Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-06-18 / 24. szám

o ÚJ szó 9 1982. VI. 18. I Mindig szívesen találkozom kihalóban levő ( 1 mesterségek művelőivel. Van ugyanis ezekben az emberekben valami ősi - szinte csak érzelmi 1 1 vonatkozásban körülhatárolható - szakmasze- 1 i retet, aminek a mába való átmentése egyre l | szükségesebbé válik. Éppen ezért hadd soroljak I fel a számtalan találkozásaimból egy-két részle- I tét, meglátást, melyek úgy gondolom kifejezik 1 a hajdani mesterek mentalitását, önzetlen, anya­1 giasságtól mentes szakmaszeretetét. László János ipolysági (Sahy) műbútorasztalos faintar­ziás stílbútorai a világ bármelyik műbútorasztalosának becsületére válnának. Mindezek ellenére, mikor már negy­venedik éve dolgozott a szakmában, valamilyen elégedet­lenség szállta meg - a szó jó értelmében vett - a különös embert. Többet, még többet kívánt kihozni a fából, abból az anyagból, mellyel negyven éven keresztül szinte csodá­kat művelt. Tervét hamarosan valóra váltotta. Elkészítette élete első hegedűjét, ami legnagyobb sikerélményét jelen­tette. Idézem szavait: „Akkor úgy éreztem, hogy sikerült lelket, melegséget önteni a fába, amit korábban is teljes szívemből szerettem, de csupán halott anyagnak hittem." Az első hegedű után sorra elkészült a többi, különleges hegedű is: a századmilliméternyi pontossággal elkészített Stradivari-utánzat, több mesterhegedü, melyek némelyiké­nek hangzása - a szakemberek véleménye szerint - igen A nyolcvannégy éves Hódossy bácsi mesterlevelét élvezet olvasni. Az akkori hivatalos szervek nem hivatali stílusban adták tudomására az érdeklődőnek: ..... Hódo ssy Bálint hodosi (Vydrany) lakos 1915-ben gépész­kováccsá avattatott A mesterember tehát átélte a huszadik század rohamos technikai fejlődését, a mező- gazdaság gépesítésének hőskorát. Erről az időszakról a mester olyan élvezettel, átéléssel beszélt, mint talán a mai szakemberek egyike sem: „Tudja a gőzgép... Hódossy Bálint A gőzgépnek szíve, lelke volt. Olyan finom anyagból csinálták, mintha örök időkre készítették volna. Egy ilyen masina körül aratás alkalmával a mester fényesítő rongy- gyal járt, babusgatta, festegette.. A tűz, a mesterség iránti szeretet Bálint bácsiban, a szövetkezet alapító tagjában a mai napig él. Egy szép reggelen postám között találtam levelét. (Később ennek nyomán volt szerencsém a mesterrel személyesen is találkozni.). Reszkető kézzel írt, szép kerek mondatokban közölte velem: „Van egy újításom, hasznosítani kéne... Nem az újítási pénz érdekel, azt hagyják meg maguknak... Csak azt akarom, hogy ne menjen annyi mag kárba. Tudja, az új kombájnok eléggé törik a magot, veszteséggel dolgoznak. Az a cséplőgép-dob, amit én átalakítottam, veszteség nélkül csépel, a magot sem töri. Én hiszek Hódossy Bálint szavának, elhiszem újításá­nak igazát. Mert bizony aki ilyen előrehaladott korban is frissességgel tud dolgozni, sőt újon, népgazdaságot elöre- lendítő javaslaton töpreng, azt nyugodtan szólíthatjuk a mesterségek mestereként. xxx Kerékgyártó annak idején csak az a famunkákban jártas mesterember lehetett, akinek a munkáját a pontosság, a fa tökéletes ismerete jellemezte. A kerékgyártó privilégiumo­kat élvező mesterember volt, s az sem ment ritkaság- számba, hogy ezeknek a szakembereknek némelyike címet, rangot kapott. Az idős Márföldi bácsi - aki Lökön (Lók) él - így szólt mesterségéről: „Régebben minden kerékgyártó tudta, hogy nem mindegy az, milyen kereket is ad el a gazdaem­bernek. össze is csomagolhatta a szerszámait, ha a kereke valamelyik szekér alatt idő előtt összecsukott volna. így aztán jól meg kellett nézni a fa minőségét, fajtáját...“ Amikor rtiár egy délelőttön át beszélgettünk az asztalos­műhelyben a mester eredeti szakmájának csínjáról-bínjá- ról, búcsúzáskor Márföldi mester így szólt hozzám: „Kerékre, igazi kocsikerékre már évek óta nincs szükség. De én a múltkor elhatároztam: Még egyszer csinálok egy szép, erős, igazi kocsikereket. Csak úgy, emlékül, utol­jára. .. xxx Szinte ereklyeként őrzöm Madách remekművének, Az ember tragédiájának a Kisfaludy Társaság által 1861-ben kiadott első kiadását. A könyvecskét nem éppen ritkasága, inkább a hozzá fűzött emlék miatt dédelgetem, szeretem. Ezt a kötetet egy híres lévai (Levice) könyvkötőtől kaptam ajándékba. Mielőtt azonban Medzihradsky László mester- aki nagybátyjának mondhatta P. O. Hviezdoslavot- átadta volna ezt a kisméretű könyvecskét, rövid történe­tet mesélt el, melyen keresztül betekinthettünk mestersége titkaiba:- Körülbelül ötven évvel ezelőtt történhetett, hogy meg­bízást kaptam egy műgyűjtőtől, kössem át a Zichy Mihály grafikáival illusztrált, az Atheneum által 1888-ban kiadott Madách remeket. A fedél valódi bőrből készüljön, s gazdag aranynyomásos ábrákkal, ornamentumokkal legyen díszítve. Mivel én magam készítettem könyvborítóim gra­fikai terveit, ennek is nekiültem. De szokatlan módon ceruzám szinte értelmetlenül tétlenkedett a papír fölött, egy valamirevaló mintasorozatot sem voltam képes leraj­zolni. Ekkor vettem kezembe ezt a pici, első kiadású Madách kötetet, s addig le nem tettem a kezemből, amíg el nem olvastam. Ezután született meg a rajz, s maga a könyvborító. Ez a kötet napjainkban egy magyarországi múzeumban szerepel állandó kiállítási tárgyként. Azóta sok százra tehető azoknak a könyveknek a száma, melye­ket elolvastam, s melyek nagy-nagy hatással voltak mes­terségemre, munkáimra. xxx Nem tagadom, legkedvesebb emlékeim közé tartoznak a fent idézett beszélgetések, találkozások. A mesterség­hez való ősi vonzódás, a tökéletes munka elbűvölt. Sajnos László János ipolysági műbútorasztalos nincs már az élők sorában. Medzihradsky László könyvkötő mestert sem láthatjuk többé, ahogy munka után végigsétál Léva törté­nelmet hordozó utcácskáin. Az idő könyörtelen. S éppen ez a hideg, puszta tény kell, hogy gondolkodásra késztes­sen mindannyiunkat: vajon képesek vagyunk megőrizni ezeknek az embereknek a szellemét, munkaszeretetét, hagyatékát? Meg tudjuk-e mutatni egyszer gyermekeink­nek azt, hogy például valamikor az asztalos kemény, dolgos hónapok munkájával készített el egy olyan tárgyat, melyhez hasonlót ma tranzisztoros szívű robotgépek sorozatban „köpnek ki“ hatalmas szájukból? Hagyatékőrző szándékról természetesen minálunk is beszélhetünk, az emlékmentő cselekedetekre vannak pél­dák. Azonban a rossz példából, sajnos, jóval több van: Vajon - hogy csak saját ismerettáramból merítsek - hová tűntek László János régiségszámbamenő berendezések­kel, különleges szerszámokkal, intarziagéppel felszerelt csodás műbútorasztalos -műhelyének darabjai? Látjuk-e még valahol - történetesen a Lévai Bars Múzeumban- Medzihradsky László gyönyörűen kidolgozott könyvpré­sét, a hatalmas papírmetélőt? Vajon Bratislaván kívül hány- valamikor céheiről híres - városka rendelkezik olyan nem nagy költséggel berendezett, szerény múzeummal, ahol otthont kaptak a régi mesterek írásos hagyatékai, műhelyeik berendezésének darabjai? Olyan kérdések ezek, melyekre egyszer az utókor- bocsánatot nem ismerve - választ kér majd tőlünk KALITA GÁBOR László János (A szerző felvételei) MÁR A HANGJÁRÓL IS FELISMERIK H ajnali négykor kelt, fél órával ké­sőbb már a gondjaira bízott har­mincöt növendéküsző körül tett-vett. Munkája végeztével haza kerékpározott, bevásárolt, takarított és természetesen megfőzött, hiszen az estefelé hazatérő traktoros férj és a nagyfiú megérdemli, hogy az egész napos munka után főtt ételt fogyaszthasson. Közben ellátta a ház körüli aprójószágot, és időt szakított, hogy felkeresse a gazdaság pártszerve­zetének elnökét. A kerületi pártbizottság napokon belül esedékes plenáris ülésére készülő felszólalását beszélték meg. Úgy véli ugyanis, hogy tejtermelési sikereik és a munka pártirányításának módjai má­soknak is példaként szolgálhatnak. S most, délután, amikor e teendők végeztével még egy röpke órája van a telepre indulásig, és a műszak estébe nyúló második része előtt pihenhetne egy kicsit, látogatója érkezik, s arra kéri, hogy mondjon valamit életéről, munkájáról. Ám Marie Musílková, a Havlíckűv Brod-i Álla­mi Magtermesztő Gazdaság állatte­nyésztője ezt természetesnek veszi. Leül vendégével szemben az asztalhoz, s be­szélni kezd, szinte kérdezni sem kell. Elmondja, hogy szülei mellett, mint az öt testvér segítésre korán igénybe vett leg­idősebbje ismerte s szerette meg a mező­gazdasági munkát, annak is inkább azt a részét, amelyben élőlényekkel, állatok­kal foglalkozhatott. így aztán kimondottan örült, amikor átköltöztek ide, az erdők és hegyek ölelte faluba, Brevnicébe, s az egyik gép- és traktorállomáson végzett irodai munkát felcserélhette a mostani­val. A vonzalom, a munkaszeretet gya­korlati tapasztalatokkal párosult, s most, 13 év után szakmájának igazi mestere. Ezt bizonyítja, hogy a gondjaira bízott egyéves állatok 11 hónapon át naponta a tervezett 66 helyett 80 dekagrammal gyarapodtak, és átlagosan 16 hónapos korban már fedeztetik az üszőket. Az eredményes tenyészmunka feltéte­leit is részletezi. Kiemeli a tisztasági kö­(ÖSTK felvétele) vetelményeket és a pontos takarmányo­zás fontosságát. Sosem szabad'úgy vé­lekedni, hogy majd másnap pótolja a ma elmulasztottat, mert fáj a feje, rosszked­vű, fáradt. Naponta minőig pontosan és a legjobb lelkiismerettel kell ellátni a jó­szágot. Úgy, ahogy azt szüleitől látta. És megtanulta. Többek között azt is, hogy az állatok sem tűrik a durvaságot, a verést. Szervezetük azonnal reagál. Persze azt is megérzik, fokozott termelékenységgel fizetik vissza, ha szeretik őket, ha kedve­sen bánnak, sőt munka közben „elbe­szélgetnek“ velük. Felragyog barna szeme, mosolyogva meséli, hogy egyik látogatója nem akarta elhinni, védencei már a hangjáról is felis­merik. Aztán az istállóban tapasztalhatta, hogy szavának hallatára az addig nyu­godtan álló állatok miként kezdtek jobb- ra-balra tekintgetni, gondozójukat keres­ve. S miközben beszél, a kezemben aka­ratlanul is megáll a toll. Pedig írni kellene, megörökíteni minden szavát. De nem lehet, mert az a gondolat foglalkoztat, vajon milyen ösztönző erő áll eredményei mögött. Igen, csak egy lehet, a munka, a szakma messzemenő szeretete. Lám, máris eltűnt a mosoly az arcáról, halkab­bak és színtelenebbek lettek a korábban energiával, érzéssel teli szavak, amikor arról beszél, hogy tavaly ilyentájt komoly műtéten esett át. Kivették fél veséjét, és az orvosok tanácsolták, változtasson munkát. A betegágyon pillanatokig barát­kozott is a gondolattal. Nyugtatgatta ön­magát, az ötvenedik év küszöbén esetleg rá is fér az emberre egy kis könnyítés, hiszen az istállóban a vasvilla mindenna­pos munkaeszköz. De ahogy lábadozott, egyre következetesebben kérte, s végül megkapta az engedélyt, hogy egy hóna- ,pos próbaidőre visszakerülhessen régi munkahelyére. Ahol - mondja már ismét mosollyal az arcán - véglegesítette ön­magát. Mert ezt a munkát össze sem lehet hasonlítani az íróasztal mellettivel. Élmény számára, ahogy fejlődnek az ál­latok. Ha csak egy kicsit is lazítana, az a hónap végi méréskor azonnal kiderül­ne. Nem is bízza a védenceit ismeretlen­re. Szabadságát is mindig télen veszi ki, amikor férje helyettesítheti. Kikapcsolódás, pihenés? Természete­sen, hiszen szórakozni, felüdülni is kell, de számára a nem mellőzött színháznál, mozinál és a könyvnél is nagyobb él­mény, ha naponta legalább egy órára kimehet az erdőbe. A friss, ózondús leve­gő, a gombaszedés feledteti fáradságát, gondját, baját. Múlik az idő, rövidesen indulnia kell, hiszen várja a kötelesség. Közben hirte­len megered a zápor, gyorsan védett helyre kell tenni az eddig napon sütkére­ző csibéket, így csak percek maradnak, hogy miközben készülődik, a május else­je alkalmából kapott Szocialista Munka Hőse kitüntetést is szóba hozzuk. Büsz­kén mutatja a díszhelyen őrzött emlékér­met, és mesél, milyen is volt a Prágai Várban az átadási ünnepség. Szavai elá­rulják, ismételten mélyen átérzi az ese­ményeket. Már sokszor megfordult azon a helyen, azokkal is számtalanszor talál­kozott, beszélgetett, akik ott voltak az átadásnál, hiszen 1976-tól a CSKP KB tagja, a mezőgazdasági bizottságban dolgozik, de most ez más volt, leír­hatatlan, megismételhetetlen élmény­ben volt része. Egymást követ­ték az elvtársak, ismerősök gratulációi, s amit sose gondolt volna, ismeretlenek­től, olyan emberektől is kapott leveleket, elismerő sorokat, akiket sosem látott, és akik őt sem ismerik, csak olvasták, hogy e hegyvidéki faluban milyen megtisztelte­tésben volt része egy munkásnönek. S mindez csak megerősítette érzését, hogy amit eddig csinált, helyes volt, s ha még egyszer kezdené, akkor is így ten­ne. EGRI FERENC A Szocialista Munka Hőse

Next

/
Thumbnails
Contents