Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-08-27 / 34. szám
I zhangú augusztus. A természet ugyan már régen abbahagyták az éneklést, rpnak nagy lármát, csivitelést, amikor s beveszik magukat a nádasokba vagy n az év hónapjai közül az augusztus z emberi sürgés-forgástól. Még nyiko- <erek, pengenek a sarjút vágó kaszák, ik a cséphadarók botladozó ritmusa, äk, zizeg a szalma, a földeken traktor > paraszt kiáltozva noszogatja a lassú >i zsivaj, a nyárutó hangos muzsikája, z ősz hangjai, már a szél is másképp it zörgetnie, ajka közé fogja a kemény riben több volna a jószág; tehenek a gabonatarlókon meg ludak nyüzsög- gyereklárma: a legeltető fiúk vitézül yok sipítoznak. Egyik dűlőről a másikra szél viszi a hangot a szomszéd faluig, isztgeti a nagy, erős teheneket, szitko- ' pöffeszkedik, mint a kakas, amikor amennyi hónapja közül leginkább az iskola, szélesre tárulva előttük a határ, íjukat! A ludak veszekedett gágogása, a gyerekek diadalittas sivítozása, ez rztusi hang. 10I ott dörren a vadászfegyver egy ilyen sztok puskával a kezükben gázolnak nőtt tövek közt, és pufogtatnak hol egy jgy megiramodó nyúl után. Sok zsák- /verdörgés ünnepélyesen hangzik, és a van írva, mennyire büszkék rá, hogy rmánykeverék és amott az a gabona- élet-halál urai. Ha nem viszünk is haza j tapsifülest, megmutattuk, hogy itt mi alkony homályában is csattan egy futott át a szomszédos vadászterület- legalább lőttünk rá a lesről, naga augusztusa. Minden pillanatban arjerdő recseg-ropog, mintha vadkan ! Vannak magányos gombázók, akiken ai mutatkoznak: lecsüggesztett fejjel bereket messze elkerülve, hogy senki \ztán vannak társasán gombázók, akik őt, és időről időre odakiabálnak egymbáról úgy szokás beszélni, mint élő ; recsegése-ropogása a sarjerdöben ipoly ékes zenéje, mint a cséphadarók uskalövések dörrenése az augusztusi (1934) MAYER JUDIT fordítása ovák Nemzeti Felkelés ciklusból Vytauté Zilinskaite Trepaitis, a művészettörténész Elhallgatott, levette tekintetét a kéziratról, és a terembe nézett: egyetlen fül sem hallgatta. Az összegyűltek minden szégyenkezés nélkül vihogtak, félhangon vicceket meséltek, és a széken áthajolva, valamiről hevesen vitatkoztak. Trepaitist megrendítette ez a pimaszság, sokáig hallgatott az emelvénynek támaszkodva, de itt egyetlen szem sem szegeződött zavart és szerencsétlen arcára. Senki sem törődött azzal, hogy elmondjon mindent Glibauskas szobrász utolsó munkájáról, amelyben ,,a nehézsúlyú monumentális szervesen párosul a könnyű kompozícióval.“- És ezért, amikor nézzük ezt az új munkát, az a benyomásunk, hogy nem érezzük a három tonna súlyát, hanem fordítva - könnyű, mint az égen lebegő fecske... Trepaitis éppen ebben a pillanatban nézett a hallgatóságra és meggyőződött, süket füleknek beszél. A művészettörténész lassan leengedte kezét, amelyben a három tonnás ,,fecske“ fényképét tartotta, megforgatta az el nem olvasott rakás papírt, és tudomásul vette, mindez senkit sem érdekel, csak őt és a négy családtagját. Még egy kicsit hallgatott, és haragosan kezdte táskájába gyömöszölni a papírokat, bosszankodni kezdett Glibauskasra, a szobrászra, akinek három tonnás emlékművei, a madárkönnyü- séget leszámítva, nem képesek a hallgatók szívéhez utat találni, még a kitűnő szakképzettségű művészettörténész segítségével sem.- Ez a Glibauskas pedig - véletlenül elszólta magát, amikor bekapcsolta az aktatáskát -eza Glibauskas biztosan szenvedélyesen preferanszozik most, és a füle botját sem mozdítja... A jelenlévők közül valaki a fülét hegyezte...- Még mit játszik? - hangzott fel hirtelen egy kérdés.- Dámajátékot - vetette oda lenézően a művészettörténész, már hóna alatt tartva táskáját. - De olyan ügyesen, hogy a saját kis gyermekeinek is játszik.- És sok gyermeke van? - kérdezte egy másik és rákiáltott a zsibongó teremre: - Csendet!- Két fia - világosította fel Trepaitis. - A nagyobbikat nem sikerült bejutattni a jogra, s most krumplit pucol a határövezetben, a kisebbik pedig...- A fene vigye el, hagyják beszélni az embert! - háborodott föl valaki. - Hallgatjuk, hallgatjuk!- udvariasan és kíváncsian fordult a lektorhoz.- A kisebbik, a második feleségétől való, ősszel megy az óvodába. - fejezte be Trepaitis. A teremből egy cédula repült oda - az első a művészettörténész előadása idején:,,Milyen italt szeret jobban. A., a grafikus, és mennyit tud meginni egyszerre?- Persze, a konyakot - mosolygott elnézően Trepaitis. - Hogy mennyit? Saját szememmel nem láttam, de egy szavahihető tanú azt állította, hogy másfél litert. Újabb cédulát adtak át. ,,lgaz-e, hogy B., a grafikus öreg néninek öltözve, sétált a női strandon?“- Sajnos, nem igaz - tárta szét karját bocsánatkérően Trepaitis.- Milyen hosszú C. festő szakálla? - kiáltott fel egy pattanásos fiatalember.- Harminckilenc centiméter- fújta egy szuszra szemrebbenés nélkül a lektor.- D divattervező és E. színművésznő csak úgy együtt él, vagy házasságot kötöttek?- A múlt hónapban egybekeltek- ábrándította ki újra hallgatóit a lektor.- Igaz-e, hogy E. színésznő elverte a taxisofőrt? - hógolyóként nőttek a kérdések és egyidőben nőtt a hallgatóség látóköre.- Azt mondják, M. író cigarettával felgyújtotta a szállodát. Úgy van-e?- Drágulnak-e a ködmönök? A cédulák röpködtek, szálltak, mint ősszel a kacsarajok. A hallgatók szeme csillogott, az arcok kipirultak, a kezek nem tudtak megosztozni a ceruzákon.- Elvtársak, elvtársak... - nehezen integetett kezével Trepaitis, akár a gabonával megrakott malom szárnyai. - Fizikailag nem vagyok képes... M. íróról elmondhatom, hogy igen, felgyújtotta, de nem a szállodát. E. színésznő csokoládéval tartja a kutyáját. A ködmönök... Ilyen zajos siker után Trepaitis egy rakás meghívást kapott, hogy újra találkozzék a hallgatókkal. Végre-valahára a művészettörténet és az által tanulmányozásának tárgya megtalálta az utat a szivekhez. .. BÁN PÉTER fordítása. ANDREJ PLÁVKA Drágák a városok, ahol a hegyek fiai tüzet gyújtanak szabad életük jegyében, s a szikra, mint szabad tekintet, elkezd szállani, s az ős-rosszat elűzi bátorság hitével. Itt edződött acélossá szívünk, a puhácska, mely minden érintésre remegett gyöngéden, a szlovák kovácstűz forrósága, lángja emelte dicsővé s naggyá a szavunk: Nem! Vad napok sorjáztak - a vérünk s a könnyünk jó áldomásként csordult a gyilkos edényébe... Dalni csak gyorsan, míg megkínzott lelkünk szorította a barbár bilincs kénye, melyből kovácsoltak feneketlen csöbröt saját árulóink a kiömlött vérnek, hogy a maskarádén, gunyoros röhej közt ezt kenje föl, mint vörös arcfestéket a Kremnicka fölött dőzsölő kannibál. Ki csontot tetovál sebhelyes arcára s párducbőrében szelíd galambként sétál, békéről turbékol a véres mulatságban. De a bál véget ér - a szörny hajnalt se lát. Dagadt fejét szegi Oroszhon hős fia! A Felkelés tüzéhez térsz meg, te nagy család - dicsőség övezten élni fogsz, Bystrica! DÉNES GYÖRGY fordítása OZSVALD ÁRPÁD (Három magyar partizán emlékére) Szikince-parti fűzfák, göbbedt, néma tanúk, csupasz ágakkal hiába martok az ég szemébe, törzsetek a felhők könnye se mossa hófehérre, vérrózsák nyílnak rajta, eleven tűzvirágok, hegedő, mézgás sebhelyek, dudoros forradások. A gyilkos golyók nyomát őrzi a ráncos kéreg, s bévül, az élő rostban, mint lassan ölő méreg vagy fekély a gyomorban, lapul a hamuszürke ólom, s majd egyszer, ha a fűrész felsikolt, remegve megáll, gyöngyharmatos fűre kipattan a kuporgó halál, favágó hajol érte, bütykös ujjával megböki, borzong, míg félredobja, pedig tudja jól, nincs neki mérge már, korcsult fémdarab, béna szárnyatlan darázs, a vércsöppeket felszívta a rég durva forradás. De emléktavak buzognak, vén füzek, komor tanúk idézik néha még a véres háborút. A fák nem futhattak el, gyökerük a föld fogta át, dermedt tagokkal állták kegyetlen golyók záporát. Három fogoly partizán testét nem védte semmi sem, lerogytak mind a hárman a fák alatt, a zöld gyepen. Az egyik úgy maradt fekve, hanyatt a fűben, mint lányra gondoló fiatal diák, nyitott szemében felhőtlen, ólmos ég, tükre megrepedt, s egy lila kis virág, mérges kikirics szorult két merev ujja közé. Az ólomoskék eget valaki megpörgette. Csontkarmú fűzfák vadul hintáztak körötte. A másik futott volna még, de egy korhadt ágon csak a lendület holt ereje dobta át, előrezuhant, kezét homokba fúrta, így ölelte földjét, a mindig mostohát, a vérét elivó, száraz szél verte homokot. Görcsös karja, jaj, már így maradt mindörökre, bénán tapadt a széthulló homokszemekre. A harmadik a Szikince sebes vizében elmerült, kavargó örvény elragadta, forgott egy percig, majd csápos tönkre dőlt, s mosolygott fehér hasú, bamba halakra. / Ringott a vízen három véres légbuborék, sárga levél pörgött, mint bolond malomkerék... VOJTECH MIHÁLIK Nem hiszem, hogy visszajön. . . Annyi keserves éve. . . Ne káromold az eget. A szív tévedhetetlen. Olykor az anyaszív is csalódik eleget. Valóban azt hiszed, hogy megölték a lelkem? Dehogy hiszen, csak félek. Az emberek beszélik. . . A háborúban, asszony, a halál nem cifrázza. Megszökött.. . Locsogás. . . . . . a németektől, vélik. S valami árokban pusztult éhen az árva. Az nem igaz! S ha mégis? Te agyonkínzol engem! Ne sírj, no, öreg párom, hisz már annyit temettünk. De van-e sírja, ó. . . szép füves és kereszttel? A világ anélkül is hallja a keservünk. TÓTH ELEMÉR fordítása Szabó Gyula: A Békét akarunk című ciklusból
