebét kezelték. Dolbnya tagbaszakadt, majd kétméte­res, széles vállú, szívós legény volt. Álla­pota gyorsan javult, már ki is vezényelték, hogy szedjen krumplit a kórház számára az egyik közeli gazdaságban. A katona örömmel dolgozott a friss levegőn egy hónapig, nagy lendülettel csapta a szelet a helybeli lányoknak, kifulladásig ropta a táncot, és meg sem kottyant neki. Egyáltalán nem érezte betegnek magát. Egy ízben reggelig elmaradt valahol, a kórház parancsnoksága úgy döntött, hogy önkényes kimaradásáért idő előtt visszaküldik egységéhez. Ám Dolbnya ekkor panaszkodni kezdett, hogy fájdal­mai és légzési zavarai vannak. Mellkasröntgenre küldték. Bekap­csolták a készüléket, és a meglepetéstől fölkiáltottak: a készülék ernyőjén világo­san látszott egy éles, fekete sáv a szívén. Egy szilánkra hasonlított. A fémtárgy rit­mikusan, az érveréssel egy ütemben mozgott. A két nap múlva megismételt vizsgálat azt mutatta, hogy a szilánk elmozdult a szív belseje felé. A halogatás ebben az esetben egyenlő lett volna a halállal. Voroncsihin sebész semmit sem hallga­tott él paciense élöl. Becsületesen el­mondta neki, hogy a helyi kórház sze­mélyzetének nincs szívmütéti gyakorlata, a megfelelő felszerelés is hiányzik, ám a beavatkozással nem késlekedhetnek egyetlen napot sem. Azt javasolta, vé­gezzék el a műtétet helyi érzéstelenítés­sel. Dolbnya beleegyezett. Dolbnya következő, 1981 nyarán Írott leveléből: „Az altáji határvidéken születtem, par rasztcsaládban. A háborúig traktorosként dolgoztam. 1938-ban hívtak be a hadse­regbe tényleges szolgálatra. Elvégeztem Afanaszij Dolbnya - akit elkerült a halál egy repülöaltiszti iskolát, és reptéri mű­helyekben dolgoztam. Amikor 1941-ben Hitler megtámadta a Szovjetuniót, vala­mennyiünket a frontra irányítottak. Én valamilyen oknál fogva a tüzérek­hez kerültem. A 673-as tüzérezred tarac- kos ütegénél szolgáltam. Ezredünk külö­nösen forró napokat élt át a kurszki kanyarban, Prohorovka falu közelében Nagyon sokakat temettünk el akkor, de én életben maradtam. Hadseregünkkel nyugat felé haladtunk. Harcoltam Szmo- lenszknél és Brjanszknál, majd megse­besültem.“ „Máig is őszintén csodálkozom - em­lékszik vissza Voroncsihin professzor. - Ezt a halálos sebet kapott legényt, isten tudja, meddig cipelték feldúlt földutakon, vonaton a távoli hátországba. Amikor begyógyultak a sebei, egy hónapig a kö­zeli krumpliföldeken dolgozott, és ez idő alatt egyszer sem érzett fájdalmat a szí­vében. Pedig jókora fémdarabot viselt a testében. Ez aztán a szervezet! Őszin­tén szólva, ha nem lett volna olyan elké­pesztően egészséges, valószínűleg rá sem szántuk volna magunkat erre a ve­szélyes kísérletre.“ ,,En meg - írja Dolbnya - a magam módján készültem a műtétre. Már előző este figyelmeztettek, hogy ne egyek sem­mit No de hát hogyan gondolták?Éhes vagyok! Reggel úgy döntöttem, még egy­szer jóllakom, mielőtt meghalok Befal­tam egy szelet vajas kenyeret, cukrot, Afanaszij Dolbnya a moszkvai képtár­ban járva nagy meglepetéssel fedezte fel Szemjon Voroncsihin orvospro­fesszor portréját (P. Jelkin Izsevszki festőművész alkotása) a kását is megettem, majd a saját lába­mon bementem a műtőbe. Nem találtam ott senkit. Na, én fölfeküdtem a műtőasz­talra, és vártam az orvosokat. Elsőnek Allocska nővér érkezett meg. Leült mellém, megnézte a pulzusomat. Majd jöttek a többiek is, letakarták az arcomat egy lepedővel. Voroncsihin se­bész injekciókat adott be nekem. Ekkor éreztem először rosszul magam: mintha egy nagy kupac jeget tettek volna a mel­lemre. A műtét alatt semmi fájdalmat nem éreztem. Csak amikor vágtak, mintha tűvel szurkáltak volna, de azt is gyengén. Minden könnyű és elviselhető volt. Az orvos és az asszisztensek párbeszédét az elejétől a végéig hallottam. Nem taga­dom, az idegeim az elején rakoncátlan- kodtak. Különösen, amikor széthúzták a bordákat, felvágták a szivburkot, és kézbe fogták a szívemet. Ez aztán már egyáltalán nem volt ínyemre. Úgy érez­tem, hogy a fejemből minden vér a lá­bamba szaladt. »Na - mondom tréfálkoz­va Allocska nővérnek -, eljött az én halálom perce« Ó meg nyugtatgat en­gem, mosolyog, közben meg a könnyei potyognak. ötször állt meg a szívem, amíg ön, Szemjon Ivanovics, meg nem találta és el nem távolította a szilánkot. Egész idő alatt eszméletnél voltam. Még mondtam is, ha emlékszik rá, hogy ne siessen a varrással, csináljon meg mindent ala­posan. Nem nagyon akaródzott másod­szor is fölfeküdni a műtőasztalra. Abban már nem kételkedtem, hogy életben ma­radok. Utána ön személyesen vitt vissza a kórterembe, éjszakánként ott virrasztón az ágyam mellett. Eleinte egyáltalán nem volt étvágyam, és megint csak ön volt az, Szemjon Ivanovics, aki kiment a helyi piacra és húst vett, hogy kiegészítse a sovány kórházi kosztot. Szinte belém diktálta az ételt, lassanként gyógyulni kezdtem“. Dolbnya szíve azért állt meg ötször is, mert a műtét során összevissza hajlítgat- ták, elszorították a szívbe vért szállító főereket. „A családomról is beszámolnék önnek- írta tavaly ősszel megmentöjének az egykori katona. Hat fiam, három lányom és huszonhá­rom unokám van. Az asszonnyal minden fiunkat kíházasítottuk, minden lányunkat férjhez adtuk. 1980. december 1-én elte­mettem hűséges páromat, aki egykor alaposan leszidta, és kerítönek titulálta magát...“ „Igen, így esett a dolog - fúj egy nagyot Szemjon Ivanovics. - Dolb- nyát a mi Allocska nővérünk ápolta. De nem egyszerűen csak ápolta, hanem be­le is szeretett fülig, nem is sejtve, hogy a mi derék katonánknak törvényes fele­sége van az Altájban, aki visszavárja férjét a háborúból. Dolbnya meggyógyult, és hazautazott, semmi jogunk nem volt rá, hogy visszatartsuk. Én, végiggondolva a dolgot, írtam neki egy meglehetősen szigorú levelet, amelyben szemére vetet­tem könnyelműségét. Röviden azt taná­csoltam neki, ne bolondítsa szegény Al- locskát, hanem vegye feleségül annak rendje és módja szerint. Ekkor válaszolt nekem Dolbnya felesége, és nem éppen a diplomácia nyelvén A háború után Dolbnyának mint érde­mes veteránnak fölajánlották egy kis tej­üzem igazgatói tisztét Petrovka faluban. Később a gyár beleolvadt egy nagyobb kombinátba. Dolbnya pedig az egyik részleg vezetője lett, tizennyolc évig dol­gozott ebben a beosztásban. Nehéz, sok idegeskedéssel járó munka volt ez. „Egész idő alatt teljesen egészséges­nek éreztem magam - írja Dolbnya.- Csak rossz időben éreztem magam bágyadtnak. De ha nekilát az ember a munkának, a gyengeség nyomban el­múlik. Minél többet dolgozom, annál egészségesebbnek érzem magam. Már­pedig sokat és szívesen dolgozom. Csak magamnak, a gyerekeimnek meg az unokáimnak nyolc házat építettem föl a saját kezemmel. És segítettem minden­kinek aki kérte. Röviden, így fest az életem, amelyet ön mentett meg. Elmondhatom, hogy önnek köszönhetően él ma a világban harminc ember, a Dolbnya-utódok. Rend­kívül hálás vagyok a kórház minen akkori munkatársának, különösen önnek, ked­ves Szemjon Ivanovics. Szeretnék sze­mélyesen is találkozni önnel, hiszen le­vélben nem lehet mindent elmondani. Afanaszij Dolbnya, az ön páciense Cseljabinszk, 1981 szeptember 29."' ANATOLIJ HOROBRIH ÚJ SZÍ ★★**★★★★★★ 1982 IX. 2

Next

/
Thumbnails
Contents