Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-08-13 / 32. szám
TÓRAOLVASÓ SZOVJET ÁLLAMPOLGÁROK Napjainkban egyre dühödtebb gyűlölettel támadják a Szovjetuniót a nyugati imperialista körök és a cionisták, mondván, hogy a Szovjetunióban élő zsidók nem gyakorolhatják szabadon vallásukat. Ezzel kapcsolatban jelent meg egy nagyon tanulságos cikk JOSZIF SAPIRO tollából a Nauka I. Religija című lapban, amelyet az alábbiakban mi is közlünk, teljes terjedelmében. A Szovjetunióban élő kétmilló zsidó nemzetiségű állampolgárból mintegy 60 ezer a hívő izraelita. Az izraelita vallást a hétköznapi életben gyakran zsidó vallásnak nevezik. Ez kissé pontatlan: a vallásos zsidók között vannak baptisták, hetednapi adventisták, Jehova tanúi. Ugyanakkor az izraelita vallás néhány más etnikai csoportban is előfordul. A Szovjetunióban például ilyenek a karaita tatárok. A cári Oroszországban, ahol a pravoszláv kereszténység egyeduralkodó volt, az izraelitákat egy sor szociális korlátozás sújtotta: megszabták a területet, ahol élhettek, nem tölthettek be állami hivatalokat, korlátozták tanulási lehetőségeiket. A központi és helyi hatóságok eltűrték a zsidóellenes programokat, sőt, néha maguk provokálták ezeket, ugyanakkor kifizetődő volt számukra az izraelita papság tekintélyének támogatására. A rabbik társadalmi helyzete az első osztályú kereskedőtestület tagjaival egyenlő volt, azaz a burzsoázia felső rétegéhez tartoztak. Segítségükkel lehetett féken tartani az izraelita vallásúakat, akik hittek a rabbik tekintélyében. Meg kell jegyeznünk, hogy az oroszországi zsidók soha nem voltak vallásosak. Anton Csehov, aki nagyon finom megfigyelő és az apró részletekre is érzékeny író volt, egyik novellahösének (a Ballagó-füvek című elbeszélésében) ilyen, nagyon jellemző szavakat adott a szájába: „Amikor a civilizáció megérinti a zsidókat, az izraelita hitnek nyoma sem marad. Nem veszi észre, hogy ma már minden fiatal zsidó ateista?“ Hogy minden zsidó elhagyta-e az izraelita vallást, arról még később szót ejtünk. Egyelőre megjegyezzük: a civilizációt nemcsak a zsidóság, de egész Oroszország számára az 1917-es Októberi Forradalom hozta meg. Győzelme a korábban elnyomott „másodrendű“ nemzetiségeket is teljes jogúvá emelte. Az antiszemitizmust a szovjet főbenjáró bűnnek tekinti. A zsidók - más nemzeti kisebbségekkel együtt - a forradalom után bizonyos ideiglenes kedvezményekben is részesültek. A 20-as években például, amikor az országban még volt munkanélküliség, a munkaközvetítő irodák kifejezetten a számukra tartottak fenn állásokat. A főiskolai felvételek során pedig a korábban szinte ismeretlen falvakból érkező fiatalok bizonyos előnyöket élveztek. Természetes, hogy ez megindította a zsidóság beáramlását a társadalmi élet minden területére, amelyek korábban előttük zárva voltak. A robbanásszerűen bekövetkezett társadalmi aktivitás persze kihatással volt a vallásosság szintjére. HOGYAN KELL LAPOZNI AZ IMAKÖNYVET? A Szovjetunióban nincs nyilvántartás a vallásosságról. Senki sem osztályozza az állampolgárokat vallásuk szerint, semmilyen hivatalos okmány nem tartalmaz ilyen adatokat. A zsidó lakosság mai vallásosságát csak a zsinagógák látogatottsága alapján lehet megítélni. Novoszibirszkben, ahol 11 ezer zsidó él, a legnagyobb vallási ünnepek idején mintegy 200 ember jár el a zsinagógába. Kujbisevben, a nagy Volga-parti ipari központban a zsidó lakosság 3 százaléka, leningrádban körülbelül 1,5 százaléka tartozik az izraelita vallási gyülekezetbe. Természetesen nem minden hívő jár el a zsinagógába. És nem mind igazi hívő, aki ott megjelenik. Egyesek azt sem tudják, hogyan kell helyesen lapozni az imakönyvet. Vannak, akik saját bevallásuk szerint, csak azért mennek el a zsinagógába, hogy emlékezzenek halott szüleikre- hiszen azok rendszeresen látogatták a zsinagógát. Mások számára ez alkalom, hogy ismerőseikkel találkozzanak. A „zsinagóga“ görög szó, eredetileg „összejövetel“, „gyülekezet“ volt a jelentése. A vallásosság alacsony szintje nem különleges vonása a zsidóságnak. A túlvilági erőkben való hit már mindenütt lankadóban van. Amellett a városban élők lényegesen kevésbé vallásosak, mint a falusiak, a szovjet zsidók 98 százaléka pedig városlakó. A Szovjetunió három etnikai csoportjában az átlagosnál sokkal erősebb az izraelita hit: a grúz, a közép-ázsiai (buharai) és a hegyilakó zsidók között. Ez összesen mintegy 100 ezer embert jelent. Tbilisziben, ahol annyi zsidó él, mint Kujbisevben, ünnepnapokon tízszer annyian gyűlnek össze a zsinagógában. Ha figyelembe vesszük, hogy a kaukázusontúli és az ázsiai zsidók között nagy a vallásosok száma, a 20 százalékot is eléri, akkor megállapíthatjuk, hogy ma a Szovjetunióban körülbelül 60 ezer hívő izraelita él. A ZSINAGÓGA GONDJAI • A Szovjetunióban törvény tiltja a nemzetiségi, vallási egyeduralom propagandáját. Az 1918-as dekrétum, amely elválasztotta az államot és az iskolát az egyháztól, világosan fogalmazott: a templomok, mecsetek, zsinagógák, imaházak ügyei kizárólag egyházi ügyek. Ma a zsinagógák gazdasági és szervezeti tevékenységét az úgynevezett „húszas tanács“ irányítja, azaz legkevesebb húsz állampolgár, akik erre a városi végrehajtó bizottságtól különleges felhatalmazást kapnak, és akik önként vállalják a zsinagógában folyó tevékenységért az erkölcsi és anyagi felelősséget. A húszas tanács soraiból szavazással választják a végrehajtó testületet, amely elnökből, elnökhelyettesből, pénztárnokból áll, valamint egy háromtagú réviziós bizottságot. A végrehajtó testület alkalmazza az egyházi személyzetet, (a rabbit, a kántort, és a kiszolgáló személyzetet), akikkel szabályos munkaszerződést köt. Az ö fizetésükbe az állam nem szól bele, az mindig az adott vallási közösség anyagi lehetőségeitől függ. A zsinagóga bevételei - ugyanúgy, mint a pravoszláv vagy más egyházi közösségeké- a hívők önkéntes adományaiból, a szertartások díjából és a kegytárak (magas áron való) árusításából származnak. Sok zsinagóga tart fenn maceszsütödét. Ezek összesen évente körülbelül 600-700 tonna maceszt sütnek, jóval többet, mint amennyire a 60 ezer hívőnek szüksége van. Ám a rituális kenyeret szívesen vásárolják olyan zsidó családok is, akik között már egyáltalán nincsenek hívők. Számukra a macesz nem vallási kultusz, hanem nemzeti szokás. Ma a Szovjetunióban mintegy 200 izraelita hitközség létezik. Ezeknek fele 10-20-30 hívőből álló kisebb csoport, amely időről időre összejön a szent szövegek olvasására és kommentálására. Rendszeresen 93 zsinagóga működik. Számuk régóta változatlan, míg a kisebb hívő csoportoké állandóan ingadozik, némelyik szétesik, másik újra összeáll. A moszkvai központi zsinagóga mellett rabbiiskola is működik, melynek feladata, hogy rabbikat, kántorokat, saktereket, tóraolvasókat képezzen. A jesiva növendékei kétszer-háromszor annyi ösztöndíjat kapnak, mint az állami főiskolák hallgatói. Emellett ingyenes étkeztetésben és lakbér-hozzájárulásban is részesülnek. Ennek az egyházi iskolának ma tíz hallgatója van. Három rabbinövendék ösztöndíjjal tanul Budapesten. A RABBI ÉS AZ EGYSZERŰ ZSIDÓ A nyugati propaganda gyakran igyekszik szembeállítani a zsidókat, különösen a hívőket, a szovjet társadalommal, a szocialista állammal. Úgy próbálja beállítani, mintha olyanok lennének, mint az olaj a vízben: együtt, de nem keveredve. Ez tipikusan az az eset, amikor vágyaikat összetévesztik a valósággal. Miért viszonyulnának éppen a szovjet zsidók másként hazájukhoz, mint a többi nemzetiség tagjai? Éppen a szovjethatalom adta meg számukra a lehetőséget, hogy fellélegezhessenek, hiszen azelőtt a legelnyomottabb, leglené- zettebb társadalmi réteghez tartoztak. A szovjet zsidó ugyanolyan hűséges állampolgára a Szovjetuniónak, mint az amerikai zsidó az Egyesült Államoknak. Miért lenne köztük ebben különbség? „SZÁMUNKRA NINCS DRÁGÁBB KINCS, MINT A BÉKE...“ Amikor egy csoport feldühödött zsidó New Yorkban megrendezte soros botrányos kirohanását a szovjet diplomaták ellen (állítólag azért tiltakoztak, mert a Szovjetunióban elnyomják a zsidókat), a zsitomiri izraelita közösség tiltakozó határozatot hozott: „Számunkra nincs drágább kincs, mint a béke, a békéért szóló ima díszíti zsinagógánk falát. A cionisták a béke legádázabb ellenségei, és ezért nem számíthatnak együttérzésünkre. Ilyen védelmezőkre semmi szükségünk.“ Az izraelita vallási közösségek képviselőinek konferenciáján Jehuda Leib Levin, a moszkvai központi zsinagóga főrabbija a következőket mondta: „Az egyszerű emberek nem tudják megérteni, hogy a cionisták miért támadják olyan dühödt gyűlölettel a Szovjetuniót. Hiszen éppen a szovjetek országa mentette meg Európában a zsidók millióit a teljes megsemmisüléstől, attól a sorstól, melyet a fasiszta söpredék szánt nekik. Éppen a Szovjetunió az első ország, amely az antiszemitizmust törvényen kívül helyezte. Ha a cionisták valóban a zsidóság érdekeit védenék, földig kellene hajolniuk egy ilyen ország előtt. De ők gyűlölködnek. Hol itt a logika? Megmondom. A cionisták vagy elismerik, hogy az antiszemitizmus nem örök kategória, hanem a társadalmi forma függvénye (s akkor vége elméleteiknek, és felfuval- kodottságuknak), vagy - bánni áron - rá kell bizonyítaniuk az antiszemitizmust a szocialista országokra. Minket, szovjet zsidókat, arról akarnak meggyőzni, hogy igazi hazánk csak Izrael lehet. Az az Izrael, amely örök időkig háborúban akar állni valamennyi szomszédjával. Narancsfák a kék ég alatt - vajon csak annyi lenne a haza? Nem, a haza szüléink, nagyszüleink, őseink sírja, a haza az a sok megpróbáltatás, amelyet együtt viseltünk el ezzel az országgal, a haza az emlékezés a közös örömökre, és veszteségekre. Ez gyermekeink és unokáink jövője, amely itt, szovjet földön igazán biztosított.“ És én, szovjet zsidó, kommunista, az adott esetben nem tehetek mást, mint hogy egyetértek a bölcs rabbi szavaival. G yakran megkérdezik Majancsik Jánost, ha reggelenkint az általa megszokott időben az újságárushoz igyekszik, hogy beszerezze a napi szellemi táplálékot, vagy délidőben, amikor ételhordójában hozza az étteremből az ebédet: Hogy van, Jani bácsi?- Köszönöm, meg vagyok - mondja csendesen, s szikár, magas alakja eltűnik a fordulóban. Gyakran találkozunk, köszönünk, s én is megkérdem, hogy van. Egy ilyen kérdés után nem engedtem el az üdvözlésre nyújtott kérges tenyeret, így került sor egy hosszú, meghitt beszélgetésre Jani bácsival, akit gyermekkorom óta ismerek és tisztelek, s akit Torna (Túrna nad Bodvou) lakosai nemcsak udvariasságból szólítanak meg. Nem tűnt fel soha, csendesen élte az apjától örökölt szegény emberek szegény életét.- Apám napszámos volt, ott dolgozott, ahol éppen munkát kapott. Négyen voltunk testvérek. Úgy nőttünk fel, mint a többi szegény gyerek, a nyári szünetben nem nyaralni mentünk, hanem a tarlóra kalászkát szedni, vagy az erdőre száraz gallyakat gyűjteni, hogy legyen anyánknak mivel megfőzni az ebédet. A szegény gyerek a hat elemi elvégzése után még inasnak sem mehetett, mert azért is fizetni kellett a mesternek, ha ipart akart tanulni. Az iparosság az én időmben már komoly társadalmi rangnak számított. Őket védte az ipartestület, minket senki. így aztán maradt a napszámosság, vagy a grófi birtok. Odakerültem én is mint gyerek, majd kisbéres lettem. Reggel fél négykor keltem, és sötétedésig jártam a mezőn az eke, borona, vetögép után, mezítláb. Bakancs ugyan volt az üzletben, de nem tellett rá. 1920 májusában a grófi birtok napszámosai, béresei már nem bírták a robotot, a 14-16 órás munkát, sztrájkot szerveztek. Emberibb körülményeket, több bért követeltek. Tizenöt éves voltam akkor, jól emlékszem mindenre. A sztrájk nem ért el eredményt, elnyomták. A szervezőket, Varga Istvánt, Szepsi Pált, Stromp Pált azonnal elbocsátották, a többieket puskatussal kergették ki a csendőrök a mezőre dolgozni, s őrködtek fölöttük. 1927 januárjában felvettek a Vendégi Mészkőbányába. Ott dolgoztam harmincnyolc évig. Nagyon nehéz munka volt. Télen- nyáron reggel hattól este hatig tartott a munkaidő. Még a legegyszerűbb gépeink sem voltak. Tizenöt kilós kalapáccsal - mi úgy hívtuk, hogy „bakó“ - törtük a követ. A fúrót is ezzel ütöttük a sziklába, fúrtuk a lyukat a robbanóanyagnak. Ott nagyobb volt a munkások között az összetartás, mint a gróf birtokán. Sok volt vöröskatona is dolgozott ott. Beszéltek az orosz és a magyar proletárforradalomról, Marxról, Leninről. Ott ismerkedtem meg az eszmével, s 1929-ben tagja lettem a kommunista pártnak. Nem voltunk sokan, de a szegény emberek között végzett agitációs munkánknak mégis volt eredménye. 1932-ben négy kommunista képviselőt választottak, és még ami abban a korban nagy győzelemnek számított, Torna „város“ (már elvesztette városi rangját, de ma is így nevezik az őslakók) bírója is kommunista lett.- Tehát volt tekintélye a pártnak, becsülete a kommunistáknak.- Hittek nekünk sokan, de akadt, aki lenézte a kommunistát, elhitte az akkori szólamot, hogy a kommunisták csak azért beszélnek, azért sztrájkolnák, mert nem akarnak dolgozni. Elhitték, sokan elhitték, különösen az iparosság és a közép- osztály, akiknek kicsit jobban ment a soruk.- Hallottam egy titkos pártgyűlésről is, melyet Kassán szerveztek a Bankón. Hogy volt az?- Ez már akkor volt, amikor tisztán láttuk, hogy egy újabb világégést készítenek elő az urak. Éngedélyt nem kaptunk, ezért a városi pártszervezet a vidékieket kettesével, hármasával más-más utcába hívta, ahonnan az összekötők elvezettek bennünket a gyűlés helyére. Az előadó, aki az újabb háború előkészítéséről, a kommunisták feladatáról beszélt, nem fejezhette be az előadást. Mi a fák között voltunk, s egyszer csak vagy tíz méterre tőlünk civilben elvonult mellettünk a kassai rendőrkapitány. A városi elvtársak rögtön felismerték. A gyűlés azonnal feloszlott, a konspirációs tervek szerint szétszéledtünk. Később megtudtuk, hogy árulás történt. Több tüntetést, sztrájkot szerveztünk. Mi a kőbányában értünk el eredményeket, de a grófi birtok szegényei többet nem mertek mozgolódni. 1938 tavaszán újabb tüntetésre került sor, melyet pártunk szervezett a köztársaság feloszlatása ellen. Ott voltam én is, mint mindenütt, ahová a meggyőződésem, a szivem parancsolt. Nem voltam hős, csak a párt egyszerű közkatonája, de úgy érzem, hogy ahhoz az épülethez, mely ma szilárdan áll, egy-két téglát én is hozzátettem.- És most hogy van, Jani bácsi?- 1965-ben nyugdíjba mentem, de még tíz évig utána dolgoztam. Ugyanazt a munkát végeztem, mint azelőtt. Amikor betöltöttem a hetven évet, abbahagytam. Most? Olvasok, rádiózok, tévézek, gyönyörködöm a gyerekekben, unokáimban. Már dédunokám is van. Azért mégis egyedül vagyok. Feleségem meghalt, a gyerekek meg élik saját életüket. Az azonban jól esik, hogy olyan körülmények között is sikerült mind az ötöt becsülettel felnevelni. Az öregség, a nyugdíjazás furcsa dolog. Valami hiányzik. Tudja, úgy érzem magam, mintha a munkaviszony megszüntetésével az ember kiballagna a társadalomból, szűkebb környezetéből is. Hiányzik az a közösség, melyben életem nagy részét letöltöttem, hiányzik a munka ritmusa, a gépek zúgása. Nem irigységből mondom, de most boldogság fiatalnak lenni. Kár, hogy nem ÚJ SZC mindegyik fiatal értékeli ezt. FECSO PÁL EJ 1982. Vili
