Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-29 / 4. szám
gött Visszamegyek a bőrönddel a titkárál- ságra, mondom az őszes nőnek, hogy az im- illető hölgy a Kisszínház táján tartózko- za- dik. Az őszes nő nem méltat válaszra, esz Felveszem a bőröndöt, viszem. Fél tíz. Meleg van. A főtér környékén nyüzsgés, iol? bódékat állítanak fel, transzparenseket feszítenek, dobogókat ácsolnak. Mindig . van valami ünnep. / Váltogatom a kezeimet. Mégiscsak az állomáson kellett volna hagynom a bő- zo- röndöt. Most már mindegy. A Kisszínház pénztárában megkérdezem, hol találom ezt és ezt a hölgyet. A pénztárosnő nem felel, jegyeket szortí- ba. roz, majd felemeli a telefont, tárcsáz. Várok egy darabig, aztán elindulok kifelé, bő- Egy takarítónő piszmog egy porronggyal, vre megkérdezem, hol találom ezt és ezt a hölgyet.- Mit akar tőle? - kérdezi a takarítónő. Kimegyek az előcsarnokba. Kell itt hátsó bejáratnak is lennie. Elindulok a belső udvar felé, ott valóban találok egy lépcsőházat, felfelé indulok. Egy nő terem mögöttem, megszólít.- Ezt és ezt a hölgyet keresem - mondom és megyek tovább.- Nem szabad fölmenni!- Tudom - szólok vissza. A nő kiabál, de nem jön utánam, aztán abba is hagyja. A második emeletei} benyitok egy szobába, ahol három férfi és egy nő teázik.- Elnézést kérek, ezt és ezt a hölgyet keresem.- Itt olyan nincs - mondja az egyik ie- férfi. vá- Leteszem a bőröndöt, várok, néznek rám, hallgatnak. Aztán a nő kimegy gy- a szobából. Hallgatás, így - Nyolcas szoba - könyörül meg rajtam egyikük. Felveszem a bőröndöt. A nyolcas se- a szomszéd szoba. Kopogok, benyitok. Az előbbi nő, aki kiment a másik szobá- ér- bői, most az íróasztal mögött ül. gy, - Ezt és ezt a hölgyet keresem. De- - Milyen ügyben? se- - Ma estére jegyet szeretnék... láz - Minden jegy elkelt. dz- - A fővárosból jelezték, hogy érkezem. !;p- A minisztériumból. so- - Három hónapja minden jegy elkelt. , ie- - ösztöndíjas vagyok, ezért az előtó- adásért jöttem ide. iák - Igen? te- - Hol találom ezt és ezt a hölgyet? ■et. A nő habozik, gyorsan előveszem az is, útlevelemet, piros, ér- * - Én vagyok az - mondja a nő. Feláll, kijön az íróasztal mögül. Felém tgy nyújtott álmatag kezét nem csókolom meg, csak megszorítom. Hellyel kínál, leülök. Visszaül az íróasztal mögé. így - Már nagyon vártuk - mondja, és tündéri mosoly lebben az ajkára. . HERCEG JANOS Esteledett és a várromok felöl énekszó szállt. A hegyoldalban még látni lehetett az őszi fákat, amint szikáran és férfiasán álltak, különben sötét és vigasztalan volt arra a világ. Idegen az ének is, elnyújtott és panaszosan gajdoló, vonítani kezdtek tőle a kutyák. Mert lenn a főtéren szinte változatlan maradt minden. A tepmlom falán ugyanott volt a kartácsolás nyoma, s a vértócsa se tűnt el, csak felszáradt, és fekete lett, mint a szurok.- Még az éjszaka is átjöhetnek ezek - mondta a sekrestyés halkan, s töltött a borból, aztán odalépett a pinceajtó réséhez, és kikukucskált a sötétbe. - De az is lehet, hogy majd azok lejönnek a hegyről.- Hagyja már a fenébe azt a pipát - dörmögött a társa. — Nem tud meglenni egy percig se nélküle? Egyszer csak belénk lőnek. Két magánhangzó között lapult a falu. Azok és ezek néztek fölötte farkasszemet egymással, s időnként betörtek innen vagy onnan, sietve elhajtották a jószágot, ha maradt még valami, kigurították a pincéből a boroshordókat, és lepuffantották, aki útjukba került, mint az öreg tisztelendót pár nappal ezelőtt. De most már néptelenné vált a falu, csak itt-ott maradt még valaki, mint ez a két ember is a szegény plébános úr üres pincegádorában.-Azt mondja nekem még vasárnap is: megint ezt a kapabort hoztad fel nekem? Fekete lesz a kehely tóle, és végigszalad a hátomon a hideg, ha felmutatás után meg kell innom.- Akkor 6 nem gondolta, hogy itt verik agyon - mondta a másik, a fiatalabb, aki felvágta a fát, ha kellett, megkapálta a szőlőt, amikor nagyon felverte a gaz, és sírt ásott a halottaknak a temetőben. A hegyen még mindig énekeltek, s csak nagy ritkán, inkább a tisztesség kedvéért kattogtat- ták egy kicsit a géppuskákat. Ilyenkor errefelé már cefraszagúak voltak az esték, és a fák alatt megállította az embert az ökörnyál. Most valamilyen savanyítás földszag terjengett az embertelen táj fölött, mitha felásták volna a falu körül az egész világot.- Miért? Neked is savanyú ez a bor? - kérdezte a sekrestyés, mert újra rágyújtott, s nem akarta, hogy megszidja ez a bolond legény. Itt van vele egymagában, s hiába ismeri kölyökkora óta, ha egyszer félkegyelmű, minden kitelik tőle. Egyszer a plébános úr is kénytelen volt magára zárni az ajtót, mert fejszével ment utána.-Magának is csak jár a szája, az istenit a jódolgának - kezdett a bolond máris dühöngeni, de az a pipa miatt volt, ha nem is azt említette. Ez se misebor, nekem maga ne megyarázzon. Az szagos is, édes is, meg ereje is van, attól mindjárt jókedvű lesz Varga Lajos illusztrációja az ember. Csak azt maga eldugta. A sekrestyés agyán kicsit már megtelepedett a mámor, s egy pillanatra úgy megtévesztette a jogos szemrehányás, mintha nem is a bolond mondta volna. Idő kellett, amíg megtalálta a megfelelő hangot.- Anica is ezt tette mindig az asztalra, még vasárnap is. Olyan volt ez a név, ahogy elhangzott a sötétben, két puskaropogás szünetében, hogy a bolond egyszerre megszédült tóle. Előbb csak sóhajtott egy nagyot és érzelmeset, amint a papszakácsnét látta maga előtt fehér kötényben megjelenni a vadszőló lugasában, kezében a kancsó borral, aztán olyan jókedve kerekedett, hogy torka szakadtából ordítozni kezdett:- Hej, haj kukoricahaj...- Ne kiabálj itt, hallod-e!- szólt rá a sekrestyés. - Hamar belénk eresztenek ezek itt túlról egy sorozatot, vagy vetnek ránk azok onnan fölülről egy nagyobb csomagot. Még csak nem is lesz senki, aki megássa a sírunkat. Úgy járunk, mint a tisztelendő úr...- Csak lettem volna én ottan- legénykedett a második -, én nem hagytam volna, hogy agyonverjék. Én elébük álltam volna.- Miért? mit mondtál volna?- kérdezte lenéző kedélyességgel a sekrestyés, miközben észrevétlenül a másik üvegből, a miseborból töltött magának.- Az az én dolgom - zárkózott el rejtélyesen a válasz elöl a bolond. Hiába faggatta a másik, most már egészen részegen, nem felelt, úgy tett, mintha az ö kizárólagos titkát kellett volna megőriznie. Aztán megunta az ugratást, felállt, megragadta mellén a sekrestyés zubbonyát, s úgy ordított eszelősen:- Tudom én, hogy maga azokat várja, tudom én... Dühösen rázta nehéz kezében a részeg embert, aztán levágta a pince kövezetére. S az úgy terült el hangtalan, mint a halott, miközben kiömlött mellette a kétféle bor. A bolond meg kirohant az ellenséges éjszakába. tdketten a másik szeméből gyűlöletet, A férj borul ki hamarább és eldöngeti az r a félénk fajta asszony, aki a férje egy slmeskedik. Számára nagy dicsőség, ha zonyíthatja, hogy bármilyen verést kibír. íni, férje, Ababa pedig nem az a férfi, aki iák. De megköveteli, hogy a házban rend i viselkedésének árnyoldalait is ezért negfeleló fényben feltüntetni, z ilyen későn? - kérdi egy este nyugodt i, férje kérdése nevetséges. Kiszalad az sípőre téve hahotázik: : aztán jó! A férjem belehal a féltékeny- g a földekre sem mehetek ki, a folyóhoz letem a házból a lábamat, hogy ne kérdéseivel. Láttak már ilyen féltékeny t szólnak ehhez? Kedveseim, nektek is lyan bántok vele? Az enyém elpusztul Ha-ha-ha!... i hagyhatja annyiban. Kénytelen elverni ít mást, hiszen az egész falu előtt ingerli elnézi neki, nevetségessé válik a falu szemében. 5 félreteszi. Szorosabra húzza lágyékkö- ssan odamegy feleségéhez, z te az egész falu előtt? Nem engem? jlemeli az asszonyt a levegőbe, földhöz lésben ráül. Ababa nem olyan férfi, aki i verni a feleségét. Elveri Brigittát, hogy ő az erősebb. Ettől függetlenül nagyon iszony sem kevésbé szereti férjét. Csak lult a nyelve ennek az asszonynak, ekszik, hogy kárt ne tegyen benne, verés sgítségért kiabál: Meghalok! Meghalok! Agyoncsap! Mit k le! Ababa, még megbánod, ha elveszí- teghalok! Meghalok! Meghalok! Elpuszú eseményeknél elsőnek én szoktam ■m azért, hogy szétválasszam a házaség nagyon kicsi voltam. Odaszaladtam, hogy megnézzem, hogyan fest majd, ha egyszer én fogom elpáholni a feleségemet. Ababa éppen le akarta fogni egyik kezével Brigitta kezeit, hogy akadálytalanul adhasson neki néhány pofont. De Brigitta olyan hevesen hadonászik, hogy csak pár legyintés éri. A nézők szaporodnak. A gyerekek fékevesztetten üvöl- tenek. A szomszédok közül valaki rosszalva csóválja fejét és bizonygatja, hogy Brigitta megkapta, amit keresett, megérdemli a büntetést: Már igen gyakran piszkálja a férjét! Mások a férfiakat noszogatják, szedjék szét a verekedőket.- Ti lesztek a felelősek, ha Ababa agyoncsapja Brigittát. Nem szabad megengedni, hogy agyonverje!... Végül az egyik férfi, aki - látható - feleségének akarja megmutatni, hogy 6 nem olyan vadállat, mint Ababa, komótosan megigazítja lágyékkötőjét és lomhán a verekedőkhöz közelít. Ababa már éppen erre várt. Megpillantja a rendcsinálót s azonnal ellenkezés nélkül elhagyja a csatateret. Nem esett folt a becsületén. Senki sem mondhatja, hogy Ababa gyenge! Az asszonyok tudni fogják, nem tűri felesége szemtelenségét. Brigitta azonban nem örül ennek a fordulatnak. Viszket a háta, szüksége van rá, hogy alaposan elpáholják! Abban a pillanatban, amikor Ababa már békésen indult befelé, Brigitta kitépte magát az emberek kezéből és férjére vetette magát. Ababa kénytelen volt újrakezdeni a verést! Megint szétválasztják őket, de Brigitta újra támad. Végül már azok is únják az egészet, akik igyekeztek megfékezni a verekedőket és mindnyájan szétszélednek.- Úgy viselkednek, mintha meg akarnák ölni egymást. Mi pedig nem akarunk gyilkosság szemtanúi lenni... Csak egyedül én maradtam a közelben. Végig látni alkarom és ezért elbújok a sötét verandán. Hamarosan vége lett a verekedésnek. Ahogy eltávoztak az utolsó bámészkodók is, Brigitta gyöngéden kézen fogta férjét és komolyan kijelentette:- No, most te is meggyőződhettél róla, hogy Dzseng és a felesége nem szeretnek bennünket.- Igen. Igazad van - bólogatott Ababa. - Észrevettem, félreálltak s meg sem próbáltak szétválasztani bennünket. Hát ezt én már képtelen voltam megérteni és felfogni. Koday Berta fordítása ■ 7 MÁZIK ISTVÁN A régi parázs izzik itt belül, halk szelek élesztgetik a tüzet a rojtos messzeség felől. Esténkint, ha kiül az égre a hold, s táncolnak a bokrok; a meghurcoltak járnak a lila csendben rop pót. A régi parázs tüze bennem sebet ejt, s dalra nyílik az ajkam. Bennünk lobog egy régi dallam, majd halkan kánonba szökik át, s bámuljuk a ragyogó eget; a csillagok néma otthonát. Ülök a hűvös szoba-csendem közepén, búcsúztatom az éjbe hulló alkonyfényt. S tudom: így ítéletet mondok, minden felett, mely vak s romlott. Mikor lábam alatt a föld meginog és mint kártyavár, minden leomlott, csiszolt gyémántnál keményebb valóság, biztos remény: a magvető álma volt. Ai ión Alii Hát mi a te sorsod, sápadt magányosságod? Olyan komor vagy már, mint az elmúlásban. A lét szürke, kőtömbje felé fordulsz lüktető szíveddel, mely nem akar még lemondani a lázas hajnalokról. Fű zizegése, madárkiáltozás a lebukó nap pazar fényözöne gyötör. Ha elkezdődik most valami, csak a te hangod által, amely az éjjel tüze láttán bugyog ki belőled.
