Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-05-28 / 21. szám
A nnak idején megkérdezte tőlem Bisztrai Mária, a kolozsvári színház igazgatója, volna-e kedvem a ,,Pe- leskei nótárius“-sal foglalkozni? Eredeti formájában ma már elöadhatatlan, de úgy érzi, érdemes volna feltámasztani. Azt feleltem, hogy gondolkodom a dolgon. Diákkoromból emlékszem a derék Szatmár megyei nótáriusra. Kovács Dezső szeretett kollégiumi igazgató barát- koztatott meg vele. Frissítsük fel az ismeretséget! Leemelem könyvespolcomról Gvadá- nyi lovasgenerális kétszázesztendös ,,Egy falusi nótárius' -át, meg a félszázaddal később készült ,, Felesket nótárius‘‘-t. Gaál József zenés bohózatát, korának legsikeresebb színpadi müvét. Ez utóbbit Hartleben ritkaságszámba menő őskiadásában őrzöm. Nyomban melléjük teszem Arany János Gvadányi-tanulmányát. Egy éjszaka végigolvasom mind a hármat. Arany klasszikus elemzésével ma sem vitázhatunk. Kétségtelen, elsősorban a részmegfigyelések gazdagsága élteti ezt a jól eltalált alakot, vagyis a nótáriust, s ö magát a müvet. Gvadányi és Gaál nótáriusa közt nemzedékek szakadéka tátong. A ,,jó öreg Gvadányi“ sziwel-lélekkel konzervatív, bár ennek van haladó tartalma is, mivel a Habsburg zsarnoksággal szembeni ellenállást képviseli. Gaál nótáriusa ötven évvel később kerül színpadra, 1838-ban. Gaálnak nagy érdeme, hogy ö tette színpadképessé a nótáriust. Eleven, helyenként realista bohózati alakokat állított köréje, részben Gvadányi müveiből, részben saját tarsolyából. Merészen dolgozott, nem annyira Gvadányira, mint inkább saját korának szavára hallgatott Az Eötvös nemzedékéhez és baráti köréhez tartozó Gaál nótáriusa, a reformkor szemszögéből nézve már kiveszésre ítélt őslény. Gaál bohózata éppen ezért nevetségessé teszi a nótárius bumfordi maradiságát, sót helyenként már-már pojácává alacsonyba öt. Nagy sikere arra enged következtetni, hogy nézőinek egyetértésével. A következő lépés az, hogy beleásom magam a történelmi anyagba. Emlékiratok, irodalom, levelezés mind gazdag anyagot kínál. Újratanulom, most már a részletekre, a hétköznapokra figyelve a XIX. századforduló történelmét. Heteken át a kor költőit olvasgatom, a legnagyobbaktól a legkisebbekig. Acélmetszetekben gazdag albumokat lapozgatok, korabeli hírlapok, meg a Mondolat-pör anyagát bogarászom. Olvasmányaim közé tartozik a kor ,,besteuere“, Goethe „Az ifjú Weither keservei". Nincs más megoldás, csak újrafogalmazással lehet életre kelteni a „Peleskei nótárius“-t. Ez egyébként magának Arany Jánosnak a tanácsa Ő írja, hogy a „közfejlődés igényei szerint“ újra kell öltöztetni a meglevő alakot. Más szóval új darabot kell írni a halhatatlan figura köré. Ez már érdekes feladat. Az újrafogalmazást a pontosabb kormeghatározással kell kezdenem. Gvadányi 1787-ben írja meg nagyhírű müvét, ötven évvel reá kerül színre Gaál zenés bohózata. E két dátum közt mozoghatok. Természetesen nem kell túlzott fontosságot tulajdonítanom a kor meghatározásának, mivel nem történelmi színmüvet írok, hanem muzsikával ékes komédiát. Elegendő, ha a kor néhány jellemző motívumát beleépítem a cselekménybe. Végül is a XIX. század első évtizedébe helyezem a cselekményt. Érdekes drámai kor. Ekkor már kibontakozott a francia forradalomtól és a napóleoni hódításoktól halálra rémült Habsburg-reakció. Ferenc császár, „népeinek jóságos atyja“ betiltja a népiskolákat, túzzel-vassal terjeszti a német nyelvet, üldözi a gondolat szabadságát, a tilos könyvek lajstromára teszi nemcsak Voltaire-t meg Rous- seau-t, de Goethét, Schillert és Lessinget is. Ebben a nyomasztó légkörben bomlik ki - éppen a népelnyomás ellenhatásaként - a nyelvújító mozgalom. Mindezeknek a drámai, korfestö elemeknek bele kell kerülniük az új „Peleskei nótárius“- ba. Módjával persze, már amennyire a műfaj megengedi. Most vegyük magát a nótáriust. Képzeletünkben a „jó öreg Gvadányi" egybeolvad az általa teremtett alakkal, bár tudjuk, hogy egy peleskei birtokosról mintázta a nótáriust. Külső habitusán nem változtatok, de mindegyre arra kell gondolnom, hogy a konzervatív nemességből emelkedett ki az a reformnemzedék, mely a negyvennyolcas szabadságharc előkészítője, majd vezetője lett. Ebbe a történelmi sodrásba helyezem a nótáriust, így válik a maga „faragatlan módján“ a jövendő falusi értelmiségi előképévé, babonák ellen küzdő, nemzeti elfogultsággal szembeszálló, kicsit ravaszkás, derék bácsivá, aki olyanokat tapasztal, hogy időnként elönti agyát a vér. A Gvadányi-Gaál féle nótárius ianitori, ajtónállói állás reményében kocog fel Pestre, more patrio zsugaszín lován. Az új peleskei nótárius mint fiáért aggódó apa, a népművelésért, iskoláért harcoló közéleti ember indul útnak. Ezzel alapvetően máris megváltozik a figura érzelmiértelmi töltése is. Emberséges ember, , szabadgondolkozó, aki a maga módján, ha másként nem lehet, hát kerülőkkel, de csak kimondja azt, ami a szívén fekszik. Nem forradalmár, de egyaránt szembeszáll a császári elnyomással és Baczur Gazsi nacionalista mázba burkolt ostobaságával. Ezt éppen úgy visszautasítja, mint a Fátermörder képviselte perverzen rafinált birodalmi sovinizmust. Szükségszerűnek éreztem a nótárius ellenpólusának megteremtését. így született meg Fátermörder úr, a bécsi emiszárius. Ez az apagyilkos nevű Fátermörder új alak. A derék nótárius ellenlábasaként igyekeztem megteremteni azt a figurát, aki a Habsburg- elnyomást kispolgári szinten képviseli. Az a fajta ember, aki egyaránt félelmetes és nevetséges. Baczur Gazsi kitűnő leleménye Gaálnak. Ő éppen csak néhány vonással kellett plasztikusabbá tennem, mint a mosdatlan ostobaság megtestesítőjét. Pusztán érdekességből említem meg, hogy mai eszünkkel szinte hihetetlennek tűnő „káposzta-epizód“ kultúrhistóriai tény, maradandó adata az emberi butaság történetének, éppen úgy, mint Cserei Béréi Farkas András fűzfapoéta káposzta-ellenes klapanciái. A nótárius fia, Sándor, Gvadányi elbeszélő költeményében csak a befejező részben tűnik fel, amikor felcsap katonának. A szerelmi bonyodalom Hopfen sör- fözö lányával, általában az egész Hopfen család Gaálé. Sajnos, nem aknázza ki a lehetőségeket. Maga Zajtai Sándor könnyelmű, kedves pesti jogász. Az új Peleskei nótáriusban megkíséreltem a korszellemhez simulva, bizonyos fokig (legalább szóhasználatban) wertheri alakká formálni, no persze szatmári beütéssel. Történelmi példaképeit valahol az országgyűlési ifjúság közt kellene keresnünk. Fánika és az ifjú Zajtai szerelmi bonyodalmait, kedves cselszövéseit igyekeztem a XIX. század elejei dramaturgia formái közt színpadra vinni és megoldani, nem is tagadom, szeretettel, de némi ironikus felhanggal. Hagyománytisztelet vezetett, amikor megőriztem - féligmeddig tréfára véve -, Dorka boszorkány-motívumát, mivel ez a XIX. század elején oly népszerű tündér-játékokból ad némi ízelítőt. Dorka alakja természetesen az új darabban teljesen megváltozott. Egyszerű falusi boszorkányból a női intrika és bosszúállás példájává lett, méltó párja Fátermörder úrnak. Az eredeti darabból néhány nevet, alakot, s mintegy három-négy jelenet vázlatát sikerült megőriznem. Körülbelül any- nyira távolodtam el a Gaál-féle zenés bohózattól, mint ö Gvadányi elbeszélő költeményétől. A magam részéről csak annyit akarok elmondani, hogy ha csak félannyi örömet szerzek nézőimnek, mint amennyi gyönyörűséget köszönhetek a Nótárius újrafogalmazásának, akkor máris nyert ügyem van MÉHES GYÖRGY mami M Satrov Így győzünk! című darabjának bemutatója a Moszkvai Gorkij Akadémiai Művész Színházban a szovjet főváros művészi életének jelentős eseménye. Ez a darab, amelyet Oleg Jefremov rendezett, Vlagyimir lljics Lenin életének és harcának utolsó éveiről szól. Alakját Alekszandr Kaljagin személyesített meg. A híres színház új bemutatója a pártpolitika bonyolult problémáit érinti, s a forradalom fejlődésének útjairól szól. a teoretikusnak a lángelméje elsősorban abban nyilvánul meg, hogy az élet minden apróságát képes volt politikailag értelmezni és a munkásosztály harcának összefüggésében látni. Lenin állandóan síkraszállt egyesek törekvésével szemben, nehogy túlságosan előrehaladjanak, átugorják a társadalmi fejlődés elkerülhetetlen szakaszait. A művész nem a mindentudó politikust játssza, aki előre tudja a választ valamennyi kérdésre. Olyan embert alakit, aki keres és kételkedik, de a forradalmi taktika legbonyolultabb problémáit mindig a politikai végcél szempontjából ellenőrzi. Kaljagin Lenin alakjának megformálásával különleges teljességet valósít meg. A politikus és az ember, egy egész - valamennyi megnyilvánulásában. (F) A darab azzal kezdődik, hogy a beteg Lenin 1923 október 18-án utójára megy be a Kremlben levő dolgozószobájába, az asztlfiókjából elővesz egy dossziét, amelyben a legújabb munkái vannak, és szeme előtt elsuhannak emlékei. A néző megérzi az akkor dúló harc forradalmi hevét, el tudja képzelni a pártban folyó véget nem érő vitákat, az összecsapásokat. Lenin első emlékeként az ötvenedik születésnapján mondott beszéde elevenedik meg. Ebben a párt kérdéseivel, mégpedig azzal a veszéllyel foglalkozott, hogy az elbizakodott párt helyzetébe kerülhetnek. Az előadás ereje abban nyilvánul meg, hogy szinte felszólító erővel hatol be töprengéseinkbe, a lenini gondolat fényével világítja meg a múltat és a jelent. Kaljagin sok tekintetben új jellemet mutat be. Művészien formálja meg annak az embernek a bonyolult lélektani alkatát, akinek a vállára óriási történelmi felelősség nehezedett. A színész alkotta egyéniségnek ez a legfőbb vonása. Leninnek, Nézők könyve ♦ Az újonnan megjelent Színházi kalauzról A recenzes akkor kerül bajba, ha egy könyvre, s annak természetéből eredő fontosságára akarja felhívni az olvasók figyelmét. Félhet attól, hogy buzgalmában túlmagyaráz, igyekezetében a fontosnak tartott jegyek hang- súlyozása miatt elsiklik a még fontosabbak felett, s esetleg puszta lelkesedésből fakadó - természetes érdek nélkül - elfogultsággal is megvádolják. A mintegy fél éve könyvtáram hasznos kincseként szakadatlanul olvasott Színházi kalauzról szólva, vállalom a vádakat. Vállalom a lekicsinylő megjegyzéseket (,,Egy újszülöttnek...; a színházi tanoncoknak írták...“) minden nemzedéktársam nevében, akik között örvendetes módon egyre több a nézőként is gondolkodó, a színház világával közelebbről is ismerkedni akaró ember van; gyarapszik azoknak a száma is, akik megpróbálkoznak az amatőr színházi mozgalomban a színjátékkal is közvetlen kapcsolatba kerülni. Végtelen türelemmel, szorgalmas antikváriumi és könyvesbolti látogatásokkal - tapasztalataim szerint - több esztendő alatt gyüjtheti össze valaki a színházi, a drámai és az ezeket a művészeti ágakat elméletileg is tárgyaló filozófiai, esztétikai, poétikai Y' alapmüveket. Sajnos, már tíz esztendő sem lenne elég ahhoz, hogy az elolvasott dolgokat, a megalkotott gondolatokat rendszerezze az illető, ha nagyon ritkán nem jelennének meg a Színházi kalauzhoz hasonló, rendszerezett információ- és adattárak. Mert ugyancsak sok bonyodalomhoz vezetett már az, ha valaki a régen felfedezett, a régóta ismert, valami egészen újként, soha-nem- látott jelenségként könyvelte el. Pedig csupán arról volt szó, hogy az átlagos néző, de színház felé az amatőr mozgalom terepéről figyelő „amatör“ számára - az időszakokként megjelenő színikritíka-gyüjteményeken kívül - alig van a könyvpiacon hozzáférhető, az alapismereteket magas szakmai színvonalon feldolgozó könyv. Az elmúlt tíz évben megjelentek közül csupán hármat említhetek. Hegedűs Géza és Kónya Judit Kalandozás a dramaturgia világában, Benedek András Színházi dramaturgia nézőknek és Székely György Színházi mi micsoda. Persze közben kézbe vehettünk néhány kritikagyüjteményt és alkotókról írott monográfiát is, de a tavaly megjelent Színházi kalauzzal be is fejezhető a felsorolás. Persze a komolyan érdeklődő nézők rendelkezésére állnak a cseh és a szlovák könyvkiadásban gyakrabban megjelenő színházi szakkönyvek is. A Vajda György Mihály és Szántó Judit szerkesztette Színházi kalauznak a negyedik bővített és átdolgozott kiadását jelentette meg a budapesti Gondolat Kiadó. Magánszámitásaim alapján közölhetem, hogy az 1374 oldalas, kétkötetes könyvben mintegy 224 oldalon foglalják össze a színház tömör történetét. Persze maga a kalauz, elsősorban a drámáik és írók bemutatására hivatott. Az eligazítást váró olvasó a színháztörténeti fejlődésbe ágyazva ismerheti meg egy-egy szerző életútját, fontosabb drámáit, és a kalauz húsz szerzője által fontosabbnak vélt művek tömör tartalmát. Az egyes fejezetek írói arról sem feledkeztek meg, hogy magyar színpadon hol, mikor és kik játszották először a tárgyalt műveket. Itt kell elmondanom, hogy a szerkesztők irányította szerzői gárdában többek között olyan szakembereket találhatunk, mint Benedek András, Benedek Marcell, Falusi Róbert, Hegedűs Géza, Hubay Miklós, Székely György, Vinkó József. Egy kézikönyv használhatóságát mindenekelőtt a járulékos mutatók segítik. Ezért is fontos a bibliográfia, amelynek egyik részében általános szinházelméleti müvek jegyzékét, a másik részében a kalauzban bemutatott drámaírókkal foglalkozó könyveket sorolják fel. Ezt követi egy olyan név-, cím- és tárgymutató, amely alfabetikus sorrendben közölt adataival szinte játékká teszi a tájékozódást a közel másfélezer oldalas könyvben. (d-n) DJ SZÓ 14 1982. V. 28.
