Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-08-06 / 31. szám

Vészi Endre Hol tűzpirosba borult, hol árnyékban maradt az arcunk, amint álltunk az éjsza­kai mulató elektromosan forgó malomke­reke alatt, amely kaszálta és szeletelte az este sötétjét. Nem sok hiányzott a kilenc órához. A bejárat tündöklőén kivilágított és néptelen. Hetek töprengése, számít- gatása előzte meg ezt a lépést, s most itt álltunk lecövekelten a küszöb előtt. Egyetlen barátom - s holtában is az egyetlen igazi -, Fehér Sanyi ekkor már önálló embernek mondhatta magát, fiatal segéd volt heti húsz pengő körül a kere­sete, én meg hosszú inaséveim legvégén jártam, s már a segédek között ültem némi töprengő komolysággal. Ám a této­vázás most közös volt. Fehér Sanyi legé- nyesen karcsú fiatalember, halvány arcú és szürke szemű. Ő határozta el, hogy elmegyünk a mulatóba, és megnézzük a műsort. Sötétbe öltöztünk mindketten, sötét ünneplőbe, (gy álltunk itt a küszö­bön. Sanyi olyan nyakkendőt kötött, ami a kígyóbőrhöz hasonlított. Minket első­sorban a mulató műsora érdekelt, köze­lebbről: egy Lenke nevű spanyol táncos­nő, aki bár magyar, de azért mégis spa­nyol! Mindenfelé az ő fényképét láttuk, fedetlen volt a köldöke, s amint hátrave­tette a fejét, a haja hátrazuhant. Tangó- bolero és a carioca. így álltunk ott a küszö­bön, fehéren a fénytől, mint a bohócok. A küszöbön tűi minden egymásba zen­gett, a gépkocsik lármája és az emberek kiáltozása, tetőponton állt az esti vadulás, de itt a küszöbön csend volt, némaság volt. A zsebünkben szorongattuk a pén­zünket. így álltunk most már a fényes és néptelen előcsarnokban, ahol a ruhatár­ból kezek nyúltak felénk. A fény végigfu­tott az üres fogasokon, s azok, úgy tűnt, olyan hangot adnak, mint a xilofon. Körül­néztünk, az állótükör előtt meghúzkodtuk öltönyünket, és feltűnés nélkül a bejáratot kerestük. De akkor mellénk szegődött valaki, egy magas férfiú, nagy komoly arccal, fényesre kefélt hajjal. Gyönyörű, ápolt, kifürdetett ember volt ez, egyetlen szót sem szólt, csak kissé megbillentette a fe­jét, de úgy, hogy tömör fekete haján végiggurult a fény. Úgy állt előttünk szót­lanul, megfoghatatlanul, mint az egész tündöklő csöndesség, de testhelyzetével mégis vezényelte mozgásunkat, erre szabad, erre nem. így jutottunk a páho­lyokkal szegett, élénkpiros bársonnyal és aranyozott gipszfigurákkal díszített mula­tóba, ahol kecses asztalkák fogták közre a táncparkettet. Teljes kivilágítás, priz- másan megtörő, rejtett forrású sugárzás és teljes csend. Sanyi karóráját nézte. Negyed tíz és rajtunk kívül senki. Mögöt­tünk idegekkel érzékelhetően a kék frakk. Sanyi előbbre lépett, szürke szemében elhatározottság. Én követtem. Karcsú alakja, puha szőke haja gyermeknek mu­tatta most itt, amint megérintette kezével a néptelen asztalkák közül az egyiket, azt, amelyik legközelebb állt a parkett­hez, a műsor színhelyéhez. Felmérte a sugárzó csendet, és a legjobb asztalt választotta ki. Odamentem én is, ujjhegy­gyei én is a hűs damaszthoz értem. Egymásra néztünk és mosolyogtunk. Ekkor hátulról élénkbe került a kék frakk. Karját félmagasra emelte.- Ez, kérem, foglalt. Egy lépést hátráltunk, ő előrelépett egyet.- Ez is, kérem. Újabb lépés visszafelé, ő a nyo­munkban.- Ez is, kérem. Abban a döbbenetes, szorító sugár­zásban az utolsó asztalig követett ben­nünket, egészen az ajtó mellé. Éreztük magunk mellett a kék frakkot.- Parancsolnak? A rezzenetlen hang belemarkolt a szívünkbe. Ketten voltunk, és ő egye­dül, de a háta mögött a sok foglalt asztal­lal, a még nem létező, de majd megjelenő igazi vendégekkel, gyakorlott, komoly fér­fiakkal és alabástrom hátú nőkkel.- Az étlapot kérjük - mondtam végül, de az utolsó szótagnál már éreztem a jóvá­tehetetlent. A kék frakk hideget árasztott magából. Illatos hideget.- De nálunk nincs melegkonyha! A gúnynak, a megvetésnek és a fel­háborodásnak pontosan összehangolt zenekara szólalt meg az alig hajlékony mondatban. Most már egymásra se mer­tünk nézni, ösztöneinkben a menekülés kényszere lüktetett. %- Akkor iszunk valamit - szólalt meg Sanyi, mérhetetlen önfeláldozással. A kék frakk nemes bőrbe kötve átnyúj­totta a hosszú itallapot. A számokat futot­tuk végig. A kék frakk valahol fölöttünk megszólalt, csupán a szertartás kegyet­lensége miatt.- Talán valami pezsgőt? * Folyt a körülményes, gondosan kimun­kált inkvizíció.- Ez itt, kérem - mutatta Sanyi. A bornak félelmetes ára volt, noha itt a legolcsóbb. A kék frakk hozta a palackot, és szal­véta közé fogva mindjárt töltött. Lassan szállingózni kezdtek a gyakorlott férfiak és az alabástrom hátú nők. Jelbeszéd: szemvillanás és arcizmok játéka tudatta, hogy kortyolva iszunk, takarékosan, min­denképpen kiböjtöljük a Lenkét. Márpe­dig ez a vállalkozásunk nem volt csekély, mert kiderült, a mi spanyolmeggyünk, a zuhanó hajú táncosnőnk csak éjfélkor fürdeti meg testét az ezüstfehér reflekto­rokban. És hogy egyáltalán: az egész műsor éjfélkor kezdődik. S bárhogy is szürcsölgettük az édes, nehéz bort, amint ujjnyit fogyott a poharunk, a kék frakk valahonnan odalépett, és utánatöltött. Csak ápolt fehér kezét és szalvétáját láttuk mindig. Most már lett volna dolga elég, a mulató megtelt, minden asztalnak akadt gazdája, de a kék frakkot az ironi­kus sors mögénk parancsolta, szorongá­saink érdekében. A parketten összelöttyedt a közönség, és úgy véltük, elbújhatunk emögött, mint egy forró, széles, verítékes hát mögött, most már a szék peremén ülve is, de kivárhatjuk a szép spanyolmeggyet. Ám képtelenek voltunk már a rettenetes fe­gyelem igáját hordani. Hol Sanyi kortyolt váratlanul, orvul, hol én, hol összekoc­cant a poharunk, csak úgy önmagától.- Parancsolnak még egy üveggel? Nem tudtuk kiállni a próbák sorozatát.- Parancsolnak még egy üveggel? Hét perccel tizenegy után kiürítettük a borosüveget. Felkortyoltuk az utolsó cseppet. És most újra egymásra néztünk. Sanyi arcát megmunkálta a fáradtság, bal ha­lántékán égő piros folí. De szürke szemé­ben sárgás fényű mosoly. Fizettünk, s a kijárat felé indultunk, ingadozás nél­kül. Sanyi megállt a kék frakk előtt, ápolt arcába nézett.- Na, szivarkám, kitolt velünk? összekarolva mentünk a kivilágított Andrássy úton, és a szemébe nevettünk mindenkinek. Varga Lajos illusztrációja- Jelöltek, a gyűlést megnyitom - emelke a főnök. Helyeslő moraj futott végig az egybegyű A levelek csendesen zizegtek. A fegyelmezel bek is lenyelték utolsó banánjukat, lekupo A szavanna felöl langyos szél fújdogált.- Jelöltek, fontos dolgot gyűltünk össze n szélni - hallatszott ismét az öreg hangja. -1 mindenki őrizze meg komolyságát. Gyen unokáink sorsáról döntünk itt ma - mondta ele nyülve. A moraj úgy szökött fel, mint fagyos föle illanó gejzír. Pampó, a hatalmas hím, óriásit a mellette ülő nőstény vaskos fenekébe, s a f tanó pofon után elszabadult a pokol. Grumm, a kétméteres gibbon ugrott fel: - az, kérem, éppenséggel ez az, én kérem semmiképpen sem, én teljesítettem a kötele met, ahol kellett, első voltam, kérem, a narar felmetszésben, a szaporításban, a légynyel de ezt nem, kérem, ez ellen a leghatározot tiltakozom! Én kérem...- Fogd be!... - hallatszott egy erős hang felső ágról. - Már megint te...- Vigas - sipította egy éles hang. -Ön ő menjen, egy ilyen vén csepürágóért nem ki kár - rikácsolta a fehér galléros maki.-Te beszélsz? - zúgtak felé a banái - Menj akkor te!- Ügy van - ugrott fel rakétamód egy mázsás gorilla. - Mutasd meg te, mit tudsz,- Maki barátunk nem megy - hallatszott í erős hangja. - Gondoljuk meg, kérem, mit lünk!- Kegyelem, kegyelmezzetek - szirénázol rázón egy sovány cerkóf. - Nekem családo gyerekeim...- A te gyerekeid, te ütődött - röhögött va egy bőgőmajom. - Mind a szomszédra ütőt- Majd ütök én mindjárt - röppent föl az c tán, amely köztudottan a cerkóf legjobb barát-Menjen Bóbi - üvöltötte egy hang. Je a szőröslelkű gibbon. - Ő úgyis emberszab- No, persze, rokon - hallatszott egy ágról.- Protekciós - sipította az idegbeteg mák-Tartsd a szád! - zúgott felé húsz kóku: egyszerre.- Bedolgozom a torkod a tyúkszemedbe! felé egy gorilla.- Menjen a huskafarkú - kiáltotta valaki.- Az dilettáns - ellenkeztek. - Még vissza koacervátummá! V alamikor, hajdanán, minden vi­rág fehér volt. De egy szép nap a kertbe beállított egy festő, nagy festékes ládával és egy halom ecsettel.- Jöjjetek hozzám és mondjátok, ki milyen színű akar lenni - kiáltotta a virágoknak és a bokroknak, s azok szaporán sorbaálltak, mindegyik virí- tóbb szeretett volna lenni. A festőhöz a Jázmin áilott a legkö­zelebb. Azt mondta, hogy szeretné, ha a virágai aranysárgák lennének, mint kedvenc Napja hajának színe.- Hogy merészelsz a Rózsakirály- nök előtt idefurakodni? - lökte el a festő,- Egyáltalán nem lopakodtam ide. Már sok éve itt állok - válaszolta sértetten a Jázmin.- De tudnod kell, hogy kinek van joga mindenütt elsőnek lenni - oktatta ki a festő. - Büntetésül az utolsó leszel, és akkor is, ha illendően meg­kérsz. •- Téved nagyságos uram, én sen­kinek nem könyörgök - felelte a Jáz­min, és a helyén maradt. A festő sokáig vesződött a Rózsák­kal. Mennyi, de‘mennyi színt ki nem választottak maguknak a büszke ki­rálynők! Bíborvöröset, és sárgát, és rózsaszínűt és narancsszínűt. Csak kéket nem akart egyikük sem - az túlságosan egszerű, falusias. A festő kék színnel, hogy ne menjen kárba, megfestette Nefelejcset és Búzavirá­Gábor Andor FEKETEDNI Ez a nyári sport, amit mindenki gyakorolhat, mert semmi szer­szám nem kell hozzá. Csak a nap meg az ember bőre. Egyet nem volna szabad e sport közben elfe­lejteni. Azt tudniillik, hogy az em­beren nem kordovánbőr van, mint áthuzat, hanem közönséges em­berbőr. De erről feledkeznek meg állandóan az emberek. Nem is kell magyarázat hozzá: a fekete arcszínre szükség van. Ez a nyaralási bizonyítvány. Aki fehér és piros, az városi ember, városban töltötte a nyarat. Aki vö­rös és fekete mint Stendahl híres regénye, az nyaralt. Persze, lehet csalni is. Van ember, aki két nap alatt szed magára annyi feketesé­m i got, De nak P és < sün A i c nel del dől me I a L de; szc mo / ján Me ték mir és;

Next

/
Thumbnails
Contents