Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-06-25 / 25. szám
r ÚJ SZÓ 9 E jfél után jött haza a szolgálatból, így tehát csak dél felé kelt fel. A hideg víz, no meg a váratlan látogató száműzte az álmosságát. A biztonság kedvéért az asztalra került egy csésze kávé. Amíg tett-vett a konyhában, azon töprengtem, hogyan is lett ebből a szőke hajú, huszonkét éves lányból mozdonyvezető. Jóllehet szakközépiskolai végzettséggel kényelmesebb foglalkozást is választhatott volna.- Gyermekkoromban sok minden akartam lenni, csak mozdonyvezető nem - kózdi el a beszélgetést, miközben kávéját szürcsöli. - Az apám, aki huszonhét éve dolgozik ebben a szakmában, ha csak tehette, magával vitt a mozdonyra. Mindent aprólékosan elmagyarázott, talán azért, mert amikor én születtem, fiút vártak. Ahogy most visszagondolok, szívesen jártam vele, noha odahaza nemegyszer kikaptunk, mert olajfoltos lett a ruhám. Ám, amikor a mozdonyvezetői szakma mellett döntöttem, ő ellenezte a legjobban. Végre beadta a derekát, s mondanom sem kell, hogy sok szakmai segítséget kapok tőle, van akivel megbeszéljem a problémáimat. Stodola Zdenka nem máról holnapra került a mozdonyra, hanem hároméves kemény munka és tanulás után. Többet kellett nő létére bizonyítania, mint a fiúknak. Javítóként másfél évet dolgozott a fűtöházban. Férfi munkatársai ugratták, viccelődtek vele, és nem kímélték a munkában, miközben fél szemmel figyelték, hogyan áll v a kezében a villáskulcs, hogyan emelgeti a nagyméretű franciakulcsot. Estére mindig fáradt és olajos lett, de kitartott. Megállta a helyét, noha nem volt könnyű dolga. Végre aztán megérte, hogy gyakorlóként gépre ülhetett.- Az M-t 31-es motoros vonaton kezdtem a mozdonyvezetéssel ismerkedni, Puskás Pista bácsi felügyelete mellett - folytatja Zdenka. - Megértettük egymást, jó tanítómesterem volt. Aztán tanfolyamok, majd vizsgák következtek amelyeken sikeresen túljutottam. A meglepetések sora azonban ezzel még nem ért véget. Szokatlan, nem mindennapos jelenség a vasúton, hogy nő válasszon ilyen szakmát. Az illetékesek sem tudtak vele mit kezdeni, majd végül úgy döntöttek, hogy bár vizsgája azt lehetővé teszi, mégsem ülhet a nagy teljesítményű Szergejekre csak motoros vonatot vezethet. Azzal indokolták döntésüket, hogy az ártalmas lenne egészségére. Hogy mi az igazság, nem kutatta, örült, hogy végre vonatra került. Szeptember 23-án, pontosan a névnapján megtette az első önálló utat a Pelsőc-Dobsina útszakaszon.- Nagyon izgultam - emlékszik vissza mosolyogva. - Amikor a forgalomirányító megadta a jelt az indulásra, s a bámészkodó embercsoportot magam mögött hagyva a szerelvénnyel átgördültem a váltókon, megnyugodtam. Minden pontosan az előírás szerint történt. Ez év május 23-ig főleg ezen a vonalon közlekedtem. Azután ék új M-152-es motor vontatóra került, amelyet a pelsöci mozdonyvezetők azóta is csak Zdenkának hívnak. Azt mondják, hogy ha lehetnek Szergejek, miért ne lehetnének Zdenkák is. Ebben benne van az elismerés, a megbecsülés is. Hiszen a fútőház 143 mozdony- és 78 segédmozdonyvezetöje közül ő az egyetlen nő.- Nem tudnék irodában dolgozni - szögezi le. - Szeretek új tájakkal ismerkedni, s nemcsak azért szeretem a szakmámat, mert jól keresek, hanem egyszerűen azért, mert a mozdonyvezetés nélkül nem tudnék meglenni, bár sok-sok lemondással és nagy felelősséggel jár ez a munka. A kilencnapos szolgálati ciklusban, amelyet három szabad nap követ, egyszer éjfél után kettőkor végzek, egyszer egykor, és van amikor reggel három órakor kezdek. Más ember még alszik, én pedig már munkába állok azért, hogy az utasok idejében eljussanak úti céljukhoz. A vasúti menetrend változása számára is változást hozott. Ma Dobsinán kívül Muránba és Fülekre is jár. Mindenfelé megnézik, megcsodálják a szőke mozdonyvezetőt, aki nehezen szokja meg, hogy különlegességnek számít. Azt mondja, nem is az, csupán olyan foglalkozást választott, amelyet szeret, amelyet az égvilágon semmivel sem cserélne fel. Mi lesz, ha férjhez megy, vetődik fel bennem a gondolat. Mielőtt azonban szavakba önteném kétségeimet, maga adja meg rá a választ.- Férjhezm'enésre egyelőre nem gondolok... Ha később erre mégis sor kerül, az adott helyzet dönti majd el további sorsomat... És mindenesetre szeretném a szakmámat folytatni. Hogy mit csinál szabad idejében? Pelsőc nem nagy település, szórakozásra nincs lehetőség, de ő feltalálja magát. Fest, hímez, zenét hallgat. Ottjártamkor azt tervezte, hogy az első hónapok keresetéből megvásárolt, használt Skoda gépkocsit átfesti. Aztán meg az épülő családi háznál is van mindig munka, szükség van az ő segítségére is. Zdenka azonban nem ijed meg semmilyen munkától, ha a szükség megkívánja, a tűzhely mellé is odaáll főzni. Többször is türelmetlenül az órájára néz, majd mentegetőzve mondja.- Ne haragudjon, szolgálatba kell mennem. Gyorsan átöltözik, kezébe veszi az elkészített táskát, s máris indulunk. Útközben elárulja, hogy a vasutasegyenruhát csak a műhelyben ölti magára, nem azért mintha szégyenné, hanem mert bizony azt vállas férfiakra varrták, nem pedig nőkre. A sapkája is nagyobb a kelleténél. Talán egyszer majd meglepik öt rászabott egyenruhával, esetleg a legközelebbi nőnapon... Miután átöltözött a munkaruhába és átnézte a járművet, jelentkezett a szolgálatvezetőnél. Beült a vezető helyére, felbúgott a motor, s lassan kigördült a gépházból... NÉMETH JÁNOS A SZÜKSÉGES ROSSZ 4 ELTÖRÖLHETŐ-E A HALÁLBÜNTETÉS? A találékony emberi elme a történelem során a maga nemében páratlan teljesítményt nyújtott nem csupán a gyilkolás eszközeinek, de a bűnösök megbüntetése módszereinek megalkotásában is. Az ókori és a feudális büntetőjogban a halál- büntetést és a testcsonkitó büntetéseket szinte kizárólagos büntetésnemekként használták. A bárddal és pallossal történő kivégzések még az egyszerűbb halálnemek közé tartoztak. Látványosabb volt az akasztás, kefesztrefeszítés, kerékbetörés, felnégyelés, karóbahúzás, vízbe fojtás vagy akár a máglyahalál. A halálos ítélet végrehajtását általában megelőzte az elítélt „rendes és rendkívüli kínvallatása, hogy bűntársait megnevezze“. Ez volt a hivatalos megoldás, amely mögött az az embertelen szándék húzódott meg, hogy a középkori büntetőper kegyetlenségeit végigszenvedő elítéltet kivégzése előtt még egyszer, ám nem utoljára, jól megkínozzák. Ha az elítélt megnevezte „bűntársait“, megkezdhették az újabb büntetőpert, ha nem, akkor... Nos, megesett az is, hogy a kínzóeszközök úgy összetörték a csontjait, hogy saroglyán vitték a vesztőhelyre. A büntetés nemének és végrehajtása módjának megválasztása természetesen nem volt véletlen. Mindezt a büntetés céljáról, értelméről vallott felfogás határozta meg. A büntetés célja pedig az volt, hogy az elkövetett bűnt megtorolja, elkövetőjét fizikai megsemmisítésével akadályozza meg további bűnök elkövetésében és a büntetés nyilvános végrehajtásával mindenkit megfélemlítsen és elrettentsen a bűnözéstől. A XX. század emberének nemcsak a büntetések tűnhetnek különösen kegyetlennek, de a büntetésvégrehajtás nyilvánossága is, bár egy korabeli forrás így szól erről: „szokásban van Angliában, hogy a felakasztott embernek legjobb barátjai és atyafiai az ő lábait megragadják, s erősen húzzák, hogy annál hamarább meghalhasson.“ A nézőközönség többsége viszont az egészet „remek mulatságnak“, „ingyen látványosságnak“ tartotta. A tehetősebb polgárok kibérelték a vérpadra néző ablakokat, hogy páholyból láthassák a kivégzést. Az elítélt meghurcoltatása gyakran még a halálával sem fejeződött be. Testének egyes darabjait kiszögezték a városkapura, bitóra függesztették, és hónapokig hagyták függeni. Hogy az elrettentő látvány valóban visszatartotta-e a nincsteleneket, az éhhalállal küzdőket a lopástól, arról már nem szól a fáma, de arról igen, hogy Vili. Henrid uralkodása idején naponta öt embert végeztek ki. AZ EMBERI JOGOK A feudális büntetőjog barbár és kegyetlen büntetésnemeit elsőként Cesare Beccaria, a nagy olasz jogtudós bírálta 1764-ben megjelent könyvében. A vita azóta is tart, sőt a halálbüntetés talán a legvitatottabb intézménye lett napjaink büntetési rendszereinek. A polgári és politikai jogok egyezségokmányának megfogalmazásakor is éles harcok dúltak e probléma körül. Az emberi jogokról vallott felfogás fejlődésének minden kétséget kizáróan jelentős eredménye a kegyetlen büntetésnemek eltörlése és a halálbüntetés korlátozása, de elfogadhatatlan már csak az emberi jogok védelme szempontjából is a halálbüntetés eltörlése. Az egyezségokmány végül is leszögezte, hogy halálos ítéletet csak a bűncselekmény elkövetése idejében hatályos törvényben meghatározott legsúlyosabb bűncselekményekért lehet kiszabni jogerős bírói döntéssel. Biztosítani kell azt is, hogy az elítélt kegyelmet kérhessen. Tilos a kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetés. Ezzel kapcsolatban érdekes az orvosszakértök véleménye, amely szerint a korábban kegyetlennek tartott kötél általi haláfa leghumánusabb (a legkevesebb szenvedést okozó) büntetésnem. A halálbüntetés alkalmazásában bekövetkezett változásokat a büntetés céljáról vallott felfogás indokolta meg, amely elvetette a bűntett és a büntetés arányosságának elvét (a „szemet szemért, fogat fogért“ elvet). A szocialista büntetőjog célja a tettes visszavezetése a társadalomba, a társadalom védelme és tágjainak a bűnözéstől való visszatartása. Mindezt nem a büntetés szigorításával, de minden bűncselekmény következetes felderítésével és elkövetőjének igazságos megbüntetésével kívánja elérni. KIT VÉDENEK A2 ABOLICIONISTÁK? A halálbüntetés ellenzői (abolicionis- ták) általában azzal érvelnek, hogy ez a büntetésnem ellentétben áll az általánosan elismert „élethez való joggal“, s hogy a világ egyes országaiban (legutóbb Franciaországban) már eltörölték. Néhány évvel ezelőtt az ecuadori jogászok és közvélemény súlyos dilemmával küzdött. Horogra került egy gyilkos, aki - saját bevallása szerint - háromszáz fiatal lányt ölt meg. Az ecuadori törvények nem ismerik a halálbüntetést és a legsúlyosabb büntetés 16 évi szabadságvesztés. A felháborodott tömeg maga akart igazságot szolgáltani, a gyilkost meglincselni. A közvéleménykutatások adatai bizonyítják, hogy a társadalom igazságérzete megköveteli a halálbüntetés fenntartását, illetve visszaállítását. Jogosan merül fel a kérdés, kinek az életét védik az abolici- onisták? A bűnözök vagy a becsületes, dolgozó emberek élethez való jogáért harcolnak-e? A nyugat-európai és más tőkésországokban gyors ütemben növekszik a bűnözés, főleg a tudományosan szervezett és emberéleteket követelő terrorizmus, halálos kimenetelű ember- és gyermekrablások stb. A közvélemény okkal tart attól, hogy a legveszélyesebb bűnözőket is csak hosszabb-rövidebb ideig tartó szabadságvesztés-büntetésekre ítélik, ahonnan „jó magaviseletükért“, vagy kegyelem útján, esetleg társaik fegyveres akciója következtében gyorsan ki is szabadulnak. Az élethez való jogot az államnak elsősorban a lakosság számára kell biztosítania a bűnözőkkel szemben. A halálbüntetés elrettentő és visszatartó hatásának hiányát addig még a legbuzgóbb abolicionisták is hiába próbálták bizonyítani. Az emberi jogok biztosításának elsőrendű feltételei közé tartozik tehát az is, hogy az állam szigorú és következetes harcot folytasson az életet és testi épséget veszélyeztető bűncselekmények ellen. Azt pedig, hogy a szocialista államokban a közbiztonság és az életvédelem szinte összehasonlíthatatlanul jobb, mint más országokban, kénytelenek elismerni még a szocializmust az emberi jogok megsértése ürügyén támadó erők is. Véleményünk szerint enyhén szólva vitatható, hogy a halálbüntetés eltörlése mennyiben szolgálja az emberi jogok ügyét, vagy támogatja hallgatólagosan a terrorizmust. Az abolicionisták mintha megfeledkeznének arról a bűnözők élethez való jogáért folytatott harcuk közben, hogy éppen ezek a hidegvérű gyilkosok veszik semmibe mások élethez való jogát. Hazánk és általában a szocialista államok büntetőjoga, ha nem is zárja ki teljesen a halálbüntetést, alkalmazásának körét jelentősen korlátozza. Rendkívüli büntetésként tartja számon, amelyet a bíróság csak akkor szabhat ki, ha az a társadalom védelme szempontjából nélkülözhetetlen, vagy nincs remény arra, hogy a vádlott megjavítását tizenöt évi szabadságvesztés-büntetéssel el lehetne érni. A bíróság viszont még ebben az esetben is választhat a halálbüntetés és a huszonöt évig terjedő szabadságvesztés-büntetés között. A Btk. teljesen kizárja a halálbüntetést a fiatalkorúak és a terhes nők esetében. Mivel a jogtörténet számos olyan esetet tart számon, hogy ártatlan embereket ítéltek el, a törvény jogi biztosítékok megalkotásával zárta ki a halálbüntetés téves kiszabásának még a lehetőségét is. Például az összes halálbüntetést kimondó jogerős bírósági ítélet törvényességét a CSSZSZK Legfelsőbb Bíróságának kell felülvizsgálnia még az ítélet végrehajtása előtt. A halálbüntetést a szocialista jog nem bosszúként, hanem a társadalom védelmének eszközeként fogja fel. A bírósági ítélkezés gyakorlatában csaknem kizárólagosan az élet elleni bűncselekményekkel kapcsolatban kerül rá sor. FEKETE MARIAN mmam 1982. VI. 25. KOK • „A mozdonyvezetést semmivel sem cserélném fel-“ (A szerző felvétele)
