Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-08-27 / 34. szám
JSZÓ A hírnév valamikor az ötvenes évek második felében szegődött Jevtusenko nyomába, amikor a szovjet költészetben nagy feltűnést keltve léptek színre a fiatalok. Verseik gyakran pódium jellegűek voltak, és a költők maguk is szívesen adták elő különböző termek dobogóin még „meleg", éppen akkor született költeményeiket, az ugyancsak ifjú hallgatóság pedig nagy lelkesedéssel fogadta őket. Vallomásos költészet volt az övék, akárcsak az ugyanakkor színre lépett, szintén fiatal, tegnap még ismeretlen írók prózája; ezekben a versekben tisztán csengett a bátor hazafias pátosz, gyorsan megnyerték maguknak az olvasókat. Es az akkor fiatal Jevgenyij Jevtusenko Rozs- gyesztvenszkij, Andrej Voznye- szenszkij, Bella Ahmadulina (csak a legrangosabb képviselőit sorolom fel annak a költőnemzedéknek, amely kivívta magának a „pódiumköltők“ elnevezést) jól is tudta előadni saját költeményeit. Mindegyikük a saját stílusában, de vonzóan és elbűvölően. Igazi felnépszerű író - ifjúság - élet című sorozatban. És ugyanezt valósította meg szépprózájában is, amellyel Jevtusenko viszonylag nem régen kezdett foglalkozni, de már ebben a műfajban is több művet publikált, többek között a Moszkva című folyóiratban megjelent regényét, az Ahol sok gyümölcs terem címűt, amely ellentmondásos fogadtatásra talált, de Jevtusenkót végül is az jellemzi, hogy sohasem alakult ki róla egységes vélemény, mindig vad szenvedélyek lángoltak körülötte; ez az ő sajátossága, és lehet, hogy ez az ö erénye. Hiszen ha szenvedélyek forronganak körülötte, ez azt jelenti, hogy a mű és alkotója nem valahol a periférián, hanem az események és a közvélemény érdeklődésének középpontjában helyezkedik el, a valóság neuralgikus pontjait ragadja meg. Úgy vélem innen kell megközelítenünk Jevtusenko Az ardabiola című kisregényét is. Ebben a korunkat jellemző lelki alkat egyik legégetőbb kérdését vizsgálja, A „NEM TIPIKUS“ JELENTŐSÉGE Jevgenyij Jevtusenko kisregényéről lendülés volt ez, külföldön még olyan típusú könyvek is megjelentek, mint a Puskintól Jevtusenkóig. Egyébként ez a megszólaltatott költészet valóban zajos sikert aratott. Később már megszoktuk egy kissé. Ugyanaz a Jevtusenko nagy elbeszélő költeményeket kezdett írni (A bratszki vizierömű, A kazanyi egyetem és mások), amelyekben a hazafias hanghoz még szélesen hömpölygő epikus áradás is csatlakozott. A „pódium- költők“ lírája elmélyültebbé, valahogyan virtuózabbá és „csöndesebbé“ is vált. Jevtusenko, mint könnyen föllelkesülő és vitathatatlanul sokoldalú tehetséggel megáldott ember, a filmművészetben is kipróbálta erőit, sikerrel játszotta el Eduard Ciolkovszkijnak, az űrhajózás megteremtőjének szerepét. Fényképezéssel is foglalkozott, ugyancsak sikerrel, Moszkvában két egyéni kiállításon mutatta be legérdekesebb fotói tucatjait. Egyszóval, ha nem is fiatal már (jövőre lesz 50 éves), tele van a legkülönbözőbb tervekkel, és a jelek szerint - nem szűkölködvén energiában - szándékában áll valamennyit meg is valósítani, és meg is fogja. r E s ahogyan Alekszandr Puskin mondta egy alkalommal: „Az évek a szigorú próza felé visznek.“ Jevtusenko első éve foglalkozik prózával, publicisztikával, irodalmi kritikával. A tehetség szükségszerű csoda - ez a címe irodalmi-kritikai műveit és felszólalásait tartalmazó terjedelmes kötetének. Mintegy két éve jelent meg, és meggyőzően bizonyította be, hogy Jevtusenko, a kritikus, Jevtusenko, az esszéista minden szempontból figyelemre méltó jelenség. Bár egyes értékelései és megállapításai vitathatóak, a könyvet a klasszikus örökségünkre és a mai irodalmi folyamatokra vonatkozó gondolatok frisse- sége hatja át. A közéleti elkötelezettség az önkifejezés legmagasabb rendű formája - ez egyik cikkének címe, és az állítás eltökéltségéből ítélve, ez egyben Jevtusenko sokoldalú alkotói munkásságának hitvallása is. Ez az, amit sokszorosan végiggondolt, megszenvedett, megvalósított. Megvalósította verseiben és poémáiban. Szenvedélyes hangú publicisztikájában is, amelyet Támpont című könyvében gyűjtött össze, melyet a Molodaja Gvar- gyija moszkvai ifjúsági könyvkiadó tett közzé nemrégiben, a rendkívül egy olyan lelki alkatét, amely nem általánosan jellemző, ám nem is kiagyalt, hanem teljesen reális, létező valami. A kisregényhez írott előszóban a szerző így határozza meg a témát vagy problémát (így is, úgy is nevezhetjük): „Az utóbbi időben sajtónk hasábjain, de mindennapi beszélgetéseink során is egyre gyakrabban kerül eló a cuccszerzés szó. Nem tudom, ki ötlötte ki, de kemény és pontos kifejezés. Nem tévesztem össze ezt a fogalmat azzal az igénnyel, hogy az ember jól öltözzön, és hogy jól berendezett lakása legyen. Az ilyesmiben semmi rossz nincs. De ha ez az igény az élet értelmévé válik, és az életben minden más csak a kényelem megszerzésének eszköze, az szörnyű dolog. Ez társadalmi méretű cinizmushoz vezet, ami szociális veszéllyé válhat.“ T alán túlságosan kemény szavak ezek: a „cuccszerzés“ nem fenyegeti a mi társadalmunkat,-már csak azért sem, mivel egyáltalán nem terjedt el széles körben. Mégsem mehetünk el mellette olimposzi nyugalommal. A szocialista társadalom számára minden ember fontos, ebben rejlik humanista lényege, már ezért is föl kell figyelnünk erre a nem túl jellemző lélektorzulásra. Annál is inkább, mert Nyugaton, az úgynevezett fogyasztói társadalomban a jelekből ítélve nagyon sokan szenvednek a „cuccszerzés“, a társadalmi önzés betegségében. Annál is inkább, mivel ezt a betegséget némelyek a világ minden kincséért sem ismernék el betegségnek, mert csábító és csalóka, a siker, a szerencse glóriájában jelenik meg az ember előtt, azt sugallva, hogy ez maga a boldogság. És ebben rejlik különös veszélyessége, amelyről Jevtusenko ír. Ezek Az ardabiola megértéséhez szükséges tények. Bár a szerző figyelmezteti az olvasót, hogy a kisregény alapjául valóságos esemény szolgált (egy tehetséges festőművészt három kamasz vadállati kegyetlenséggel megvert valamiféle rongyok miatt), nyomban szembetűnik, hogy ez a mű jelképesen fantasztikus, vagy ahogy maga Jevtusenko megjegyzi, „metaforikus“. Egy ilyen művet semmi esetre sem szabad a szigorú értelemben vett realizmus törvényei alapján megítélni. Amikor például az egyik fialal gazember, akit a kisregényben Filozófusnak neveznek, így nyilatkozik az anyjáról: „Egész életemben másokkal cukkolt: azokkal a zongorazsenikkel, akik belehülyültek a skálázásba. A pattanásos matematikus csodagyerekekkel... A sakk narkósaival. Látod, azt mondja, csupa tehetséges gyerek van körülötted, te meg egy tehetségtelen senki vagy. Csakhogy bennem másféle tehetség is van, olyan, amit ez a mi szovjet csodagyerek kultuszunk nem is ismer. En filozófus vagyok... a tett filozófusa. Embereket mozgatni sokkal érdekesebb, mint sakkfigurákat“ - amikor mindezt előadja, nem úgy kell fogadnunk a 17 éves ifjonc kinyilatkozásait, mintha az közvetlenül az ö mondókája volna. Itt a szerző hangját halljuk, akinek fontos az, hogy a választott stílusba röviden és érzékletesen kifejezze az ehhez hasonló „filozófia“ önző cinizmusát. A realizmus híve ezt hibának tekinti. Aki elfogadja a jelképességet, mint valami előre meghatározott játékszabályt, a Filozófus ilyesféle monológjában nem talál semmi irodalmi szempontból elítélendőt, az ilyen próza ezt lehetővé teszi. I lyen szemlélettel kell közelítenünk a Filozófus szinte abszurd és lehetetlen álmához is, hogy létre kell hozni valamiféle „anticsapatot“, amely állandó au- totréninggel győzné le a félelmet és így tovább. Fantasztikus-publicisztikai művében a szerző lépten- nyomon megszólal hősei nevében, számára fontosabb az eszme megfogalmazása, mint jellemek teremtése. Ez utóbbira lényegében nem is törekszik: nem ez a célja. Célja a „cuccszerzés“, mint pszichológiai és társadalmi jelenség veszélyességének bemutatása, amely különösen a fiatal, a kísértésekkel szemben még nem szilárd, a valódi és a hamis értékeket még megkülönböztetni nem képes lelkeket fenyegeti. És az efféle Pöttyösök és Fantoma- sok, a bűnt elkövető kamaszok számára a Filozófusnak, ennek a kísértő démonnak a szavai önmagukban véve gyönyörű csábításként hangzanak. Hiszen ók képtelenek ilyen következtetésekre: „A huliganizmus szűlőanyja az unalom. Csakhogy a huligánkodás valami szuperfeladat nélkül nem más, mint ámokfutó unalom.“ Ez már meghaladja az ó elméjük képességeit, tehát szerintük „szép“ és „magasztos“, valamiféle romantikus eszme által szentesített gondolat. Jevtusenko pontosan jelzi az eszmei hangsúlyokat. Bizonyos mértékig általánosított, feltételes, úgy is mondhatnám, plakátszerű formában még a felnőttek világát is bemutatja, az idősebb Ardabje- vet, a mozdonyvezetőt és vasutas társait. Nem törekszik arra, hogy teljes bonyolultságában rajzolja meg az ifjabb Ardabjev belső világát, aki feltalálta a rák ellenszerét, hogy aztán ezt a mindenki javára kiküzdött tudását kis híján elveszítse az unalomtól és belső ürességtől megfertőzött ifjoncok ökölcsapásaitól. Az egyik tényt kont- rasztosan szembeállítva a másikkal, a szerző a kisregény egész képletes világával arra figyelmeztet minket, hogy a szocialista társadalomban minden veszélyt észre kell vennünk, hogy foglalkozhassunk a lelki megelőzéssel.,,Fiatalságunk magja erős, erkölcsileg egészséges. De ha az író negatív jelenséget lát, még ha - mint a kritikusok mondják - nem tipikus is, nem hagyhatja szó nélkül, méghozzá éppen azért, hogy ne lehessen belőle tipikus jelenség. “ M ár maga a kisregény megjelenése is társadalmunk egészségének és optimista meggyőződésének jele, hogy a „nem tipikus“ nem fajulhat ,,tipikus“-sá. És bár a „cuccszerzés“ és a társadalmi önzés egyéb jelenségei egyáltalán nem helyi jellegűek, és a mi világunkra sokkal kevésbé jellemzőek, mint másokéra, mi úgy véljük, föl kell venni ellenük a harcot már csírájukban. Ebben az emberekért vívott küzdelemben nagyon fontos szerep hárul az irodalomra. Ezt a küzdelmet vállalta fel ismét e kisregényével Jevtusenko. ALEKSZEJ KONDRATOVICS Valahol, valahogyan Minden szülő, pedagógus átéli, megszenvedi a vereségeket: legszebb törekvésünk fennakad, hatástalan vagy éppen torz hatású lesz, úgy érezzük, a megálmodott, vágyott képek a valóságban kifakulnak. Otthon kemény harcot vívok kamasz gyermekeimmel: ,,ez nem szálloda, tessék körülnézni, észrevenni, elvégezni a teendőket“, s keserűen veszem tudomásul, hogy a nagy ,,lelkizések“, az én megható szózataim, a zsörtölödések és az ordítozásokig fajuló ,,cselekvésre késztetés“ miféle érdektelenséget, közönyt kelt. A jelentéktelen, kicsinyes összeütközések már-már jelképes erejűvé nőnek, de akkor barátnőjük szüleitől azt hallom, hogy gyerekeim náluk elmosogatnak, buzgón ajánlkoznak mindenféle házi munkára, s hogy nemcsak kedvesek, figyelmesek, de rendkívül ügyesek is. Középiskolai tanár ismerősöm meséli, hogy amikor Voltaire Candide-jét kezdte tanítani, elmondott a regényről, a regény ürügyén sok-sok érdekességet, Bernstein-zenét hallgattak, s szinte táncolt-dalolt az órán, aztán megkérte hallgatóit, hogy a következő alkalomra egy fejezetet olvassanak el. Az osztály lelkesen hallgatta előadását, nevettek, ahol kellett, s megszorult a levegő, mikor kellett, jó hangulatban búcsúztak - a következő órára pedig a harmincöt diák közül egyetlen egy olvasta el a kijelölt fejezetet. Elkedvetlenítő vereség, amelyet jól ismerek tapasztalatból, de azt is tudom, hogy mindez mégsem ennyire egyértelmű, ennyire leverő. Meggyőződésem ugyanis, hogy a szeretettel megtartott óra hatása nem enyészik el. A korrekt, pontos és csupán tényszerű előadások talán igen; de ha a tanár nem megemésztendő ,,tananyagot ad le“ - tanít meg -, hanem például a regény iránti szeretetet, érdeklődését tanítja, s ha eközben a regény észrevétlenül átlényegül, s olyan eszközzé válik, amelynek segítségével tanár és tanuló szorosabb kapcsolatot létesít, akkor valahol, valamiben, kézzelfogható eredménye lesz annak az egy irodalomórának is. Mint minden szeretetmegnyilvánulási alkalomnak. A szeretetre, gondolom, olyasféle törvény érvényes, mint az energiára általában: sohasem vész el, nem válik semmivé. Persze szeretni és szeretet elfogadni fárasztó is. A másik ember iránti figyelmesség, törődés, egyáltalán: a kötődés és a megkötöttség tehertétel is, és a szabadságukat védelmezőalakító kamaszok nemcsak telhetetlenül sóvárogják ezt az állapotot, de öntudatlanul védekeznek is ellene. Mindezt végiggondolom magamban, elhatározom, hogy megértő és elnéző leszek - és aztán? Aztán mit tehetünk? Ugyanazt, mint eddig: táncolva-dalolva továbbra is kérjük, hogy olvassák el, csinálják meg, végezzék el munkájukat, továbbra is mondom, hogy ez nem szálloda, hogy az ágyneműt nem lehet reggel elölhagyni, a szennyes edény nem vándorol ki magától a konyhába és nem tisztul meg... mondom, mondjuk, kérlelve és kötekedve, rábeszélő és fenyegető stílusban, mert végtére ezek a ,.mondások“ is jogosak és talán meg is fogannak - valahol, valahogyan. LEVENDEL JÚLIA Pataky Klára: Gyermekek 82. Vili. 27.
