Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-08-06 / 31. szám
A s £ z nem a rémület sikolya, hanem időnként a napi tévéhíradót követő örömkiáltás, amikor krimit sugároz a televízió. Elhangozhatna ez olykor az éjszaka kezdetén is, amikor ügyes műsorszerkesztők kínálják a heti hátborzon- gatást. Mit tagadjam ilyen bevezető után, hogy szeretem a krimit, s örülök annak, hogy mások is szeretik. Sőt! ízlésbeli különbségeket is felfedezni vélek, Így nemigen fanyalodom rá, hogy az Angyal észbontóan bárgyú kalandjait nézzem, mert türelemmel kivárom, míg sem tudva, hogy akikre lőnek, vagy akiknek házaira bombáikat szórják, nem jóakarójuk-e. És lehet, hogy ezek a gyilkosok és ezek az áldozatok talán egyformán értelmetlennek tartották az egészet. Csakhogy ezekben a ,,krimikben" tehetetlenek lennének a Colombók és Kojakok. Bár, ki tudja?! Ismertek a háborúk elindítói, időnként van képük a kamerák elé állni, sajtóértekezleteket tartani, hitegetni a félvilágot: békevágyukról. Ilyenkor csak mint mesékre tudok gondolni a krimikre. Mesélnek ók a bún végességéről, az igazságszolgáltatás végtelenségéről. Mesélnek, csakhogy ezeket a krimiket már megelőzte vagy követni fogja a valóság. Az a valóság, amelyről véresebb, visszata- szítóbb képeket is láttam ugyanazon a képernyőn. Mesék ezek a krimik. Az élet igazságosságáról beszélnek, igazi népmeséi képlet szerint előregyártva: a rossz elnyeri büntetését, a jó elnyeri jutalmát. Csakhogy a dolog sokkal Krim íí 11 ismét három szépség száguldoz gazemberek után, vagy a Bíró évődik a Rendőrrel. A músorszerkesztői ízléseket említettem a különbözőségeiket dicsérve. Szükséges szólni azonosságaikról is, hiszen csak így élvezhetem Ko- jak és Colombo idegtépőén fanyar nyomozásait készülékem valamennyi csatornáján. Azt hiszem, ezek a jó krimik, hiszen a műfaj törvényszerűségei szerint a gyilkost mindegyikben elfogják, de ahogy azt ez a két rendőr csinálja... Nagyreményű vidámítóink ők, különösen egy-egy tévéhíradó, libanoni dokumentum film, vagy dél-afrikai beszámoló után. Feldobnak ezek a fickók, hiszen rájuk mindig számíthat az ember, biztosak a dolgukban és minden körülmények között kinyomozzák, börtönbe juttatják a bűnöst. Csakhogy! Naponta látok a képernyőn valóságos gyilkosságokat. Ezek többségét elvileg ártatlan emberek követik el ártatlanokon, néha azt bonyolultabb azokban az országokban, ahol kedvenc krimijeim készülnek. Hiszen olykor történetük szövetéből is kilóg egy-egy elvarratlan szál, amelyhez még a szépreméoyü- nyomozók sem mernek nyúlni, hiszen máris jönnek a telefonok, belügyminiszteri levelek. Tehát ott az igazságszolgáltatás is véges. Krimiíí! - kiáltok fel ismét, ha feltűnnek kékes szignáljai kedvenc filmjeimnek, örülök, hogy ismét kinyomozzák a tettest, csattan csuklóján a bilincs... majd várom a folytatást, amely egyszer talán a valóságos világban folytatódik: palesztin gyerekek, argentin és brit katonák, dél-afrikai négerek gyilkosainak üldözéséről szól majd. Ehhez azonban már gyengék a nyomozók, ide az emberek békevágya kell. Mindannyiunké, kik hiszünk az igazság győzelmében, de tudjuk, hogy ezt nem amerikai, angol vagy nyugatnémet filmsorozatok rendőrei vívják ki a világban. (d-n) „CSAK A KARAKTER ÉRDEKEL“ INTERJÚ JANE SEYMOURRAL Rózsaszín kosztümben, összecsukható széken ül a kőbányai sörgyár udvarán. Derékig érő barna haja villog a napfényben, arcán, nyakán, jelmezén a csatorna-jelenet nyomai. Olyan, mint egy masza- tos madonna. Jane Seymour, akit a tévénézők elsősorban Emma Callonként ismernek az Onedin családból, nem tartozik a különcködő, magamutogató világsztárok közé. Los Angeles-i otthonában bizonyára minden a kényelmet szolgálja, de itt, a forgatáson semmivel sem igényesebb, mint a többiek. Nincsenek nagy jelenetei, de még csak kisebb patáliákat sem csap; mindent úgy fogad el, ahogy van. Egyébként sem szereti, ha körbetáncolják. Ha szabadja van, inkább félrevonul. Ilyenkor vagy a szerepén töri a fejét, vagy alszik a díszletek között. Ezen aztán meg is lepődtek néhányan. Akárcsak azon, hogy történelmi nevet visel. Mert eredetileg nem Jane Seymournak, hívják. A 'egnagyobb álmélkodást mégis azzal váltotta ki, hogy néhány mondatot magyarul is tud. Bakfisként ugyanis cseregyerek^ volt egy balatongyöröki orvoscsaládnál. Azóta majdnem húsz év telt el, de a magyar szavakat még most is olyan szépen, pontosan ejti ki, mint annak idején. Ebéddel kínálják, de a frissensült helyett apró karikákra vágott sárgarépát kér. Ez az, amiről képtelen vagyok lemondani, mondja bájos mosoly- lyal. Én úgy látom, sminkeséhez is ragaszkodik, hiszen magával hozta Kaliforniából. A huszonéves szőke fiú most sem ül mellette ölbe tett kézzel. Minden tízpercben más frizurát csinál Jane Seymournak.- A Négy toll, a Valahol az időben és a Csehszlovák Tévében is vetített Las Vegas-i emberek után most ismét egy kalandokban bővelkedő produkcióban játszik, amelyet teljes egészében Magyarországon vesznek filmszalagra. Tulajdonképpen hányadik filmje Az Operaház fantomja?- Nem tudom pontosan megmondani. Talán a huszadik. De az is lehet, hogy a tizenkilencedik. Egy biztos: a lányom megszületése óta most állok először a felvevőgép előtt.- Amint látom, szerencsés külsővel ajándékozta meg a természet, hiszen klasszikus és modern szerepekre egyaránt alkalmassá tette.- Nekem teljesen mindegy, melyik században játszódik a film, engem csak a karakter érdekel, amelyet meg kell formálnom. S a legjobban azok a figurák vonzanak, amelyek fokazatosan megváltoznak a játék során. Szerencsére most már elmondhatom magamról, hogy válogatok a szerepek között, s csak azokat a feladatokat fogadom el, amelyek már az első olvasás után felkavarják az érzelmeimet. És bár szebbnél szebb lehetőségeket kapok, hét hónappal ezelőtt, amikor szülni mentem, úgy döntöttem, elsősorban anya akarok lenni, nem pedig színésznő. Jó anya és jó feleség. Ezért aztán még figyelmesebben olvasom el a forgatókönyvet és százszor is meggondolom, melyik rendezőnek mondok igent. Nem szeretném, ha mások nevelnék a gyermekemet.- De mit tesz akkor, ha otthonától távol forgat?- Mit tennék? Viszem magammal. Most is itt van; dada vigyáz rá a Gellért Szállóban. Elhatároztam ugyanis, hogy a gyerek mindig velem lesz.- És a férj?- Ö nagyon elfoglalt ember, Hollywoodban dolgozik: híres rendezők és színészek anyagi ügyeit intézi.- Eddigi filmjei közül melyiket kedveli a legjobban?- Az édentől keletre című John Steinbeck-re- gény tévéfilmváltozatát, amelyben Cal Trask kedvesét játszottam, s az Élni és halni hagyni című kalandfilmet.- Úgy tudom, tizenhárom évesen állt először a felvevögép elé. Nem volt ez túl korai kezdés?- Ha arra gondolok, hogy kollégáim közül sokan gyerekszínészként tették meg az első lépéseket a pályán, akkor azt kell mondanom, hogy qem. Én nem erre a pályára készültem. Balerina akartam lenni, de tizenhárom éves koromban megsérült a térdem, és az orvos tanácsára felhagytam a terveimmel. De továbbra is kitartóan jártam színházba és később már tudatosan készültem erre a pályára. Otthon azonban senkit sem avattam be a gondolataimba, mert a szüleim még annak sem örültek, ha moziba mentem. Hosszú évekbe telt, amíg beletörődtek, hogy ezt a hivatást választottam. És azóta szemem-fülem nyitva tartom, s mindenbe belevágok, amit utamba hoz az élet. Úgy hiszem, ennél jobb módja nincs is annak, hogy megtanuljam mindazt, ami közelebb visz a hiteles emberábrázoláshoz.- Az Operaház fantomja után miben dolgozik legközelebb?- A Vörös Pimpernel filmváltozatában a női főszerepet játszom Angliában, majd Mata Harit, a híres kémnőt keltem életre. Az utóbbinak azért örülök annyira, mert ebben a szerepben végre bebizonyíthatom, hogy táncosnőként sem lennék tizedrangú. SZABÓ G. LÁSZLÓ A képernyők előtt ismét csendesebb a világ, amiór~\ ta véget ért a labdarúgó-VB, legalábbis nincs már az a láz, lárma, megcsappant a nyomdafestéket nem tűrő szavak áradata, mögöttünk van a plafonig ugrasztó örömök és padlóra vető dühkitörések hónapja. Formánk - fociimádó tévénézőké - újra a régi, egykedvű, méla tekintet, kényelmes testhelyzet, legfeljebb itt-ott élénkülő figyelem. Úgy, mint azelőtt. De azért vissza-visszatérünk még a nagy pillanatokhoz, helyzetekhez, az egész világbajnoksághoz, melynek történetében soha nem volt annyi szemtanúja a mérkőzéseknek, mint most. Valóban úgy van, ahogy az egyik riporter mondta, a foci manapság vált igazán népszerű nagy tömegeket vonzó sporttá - a tévé jóvoltából. Mégpedig annak a tévének, amely kamerájával manapság egy-egy meccsen már nemcsak az egészet tudja mutatni, hanem az egészet alkotó legapróbb részleteket, az egész történésben a résztörténést is, nemcsak a felszint, hanem a mögöttes mozzanatokat, a szépség mellett érzékeltetni tudja a drámát és még sok olyat, amit a stadionban ülő sem láthat. Aztán itt vannak kalauzolóink, a riporterek, akikről, ugye, gyakran megvolt a véleményünk A jó is persze. Ugyanúgy, mint a meccsekről, játékosokról, bírókról, edzőkről, a közönségről, a stadionokról. Jómagam nem tudtam megállni, hogy egyik-másik mérkőzés közben vagy után ne jegyzeteljek, így, az olvasó engedelmével, most az előttem heverő ,,VB-cetlikről“ folytatom soraimat. x És mindjárt azzal, amire tulajdonképpen már évtizedekkel ezelőtt a labdarúgó-mérkőzések rádióközvetítése során felfigyelt a hallgató: az idegen nevek ejtésével. Hányszor mosolyogtunk, gúnyolódtunk fejcsóválva, amikor a riporter helytelenül ejtette ki valamelyik külföldi játékos nevét, amelyet mi véletlenül pontosan tudtunk. A legkevésbé sem gondoltunk arra, hogy a mi kedvenceink nevét hogyan mondja egy másik ország riportere. Nem egyszer volt alkalmam meggyőződni róla: csapnivalóan, szinte a felismerhetetlenségig rosz- szul. Ez természetesen részben érthető, hiszen ahány nyelv, annyi olvasat, hangsúly, hangejtés. Aligha várható a világ egyetlen riporterétől is, hogy úgy mondja egy idegen játékos nevét, ahogy azt annak a hazájában mondják. Az igyekezetét azonban el lehet várni. És ez az igyekezet most megvolt, feltűnt. Ha a riporter úgy érezte, hogy idegen nyelvi felkészültsége kevés a helyesejtéshez, az „illetékes“ kollégához fordult segítségért. Hogy mennyire vigyáztak a nevekre, jelezte egyebek között, hogy az egyik riporter elnézést kért VÉBÉ-TÉVÉ harmadnap a nézőktől, mert rosszul mondta egy-két játékosnak a nevét. Ez szép volt. A név tisztelete az ember tisztelete. x Ugyancsak feltűnt, és jó érzéssel vettük tudomásul, hogy a himnuszok alatt többnyire csendben volt a közönség. Nem volt füttykoncert, zaj, amely az utóbbi esztendőkben a vandalizmussal, verekedésekkel együtt sajnálatos módon divat lett a stadionokban. Ez is szép volt, ez a tisztelet, egy másik ország, egy másik nemzet iránt. A himnusz himnusz lehetett a több tízezres stadionokban és milliók előtt a képernyőn. x Nem tudom, kinek mi a véleménye róla, én még tévériporterben sem szeretem a szenvtelent, a langyost. Sőt, elsősorban akkor nem, amikor a saját nemzetét képviselő tizenegynek a mérkőzését közvetíti. A néző úgy ül a képernyő elé, hogy már napok óta a meccsről beszél, vitatkozik, latolgat, lázban várja, hogy eljöjjön a nagy pillanat. És akkor jön a riporter: lehűti. Az első percekben nyilvánvalóvá válik, hogy nincs a nézővel azonos hőfokon, számára mintha közömbös lenne az egész, szárazon sorolja a tényeket, mi több, olykor elidegenítő iróniával kommentál egy bizonyos távolságból, lassan eltávolítva a nézőt a játéktól, és hát önmagától is. A várva várt mérkőzésből hideg étel lett, pedig lehetett volna forró, még ha gyengén jászott, vesztett is a csapat. Nem az elvakult, az elfogult, az érzelmeket hatásvadászó eszközökkel felkorbácsoló közvetítésmódról van szó. Csupán a hőfokról, a szenvedélyről. A szurkolás (emberi) műfaj, melynek megvannak a maga sajátos és természetes kellékei. Aligha lehet modernizálni. Lásd például az angol riportereket. x Gyakran voltam úgy, hogy a stadionban uralkodó hangulatot, feszültséget a képernyőről nem éreztem olyannak, mint amilyennek a riporter mondta, nem mindig hittem el neki, hogy oly drámai, oly káprázatos a küzdelem. Aztán néha mégis kénytelen voltam: amikor például egy pillanatra behozták Zoff arcát. A legdrámaibb színpadi dráma sem tud oly hiteles lenni. Vagy amikor a hondurasiak leborultak a pálya füvére, és sírtak. • x Nem szeretem a lassítást, ha filmekben élnek vele, főként lírai pillanatok kifejezésére, öncélú művészi fogásnak tetszik, természetellenesnek. Ugyanakkor gyönyörű látvány lassítva egy tigris ugrása, vagy amikor vadat hajszol. Megfigyelhető, ami egyébként nem: az izmok hullámzása, a mozgó, az eleven élet legapróbb rezzenései a testben és testen. Gyönyörű látvány a futballpályán zajló emberi küzdelem is az egészen közelről vett lassított képeken. A becsúszások, a zuhanások, az arc reagálásai örömre, fájdalomra, az érzelmek megannyi megnyilvánulása. Közelről és tisztán volt látható a küzdő ember ezen a világbajnokságon. Ezért is megérte végignézni az ötvenkét találkozót. BODNÁR GYULA DJ SZÚ 14 1982. Vili. 6. o' o f > o Ü c o o IL tf) O > 0 V. ro 5 Jc 0> 1 Q) Ü C •§ c I
