Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-09-10 / 36. szám
sem fejezte a mondatot, mihelyt megérezte, hogy részévé olvad a tömegnek, az pedig a szélesre tárt kapun át a hosszú, ívelt padsorok közé sodorja. (Vigyázzon, hova lép! Ez az én helyem! Nézze, mi van a jegyére írva! Ne pofátlankodjék! Mindnyájan be fogunk férni. Sok jó ember kis helyen is elfér...) Jóból is, rosszból is több jutott nekik annál, amennyit szerettek volna. Fülledt levegő volt, s undok verejtékszag lebegett benne. Mit keresek én itt tulajdonképpen? - morfondírozgatott. Nézte a sátor faragott faoszlop alakúra fölhúzott falait, a tömör nézősorokat, a kerek porondot. Ezennel magam is része lettem Mile világának, gondolta. Biztos, hogy röhög rajtam..de nem vett észre ilyesmit, sez megbillentette az egyensúlyát. A porondon éppen az utolsó simítások folytak. Mégsem szabad lebecsülnünk Miiét, tette hozzá, ő tudja, mit akar! Erről azonban nem volt egészen meggyőződve. Végül is, mi közöm az életmódjához? Ez, ami itt összeköt bennünket, ez csak véletlen. Csak egy hülye véletlen. Kioltották a fényeket. Bevonulnak az artisták, élükön a rendezővel. Sokan vannak. A kezükben virágok. A rendező szónokol. „Demagógia“, veti oda valaki. Végre az artisták szétszórják a csokrokat, s a zenekar robbanásszerű indulóba kezd. Aznap este nem volt szándékomban odamenni, kezdte, hogy gondolatait a Miiével folytatott iménti párbeszédre kapcsolja. Vlado a verseit olvasta. Gyön- gécske szövegek voltak. ,,lgy nem írnak verseket“, mondta volna, de csak magában fűzte hozzá: Mit tudsz te erről?, s nem bírt szabadulni annak a kisdiáknak az érzésétől, aki valami városba csöppent, s úgy érzi, hogy elveszett, mintegy kakas, ha idegen szemétdombra kerül. Egy lány ült mellette, mélyen dekoltált fekete ruhában. Úgy ismerte, hogy ö a fekete hajú, magas homlokú és vágytól csillogó szemű Mária az első évfolyamból. „Szörnyű versek“, mondta Mária, mintha csak az ő gondolatait olvasta volna. Hősünk pillantása belebonyolódott a lány buja hajzatába, mely vállát és arca nagy részét is elborította, majd ölében kuporgó nyugtalan, hosszú ujjain siklott alá. A lány olyan nézéssel pillantott rá, amelyben több rejlett egy párbeszédre való kezdeményezésnél. Egyszerűen egy kacér nő, szögezte le magában, mintegy védekezésül, de tudta, hogy ez nem igaz, s hogy az este másik partján lesben áll valaki: valaki, akit nem ismert, de sejtette róla, hogy ott lapul, s hogy ez nem jó. Ismét megpróbált véleményt nyilvánítani, de valami elakasztotta, ezért csak ennyit mondott: „Vladótól bizony többet vártam“. Örült, hogy kitérhetett az ítéletmondás elől. Valami győzelemfélét vagy megkönnyebbülést érzett az egészben, mint mikor az ember eltépi magát egy szakadék látványától. Persze, valami kárhozatosan vonzó is volt a látványban. „A költészet nagy dolog, nem szabad alkut kötni vele“, mondta Mária, míg szeme olyan színűvé lett, mint az égbolt a hegyek fölött. Érezte, hogy ibolyántúli sugarak áramlanak belőle, amelyek képesek kioltani a látását. „Olyan, mint az élet“, mondta, s a lány jelenléte olyan szavakra ösztönözte volna, mint „akár a szerelem“, valami olvasmányemlék nyomán. Mégis úgy alakult a dolog, hogy ezt az egész párbeszédet Máriával valószínűtlennek érezte. Mit tudott ő a szerelemről? Azokban az időkben, amikor ö volt serdülő kamasz, szerelem nem létezett. Manapság az a leghelyesebb, ha az ember sehol sem köti le magát, hallotta valakitől, aki az életet a gyakorlati oldaláról fogta föl. Mária továbbra is úgy beszélt, mintha a férfi magányának falait próbálta volna áttörni, ö pedig óvatosan, mint a csiga a héjából, ki-kidugta onnan a fejét. Most Mirjana olvasta a verseit. Olyan érzés fogta el, mintha ködön át figyelt volna. Zakatol, zakatol, de magot nem ád, jutottak eszébe a professzor szavai. Máriát nézte. Aztán valóban a köd jutott eszébe, a köd a folyó fölött, amelyen a januári átkelés történt. A folyón zajlott a jég, s léggömbök gyanánt pukkantak körülöttük a gránátok. „A haldoklásban mindenki magányos“, írta a huszonnégy éves költő. Ó ekkor töltötte be a tizenhetet, s életismerete a szőke Elena képébe öltözött, aki szerette, akivel a csónakba szállt, de mire elérték a túlsó partot, Elena már nem élt. „Mesélj valamit magadról“, szólt Mária, míg mentek az utcán. Mély és lágy volt a hangja, mint az áptjlisi alkony. Csupa egyhangúság, gondolta. Eszébe jutott, milyen gyötrelmes érzés volt, amikor beiratkozás előtt az önéletrajzát fogalmazta. Ugyan mi érdekes akadhat az életemben, amiről cseveghetnénk? Haladtak egymás mellett a Köztársaság téren, amely kihalt volt, s nem tartották be a forgalmi szabályokat. Némileg a konvenciók ellen is lázadtak vele. „Odaadhatom, olvasd el az önéletrajzom másolatát.“ Mária ízléstelen viccnek fogta föl a dolgot. Kószáltak az utcákon, ahol a lámpák fénye ritkás, sárgás pocsolyaként ömlött el, s megállapította, hogy tulajdonképpen sohasem törte a fejét a múltján. A múlt nem létezett. Csak a jelen volt. Meg a jövő. (?) Volt a komor belgrádi éjszaka, volt Mária, aki az élet zászlaját lobogtatva úszott rajta keresztül. A porond több változáson is átment. A lengő trapéz most kúszott a nézőtér fölé. „Lezuhan!“, sikoltotta hisztérikusan valaki, mialatt körben síri csönd feszült. Az artistanő össze-vissza pörgött a levegőben, s a nézők hátán föl-le szaladgált a hideg. „Oda van kötözve“, szólt Milo, s ezzel megtörte az élet és a halál mezsgyéjén billegő pillanat varázsát. Csak a banális kör maradt, ahonnan az imént elvonultak a kutyák, most pedig, a műsort követve, a bohóc jelenik meg rajta. A végén minden banális lesz, s közben Milo életfölfogására gondolt. Miiéből sosem lesz doktor, mondta magában, de az sohasem okoz majd neki fejtörést. Nem is meri majd senki fölhánytorgatni előtte. A trapéz magasan a nézőtér fölött lengett, ö pedig ült Miiéhez préselve, s egyedül érezte magát. Közben arra gondolt, hogy kint milyen forró a júliusi éjszaka, s hogy Mile biztosan el fog vonulni azzal a magas szőke lánnyal, akit megismert. Lopva többször is megfigyelte a lány profilját, feltűnően kiálló arccsontjait. „A bohóc belevaló pofa“, szólt Mile. A szőke lány a hasát fogta, szája kapu nagyságúra nyílt. A nézők tapsoltak. Kispolgárok, szerette volna kiáltani. A nézők kacagtak, ő pedig érezte, hogy eltűnik a kerekded térségből, amit a sátorponyva határol, s kijut az utcára, az idő örvényébe, mely könyörtelenül nyeli a napokat. Később mindkét kezével egy reggelbe fogózott, amikor a lányt már nem Máriá-' nak, hanem Mariának szóllította, s mindketten régen fölhagytak már az áprilisi est talányának a fölfejtegetésével. „Komolyan gondolod, amit mondtál,“ kérdezte Mária, míg fésülködött. „Mit?“ „A korsót, amit a fagyok szétmartak.“ „Ez az én filozófiám, felelte ironikusan. „Sohasem filozofáltam. Azt mondják, hogy az egész egy nagy hülyeség.“ „Köszönöm.“ „Meg vagy-e győződve arról, hogy a filozófiából meg lehet élni?“ „Egyszer se törtem rajta a fejemet.“ „Ideje volna már, hogy elkezdd.“ Arcába bámult a lánynak, ismeretlen térségeket fedezett föl a tekintetében, s újra megállapította, hogy lényegében nem ismerik egymást. Már három esztendeje laknak itt együtt ebben az apró szobában, de alig ismerik egymást jobban a házmesternél, aki minden reggel az ablakuk alatt szórja ki a szemetet. Mile, az belevaló srác. így mondják róla. Valaha mozdonyvezető volt, s még ma is a fülében zakatol a Simplon-expressz robaja. Mesélt nekem erről, s én megértettem, mert nem könnyű ám házmesterkedni, ha az ember már beleolvadt a tüzes paripa bizarr lényébe. Miért éppen Mi le jutott eszembe? A tejesnénihez is mérhettem volna a dolgot. Az ördögbe a tejesnénivel! A tejesnéni, az maga az egyhangúság. Mile, az más. Mile fölkan- tározta a tüzes paripát, s lebukfencezett róla. ,,A tüzes paripa nem tűri a szeszbűzt“, mondta neki valaki az irodában, ha jó nevelést kapott az illető, mert az embernek mondani kötelesek valamit, ha elbocsátják a szolgálatból. Kitekintett az ablakon, s látta, hogy a szemétgyűjtők már üresek. Furcsának találta, hogy ezúttal nem hallotta a pléh süketen kongó zörejét. „Igényled-e, hogy újra megmagyarázzam a dolgot?“ - mondta valamivel később Maflának. „Nem.“ „Akkor hát a beszélgetésnek vége.“ Vette a felöltőjét, s berántotta maga után az ajtót. A folyosón összehúzta a kabátövet, s lefelé indult a megcsavart lépcsősoron, képzetei közt Mafia arcát cipelve. A kép lassan halványulni kezdett, gyöngült benne a valósággal való kapcsolat, míg végre ki nem söpörte belőle az udvar friss légáramlata. Haladt a hosszú utcán, mellette acél sínpár futott, mint egy testet öltött geometriai tétel. A villamos éppen elment. A villamosok mindig az orra elől mentek el. Az utcasarkon vásárolt egy újságot, de bele sem nézett. Átvágott egy kereszteződésen, s túl rajta cigarettát vett. Ekkor már olyan utcán járt, ahol morajlott a forgalom, s személyisége lassan fölszívódott az általános iramban. Szerette ezt a városi sokadalmat, mindig el tudta őt ragadni a nyüzsgés. Martára gondolt, aki a záródolgozatát írta. Egy hónap múlva diplomázik, gondolta. Hadd diplomázzék! Miért kellene emiatt megkeserítenem a reggelt? A reggel komor volt, de öt ez nem zavarta, hanem teli tüdővel szívta befelé, s valami lendületfélét érzett, mely minden új kereszteződéssel tovább fokozódott benne. Olvadást érzett a levegőben, noha a hőmérő a gyógyszertár ablakán nem erről tanúskodott. Ö azonban sejtette, hogy a télnek már vége, s nem tudta elhessegetni ezt az érzést. Ugyan mit tud Mária egy ilyen reggel varázsáról? töprengett. Itt nem segít a matematika. Azt hiszem, itt van a mi kölcsönös meg nem értésünk lényege: Igen, megtaláltam! Gondolom, ezt pontosabban is körül kell határolnom: nem egyezünk annak a reggelnek az értékelésében, amelyiken a befagyott korsók darabokra szoktak hullani. A korsó széthullhat, ahogy vízzel is meg tud telni. Az enyém most éppen széthullóban van. Érzem, hogy potyognak a cserepei. Iszonyú csörömpölés ez, a potyogó cserepeké. Az ember elveszítheti benne az életét, vagy elfeledkezhet magáról. Ténfergett az utcán, s arra gondolt, ..hogy Mafia szívéből valami követ csinált, s ez sohasem fog már fölolvadni. Eddig csak sejtelme volt róla, de most meg is bizonyosodott. Csak azt nem tudta, hogy az évek álltak-e az útjukba, vagy az az út már korábban is el volt-e torlaszolva. „Nem megyek vizsgázni“, mondta. Mariának igaza volt. Neki mindig igaza van. Aztán egy másik utcán is végigbaktatott, de nem fordult be jobbra, hanem a sarki kávéházba ment. A kávéház szinte üres volt. Csak két férfi ült az egyik asztalnál: megesküdött volna rá, hogy gépkocsivezetők. „Egy szilvóriumot“, mondta a pincérnek, majd egy hajtásra kiitta, s így szólt: Még egyet hozzál, végül azt gondolta: még le találok részegedni. De erről nem volt meggyőződve, ezért nem is aggasztotta, hogy iszik. Man a nem ért engem, gondolta. Tulajdonképpen ahhoz, hogy megértsük az embert, meg kell őt ismernünk. Mi pedig nem ismerjük egymást. Észrevette, hogy ma már másodszor jutott eszébe egy bizonyos megállapítás. Ismét Manára gondolt, aki most szorgalmasan tanul, és tudja, mit akar, amíg ő itten ücsörög, kifeszítve egy kínpadon, a geometria őrült vonalai és valami más dolog között, ami olyan igen valószínűtlen, hogy csak egy szétfagyott korsó szimbólumával lehet kifejezni, de közben senki sem érti az egészet. Különben is mi a jófenének kellene érteni az embert? Ült a kávéházban, ahol a két gépkocsivezető jól emészthető vicceket mesélt és sporthíreket böngészett. (A Zvezda hebehurgyán két pontot veszített az őszi bajnokságon, s most kénytelen lesz teljes gőzzel ráhajtani. Perót dühíti a dolog. A pincért nemkülönben.) Még egy töményt felhajtott, kihúzta táskájából a kéziratot, s még egyszer figyelmesen elolvasta. Elégedett volt vele, csak néhány géphibát kellett kijavítania. Fizetett, s indult a szerkesztőségbe. Ez történt három hónapja. Most itt ül Miiével a cirkuszban, jóllehet ezért már maga is gúnyolta magát, s nem bírta fölfogni, miért, Mafia pedig nem bír belenyugodni, hogy ö, a társa otthagyta az építészmérnöki kart. A porondon egymást váltogatták a tigrisek, a kötéltáncosnők, s most bukkantak föl a lovasok. Feszülten figyelt, mert szerette a lovakat, s őrült körvágtájuk azt a távoli országot varázsolta a képzelete elé, ahonnan a lovas szemében egy darab kék ég is ott csillogott. Semmit sem tudott arról a földről. Nem ismerte a lovast, akit az élet örvénye kitépett a szülőföldjéről. A lovak veszett iramban vágtáztak, s a fölvert por a sztyepp beláthatatlan terei fölött kavargott, messze túl a Káspi- tengeren... Kigyulladtak a fények, a műsor véget ért. Kint nyári éj fogadta, üres utcákkal és kimért ház-sziluettekkel. Ment, ezek állkapcsai közé csukottan, s megint úgy érezte, hogy elveszett lélek ő ebben a városban. Jó alakja van Mile szőke nőjének, gondolta, míg búcsúzott tőlük. Azt a Mariával kapcsolatos dolgot nem kellett volna mondania. Nincs szükségem közvetítőre. Aztán sokáig nem gondolt semmire, csak gázolt a városon át a vidéki ember magányával. Később az üres Szobára gondolt, ami várta. Mária visszatér, állította meggyőződéssel, az nem kétséges. Átvágott néhány kereszteződésen, ahol nem volt forgalom, s örült, hogy nem kell az útját hosszabbra nyújtania. Mi hát a probléma? töprengett tovább, mikor egy meredek utcán kezdett lefelé ereszkedni, s néhány utassal találkozott, akik most jöttek a vonatról. Választ nem kapott, csak újabb kérdések bukkantak föl. Minden kérdés újabb kérdést szült, s ahogy ment, képek merültek föl az életéből: ellentéteket látott bennük, amelyeket sohasem próbált föloldani, tájakat, amelyeket sohasem próbált meghódítani. összebonyolódott az egész, mondta magában, s messzebb látott, mint az első pillanatban gondolhatta volna, s szinte visszarettent a fölkínálkozó döntések elől. Később megállapította, hogy tulajdonképpen kevésbé ismeri magát, mint a magányt, amelyet az az éjjeli csavargás adott neki. „Mit keresel fff?‘hallotta a hangját egy fojtott visszhangban. ,,Aranyat ások.“ „Megtaláltad-e?“ ,,S mire neked az arany?“ „Ezen nem törtem a fejemet.“ Később megfigyelte, hogy még egy probléma van itt. Ma nem akarok problémákat, szólt magában határozottan, s arra gondolt, mekkora ostobaság volt tőle, hogy elment abba a cirkuszba. Ekkor már az utolsó kereszteződést is maga mögött hagyta. Mindig gyűlölte ezt az utcarészt. Maria visszatér, gondolta, mintha elfelejtette volna, hogy ezt már mondta egyszer. Aztán arra gondolt, hogy egy egész részt át kell majd dolgoznia a könyvében. Később eszébe jutott a pénze, ami nincs, meg a vizsgái, amiket nem tett le. Igazán hülye voltam, hogy elmentem a cirkuszba, hangsúlyozta, maga sem tudva, miért. Később a ház közelében, mintegy összefüggéstelenül ez jutott eszébe. Sose vágd el a fa gyökereit, mert ki fog száradni! s érezte, hogy ez már valami. De ez sem tartalmazta az egész problémát. Ez csak a megoldás volt. A probléma a türkmén lovas volt, akit kitéptek a szülő talajából, s a világ pólusai közé taszítottak. Nos, ez az! mondta magában, s kinyitotta szobája ajtaját, amely mögött senki sem várt rá. KONCSOL LÁSZLÓ fordítása * Mai jugoszláviai szlovák elbeszélő
