Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-06-04 / 22. szám
SZABÓ GYULA: Vallomás Szabó Gyula hetvenöt éve, 1907. június 8-án született. Az évforduló alkalmából adjuk közre ezt a válogatást a festőművész hagyatékából Néhány szó a modern művészetről A modern művészet a legtöbb ember képzeletében úgy él, mint valami, amit a fejetetejére állítottak, fél-bolond, vagy egész-bolond, színekkel, vonalakkal küszködő festők, szobrászok. Igaz, hogy legelején leszögezzem: Sok visz- szaélés történt és történik ma is, miket ezzel a pajzzsal fedeznek az élet különböző, de mindig egymásból folyó fázisaiban. A modernség nem több és nem kevesebb mint védő berendezkedése szellemi életünknek, ami megóv a tespedtségtöl és fölfelé lendíti az élet kerekét. A hiba ott van, hogy az eredményeket, amikért vér, verejték, élet hullott és hullik egyre, mindenki magáévá teszi, ha nem ma, úgy holnap. De: ugyan kinek jut eszébe, mikor a „modernet", az új törekvéseket arcfintorral, kézlegyintésekkel intézi el, hogy minden, ami körülveszi, ami kényelmét és érzékeit szolgálja, modern volt. Elődei éppen úgy ágaskodtak, éppen úgy fintorogtak, miként az unokák teszik. Az áldozatok minden korban az újat akarók, a Modernek voltak. A művészetek nem szolgálhatják sem a tudatlan tömeget, sem a konzervativizmus bástyái mögül hadakozókat. Kik valószínűleg elfelejtették, hogy jó öreg nézeteik valaha újak és Így „forradalmiak" voltak. A komoly művészet lényege nem alkalmazkodás, de irányítás...... Azt hiszem, fölösleges fölsorolni, hogy a maga idejében hány műalkotás képezte gúny és otromba röhejek tárgyát. Vagy - ami még az alkotóra nézve súlyosabb kihatású - a semmibevevést. - Amik ma az egyetemes emberiség közkincsei. ... A művészetek új világokat tárnak fel. És valljuk be, igen szegények volnánk művészetek nélkül. Az impresszionizmusról már mindenki hallott egyet-mást. Most nem mint művészeti irányt akarom pro vagy kontra bírálni. De: határozottan állítom, hogy a mai napfény- és levegő kultusz föltétlenül összefüggésben van ezzel a művészeti irányzattal. Az, hogy a mai lakásban több a levegő. És hogy száműztük a láncos sötétítő drapériákat, porfogó papír-virágokat és egyéb maskarákat, leszedtük a kényelmetlen cikornyákat. Letettük a fűzőt, napernyőt, egészséges barnára színeződünk a napon, körülöleli lágyan meztelen testünk a levegő és az új életmód mellett életünk határa kitolódott: Igenis vallom, ehhez köze van a művészetnek, hogy ez megtörténhetett, hogy ezt meg merjük tenni, az Örök-Moderneknek köszönhetjük. Az impresszionisták ezek közé tartoztak. (1935-1940) PÓC7lpt a „Nyílt levélből“ Művészet - a sokféle megnyilatkozás ellenére is - csak egy van! És ami nem tartozik művészi síkon ebbe a Nagy-Egységbe, azt semmiféle oklevéllel, vagy östehetség-mankó- val nem lehet beletámogatni. Néked tudni kell, hogy őstehetség nélkül nincs művész. De ugyanakkor tudnod kell, mikor az művészi rangot nyer, már nem csak őstehetség, mert eljutni a nagy művészi egyéniségig más is kell. Hogy akadémiákon keresztül jut-é el, vagy egymaga töri a bozótot, ez értékmérését nem befolyásolhatja. Azt hiszem fölösleges a művészettörténet nagy neveinek fölsorolása... És kinek jutna eszébe közöttük különbséget tenni. Ki kell jelentenem, hogy az óstehetség több, mint az akadémia! Mert az őstehetség, ha komoly tudásvággyal párosul, akadémiákon túlmutat. S pepecselő kritikusok, professzorok, eredményeikből csinálták és csinálják mindig meg a maguk kis akadémikus dobozkáikat, amikbe szegényeket, mint nebulók oktatására szánt színes rovarokat kifeszítenek és magyaráznak tudálékos képpel. Ezzel szemben az akadémia mit jelent óstehetség nélkül? - Ugye hogy nem mást, mint oklevéllel terhelt impotens tehetetlenséget. Meg kell írnom, és végig kell írnom ezt a levelet! Ma, 41 éves koromban, igen kemény évekkel a hátam megett, s tudom - halálos komolysággal tudom - még keményebbekkel magam előtt. Mert bár tudom és ismerem a Nagy-Minden -Mindegy gigászi hegyfalát, de alkotó ember vagyok és Kung mesterrel vallom: minden hiába és mégis csinálni... ez a teljes élet. Elnéztem ezen a kiállításon is, még a Haifád hasonló tudású embereken is, a roppant tájékozatlanságot és hallgattam a belőle fakadó mellébeszéléseket. - Mindenkinek van egy lovacskája és azon lovagol. - Csak a lényeget, a mindig előbbre lendítő erőt, a pluszt! Ezt érezték nagyon kevesen. És akik érezték, nem tudták szavakba formálni, bezárták csendesen lelkűk kagylójába, a végtelen Óceán titokteljes zúgásaként. - Szép volna ezt a „kagylózúgást" szimfóniává erősíteni! De hol van az a bátor, tehetséges karmester, akiben volna annyi erő és szelídség, s merné vállalni, hogy a Titok is szűz maradjon és a mormolás is értelmet nyerjen varázslatos érintésére? Nincs. És nem is lesz soha. Az istent sem lehet „megmagyarázni“ a legékesebb szavakkal sem, de föl lehet érezni egy kis fűszál míves éléről szótalan. S mivel minden műben a megmagyarázhatatlan istenség van jelen - ami az ember igazi plusszá, minden élőlény fölött, a mai biológiai fejlődés fokán - tehát vállalni kell a műveknek és rajtuk keresztül alkotóiknak sorsukat. Művésznek lenni nem jó. Művésznek lenni hivatás! A művész nem mondhat föl elsején, lerázva magáról a műhely, vagy a hivatal porát. A művésznek alkotni kell mindenen keresztül, mert a Mű a lelkében lepergő végtelen kombinációsor' egyetlen lehetősége, kifiltrált képlete. A művésznek alkotni kell! Nem jutalmakért, nem stallumokért, de, hogy az értelmetlenben meglelje élete egyetlen értelmét. Ezen sem a keser- gés, sem a körülmény lényegileg nem változtathat. - Ez az igazság. És ettől az igazságtól meg lehet örülni, lehet éhezni, nyomorogni és meg lehet minden anyagi jót kapni az élettől, a lényeg nem változik: aki alkot, szenvedve örül és örülve szenved. Még csak az sem biztos, hogy az elismerés és az ezzel járó földi javak könnyeb- bek-é, vagy a nyomor optimizmusa, mi előtt még ott leng az élet el nem ért - tündéri falatnak tetsző- gyomorrontó zsíros konca. Nem véletlen az, hogy az alkotót nem értik. Mélyek és magasak hullámai és a közép, aminek tulajdonképpen tartó - így helyesebb- megtartó pólusa, féli, vagy tagadja, míg körül hozsánnáz minden középszerűt, miben magára ismer. A művész nemcsak felületi magát és nem csak a felületi világot fejezi ki, de megéli a műben a kezdet és a vég roppant borzongásait. Azt hiszem, Hippokratesz mondja: „vita brevis, ars longa“. És mennyire igaza van! Az alkotó teljességre törekszik, mindenre képes érzékenységgel, s csak hasonló érzékenységgel lehet leolvasni külső jeleinek belső távlatokat nyitó értelmeit. A mű minden jelében absztrakció, mégha nem is független a kívül-világ tárgyi fölismeréseitől. A mű nem ,,/e“-festeni akar. A mű külön kozmoszát löki a kozmoszok közé kerengeni, hogy szintetikus világával közelebb kerüljön a Mindenséghez és megkapja ezáltal a maga sajátos jegyeit. A művész helyét, a változó társadalmi formák között, nem szociális helyzete, de plusz-embersége határozza meg. Van Gogh és a hozzá hasonlók, mert kecske-bőrben, ismeretlenül, egzatáltan alkottak, nem kisebbek és nem nagyobbak a királyi, főpapi, polgári, népi,.kegyeket“ élvező nagyoknál (ha azok nem igazi alkotók). Az igazi nagyság nem egyes osztályok privilégiuma. Póri condra között éppúgy megszületik, mint rangos bíboron. É^a küzdelmünk is lényegében egy, mert ugyan mit határoz a nagy, szent akarások igazán és fájdalmán az, hogy mire csurog a vér: selyem-mentére, vagy kecske-zekére?! Az igazi alkotó művész mindig és minden körülmények között megteremti a maga sajátos, szintetikus formavilágát, ha alkotó és nem reprodukáló művész. A kettő között minőségbeli különbség van. Az alkotó művész mindig sokrétű: szintetikus, - a ,,/e"-festő, reprodukáló- mégha mechanikus, technikai jegyei vannak is- felszínes és üres. Az alkotó szocialitása? Jó. Szóljunk erről is: Minden plusz-ember szociális ember! De ezt a szőcialitást nem parkett és padló irányítja, hanem a meztelen föld. Amin az ember megépíthetné azt a világot, ahol az árboc: Árboc és a taligarúd: Taligarúd lenne, mindkettő közös megelégedésére. Én hiszem, - mert akarom hinni - hogy a világ ilyen irányban fejlődik. És hogy az árbocok tényleg árbocok lesznek, hálásak a taligarúdnak, becsületesen emlékezők a közös Erdőre, ahonnét egymás segítésére nőttek: a harmónia, a közös Cél érdekében. Az emberek seholsem látnak túl a külsőségeken. Te sem tudod meglátni mai valómat tegnapi külsőségeimtől. És ugyan kik látják a mai Szabó Gyulát? Akiket ne befolyásolna értékmérésben annak a kis festőinasnak a sorsa, aki e városka kövein húzta a taligát... bár árbocos vágyakkal. És szép volt az életem. Nem külsőségekben, de tartalomban. S ha most visszanézek 41 éves fővel: látom boldog is voltam. Mert nem a beteljesülés az igazi boldogság, de annak örökös vágyása. A kielégített lélek olyan, mint a lusta ember: ásítozik fájdalom nélkül, vágytalan, örömtelen nyugalommal. Az igazi boldogság: fájdalmasan benne élni a Mindenben! A lelkiszegények nem boldogok, mert nem,is tudják, mi az boldognak lenni. Aki nem tűnődött felhők menésén, kövek kocódásán, gyökerek markolásán... nem fájt, de nem is volt boldog. Igen ebből a szemléletből fakadnak munkáim. Én nem kesergek az élet borzalmain meddőn, s nem örvendezem gyönyörűségein impotensen. Én birtokolom az életet, mert saját álmaim vannak róla. ... Valóban igaz, hogy én nem Festő-embertől ha kérik, hogy sz mondja el képélményeit, mindig a szír mák jutnak eszébe és úgy érzi: inkább mint beszél... Most, hogy a kérésnek eleget tegye próbálom elmondani „találkozáson üzemmel“. Úgy történt, hogy megkaptam a m engedélyt a losonc-apátfalvai „Polana gyár területére egy hónapi időtartami harminc napon keresztül dolgoztam: i gyapjúmosóban, a forró gyapjúszárítóba gó szövődében, új világos műhelyekben kazánházban... és itt is, ott is munkáso kásnők őszinte kíváncsisága és szeretet A munkaszünetekben beszélgettünk: i tam mesterségem akarásait, küzdelme a magukéról szóltak. Megmutogatták g< az anyagot Simogatták, amit szőnek... é szemeik elmondták, amikhez én hiába k szavakat. Beszélgettünk különböző művészi irá művészi nagyságokról, a művészet új rel Amiben a munkásság nemcsak mint „r de mint élő valóság, mint művészetet tér igénylő tömeg is, elsősorban részt v< mondtam: a művészet mindekié! És ne attól, hogy „nem értik“. Nagyon sokan, mondták és mondják, hogy „értik“: haí venü majmok. A ti őszinteségtek tö minden mélábús, áll, „kultúrvezető“ só és mimes lelkességétől. Mert nem bóloc bán, helyeslőn ott is, ahol tényleg érte dolgokkal áll szemben, az utóbbi időköér jánzó művészi szélhámosságok jó\ S csak bátran: legyenek őszinték! Az ember rájön tévedéseire és azokat ki- éppen mert őszinte - ha annak ideje Látni kellett volna arcukat, fénylő S2- azoknak a művészeknek, akik képzel sokon ülnek, vagy azoknak súlytalan méláznak: a „művészet haláláról“ ... E a szemekben az örök emberi vágy csille Értelem, a Szép, a Művészet után. Ami Feltámadásnak egyetlen záloga. Ezek után be kell vallanom őszintér megkaptam az engedélyt, nem valami lelkesedtem. Nem mintha idegenkedter a témától, hiszen a dolgozó ember más zeddel ezelőtt és ezenközben is állan mám“ volt, hogy a magam munkás életé szóljak. De valahogy ma a művészek vt nak, szabadkoznak és húzódoznak a val Ez természetes - és nem kell épper felróni - mert a valóság bennünk szint éti semminthogy csak a külső képet tar Aratás (fametszet, 1945-46) ismételgetem saját magamat. Nálam n a drapéria változik, de az is, amit takí nézek ellenzőkkel, körüllátok nyílt, szabc tettel és a Lényeg csodálatos szintézisét szem, szabad lélekkel. ... A jelhez eljut ami a formában gyökerezik és szintézis gunk belső kozmoszának, pályáját ín kozmoszok között. (1948. XI.! Ó, MILYEN KEVÉS A SZÓ, ha festett jelet kell véle mondani!
