Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-07-30 / 30. szám

O —éretnék írni a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Ének­karáról - mondom telefonba Janda Iván­nak, a bratislavai Duna utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola és Gimnázi­um igazgatójának, az énekkar művészeti vezetőjének és karnagyának. - Úgy tu­dom, a hét végén Léván lesztek, a ren­des havi központi próbán. Ezt az alkalmat használnám ki, hogy találkozzam veletek. - Jól van, csak gyere, találunk időt, szombaton vagy vasárnap. Bár nem lesz könnyű, mert közben fellépünk Zselizen mindkét napon, és épp most vendégünk is van, a szófiai Rogyina-kórus, mellyel régóta baráti kapcsolatban vagyunk - vá­laszolja Janda Iván, aki még megadja szálláshelyük, egy internátus címét. Vasárnap délelőtt van, szép időben érkezünk Lévára (Levice). Hamar megta­láljuk az internátust, ahol azonban a por­táson kívül senki. - Reggelizni mentek a szállodába, nemsokára visszajönnek, azt mondták, még akarnak próbálni - tá­jékoztat a többemeletes épület őre. Le­ülünk az előcsarnokban, de néhány perc múlva már látjuk az ablakon át, hogy a kapu előtt bolgár buszok állnak meg egymás után. Bolgár és magyar szavak hallatszanak, több ismerős arc tűnik föl, így nem nehéz kitalálnom, hogy együtt jött a két énekkar. Az egyik a szálláshely felé veszi az irányt kisebb-nagyobb cso­portokban, a másik a szomszédos épület felé, ahol a próbaterem van. Ez a másik a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Köz­ponti Énekkara, röviden, a CSMTKÉ.- Hát most nem tudom, beszélget­hetsz-e valakivel is, mert próbálnunk kell - mondja Janda Iván. - Tegnap este, a zselizi fellépés után, közös vacsoránk volt a bolgárokkal, később keltünk, elhú­zódott a reggeli. Egy körül megyünk ebé­delni, aztán indulunk megint Zselizre. Talán ebéd közben. És a karnagy is belép a próbaterembe, ahol már mindenki helyet foglalt kottalap­pal a kezében, sőt, az egyik szólam már éberen figyeli Vass Lajost, az Erkel-díjas zeneszerzőt, akit a dalkultúránk iránti érdeklődése, szeretete és elkötelezettsé­ge emberként is, vendégkarnagyként is a kórushoz kötött sok esztendő során; nem tudhatom, de azt hiszem: ott van a kórus a szívében, a lelkében. Magyaráz most is lendülettel, aztán dallamok hang­zanak föl intésére, egy másik kézmozdu­latára elcsendesednek, majd újraindul­nak, újra és újra. ÚJ SZÚ Van időm belelapozni a Csehszlováki­ai Magyar Tanítók Központi Énekkarának történetébe, mely 1964 őszén kezdődött Nyitrán, abban a városban, ahol akkor már néhány éve egyre bővülő keretek között folyt egyre eredményesebben a magyar pedagógusok képzése. Az énekkar megalakulásával jó gondolat vált valósággá nem kis lelkesedéssel és nem kisebb céllal, mint azzal, hogy a CSMTKÉ ,, hatást gyakoroljon a vidéki énekkarokra, műsorpolitikájukra, úgy ké­pezze tagjait, hogy azok később önálló karvezetökként tevékenykedhessenek, kiváló művészi produkciókkal terjesztve Szlovákia magyarlakta vidékein a kórus­kultúrát, és nem utolsósorban az, hogy magasabb szintre emelje az iskoláinkban folyó zenei nevelést“, (CSEMADOK-év- könyv, 1974). Költő, népművelési vezető, karnagy és zeneszerző volt ott a bölcső­nél; az első összejöveteleken száznál többen jelentek meg, saját költségükön. És tanultak, dolgoztak. Az első hangver­senyt 1965-ben tartották Nagymegyeren (Čalovo), és még ebben az esztendőben további fellépések más városokban, a Jókai-napokon, Gombaszögön, ahol azóta többször jelen voltak, mint ahogy további országos seregszemléken, iro­dalmi napokon. 1966. január 1 -tői a CSE- MADOK anyagi támogatásával működik az énekkar, melynek tíz évig neves nép- zenekutatónk, Ag Tibor is a karnagya volt. Sok hangversenyt adtak az elmúlt tizennyolc esztendő mindegyikében, fal­vakban és városokban a Csallóköztől a Bodrogközig és számos más helyén az országnak, aztán külföldön, az NDK-ban, Lengyelországban, Bulgáriában, Ma­gyarországon, Finnországban, Ausztriá­ban, Írországban, Angliában. Megalaku­lásuk után egy évvel a budapesti Zene- akadémia nagytermében a Vasas Szak­szervezetek Központi Művészegyüttesé­nek Énekkarával adnak közös hangver­senyt, melyen ott van Kodály Zoltán; 1971-ben az írországi Cork-ban rende­zett nemzetközi énekkari fesztiválon az elsőnek járó díjjal tüntetik ki a női kart, negyedik a vegyeskórus; eddig kétszer vettek részt a debreceni Bartók Béla nemzetközi kórusfesztiválon, ahol a köz­tudottan erős mezőnyben az elsők között végeztek, mint ahogy több más találko­zón. Legutóbbi szép sikerüket az idén tavasszal érték el, amikor a szlovákiai énekkarok számára ötévenként szerve­zett újabb minősítő versenyen nemcsak hogy első sávval védték meg helyüket az A kategóriában, de ők voltak legjobb előadói a versenyre részben kötelezően megjelölt kortárs szlovák zenei művek­nek; szereplésükről, elismeréssel írtak a szlovák lapok. Műsorukon a magyar nyelvterületet átfogó népdalok egész so­ra szerepel, Bartók-, Kodály-, Bárdos-, Vass-, Farkas- feldolgozásban, továbbá Suchoň-, Ferenczy-, Kardos-, Zema- novský-múvek többek között, de ugyan­úgy Monteverdi, Lassus, Vivaldi, A hosszan folytatható sorból a legkedve­sebbek közé tartoznak: Kodály: Mátrai képek, Vass: Jövendölés, Szíjjártó: Esti hangulat Zsérén, Bartók: Négy szlovák népdal. E vázlatos áttekintésben említsük meg hanglemezüket, mely az Opus gon­nitási Nyelvű Alapiskola igazgatója, aki ötvenháromtól tanít és 1978 óta az ének­kar elnöke.- Annak idején, az első összejövete­lünkön százhúszan voltunk. Jelen pilla­natban nyolcvanöt tagja van a kórusnak, ebből most hatvanketten vagyunk itt; hogy hányán leszünk két hét múlva Gom­baszögön, ahol a jubileumi, a kétszáza- dik összejövetelünk lesz, még nem tu­dom. Mindig vannak hiányzók. Apukák, anyukák is a tagok, van, akit már unoka vár haza. Nekem szintén van két gyere­kem, és részben azért könnyebb a hely­zetem, mert a feleségem nem énekel, velük lehet, másrészt, nincs olyan gon­dom, hogy az igazgató nem enged el, a kollégák is megértők. Sok függ ettől, és azt hiszem, mindnyájunk nevében mond­hatom: azért, hogy mi itt lehetünk, éne­kelhetünk, köszönet elsősorban a csa­CIMTKE dozásában jelent meg, aztán rádiófelvé­teleiket és nevelő-hangversenyeiket. Mindez persze „csak“ tényekkel, szá­mokkal jelzett történt, mely a háttéröl, az összetartó erőkről, az énekkar belső éle­téről, az egyénenkénti és együttes maga­tartásról keveset érzékeltet, éppen ezért: figyelni erre az oldalra is nemcsak izgal­mas (lehet), hanem feladatunk, köteles­ségünk is. A nagy, az ünneplő szavak mögött rápillantani az emberre; a körül­ményekre, melyek között olyan pedagó­gusok alkotnak teremtő közösséget, akik­nek nem kevesebb a munkájuk, mint bármely más pedagógusnak az ország­ban. Nincs szándékomban, meg fölösle­ges is lenne azzal a „nagyító“ fogással élni, hogy például ezen a napfényes vasárnapon lehetnének ők is a családjuk körében, valahol víz mellett vagy házkö­rüli munkával, ehelyett itt próbálnak, és vár még rájuk egy fellépés a zselizi hőségben. Nem élek ilyen szöveggel, mert ezt vállalták ezek a tanítók, és csinálják is szívesen, ha olykor, különbö­ző okok miatt, csökken is a kedvük, némelyikükben talán a kiválás gondolata is fölbukkan. Nem számítva most ide azokat, akik kénytelenek megválni az énekkartól, mert, mondjuk, a családi kö­rülmények már nem teszik számukra le­hetővé, hogy (nem egy esetben) több száz kilométert utazzanak négyhetenként a két-három napos központi próbára, aztán a fellépésekre, hosszabb turnékra; hogy órákat szenteljenek otthon a tanu­lásnak, gyakorlásnak. Nem véletlen, hogy a tizennyolc esztendő több mint háromszáz ember fordult meg az ének­karban, de azért alapító- és, úgymond, régi tagok is vannak szép számmal. Egyik ilyen alapítótag Horsicza Fe­renc, a Hidaskürti (Mostová) Magyar Ta­ládnak, aztán a kollégáknak, akik távollé­tünk alatt helyettesítenek bennünket. So­kan éppen a meg nem értés hiányából adódó nehézségek miatt váltak ki a kó­rusból. Voltak persze, akik azt hitték, hogy ez csupa szórakozás, rekreáció, aztán amikor látták, hogy munka, el­mentek.- A távozásokban meg egyáltalán ab­ban, hogy, tudomásom szerint, utánpót­lás-gondokkal küzd a kórus, más nem játszott szerepet?- Sajnos, az énekkar nem mindig kap­ta meg azt az erkölcsi elismerést és támogatást, melyet megérdemelt volna. Ha mások, legyenek akár tekézők, díjat nyernek valahol, üdvözlőleveleket, pénzt kapnak, ha mi hozunk nagydíjat, ránk se figyelnek, egy szál szegfű nem sok, any- nyit sem látunk. És ezt érzi a tagság. Négy-öt éve a CSEMADOK Központi Bizottságával gyengült a kapcsolatunk, melyről azért reméljük, hogy rövidesen megerősödik újra. Egyébként majdnem úgy van, hogy az országos énekkart nyugat-szlovákiai kollégák alkotják, kele­tebbről jóval kevesebben vannak. Távol­ság, idő, pénz — sorolhatjuk az okokat. Szükség lenne újabb tagokra, különösen a férfiszólamokba. A CSMTKÉ-tagság anyagi áldozatokkal is jár mindegyikük számára, persze nem azzal az ötven koronával, ami a tagsági díj évente. Honoráriumot nem kapnak, csupán napidíjat, és az útiköltséget fizetik ki nekik. Mire ez az írás megjelenik, éppen Bulgáriába indulnak a Dimitrov- centenáriumra, ami itt azért érdekes, mert a költségek nagy részét saját zse­bükből fizetik. Pedig akár ajándékút is lehetett volna, az elismerés, a megbe­csülés egyik jeleként. A CSMTKÉ-nek nincs székháza, állandó helye, helyisége. Nem kevesebb a munkájuk, mint bármely más pedagógusnak (Gyökeres György felvétele) A tizennyolc év alatt három garnitúra ruhát kaptak. A riport Zselizen folytatódik, fellépés után. úgy tervezem, hogy többen leülünk a Schubert-park valamelyik fája alá, de hamar kiderül, hogy ez lehetetlen, indul­nak a buszok a folklórcsoportokkal, viszik az énekkari tagokat is, kit erre, kit arra. Ketten maradnak, de őket is várják, sies­sünk. Pálinkás Zsuzsanna komáromi (Komárno) tanítónő, matematika-fizika szakos, alapítótag, gyermekkórusok kar­nagya:- Az énekkarban olyan igényes mun­kát követelnek meg, amelynek nemcsak kezdete és folyamata van, hanem gyü­mölcse is. Keményen kell dolgozni, sok­kal többet, mintha a tagok egy helyről lennének, és mintha hetente találkoz­nánk két-három órára. Néha eszébe jut az embernek, hogy kilép az énekkarból, de mindig van új élmény, amely feldobja, amelyben máshol nem lehetne része. Az iskolában és iskolán kívül sok feladat hárul ránk, pedagógusokra, ezért is a fluktuáció, két-három év után nem mindenki bírja. De azért volt rá példa, hogy a szülés után visszatértek anyukák. Lévay Tibor Rimaszombatból (Ri­mavská Sobota) 1965 óta tag, otthon van gyermekkórusa, vegyeskara, fúvós zene­kara; az ő kórusa részt vett minden Kodály-napokon; zene szakos, huszon­három éve tanít.- A zenét szerető és művelő-tanító padagógusok legyenek akármilyen kép­zettek, itt tanulnak. Minden összpontosí­tás feltölti az embert, és feloldja, segít az otthoni gondok leküzdésében. Merthogy mi itt beszélgetünk, vitatkozunk a tanítók helyzetéről, munkájáról, módszertani kér­désekről úgyszintén szó van. Ismerjük a falvakat, így nemcsak tankönyvből ta­níthatjuk a honi valóságot, nemcsak új­ságból ismerjük a kulturális eseményeket például. Ami engem illet, az igazgató is, a kollégák is segítenek, az igazgató ma­ga szintén tagja kórusunknak. Ami az egészet illeti, egy kicsit mostohán kezel­nek bennünket, és valóban úgy van, ha egy énekkari tagot megdicsérnek, meg kell dicsérni a férjet vagy a feleséget is. Mindketten elismeréssel szólnak Vass Lajosról, kevésnek tartván csupán annyit mondani, hogy sokoldalú zenész. Zene­művész, pedagógus, karnagy, tanító, ne­velő - lélekkel, türelemmel. Néhány perc múlva az utolsó buszok is elhagyják Zselizt. Két hét múlva, Gombaszög után, Jan­da Ivánnal a Duna utcán.- A kezdet? Egyszerű kórusmüvekkel kezdtünk, és zömében olyan emberek­kel, akik nem tudtak lapból énekelni. Ma már kottaismerők a tagjaink, akiknek több mint a fele énekkar-vezető. És ez az egyik legnagyobb eredmény. A másik az, amit modern müvekkel értünk el az új hangzások kialakításában, az új elemek összehangolásában, a szólamok ki­egyensúlyozásában. Ezt a munkát a mi énekkarunkban nem lehet jókedvből vé­gezni, csak elkötelezettséggel és oda­adással, amiért minden elismerés tanító­inknak. Bár meg kell mondani, az utóbbi időben hézagok mutatkoznak a próbára- járásban, igaz, nem keveset kell teljesíte­niük tagjainknak az énekkaron kívül is. Én magam jövőre leszek hatvanéves, ha nyugdíjba megyek, szeretnék teljes erő­bedobással az énekkarnak élni.- A megalakulásotok tizedik évforduló­jára kiadott ünnepi füzetben az egyik derűs hangulatú fényképen Kodály Zoltán látható körötökben. Bizonyára, erőt, hitet, lendületet adó élmény volt a vele való találkozás. És itt hadd kérdezzem meg mindjárt, készültök-e a Kodály-centenári- umra.- Igen, a pesti hangversenyünk szüne­tében odajött hozzánk Kodály Zoltán, elbeszélgetett velünk; értékelte szereplé­sünket, és többek között azt mondta, szép hangok vannak a csehszlovákiai magyarságban. Születésének századik évfordulója alkalmából a kassai Cser­mely kórussál közösen készítünk Kodály- emlékmüsort, és szeretnénk még egy emlékhangversenyt Galántán vagy vala­melyik más városban. Fejeződjék be ezzel írásom, vagyis Kodály Zoltánnal, akihez méltónak lenni a legméltóbb feladatok egyike. De hogy ez a feladat a jövőben is teljesüljön, híven a hagyományokhoz, ahhoz nemcsak fe­lelősségteljes viszonyulás, odaadás, ál­dozatkészség, lelkesedés szükségeltetik, hanem valami más is, aminek hiánya, úgy vélem, akarva-akaratlanul belekerült e riport szövetébe. És az a valami na­gyon kellene a szép ívben fölfejlödött csehszlovákiai magyar kórusmozgalom további értékteremtő munkáját is elősegí­tendő. BODNÁR GYULA 1982. VII. 30.

Next

/
Thumbnails
Contents