Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-06-25 / 25. szám
SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA VASÁRNAPI KIADÁS 1982. június 25. XV. évfolyam 25. szám Ára 1 korona Karol Kubicek felvétele A Ml BIZONYÍTVÁNYUNK IS Ezekben a napokban Maradonák, Blohinok, Zicok mindenütt, réteken, játszótereken, lakótelepek zsebkendőnyi zöldterületein, mindenütt, ahol felállítható két kapu, féltéglából, sapkából, trikóból vagy akár az iskolatáskából A gyerekeket is lázban tartja a labdarúgó-világbajnokság, ők is ott izgulnak - idegeskednek, ahogy egyik ismerősöm mondta kilenc-tíz éves körüli lányáról és fiáról - a tévé képernyője előtt. Legtöbbjüket talán jobban érdekli most a foci, mint az iskola, igaz, foci-VB nincs mindennap, iskola Viszont van. Ha valami mégis gyakrabban fordul meg fejükben ez utóbbival kapcsolatban, az a szünidő, mely a jövő héten kezdődik számukra. És természetesen: a bizonyítvány. Tulajdonképpen már mindnyájan tudják vagy legalábbis sejtik, hogy milyen lesz, és - a szüleik jelleméről, vérmérsékletéről szerzett korábbi tapasztalataik alapján - sokuknak arról is van meglehetősen pontos „elképzelése“, kellemes vagy félelemmel gyötrő előérzete, hogy milyen lesz a bizonyítvány otthoni fogadtatása. De vajon mire gondolnak a pedagógusok, és mire mi, szülők, mostanában? Mire gondolunk majd a bizonyítvány- osztás napján, amikor gyermekünk elénk teszi egész évi munkájának számokban kifejezett eredményét? Hogyan fogunk viselkedni? A dicsérő és korholó szavakon, a gyakran több száz, ezer koronás ajándékokon vagy éppen a verésen kívül, mely legalább olyan kárt okoz a gyermek belső világában, mint a drága ajándékok, eszünkbe jut-e, hogy nem elsősorban nekünk köszönhető, ha tiszta jeles a gyerek, hanem magának a gyermeknek, adottságainak, * tehetségének, akaratának, szorgalmának, melyekkel például az áldatlanabb családi közegből is képes a legjobbak közé emelkedni. Ami ennél lényegesebb, mert a következmények általában súlyosak szoktak lenni: eszünkbe jut-e, hogy nem mindig vagy nem elsősorban a gyermek vétke, mulasztása, hibája, ha rossz bizonyítványt hoz, vagyis, ha képességeinél gyengébb eredményeket mutat föl. Tagadhatatlan, az elmúlt harmincegynéhány esztendőben sok minden történt nálunk a gyermek érdekében, a családi szférában is, az iskolában is - amivel okkal dicsekedhetünk a világ előtt. De a további minőségi előrelépés megkívánja, hogy szóljunk arról is, ami csak szavakban történt meg, a tettekig különböző okoknál fogva nem jutottunk el, illetve máshová jutottunk, mint ahová a valóban szép elképzelések irányultak. Mindnyájan tapasztalhatjuk naponta, hogy például a gyermekek szótárában egyre több az obszcén kifejezés, szinte gátlástalan használatban; szaporodnak az agresz- szív hajlam megnyilvánulásának a jelei a gyermekek társadalmán belül és a felnőttekkel szembén is, köztük a tanítókkal, mindjárt az osztályban. ,.Tanítjuk, oktatgatjuk, ismeretekkel tömjük őket szüntelenül - írja Milan Rúfus szlovák költő egyik esszéjében -,s kapják tőlünk az információkat a »való« világról, illetve arról, amilyennek mi látjuk a magunk gyakorlatias, determinált, elhasznált szemével. Az emberben rejlő univerzum pedig, amelyet soha nem is lehetett közvetlenül adott információkkal kitölteni, s amelyet mindig csak közvetve lehetett irányítani, az a kiszámíthatatlan belső emberi világ, amelyben sokkal fontosabb szerepe van az egyensúlynak, mint az egyoldalú információhalmozásnak, ez az ür a véletlen uralma alatt marad.“ Mert, valljuk be, a lélek művelése, a gondolkozás és az akarati tényezők fejlesztése, az erkölcsi és esztétikai nevelés még mindig nincs jelentőségéhez méltó helyen oktatási rendszerünk gyakorlatában. Ezekre jut a legkevesebb idő, ráadásul meglehetősen esetleges formákban, olyan módszerekkel és eszközökkel, melyek nem mindig vannak a gyermek életkorához, világához igazítva. De milyen nevelőmunkát is lehet végezni a sok esetben harmincöt-negyven tanulót számláló osztályokban? Kaphat-e, tanulhat-e annyit egy-egy gyerek ezekben, mint ahol huszonötén alkotnak osztályközösséget? A napközik és étkezdék zöme ugyanúgy zsúfolt, nem egy esetben kétszázötven gyermek helyett hétszázötvenet kénytelenek ellátni, következésképpen előírásokban rögzített eredeti nemes funkcióidnak nem vagy alig tudnak megfelelni, aminek természetesen elsősorban a gyermek látja kárát, de szenved a pedagógus is, aki számára ilyen körülmények között lehetetlenné válik, hogy szépre, jóra, helyes magatartásra nevelje gyermekünket. Mi is elég gyakran igyekszünk „lerázni“ őt magunkról, mert vagy sok a dolgunk, vagy idegesen jövünk haza a munkából, vagy nincs hozzá türelmünk. Vannak olyanok is, akik az elégedettség érzetével hiszik, hogy megtesznek minden tőlük telhetőt, ha elhalmozzák gyermeküket minden (anyagi természetű) jóval, ha már két-három évvel az alapiskola befejezése előtt „elintézik" helyét valamelyik magasabb fokú iskolában vagy „jó“ munkahelyen, aminek persze aztán az is lehet a következménye, hogy a gyerek nem érzi a tanulás szükségességét, nem tanul meg küzdeni, nem tanulja meg értékelni és becsülni a munkát. Ahelyett, hogy elbeszélgetnénk velük, mesélnénk nekik, a tévé elé parancsoljuk őket, esetleg: menj oda, ahol eddig voltál. Ahol meg eddig volt, lehet, ott se békében, ott se neki való környezetben, amelyből egyébiránt több van,mint az olyanból, amelyben úgy lelheti kedvét, hogy közben egészségesen fejlődhet teste, lelke, szelleme. Ha azt vesszük, már focizni se nagyon van hol. A grund jellegű terek beépültek», betonban vannak, a zöldövezetekben fűre csak lépni is tilos, szigorúbban vigyázzák a zárt futballpá- lyákat és a mezőgazdaság is igyekszik minden négyzetcentimétert termőfölddé tenni. Különösen az amúgy is korlátozottabb mozgástérben élő lakótelepi gyerekek érzik a szabad terek hiányát. Ha még akad is ilyen, Sz vagy lommal vagy gazzal van teli. Szidjuk őket, hogy a focival tönkreteszik a nehezen begyepesített földdarabokat, frissen ültetett díszfákat, és mintha teljesen megfeledkeznénk a kérdés másik részéről, hogy hát ákkor végül is hol focizzanak ezek a srácok. Egyáltalán: megtett-e mindent egy-egy falusi vagy városi közösségben a felnőttek társadalma azért, hogy legyen terük, levegőjük, sokféle játéklehetőségük a gyermekeknek, hogy a családban és azon kívül ne ingerszegény környezetben kelljen növekedniük? Nem ártana, ha a mindennapi valóságban fölmerülő számtalan kérdés közül csak az itt emlegetettekre is megpróbálnánk választ adni magunknak, ha csak gondolatban is megpróbálnánk beletekinteni a magunk bizonyítványába mielőtt a gyermekünk bizonyítványát vesszük kezünkbe. Mielőtt ítélkezni kezdünk. Merthogy az ő bizonyítványuk a mi bizonyítványunk is - nem is kicsit. • BODNAR GYULA
