Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-09-03 / 35. szám
ZILINSKAITÉ ättal teli kosárral Piros- tott. Az erdőben fenyö- és cigarettavégek he- Farkasnak híre-hamva i Piroska. Hol vagy, te íyok közül kioldalgott It, alig húzta a lábát, nyútt, bundája foltos, >lna vinni, vagy egye- i. Közömbös tekintete logy nem csak piros öld, kék sapkás, sőt 'ó kislányokat is látott, ajtott Piroska. - Na,- szűrte a szót nagy gymamához - felelte - biztatta egykedvűen g sem mozdult. Csak >sodó szemmel a farikik a nagymamád? - pislogott Piroska. kérte a farkas, ijesztő 3etve. e te odajössz? - mor- jl Piroska. t leszek - ígérte elégtarkas. jeszel? rkas elindult a tüskön nintha földbe gyökereidül)! - kérte a farkas ingón. ’iroska a mohát tépe- tudnál itt megenni? ság a nagymamával? lerúgta a cipőjét, leült kosarat. Levágott egy vanyú uborkával ette. terest is. S csak úgy íkaromnál élesebb sóit rá a farkasra. - És m falta az uborkát... ralami cifra megoldáséi Piroska a farkast IÁN PÉTER fordítása A görbehátú vénlegény az egész nyarat kinn töltötte a szivattyúnál. Jól megvolt vele a szövetkezet, s ő is a szövetkezettel. Istvánnak hívták. Csak így egyszerűen, Istvánnak. A vezetéknevét talán csak a bérelszámolók tudták. Kit is érdekelt volna, hogy István milyen István? Ha mégis meg kellett valamiért különböztetni másoktól, akkor hozzátették, hogy a szivattyús. így lett a foglalkozásából vezetéknév, ha egyáltalán szükség volt rá. Nagy ritkán, inkább csak ha sok eső esett, vette a fáradtságot és beballagott a faluba, akkor is estefelé. Megivott egy korsó sört a kocsmában és állandóan a szivattyúról beszélt. A körülötte ülők meghallgatták, hiszen úgyis mindegy, hogy az ember miről szövi a szót. Mindenki arról, amiről tudja. Főleg a munkájáról, meg a konfliktusairól. Istvánnak ugyan nem sok baja akadt a gondjára bízott gépezettel. Csak önteni kellett bele a motorolajat, lekenni a csapágyakat és elpöfögött az hetekig anélkül, hogy szerelőt látott volna. Hát ezt magyarázgatta István a hallgatóinak, hogy miképpen kell az olajos kannát tartani, hogy a nyílás mellé ne folyjon az üzemanyag és hogyan kell a zsírzó csövét ráilleszteni a kenöfejekre, hogy jól ráharapjanak. István külön szakkifejezéseket agyait ki magának, s örült, ha mások nem értették, amit mond. Az volt az elve, hogy a szakmának, mégpedig mindegyiknek az a fortélya, ha más nem beszéli a hozzá tartozó szaknyelvet. Ezért nagy tudomány a szerelőké, meg a növénytermesztő mérnöké, sőt a halász egyesület elnökéé is. Az utóbbit onnan ismerte, hogy néha meglátogatta öt, mikor dolga akadt a csatornákon. Istvánnak külföldi cigarettát hozott, meg gyertyát, hogy legyen mivel esténként világítania a kalyibájában. Ilyenkor elmagyarázta a szivattyúkezelőnek, hogy hányféle halat tartanak számon a csatornákban és még milyeneket szeretnének odatelepíteni. Megbízta Istvánt, ha netán idegenek jönnének horgászni a vizekre, írja fel a kocsijuk rendszámát. Aztán jóegészséget kívánt az öreglegénynek és hetekig nem mutatkozott. A férfi jól érezte magát a kietlen síkságon. Messziről úgy látszott, hogy a közelben rajta kívül teremtett lélek sem lakik. Egyhangú óriási szántóföldek vették körül Csupán északra húzódott félkaréjban egy füzekkel benőtt zsombékos. A környék lakói tudták, hogy a fákon túl három házikó lapul tisztes távolban egymástól. Még a régi tanyavilág maradványai. A háromból csak kettőben laktak, azokban is csupán a nyár elejéig. Azóta abból a kettőből is kiköltöztek. Nagy okuk volt rá István azt is tudta, hogy le fogják rombolni a házakat, nem is sokára, legkésőbb őszre. Ha eszébe jutott, akkor mindig mélyeket sóhajtott és sajnálta, hogy ilyenkor nem látja őt senki. Pedig láthatnák. Tudnák meg az emberek, mennyire nyugtalanítja a lelkét valami Hiszen olyan dolgot átélni, mint ami vele történt, nem mindenkinek adatik meg. Ismerte az idegenből jött fiatalembert. Előbb mindig nála jelent meg. Letelepedett mellé a fűre és hosszúkat hallgatott. Bár volt eset, mikor meg csak úgy dőlt belőle a szó. Istvánnak csak az nem tetszett, hogy a beszédéből sehogy sem bírta kihámozni a foglalkozását. Meg is kérdezte egyszer tőle.- Miféle beszéd a tiéd? A fiú azt felelte - Filozófia. István vállat vont, aztán mindegy volt neki, hogy a legény miket zagyvái össze. Maga érti, mondja csak, ha megkönnyebbül tőle a lelke A lányról sosem esett szó közöttük. Mikor megjelent a tanyaudvar szélén, tejeskannával a kezében, az idegen felállt és utánaindult. Elkísérte a másik házig, meg vissza. István addig nézett utánuk, míg el nem takarták őket a fák. Látta, hogy a fiú átfogja Ilonka derekát. A lány nem húzódik el tőle, és így andalognak a rét szélén oda meg vissza. Miért nem megy be a házba is vele, töprengett István, de azért meg nem kérdezte tőle. Csak akkor emelte fel a fejét csodálkozva, amikor a férfi filozófiájába csomagolva elejtette, mennyire bánja, hogy nős.- Bizony fater, ez az én átkom. Keresztem, ahogy a magafélék mondanák.- Akkor jobb lesz ha békén hagyja a lányt - szólt az öreg szárazon. És megint sokáig hallgattak. Azon az estén a lány helyett az anyja ment tejért. Másnap á lány CSICSAY ALAJOS Járt Kelemen rajza apja odaballagott Istvánhoz. Azelőtt sohasem szokta. Nehezen kezdte mondókáját, aztán mégis úgy tetszett, mintha Istvánt hibáztatná, hogy ilyen nemkívánt udvarló került a lányának.- Durrantson bele a farába, ha jót akar! - mondta Istvánnak. - Különben mirevaló a puskája? Bolond ez, gondolta István és szó nélkül hagyta. Úgy vélte nem jó a tanyai emberekkel kötekedni. Mindig is vadak voltak. De azért a puskát letörülgette olajos ronggyal, ami már nem ártott neki. Tél óta kezében sem volt, ott lógott árván a kalyiba falán. Az idegen férfi nem jelentkezett. István azt hitte, végképp lemondott a lányról. így is van rendjén, ha egyszer nős, maradjon meg a felesége mellett. Romlik ez a világ, állapította meg magában. Egyébként most gondolt csak ilyeneket. Azelőtt nem érdekelte, bármi hasonlókat mondtak a kocsmában. Nem tartozott rá, hát nem sokat törődött vele. Ez viszont teljesen más. Itt játszódik le minden a szeme előtt, Fekete Sanyi, a lány apja még őt is képes belekeverni. Ezért nem lehet közömbös az ügy. Jobb is lesz valóban azt a kóborgó embert mégis elriasztani. Valójában azt sem tudja róla, ki fia borja, hányadik faluból való. Nevét sem mondta meg, bár nem is kérdezte tőle István. Őt viszont csak úgy hányaveti modor' faternak szólította, ami nem volt szép tőle. Ezért is megérdemli, ha meginti őt. Ám akárhogyan is tervezgette magában István az összeütközést, a férfi nem mutatkozott. Ezért a szivaty- tyúör egyre keményebben elhatározta magát. Egyszer álmában is átélte, ahogyan leemeli a puskát a szögről és a’ csavargóra fogja. Mire meg kellett volna húzni a ravaszt, felébredt Magában nyersen káromkodott. Csupa víz volt mellén az ing. No, csak jöjjön az a gazember, majd ő megmutatja neki. Ha nem hordja el magát, hát tényleg beledurrant. Ettől azonban megrettent, hiszen vérbeli vadász volt, és a vizsgákon megfogadta, hogy fegyvert emberre soha nem emel. A szivattyúhoz is csak azért hozta ki, hogy messze a falutól egyedül, éjjel-nappal, ünnep- és hétköznap érezhesse magát biztonságban. Ki tudja miféle rosszándékú egyének is idevetődhetnek. Lám, ebben a fiatalemberben is ki tudja, mi lakik. Az arca ugyan szelíd, de mi motoszkálhat a fejében? Ki láthat bele? A beszéde is csupa zagyvaság, nem lehet rajta eligazodni. Napok múltával egyre nőtt a haragja az idegen férfi iránt, aztán lassan alábbhagyott, hasonlóan, mint a szerelem. Bár erről István jóval kevesebbet tudott, mint a vízpumpáról. Már úgy tűnt, elfelejtette az egész ügyet, s minden megy a maga rendjén, mint azelőtt. * Ám egy reggelen, mikor elküldte tekintetét a fűzfák felé, szokatlan jelenségre lett figyelmes. Valamikor a háború alatt látott hasonlót. Akkor az egy fennakadt ejtőernyőfoszlány volt, de vajon mit keresnének mostanában errefelé ejtőernyősök? Úgy gondolta meg kell szemlélni a dolgot közelebbről. Amit látott, valóban rettenetes volt. Szétszórt női ruhák hevertek szanaszét a bokrokon, az egyik fa tövében pedig ott feküdt Ilonka holtan, anyaszült meztelenen. István nézte, nézte, a fedetlen női testet és valami furcsa bizsergés vett rajta erőt. Valahol a tudata mélyén ott motoszkált, hogy neki most e! kellene szaladnia, fel kellene lármáznia a tanyákat, jajveszé- kelnie kellene az égbekiáltó gaztett felett, de csak állt és bámult, mint akit megbűvöltek. Fekete Sándornak, az apának is csak azt motyogta:- Látod, látod? A lányt elvitték. A ruháit is összeszedték. A tettest nem volt nehéz kézrekeríteni. A nyomozók Istvánt is, mint tanút felkeresték. Kifaggatták, hogy miképpen találta meg a lányt. És István elmondta, hogy milyen hófehér vöt a lány teste, hogyan csillogtak rajta a hajnali harmatcseppek. Olyat még ember nem látott.- Feküdt a nedves fűben és ... - majdnem azt mondta, gyönyörű volt, de nem mondta ki, mert érezte, hogy abból rettenetes nagy baj lehetne. Ö maga sem tudta, mi megy végbe lelkében. Csak azt érezte, hogy megmagyarázhatatlanul jó beszélni az esetről. S ha sok eső esett és nem volt szükség a vízátemelő pumpa működtetésére, István bebandukolt a faluba és a kocsmában minden új arcnak elmondta a történetet. A gépet ugyanúgy kezelte mint azelőtt, öntögette bele a motorolajat és zsírozta a csapágyakat, csak éppen nem beszélt róla többet soha. Es langyos reggeleken látni vélte a bokrokon szétszórt ruhákat, a fű között fekvő fiatal nőt és rajta a szikrázó harmatcseppeket. adská a kórházban kúszik le az asztalkáról. érzem: in, lit kiméri, gy fagylaltárus, són, végtelen nagy ilincs i kéz egyet hoz, az új napba, ílére helyezi. e illata, zséges öle, lyzetben fekszem kitartóan, itni akarnám ott remeg szempilláin, ekem mosolyában. FÜGEDI ELEK fordítása HANS ULRICH KLINGLER WOLFGANG B. ESZTERGALYOS-SZAKOKTATO MONOLÓGJA Tulajdonképpen már nem akartam több tanoncot vállalni, de rábeszéltek. A mester és Kari, aki már választott is magának egyet. Mit fogsz te állandóan mérgelődni velük, mondtam magamnak, tanítod őket, átadod nekik a tapasztalataidat, ók meg később észre sem vesznek, mégcsak nem is köszönnek. Persze, azért nem mindegyik. És különben is, mát ötvenegyéves vagyok. De hát rábeszéltek. Éppen egy új munkadarabot illesztettem a gépbe, jól emlékszem, még a satu is nyikorgót!, rosszkedvű voltam, amikor feltűnt a mester. Felém tartott, mögötte a fiúval. Letettem a kulcsot, és egy rongy- gyal megtörültem a kezem. Jó reggelt, köszönt a mester. Itt az új fiúd. Aztán még hozzátette: az elején még nyelvi nehézségei lesznek, mert csak négy hónapja van itt. Tegnap amikor hazamentem, egy levél várt a konyhaszekrényen. Felnyitottam. Á feleségem nevetni kezdett a vállam felett. Egy szót sem értettünk belőle. Na szép, gondoltam, holnap mehetsz az iskolába, és megkeresheted azt a tanítót, aki tud vietnamiul, majd ő lefordítja. Nem voltam elragadtatva cPfiútól. Nem nézett ki tizenkétévesnél többnek. Alig látszott ki az esztergapad mögül. A hangulatom akkor süllyedt a mélypontra, amikor valamit meg kellett neki magyaráznom. Míg a helyes, vagyis a legegyszerűbb szavakat megtaláltam, s míg ő megértette őket, valamint én is az ő kérdéseit, ellenvetéseit, addig háromszor annyi idő telt' el, mint máskor. A türelmem már fogytán volt. Látniuk kellett volna, milyen idegőrlő munka volt. Nemsokára azonban észrevettem, hogy a fiú gyors felfogású és nagyon fürge. És még valamit észrevetten nála, amit másoknál csak ritkán tapasztaltam. Volt érzéke a gépekhez és az anyaghoz. Ha véletlenül eltört egy fúrófejet, látszott rajta, hogy bántja a dolog. Ilyen tanulóm már nagyon régen nem volt. Csak egyvalami nem tetszett: korához képest túl komoly és túl csendes volt. Csak ülök a gép előtt, nem tudok dolgozni. Már egy órája ülök így. Mindjárt dél lesz, és még semmit sem csináltam. Reggel a szünetben bementem az iskolába, és lefordítattam a levelet. A feleségem említette, hogy hívjam öt el egyszer hozzánk. Mindig csak az internátusbán van. Milyen élet lehet az. Elhívtam. Csak ült egész idő alatt, és • a feleségem kérdéseire kurta igennel, nemmel válaszolt. Időt kell engednünk neki, hogy megszokjon, mondta a feleségem. S meg is szokott, mert a következő hétvégeket már többnyire nálunk töltötte. Egy reggel, Körülbelül tíz héttel ezelőtt, odalépett hozzám. Ma vagyunk itt utoljára, mondta. Valamennyiünknek vissza kellett menni Vietnamba. Népünknek szüksége van ránk, magyarázta. Természetesnek hangzott. Mit tudtam én azelőtt róluk? Olvastam az újságban a háborújukról, de rögtön el is felejtettem A televízióban is láttam vietnami tudósításokat, filmet is, csakhogy minden olyan távoli volt, sok ezer kilométerre tőlünk, az ember az ilyet gyorsan elfelejti. Vasárnaponként aztán az ebédlőben hirtelen megcsapott a háború szele. A bombák odahuílottak a mi virágmintás szőnyegünkre. Nincs mindenkinek szüksége személyes kapcsolatra ahhoz, hogy felfogja a háború szörnyűségeit. Nekem szükségem volt rá. Mindig komoly volt. Arcáról nem olvashattuk le a korát. Először tizenötévesnek ha látszott, aztán meg mintha nálam is idősebb lett volna. Az apját nem ismerte, még a franciák elleni háborúban esett el. Egy amerikai bomba két fivérét ölte meg. Csak az édesanyja és a nővére maradt életben. Valószínűleg a sok halál ölte meg a nevetését is. Mindjárt dél lesz, és még semmit sem csináltam. A tanító lefordította a levelet. Az anyja küldte. A fiam sokat mesélt magáról, írta. Úgy gondoltam, írok magának. Szerelő volt a légvédelemnél. Akkor halt meg, amikor a második nagy bombázás volt..-. A tanító olvasta tovább, de én a többit már nem hallottam. Tizenkétévesnek látszott, az esztergapad egészen eltakarta. A legjobb tanulóm volt. Népünknek szüksége van ránk, mondta. LENDVAY TIBOR fordítása
