Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-07-30 / 30. szám

IJ szú

3

982. VII. 30.

ÍZ ELLENFORRADALOM ÉS A KLERIKAL«

V. I. Lenin 1919. júliusában egy amerikai újságíró kérdéseire válaszolva többek között jellemezte a kapitalizmus és történelmi szerepének lényegét. „A feudalizmushoz képest a kapitalizmus világtörténelmi jelentőségű lépés volt a „szabadság", az „egyenlőség“, a „demokrácia“ a „civilizáció“ útján. Mindazonáltal a kapitalizmus a bérrabszolgaság rendszere, olyan rendszer volt és az is marad, amelyben a dolgozók, a munkások és parasztok millióit az elenyésző kisebbségben levő jelenkori („modern“) rabszolgatartók, a földbirtokosok és tőkések leigázzák. A polgári demokrácia megváltoztatta ennek a gazdasági rabszolgaságnak a formáját a feudalizmushoz képest, különösen csillogó lepelbe burkolta, de nem változtatta és nem is változtathatta meg a lényegét. A kapitalizmus és a polgári demokrácia - bérrabszolgaság.“

A kizsákmányolás s a dolgozó töme,- gek sokoldalú elnyomásának új rendszere új és egyre mélyebb osztályellentéteket váltott ki. Ezek két területen nyilvánultak meg. Egyrészt a termelők fellépéseiben - kezdetben túlnyomórészt ösztönös fellépéseiben - a vállalkozók ellen. Másrészt létrejött az utópista szocializmus, mint a kapitalizmus elvetésének és az igazságos társadalmi rendszer követelésének elméleti formája. Az utópista szocializmusnak azonban komoly fogyatékosságai voltak, nem respektálta a társadalmi haladás történelmi, elsősorban azonban gazdasági feltételeit és lebecsülte, illetve elvetette az osztályharcot.

Alapvetően más utat választottak a tudományos kommunizmus megalapítói, Marx Károly és Engels Frigyes. A kapitalizmus fejlődése törvényszerűségeinek sokoldalú és mély elemzése alapján bebizonyították, hogy a kapitalista társadalom ellentmondásainak alapja az a konfliktus, amely a kapitalizmus fejlődésének bizonyos szakaszában a fejlett termelőerők és a kapitalista termelési viszonyok között keletkezik. A további társadalmi hatadás csakis a burzsoá termelési viszonyok megszüntetése és az új szocialista termelési viszonyok kialakítása alapján lehetséges. A szocialista termelési viszonyok keretében megvalósítható a termelőerők jellege és az annak megfelelő termelési viszonyok közti összhang törvénye. így indokolták meg a kapitalista társadalmi rendszer szükségszerű hanyatlásának gazdasági alapját és a minőségileg magasabb szintű társadalmi rendszer - a szocializmus keletkezését. A marxizmus megalapítói egyúttal tudományosan megindokolták, hogy a társadalmi fejlődés mozgatóereje az osztályharc és csakis a munkásosztály osztályharca (s nem a „papi szocializmus“ sirámai vagy az utópista szocializmus álmodozásai) vezet a szocialista forradalomhoz és a proletár diktatúrához, amely mint új típusú állam a szocializmus felépítését tűzi ki célul.

Marx és Engels életében még nem alakultak ki - legalábbis nem teljes mértékben - a feltételek a szocialista forradalom keletkezéséhez s győzelméhez. Ez bebizonyosodott a Párizsi Kommün alatt, amelynek sikertelenségét a proletariátus felkészületlensége és a kommünárdok hibái, valamint azoknak az objektív feltételeknek a hiánya okozta, amelyek szükségesek a győzelmes szocialista forradalomhoz. A kapitalizmus bukásának és a szocializmus győzelmének elméleti előrejelzése teljes mértékben bevált és időszerű lett a kapitalizmus fejlődésének imperialista szakaszában. V. I. Lenin a fejlődési irányzatok és a kapitalista társadalom megoldhatatlan ellentéteinek tudományos elemzését folytatva rámutatott, hogy az imperializmus zsákutcába juttatta az emberiséget, amelyből csak a szocialista forradalom jelenti a kivezető utat. A bolsevik párt a kapitalizmus elemzése alapján az imperializmus szakaszában megvalósította a történelem első győzelmes szocialista forradalmát. Az SZKP KB-nak a Lenin születése 100. évfordulója élőkészítésével kapcsolatos határozata ezért joggal állapítja meg: „A történelmi fejlődés teljes mértékben megerősítette a világfejlődés lenini elemzését, az imperializmus reakciós lényegének jellemzését és a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak mint az emberiség nagy történelmi fordulója, a kommunista világforradalom kezdetének értékelését".

A szocialista forradalom a társadalmi haladás lényeges része és törvényszerű következménye az osztályharcnak a mai imperializmus viszonyai között, amikor is egyre jobban elmélyül a monopóliumok és az államapparátus kapcsolata, a nemzetközi gazdasági integráció különböző formái valósulnak meg, a tudományos- műszaki haladást az állam pénzeli, a termelést előrejelzik és programozzák. A termelés nagymérvű társadalmasítása és irányításának centralizálása az állammonopolista kapitalizmus keretében tovább mélyíti a termelés társadalmi jellege és a kisajátítás magánjellege közti alapvető ellentmondást. A tőkés világ mostani válságának tapasztalatai ezt ma teljes mértékben megerősítik. Egyúttal ismét időszerűvé válik az a követelés, hogy a kapitalista termelési viszonyokat szocialistákkal helyettesítsék. Ebből az a következtetés vonható le a forradalmi munkásmozgalom számára, hogy mindenütt, ahol kialakultak az ehhez szükséges objektív és szubjektív feltételek, a társadalmi viszonyok forradalmi megváltoztatására kell törekedni.

Számos történelmi tény bizonyítja, hogy egy kizsákmányoló osztály sem mond le önként hatalmáról. A burzsoázia és a többi kizsákmányoló is „örök időkre“ meg akarja tartani uralmát. Erre a legkülönbözőbb eszközöket használják fel, többek között az ideológiai ráhatást, a szocialista forradalom elleni hadjáratot, amelyben a burzsoá ideológusok, a revizionisták is részt vesznek, Bernstejnéktől kezdve egészen az „eurokommunís- tákig“.

Ebben a közös igyekezetben szerepük van a klerikális erőknek is (cikkünkben a katolikus klerikális erőkről szólunk). Leszögezhetjük, hogy a klerikális ideológusok és politikusok a szocialista forradalom ellen harcoló aktív harcosok közé tartoznak. Ez vonatkozik az egyházi méltóságokra és az egyházi apparátus aktív tagjaira, valamint a „világi“ katolikusokra is, akik ugródeszkaként használják a vallást a reakciós nézetek terjesztéséhez és a dolgozók érdekei ellen irányuló politika megvalósításához. (Egyes klerikális pártok a kizsákmányolok kisebbsége érdekeit védve, demagóg módon „népinek" nevezik magukat, így volt ez annakidején nálunk és most például a szomszédos Ausztriában.)

Természetes, hogy a szigorúan centralizált és hierarchikusan irányított katolikus egyházban a szocialista forradalom ellen irányuló nézetek és tettek nem valósíthatók meg a Vatikán és a pápák beleegyezése nélkül. De tulajdonképpen többről van szó, mint a beleegyezésről. A Vatikán, mint a katolicizmus központja, és személy szerint a pápák, a múlt század felétől eleinte elméletileg, de az Októberi Forradalomtól gyakorlatilag is ellenzik a szocialista forradalmat.

Ebből a szempontból II. János Pál, a mostani pápa is hűen követi elődjeit. Annak idején egyesek abban biztak, hogy nem lép fel olyan élesen a szocialista forradalom ellen, mint az előző pápák, de reményeik nem váltak be. A pápa állásfoglalása ezen a téren teljesen világos. Az idén például afrikai látogatása során, február 16-án Lagosban misét mondott „a foglalkoztatottakért és a foglalkoztatókért“. Prédikációjában a munkások azon jogáról beszélt, hogy szak- szervezeteket alakítsanak és síkra szánjanak a megfelelő munkafeltételekért. Ugyanakkor azt hangoztatta, hogy hűen szolgáljanak, mivel a munkáltatóknak joguk van megkövetelni azokat a szolgáltatásokat, amelyekért fizetnek. Annak hangoztatásával, hogy „mindkét összetevő“ támogassa az ország gazdasági fejlődését, ne szabotálják azt, ismételten az osztályharmóniára, valamint az „engedelmes munkások“ és a „jó kenyéradók“ együttműködésére vonatkozó régi tézist ismételte. A klerikálisok ezzel is alá akarják ásni az osztályharcot és a társadalmi forradalmat. Számos további tény alapján is megállapíthatjuk: II. János Pál pápával kapcsolatban is időszerűek Lenin szavai, miszerint minden elnyomó

osztálynak két szociális funkcióra van szüksége uralma megőrzéséhez - a hóhér funkciójára és a pap funkciójára.

A hóhérnak az a feladata, hogy elnyomja az elnyomottak tiltakozását és felháborodását, a pap pedig vigasztalja az elnyomottakat, eltérítse figyelmüket a forradalmi akciókról, aláássa forradalmi hangulatukat és forradalmi eltökéltségüket.

A klerikálisok azonban nem csupán a szocialista forradalom fékezésére illetve megakadályozására összpontosítják erőiket a mai kapitalista világban. Attól sem riadnak vissza, hogy azon erőkhöz csatlakozzanak, amelyek fel akarják számolni a munkásosztály és a többi dolgozó vívmányait azokban az országokban, ahol a szocialista forradalom már győzött. Röviden tehát, a klerikálisok - amint azt saját és más szocialista országok tapasztalatai is bizonyítják - az ellenfor- . radalom táborához csatlakoztak.

Alapos elemzés alapján összehasonlíthatjuk majd a klérus szerepét a szocialista rendszer elleni nyílt ellenforradalmi támadások idejében a Magyar Népköz- társaságban, nálunk és legújabban a Lengyel Népköztársaságban. Érdekes és tanulságos lesz, ha felmérjük taktikáját az egyes országokban. Egy már azonban ma is biztos. A klérus az ellenforradalom többi áramlatával együtt a szocialista társadalmi rendszer megszüntetésére, a kapitalizmushoz való visszatérésre, vagyis a kizsákmányoló társadalmi rendszer visszaállítására törekszik, az olyan rendszer felújítására, amelyben a néptömegek, köztük a dolgozó hívők is újból a kizsákmányolás és elnyomás objektumai lennének.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy azok az egyházi körök, amelyek az egyes országokban az ellen- forradalom útjára léptek, nyilvánvalóan a Vatikán támogatását élvezték. Sajátságos II. János Pál pápa viszonya a lengyel klérus ellenforradalmi terveihez. A mi közvéleményünk a tájékoztató eszközök, elsősorban a sajtó révén aránylag tüzetesen megismerhette a lengyel egyház szerepét a külföldi imperialista körök terveinek, valamint a hazai ellenforradalom terveinek megvalósításában Lengyel- országban. Elmondhatjuk, hogy mindazt, amit a katolikus egyház vezetői Lengyel- országban az ellenforradalom javára végeztek, a pápa közvetlen, vagy közvetett egyetértésével tették. Az egyház provokatív fellépése az 1981. december 13-án kihirdetett rendkívüli állapot ellen is, a pápa támogatását élvezte. Ezt tanúsítják többek között a pápa kijelentései afrikai és nigériai látoqatása során.

A klerikálisoknak a szocializmussal szembeni negatív viszonya a társadalom teológiai magyarázatából és értelmezéséből ered. így tehát hosszútávú platformról van szó, s a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet egész időszakában számolni kell azzal, hogy az ellenség felhasználja a társadalmi haladás ellen.

A forradalmi munkásmozgalomnak le kell vonnia ebből a következtetéseket, elméleti és gyakorlati tevékenysége szempontjából is. Elsősorban a vallás és az egyház iránti viszonyban következetesen érvényesíteni kell a marxista -leninista alapelveket, elvszérűen el kell vetni a revizionista, opportunista irányzatokat. A reális szocializmus viszonyai között ez azt jelenti, hogy többek között négy feladatot kell teljesíteni. Először a vallásszabadság elvének érvényesítése keretében ki kell elégíteni a hívők vallási szükségleteit. Másodszor: következetesen érvényesíteni kell azt, hogy az egyház a vallás szférájában teljesítse feladatait és ne avatkozzon be a társadalmi élet más területeibe (a politikai, gazdasági és kulturális területbe). Harmadszor: el kell mélyíteni a marxista-leninisták és a hívők akcióegységét a szocialista építés folyamatában. Negyedszer: sokoldalú nevelő munkát kell kifejteni a hívők körében, segítséget kell nyújtani abban, hogy fokozatosan kikerüljenek a nem tudományos elképzelések hatása alól s tudományos ismeretekre támaszkodó aktív állásfoglalást alakítsanak ki.

Dr. JAROSLAV CELKO

A Volga menti Uljanovszkban, az egyedi nehézszerszámgépeket gyártó üzemben a munkaszervezés új lehetőségeinek kérdését tűzték napirendre. Úgy döntöttek, hogy a vállalat a jövőben a brigádvállalások módszerére tér át azzal a céllal, hogy tovább emelkedjék a termelés intenzitása. Egyes munkások bizalmatlanul fogadták az újítást. Eddig ugyanis az volt a gyakorlat, hogy minden munkás külön- külön „hajtott", hogy meglegyen a teljesítménye, hiszen ettől függött a bére. Most megváltozott a helyzet. Elsőként a kommunista munkások alakították meg a komplex brigádokat.

Vegyünk egy másik példát. A Bajkál-Amur vasútvonal építésénél néhány új szakaszon úgy indult be a munka, hogy a még lakatlan területre úgynevezett „deszant“ brigádokat küldtek előre. Az emberek terepjárókon és helikoptereken vágtak maguknak utat, így hatoltak be több száz kilométer mélyen a tajgába, majd megkezdték az új telepítés építését. A deszantalakulat önkéntesekből állt össze. Jobbára kommunisták és komszomoltagok jelentkeztek.

„Tizenkilenc másodperc és egy egész élet“ címmel lapunk megrázó esetet ír le egy pilótáról, aki élete árán mentette meg egy településen élő emberek életét: a rájuk zuhanó gépet utolsó pillanatban lakatlan területre irányította. A pilóta kommunista volt.

AZ ÉLEN

Mi készteti ezeket az embereket, hogy emberfeletti teljesítményre vállalkozzanak, s ha kell, szembenézzenek a halállal? A dicsőség- hajhászás? Fanatizmus?

Egyik sem. Amikor az uljanovszki munkásokat megkérdezték, miért ajánlkoztak elsőnek, hogy az új munkamódszer szerint dolgozzanak, egyikük így felelt: „Nyilván szükség van rá. Valakinek el kell kezdenie a dolgot. A kommunisták nem bújhatnak mások háta mögé."

így is van. A történelem számos példát szolgáltat erre. Az SZKP múltjából idézzük fel azt az esetet, amely „hősi tragédiaként“ vonult be a történelembe.

Gapon pópa, a céri titkosrendőrség ügynöke, 1905. január 9-én aljas provokációra bírta rá a pétervári munkásokat: vonuljanak a „jóságos“ cár elé egy beadvánnyal. A bolsevikok figyelmeztették a felvonulókat, hogy a hatóságok eltiporják őket, de szándékuktól nem sikerült eltéríteni a Gapon pópa által félrevezetett tömeget. A bolsevikoknak nem volt mit tenniük, a munkásokat nem hagyhatták cserben, beálltak a felvonulók soraiba. '

Természetesen, a Szovjetunió Kommunista Pártjának, amely több mint 64 éve hatalmon van, és ma 17,5 millió főt számlál, merőben mások a feladatai és lehetőségei, mint Lenin maroknyi követőinek voltak. Ám a meggyőzés módszerei mit sem változtak. A pártnak ma is az az elve, hogy személyes példamutatással hat az emberekre, az élcsapatban halad, anélkül, hogy elszakadna a tömegtől.

Pártunk egyik fő jelszava - s ez nemcsak jelszó, hanem élő valóság: ‘„A párt és a nép egységes." Ez lépten-nyomon megnyilvánul az életben. Egy példa: pártszervekhez a legkülönbözőbb problémákkal forduló lakosok több mint fele párton kívüli. Ezek az emberek nem azért fordulnak a párthoz, mint ahogy azt Nyugaton állítják, mert a szovjet demokrácia gépezetébe hiba csúszott be. Másról van szó. A bizalomról, melyet a szovjet emberek a lenini párt iránt tanúsítanak. Ezek az emberek meg vannak győződve arról, hogy meghallgatásra találnak, megértik őket, és segítségükre lesznek problémájuk megoldásában.

A párt elismeri az állami és társadalmi szervezetek önállóságát és felelősségét, tiszteletben tartja jogaikat és hatáskörüket. A párt kizárólag eszmei-politikai eszközökkel hat az állami és társadalmi szervezetekre, ahogy azt a szovjet alkotmány 6. cikkelye előírja.

Nyugaton gyakran hallhatjuk, hogy a szovjet kommunista párton belül van egy bizonyos elit. Nézzük meg ezzel szemben, mi a valóság. Kiket bíztak meg a kommunisták, hogy képviseljék őket az SZKP XXVI. kongresszusán (1981) a pártpolitika életbevágóan fontos kérdéseinek eldöntésében? Az ötezer küldött közül 1370 munkás, 877 falusi dolgozó, 269 tudós, írö orvos, tanító és művész. A küldöttek 71 százalékát első ízben választották meg ilyen magas fórumra.

Egy politikai pártról nemcsak és nem is annyira összetétele alapján mondanak ítéletet, s nem is az általa hirdetett jelszavak szerint, hanem a politikája alapján, aszerint, kinek az érdekeit fejezi ki és védelmezi. Az SZKP, amely politikája alapkövének tekinti: „Mindent az embernek, mindent az ember javára", méltán élvezi a nép bizalmát. (Sputnyik)

J% ^ ^ f ' % |j. i& f| s| pl fj g\ § ífj| iyl-