Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-22 / 3. szám
ÚJ szú 3 1982. I. 22. A technikumban végzett munkám, pártmegbízatásaim és társadalmi teendőim azonban nem mentettek fel a tanulás alól. Elkészítettem az évfolyamon előírt tervrajzokat, letettem a vizsgákat, s nemcsak nem vártam elnézést, hanem éppen ellenkezőleg. Helyzetem arra kötelezett, hogy például szolgáljak mások számára - vajon követelhettem volna-e másoktól jó tanulmányi előmenetelt és szorgalmat, ha én csak immel-ámmal tanulok? Még egy okmányt idézek - az Állami Minősítő Bizottság 1935. január 28-i jegyzőkönyvének kivonatát: „Tárgy: L. I. Brezsnyevnek, a hőerőta- gozat ötödéves hallgatója diplomatervének megvédése, melynek témája: ,,A kohógáz elektrosztatikus megtisztításának terve az F. E. Dzerzsinszkij Gyár körülményei között. A tanszék értékelése a munkáról: elméleti rész - kitűnő, terv - kitűnő. A gáz megtisztításával összefüggő feladatok megoldásának elmélyült megközelítése és a számítások a terv készítőjének nagyszerű mérnöki felkészültségéről tanúskodnak. Brezsnyev elvtárs valamennyi kérdésre kimerítő választ adott. Határozat: A diplomamunka kitűnőre sikerült. L. Brezsnyev elvtársnak a hőerö- mérnöki címet adományozzuk." Új beosztásomról - az erőmű munkavezetője lettem - röviden ennyit mondok: ezt az évet feszült munka, az optimális termelési rend keresése, viták, rohammunka-műszakok, olykor pedig sürgősen elrendelt összmunka töltötték ki. Ugyanebben az évben újabb, éles fordulat is következett: behívtak a Vörös Hadseregbe. Reggel a behívóval jelentkezem a kiegészítő parncsnokságon, és ott találkoztam Arkagyij Kucenkóval, aki nemrég diáktársunk volt. Kiderült, hogy tekintettel képzettségünkre, mindkettőnket Csitába, a harckocsizó-iskolába küldenek, amelynek neve akkor Bajkálontúli Páncélos Akadémia volt. Újra el kellett búcsúznom a gyártól, barátaimtól, rokonaimtól, és messzi vidékre kellett utaznom.- Akarsz katona lenni? - kérdezte Kucenko.- Ki tudja - feleltem. - Talán ennek is még nagy hasznát vesszük az életben... 4. geli tornára, azután alakzatban vonultunk reggelizni, majd a szabályzat szerinti foglalkozás következett, hosszú órákon át folyt a zártrendi kiképzés, és hallgattuk Falilejev törzsőrmester kioktatását, aki hozzánk különösen szigorú volt:- Ez itt nem főiskola. Itt fejjel kell gondolkodni. Vi-gyázz! Énekszóval meneteltünk - akkoriban a „Le akartak, le akartak győzni minket" volt a kedvenc dalunk - összhangban énekeltünk, fütyültük hozzá a dallamot, keményen vertük a lépést. Hamar beleszoktam ebbe az életbe. Nemrég, amikor Szibériában és a Távol-Keleten jártam, (alkalmam volt ellátogatni Peszcsankába. Egészen más település volt, bár ma is van itt egy tanzászlóalj. Hadimúzeum is van, ahol a magam arcképét is láttam, a régebbi időben szokásos harckocsizó sisak volt rajtam. A katonák szeretettel gyűjtötték egybe a Nagy Honvédő Háború idejéből való fényképeket, anyagokat, a Kis Föld harcosainak dokumentumait. Azután a fiatal katonák meghívtak, nézzem meg a házakat, ahol laknak. És ezek megint csak egészen mások voltak, mint azok a barakkok, ahol mi teljesítettünk szolgálatot. Modern helyiségek, világos ablakok, bevetett ágyak, tisztára súrolt padló. Akkor I pedig lényegében épületállomány nem is volt, a harckocsik ponyvával letakarva álltak a lőállásbán. A katonai szolgálat volt számunkra a legfontosabb. Mint a hadseregben mindig szokásos, nagy figyelmet fordítottak a sportra - nyújtógyakorlatokat végeztünk, röplabdáztunk, télen pedig sítúrára jártunk. Emlékszem, egyszer hosszú utat kellett megtennem egyedül, sítalpon. Vagy harminc-negyven kilométert. Jelentéseket vittem a parancsnokságnak, amely a vasútállomáson volt. Gyakran mondták nekünk, a harcko- csizóknak ahhoz is érteniük kell, hogy gyalogosrohamot hajtsunk végre. Köpenykoszorút a vállra, csizmát megigazítani, és elhangzott a vezényszó: „Előre in-dulj!" Ezek a menetgyakorlatok nagy távolságúak voltak. Eleinte feltörték a lábunkat, és nem tudtuk a kapcát feltekerni. Mindez előfordult. Egy ízben tavasszal pedig a dombos terepen végzett menetgyakorlat közben kiöntött a helyi patak. Ülár visszatérőben voltunk, énekszóval meneteltünk, látszólag minden rendben volt. És hirtelen ez a vízi akadály tornyosult elénk. A parancsnok hangja csendült: „Miért álltatok meg?" Mi hallgattunk: hiszen magad is látod, akartuk mondani, hogy a vízen nem lehet átmenni. Ráadásul hideg, erős szél fújt. A korai tavasz azon a vidéken nem kényeztetett bennünket meleggel. És ekkor láttuk, hogy a parancsnok lehúzta az ingzubbonyát, belecsavarta a fegyverét, a feje fölé emelte, és kiadta a vezényszót: „Utánam!" A víz jéghideg volt, s amikor túljutottunk a folyócskán, vacogott a fogunk. Ekkor újabb vezényszó hangzott: „Futás!" Sebaj, kibírtuk. így edződött az akarat, formálódott a jellem, a szovjet katona jelleme. Azután következett a legérdekesebb: harcászati foglalkozás, anyagismeret, harckocsi-vezetés. Akkoriban a T-26-os, a BT-4-es közepesnagyságú harckocsik kezelését sajátítottuk el, ezek a mai időkhöz képest persze gyenge teljesítményűek voltak. Akkor azonban félelmetes fegyvernek tűntek számunkra. Helyből, menet közben tüzeltünk mozgó célpontokra, és nagyon büszkék voltunk, amikor Kopcov zászlóaljparancsnok kitűnőre értékelte lögyakorlatunkat. Mindmáig nagy örömmel emlékezem vissza erre a szigorú parancsnokra és csupa szív emberre. Nem mondhatom, hogy összebarátkoztunk (ó parancsnok volt, én pedig katonaiskolai növendék), a zászlóaljparancsnok azonban kedvelt engem, én is tiszteletet éreztem iránta. Esténként gyakran beszélgettünk a katonai szolgálatról, a háború lehetőségéről. Vaszilij Alekszejevics Kopcov később részt vett a Halhin-Gol-i harcokban, megkapta a Szovjetunió Hőse címet, a Nagy Honvédő Háborúba tábornokként került, és hősi halált halt a fronton. Ó volt az első hivatásos tiszt, akit megismertem: az ilyenekről rendszerint azt mondják - ízig- vérig katona. Ami jellemalkatát illeti, szűkszavú, erélyes, mindig feszes tartásé, eleven ember volt. Számomra tanító és egyúttal az igazi parancsnok példaképe, aki egész életét a szovjet katonák nevelésének szentelte - hiszen ők bármely pillanatban nagy hazánk védelmére kelhettek. Emlékszem a következő epizódra. Annak a helynek a közelében, ahol alakulatunk állomásozott, folyt a Csityinka patak. Szívesen kijártunk a partjára: áttetsző, tiszta vize volt, sok helyütt a patak feneke is látszott. Kopcov egyszer így szólt:- Önök itt mind mérnökök. Hát próbálják megoldani a következő feladatot. Harckocsijaikon síkságon haladnak, akadályokat küzdenek le, rézsut dombokra kapaszkodnak fel, de senki sem gondolkodott el önök közül azon, hogyan lehetne harckocsival a folyómeder fenekén áthaladni? És képzeljék: mi nekifogtunk ennek a kérdésnek. Fontolóra vettük, mit lehet tenni. Végeredményben mégis megoldottuk a feladatot. Mi volt ez? Sajátos vakmerőségre nevelés? Nem, mi a zászlóaljparancsnok utasítását úgy értelmezzük, hogy előkészít bennünket mindenféle bonyodalomra, amelybe a harckocsi személyzete már nem a kiképzés közben, hanem a harctevékenység forgataga közepette kerülhet. És ott bonyolultabb feladatokat kell megoldani, mint a lőtéren, a gyakorlótéren. Kopcov erre készített elő bennünket. És sokan hálásak voltaik érte. A zászlóaljunkból kikerült harckocsizók edzett parancsnokként viselkedtek a Nagy Honvédő Háború éveiben. Hogyne emlékeznének ilyenkor Szuvorovnak ezekre a szavaira: „Ha nehéz a kiképzés - könnyű a harc." Igaz, ugyan, a harc sosem lehet könnyű. Peszcsankában az elsők között neveztek ki szakaszparancsnoknak, azután a második század parancsnokának. Számomra ez a kinevezés megtisztelő volt, a parancsnokság bizalmának tekintettem. * Azután az alakulat politikai tisztje lettem. Napjaim zsúfolásig tele voltak. Szolgálat, katonai újságok szerkesztése, politikai foglalkozás, nevelömunka, meg aztán beszélgetni is a katonával. Az emberek itt is emberek maradnak, mindenkinek megvan a maga gondja, baja, öröme. De bármennyire elfoglalt voltam, arra mindig szakítottam időt, hogy hírt küldjék haza. Egyszer még fényképeket is eljuttattam hozzátartozóimhoz. Éppen a lép- csótornácon álltam odajött Kopcov, s valaki elkattintotta a fényképezőgépet. így született meg a fénykép. Elhatároztám, hogy hazaküldöm. így okoskodtam: az apának és az anyának mindig jólesik, ha nemcsak levelet kap, hanem láthatja is a fiát. Katonai szerelvényünk negyven napon és negyven éjszakán keresztül haladt kelet felé. Moszkván át utaztunk, és azt reméltem, ellátogathatok a Vörös térre, megláthatom a Kremlt, kis ideig ott állhatok a Lenin-mauzóleum előtt, ez azonban csak a visszafelé úton sikerült. Szomorú voltam, így szokott ez lenni, amikor az ember életének valamilyen szakaszát maga mögött hagyja, és egyúttal örültem is, friert egy másik, még ismeretlen élet várt ránk, egyre újabb messziség tárult fel előttünk... Bizonyára ez a jellemem sajátossága: én mindazokat a helyeket, ahol történetesen dolgoztam, mind a mai napig szeretem és kedvesnek tartom. Az ukrán falvaknak a búzatáblák közül kiemelkedő, fehér-zöld szigetei, a belorusz tájak nem feltűnő, de szívbe markoló szépsége, a moldovai kertek buja virágzása és Ka- ' zahsztán végtelen sztyeppéi egyaránt tetszenek nekem, mégpedig különösen tavasszal, amikor összefüggő szőnyegként borítja őket a tulipán és a pipacs... Az alatt a negyven nap alatt pedig az egész ország elvonult a szemem előtt, és szüntelenül csodálkoztam roppant térségein. Az a katonai tábor, ahová érkeztünk, a Csita közelében levő Perszcsanka állomás körzetében volt. Hosszú, szürke, alacsony barakkok sorakoztak a sárga földön, még a japánok építették őket. A közepén gyakorlótér volt, körülötte vad sziklák tornyosultak. Emlékezetembe vésődött a vizeshordókat cipelő, álmos teve. Ide szállítani kellett a vizet, és a fürdőben (a katona számára ez a legfontosabb) fejenként két csöbörrel adtak, ez volt az adag. Egyenruhába öltöztettek, századokra osztottak bennünket, én a harckocsizó zászlóalj első századába kerültem, s megkezdődött a szolgálat. *- Ébresztő! Pattanj, mint a ruhatetü! Hőségben, fagyban, esőben, szélben - derékig meztelenül kiszaladtunk a regL. I. Brezsnyev dandárkomisszár (az előtérben) 1942 nyarán 5. Teltek-múltak az évek. Most különösen jól látom, mennyire hasznosak voltak szárnomra a költözések, kinevezések, új találkozások és új ügyek, amelyeket alaposan tanulmányoznom kellett. Amikor megvédtem mérnöki diplomámat, természetesen eszembe sem jutott, hogy a jövőben a „Zaporozssztal" helyreállításával kell foglalkoznom, a terület, sőt az egész ország hadiiparát kell irányítanom. Amikor földrendezőként működtem, nem feltételeztem, hogy társaimmal együtt nekem kell átalakítanom a sok millió hektárnyi szűzföldet, miközben pedig katonai kiképzésben részesültem, nem képzeltem el teljes mértékben, miként vehetem majd ennek hasznát a legsúlyosabb háborúban. Azt sem tudtam, hogy mindez együttvéve, az embertömeggel való állandó érintkezés során, a tapasztalatok, a készségek, az ismerete^ olyan ötvözetévé válik, amelynek neve ez az egyszerű szó: pártmunka. És csak évek múltával kezdtem megérteni, hogy engem, akárcsak sok száz más embert, valóban - mégpedig teljesen tudatosan - előkészítettek a jövő nagy tettekre. Ezt az előkészítést a kommunista párt végezte. Nem sokkal azután, hogy leszereltem a hadseregből, a dnyeprodzerzsinszki városi tanács végrehajtó bizottságának elnökhelyettesévé választottak. Az elnök akkor Afanaszij lijics Tromifov, a párt régi tagja, balti tengerész, az Októberi Forradalom résztvevője, a mi Dzerzsinszkij Gyárunk munkása volt. Nem sok iskolát végzett, nagyon megörült az én mérnöki képzettségemnek, és nyomban felajánlotta, hogy az építkezés és a városgazdálkodás kérdéseit intézzem a végrehajtó bizottságban. —<-----------------------------------------------------------------(Folytatjuk)
