Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-05-28 / 21. szám
,, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszíwel fontosnak látszani, “ (Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?) É rzéki csalódásom szűnt meg, amikor egy hivatalos iraton a hetes számot láttam Hetedszer játszanak együtt Szlovákia legjobb magyar gyermek báb- és színjátszó csoportjai, kis- színpadai az idei Dunamenti Tavaszon? 1976 óta annyi minden történt volna a nemzetiségi művelődésnek ezen évekig búvópatakként létező területén, hogy az események sodrásában másodlagos tényezővé vált volna számomra az idő? Tény, hogy eseményekben, történésekben, változásokban nem volt hiány. Jó adag kincstári optimizmussal azt iselőre- bocsáthatnám, hogy minden a legnagyobb rendben halad, és ezen a területen nemcsak kimondva, de formájában és tartalmában minden a gyermekek érdekében történik. Aligha segíteném a gyermekek dramatikus játszóköreinek, színjátszócsoportjainak, kisszínpadainak és bábcsoportjainak jövendő munkáját, ha belebocsátkoznék az eredmények taglalásába, a pozitívumok túlhangsúlyozásába, az elégedettség alkotóerőt, cselekvésvágyat pusztító légkörének terjesztésébe. Nem ez a célom, de ugyan-így nem lehet célom az eredmények, a mesebeli hét esztendő valóságos hozadé- kainak lekicsinylése. Szólnom kell tehát a mindannyiunk gondolkodását megváltoztató, a téves, megkövesedett munka- módszereket irtó, a korszerűbb szemléletet, a gyermekközpontú dramaturgiát széles körben megismertető tanfolyamokról is. Évek óta beszélünk, írunk a Dunamenti Tavaszról. Emlegetjük a találkozás örömét, a játékot, a nyelvi tudat gazdagodását, a közösségben átélt élményeket, a gyerekek felszabadultságát, a pedagógusok áldozatkészségét. Szólunk az esetlegességekről, a pedagógiai szempontokat nélkülöző szervezési intézkedésekről. Sajnos kevés szó esik a gyermekek őszinte világával ellentétes, erőszakosan produkció-központúságról. Pedig gyermekszínjátszó-mozgalmunkban még mindig nem a gyermekközpontú dramaturgia a motiváló, hanem valamifajta (rendszerint rosszul értelmezett) bizonyítékgyártás arra, hogy ,,tevékenyek vagyunk“, ,,ünnepségeken szerepelünk“, az iskolának dicsőséget szerzünk“, ,,meg kell győznünk az igazgatót és a kollégákat ■ az egésznek a fontosságáról“. Ebben természetesen sok a közvetlen környezet (iskola, pionírcsapat, művelődési ház, stb.) támasztotta elvárás, mert sokszor könnyebb egy ilyen ,, fellépést produkálni“ mint felvenni a harcot az egészséges pedagógiai szempontot mellőző nézetekkel. Természetesen a dolog sohasem reménytelen, csak hosszadalmas, és mindenekelőtt magának a gyerekekkel foglalkozó pedagógusnak kell elsősorban birtokában lennie annak, amihez a közvetlen környezettől támogatást vár. Hét esztendő telt el azóta, hogy az első Dunamenti Tavasz gondolata a Népművelési Intézetben és a CSEMA- DOK-ban intézményesen is támogatókra, segítőkre talált. Az addig a felnőtt színjátszás árnyékában vegetáló mozgalom kilépett a napfényre, így láthatóvá vált a benne uralkodó szemlélet megváltozásának - megváltoztatásának - szükségessége. A Népművelési Intézet nemzetiségi osztálya elsőként a bábcsoportok vezetőinek, rendezőinek szervezett tanfolyamot. Kissé később követte ezt a színjátszócsoportok, a kisszínpadok és a dramatikus játszókörök vezetőinek tanfolyama. örömömre szolgál, hogy a kezdetektől figyelemmel kísérhetem ez utóbbi tanfolyam munkáját, a hallgatók többségénél bekövetkezett szemléletváltozást, és nem egy esetben az adott iskola, pionírszervezet pedagógusi karára gyakorolt hatását is. Míg a bábjátszók tanfolyama - magából a bábozás sajátosságából eredően - nem küzd annyira a kreativitás elfogadtatásával, addig a gyermekszínjátszás kurzusának előadói tévhitekkel is kénytelenek felvenni a harcot. A báb minden esetben cselekvés- és nem szövegközpontú, stilizált, jelzéses, dramatikus. Számos szakember javasolta már, hogy a bábművészet kollektivitását a közös alkotás, az előkészítést, az etüdját- szást, a bábuk tervezését a maguk műfajának tartalmával telítve, átvehetnék a színjátszók is. A bábjáték tanulásának folyamata éppen azokat az értékeket hordozza, amely színjátszó csoportjaink, kisszínpadaink többségének munkájából hiányzik: a pedagógus és a gyerekek közös játéka, az előkészítés fázisának (feloldódás, összpontosítás, a fantázia aktivizálása) meghatározó szerepe. Évek óta vitákat, nézeteltéréseket szülő probléma a mozgalom sajátos katego- rizálási rendszere. Ismerünk színjátszó csoportokat és kisszínpadokat, ezeken belül pedig első és második kategóriát. Az együttesekben, csoportokban folyó munka egyre inkább kitágítja ezeket az adminisztratív kereteket. A kisszínpadok fogalma alatt nálunk kizárólag a szerkesztett irodalmi műsorokat értjük. Ennek a tévhitnek a nyomán szinte teljesen eltűnőben van a pódiumjáték, amely Debreczeni Tibor meghatározása szerint ,,pódiumi színi kerethez alkalmazkodó képzeletszerű, jelzéses, epikus karakterű színjáték. A pódiumjáték stilizál, mert a színjáték környezetét, díszletét csak jelzi és ehhez igazodik a színészi játék is. A stilizálás mindig képzeletszerűséget jelent“. Pedig ezenbelül akár mesefeldolgozásokat, a közönség és a játszók között közvetlen kapcsolatot teremtő rögtönzésen alapuló játékokat is lehet alkotni. Kisszínpadainktól mindenképpen ebben az irányba várjuk a továbblépést. Különösen érvényes azokra a csoportokra, amelyek az évek folyamán a szerkesztett játékokban szinte már csak önmaguk ismétlésére képesek. Mindannyiunk örömére szolgál, hogy az idei Dunamenti Tavaszon láthatunk néhány olyan együttest, amely az iskolájukban dolgozó folklórcsoport, énekkar munkájának eredményeit próbálja ötvözni a sajátjával. Csak dicsérni lehet ezt a kezdeményezést, amely a dramatikus pódiumjáték komplexitását is létrehozza. Olyan együttesünk is van már, amely a gyerekek életkori sajátosságait szem előtt tartva, csak a játék személyiségfejlesztő erejét alkalmazza. E tett értékét növeli, hogy - kimondva - iskolájuk színjátszó csoportjának mintegy előkészítőjeként tartják számon magukat. Mindkét csoportnak egy határozott sajátossága is van: azonos korosztályba tartozó, szinte kivétel nélkül egy osztályba járó gyerekek alkotják. Nem válogatott „elit csapat“ áll a közönség elé, hanem egy egészséges pedagógiai szemlélet alapján vezetett közösség, amelyben minden gyereknek egyedi helye van. Sajnos, még nem általános ez a szemlélet, így azt már csak legmerészebb álmaimban látom, hogy akad egy pedagógus, aki olyan játszóközösséget formál, teremt, amelynek ugyan több tagja van, de nem feltétlenül a szereplés az egyetlen céljuk. Pontosabban: együtt készülnek, játszanak, gyakorolják a mozgást, a beszédet, készítik a díszleteket, a jelmezeket. A rendszeres munka azonban ott nem mindig jelenti majd a „produkcióra“ való készülődést. így talán egyszer elérhető lesz, hogy az együttesek ne csupán a Dunamenti Tavaszra, vagy a télapóünnepségre és a pioníravatása „ tanulják be a produkciót“. hanem az egyre inkább az improvizáció felé haladó játékuk belülről változik majd, belső (pedagógiai) indíttatás nyomán újul meg, szemben az eddigi külső (iskolavezetés) ösztönzéssel. Nem hiszem, hogy- az alkalmilag elmondott verseken kívül- egy-egy májusi ünnep vagy történelmi évforduló keretműsorában csak a felnőttek világát tükröző, olykor elvont eszmei tartalmakat hordozó müsorblokkal szerepelhet egy-egy színjátszó csoport. Szocialista társadalmunk előnyeit éppen a gyermekek felszabadult élete tükrözi a legmeggyőzőbben; konkrétan az, amikor játszanak, énekelnek, a gyermeki létük tisztaságát szolgáló nevelés nyomán játszanak jövőnkért. P ersze nem lennék igazságos, ha a mindeddig elmondottakat kiragadnám oktatási rendszerünk szerkezetéből, hiszen a gyermekszínjátszás - ahogy azt már jeleztem is - iskoláink, pionírszervezeteink szakköreiben folyik. A cikk megírását megelőző anyaggyűjtés során találkoztam olyan iskolaigazgatóval, aki egyetlen - évekkel ezelőtt elejtett - bíráló megjegyzés hatására fokozatosan oltotta be a pedagógusi kart: milyen fontos helyet tölthet be a bábjáték a gyermekek komplex esztétikai nevelésében. Ennek nyomán az iskola csopxjrtja idén már szerepel az országos seregszemlén. Sajnos, ugyanebben a járásban ismerhettem meg azt az igazgatót, akinek fogalma nem volt arról, hogy milyen műsorral szerepelt az idén színjátszó csoportjuk a járási versenyen. Egy másik iskola igazgatója szívből örül minden apró eseménynek, nem ír elő semmit, nem követel lehetetlen dolgokat, csupán azt várja el, hogy a gyermekszínjátszók ,,öregbítsék az iskola hírnevétVan olyan falu is, ahol több mint húsz esztendeje vezet csoportot az egyik pedagógus, de - nem tudni, ki hibájából - csak a kelet-szlovákiai népművelési központban nemrég elindított tanfolyam hatására nevezett be a kerületi versenyre. A fenti példák pozitívumok és negatívumok kibogozhatatlan kölcsönhatásait hordozzák. Egyben azonban közösek: a mozgalom még mindig nem foglalhatta el helyét a nemzetiségi iskolarendszerben úgy, ahogy az a szlovák gyerekek esetében már bevált gyakorlat. Mi ennek az oka? Kik követtek el mulasztást? Nem feltétlenül ezt kell bebizonyítani. Csupán egyetlen tényt említek: a most hetedik alkalommal megtartott Dunamenti Tavasz nem szerepel az oktatási minisztérium idei esemény naptárában. Ezt a szigorúbb igazgatók úgyis magyarázhatják, hogy egy országos rendezvény, amely vitathatatlan nevelési erényekkel bír, az ő számukra nem létezik. Pedig milyen nagy szükség lenne arra, hogy a seregszemlén nem szereplő csoportok vezetői, rendezői is részt vegyenek a szakmai értékeléseken, lássák a színpadon játszókat, tanuljanak, gyarapodjanak. B efejezésképpen Lukács Tibornak, a CSEMADOK Központi Bizottságának vezető titkárának szavait idézném ,,Ez a rendezvény nagymértékben hozzájárni a gyerekek esztétikai érzékének és nyelvi tudatának a fejlődéséhez. Minden pedagógusnak eszerint kellene aktív kapcsolatot kialakítani a mozgalommal. Ma is azok a nevelésben szerzett sikerélményeim a legmeghatározóbbak, amelyeket kezdő pedagógusként az iskola színjátszó csoportjában éltem át. A CSEMADOK és az oktatásügy kapcsolatában nem ismerek olyan gátló tényezőket, amelyek hátráltatnák a mozgalom fejlődését. Amennyiben vannak, azok minden esetben szubjektív és elfogult megítélésből, intézkedésből, erednek. Amikor ügy fogalmaztam, hogy sikerélmény, akkor arra is gondoltam, hogy később igazgatóként, tanfelügyelőként el is vártam az ilyen jellegű pedagógiai munkát. “ A gyermekszínjátszó mozgalomban nem olyan szempontoknak kell érvényesülnie, mint a felnőttekében. Itt nem elsősorban a művészi produkció a cél, hanem a gyermek személyiségének a fejlesztése. Értelem és érzelem dialektikus egységbe foglalásának is lehetne nevezni ezt a munkát. Hetedszer játszunk, hetedszer gondolkodunk együtt. Akárcsak a mesében, bár aligha hiszem, hogy mindez hétfejű sárkányt és hét szűk esztendőt jelez. Inkább a hét testvér hetedhét országon túli vándorlását, majd hazatérését juttatja eszembe. Ők is gazdagodtak, mi is gazdagodunk. DUSZA ISTVÁN mmm ÚJ szú ,, Semmi sem tud úgy letörni, mint a kollégáim vagy az igazgatóm közönye, érdektelensége. Velem még tán madarat is lehetne fogatni, tudom, még lelkesebben, jobban dolgoznék a gyerekekkel, ha legalább, néhányszor mondanák, hogy jól van, ez szép volt, tetszett az előadás. Úgy látom, több kollégám nem tartja fontosnak azt, hogy gyermekekkel bábozunk vagy színdarabot játszunk. S ez nagyon elkeserít. “ Egy olyan pedagógus írta ezeket a sorokat, aki éveken át szerepelt csoportjával a Dunamenti Tavaszon, fjedig csak az osztályban próbálhatott, az igazgató nem engedte be a tornaterembe, s a helyi művelődési. házban sem találtak számára megfelelő időpontot. A fesztivál értékelésein sohasem panaszkodott, aztán úgy látszik, felgyülemlett benne a sok keserűség és tollat ragadott. Tavaly már nem láttam Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda). Sem ót, sem a csoportját. Nem tipikus, ám nem is egyedi eset. Néhány hete szlovákiai magyar gyermekszínpa- .di rendezők tanfolyamán vettem részt. Itt is sok pedagógus fájlalta, hogy túlzottan eredményközpontú lett a nevelésük. Mintha sok helyen nem az lenne az elsődleges, hogy gyermekeinket értelmileg és érzelmileg egyaránt hatékonyan neveljük, korunk és társadalmunk igényei szerint. Mintha csak az lenne a lényeges, hogy egy-egy iskola tanulói hány első helyet szereznek a matematikai, fizikai és egyéb olimpiákon, a lövészversenyen, az iskolák közötti sportvetélkedőkön. Mintha az élsport olykor minden szépet, emberit letaglózó szelleme - a győzelem mindenáron - az oktató-nevelő munkában is kezdené éreztetni hatását. Persze tudom, mennyire fontos a reál tantárgyak oktatása, társadalmi és egyéni szempontból mennyire kívánatos, hogy a tehetségeket felkaroljuk, lehetőséget nyújtsunk töretlen fejlődésükhöz. Ám, ahogy minden jóból megárt a sok, ugyanúgy az is helytelen, ha a matematika és más reál tantárgyak fontosságának hangsúlyozása mellett megfeledkezünk arról, hogy érzelmileg is gazdag nemzedéket akarunk felnevelni. S az egyes iskolák színvonalának megítélésekor mégiscsak azt a szempontot kellene érvényesíteni, hogy növendékei miképpen boldogulnak az életben, milyen szakképzettséget szereznek, hogyan dolgoznak. Mert ez a lényeg, s minden más csupán eszköz e cél eléréséhez. Iskoláinkban csaknem a minimumra csökkentették az énekórákat, nincs megnyugtatóan megoldva az esztétikai nevelés sem. Ha ezeket a tényeket is figyelembe vesszük, akkor még inkább szembetűnik az iskolai bábozás és a színjátszás tudatot, erkölcsöt, élet- szemléletet formáló jelentősége. Tavaly Martinban, a szlovákiai amatőr színpadok szemléjén a legnagyobb sikert a Tmává melletti, dvorníkyi alapiskola szereplői aratták. Óttlétük számomra azért is emlékezetes, mert a csoport vezetője az iskola igazgatója volt. Keresetlen és mégis melengető szavakkal szólt, milyen fontosnak tartja ezt a gyermekszínpadot, mennyire nélkülözhetetlen a gyermekszínjátszás különösen ma, a túltechnizált világunkban a lelkiismeretes neveléshez. öröm volt őt hallani, s még inkább látni, ahogy foglalkozott, a gyermekekkel. Dél- Szlovákia magyar tanítási nyelvű iskoláiról is írhatnék sok ilyen szép példát. Ám említhetnék ellenkező eseteket is. A sok lelkes, tenni akaró pedagógusnak nem elsősorban anyagi támogatásra van szüksége az iskolán kívüli tevékenységhez, habár nyilván ez a kérdés sem mellékes. Ők főleg az erkölcsi elismerést, az odafigyelést, a baráti bíztatást várják. A visszajelzést, hogy nincsenek egyedül, hogy igenis nagyon fontos a gyermekszínjátszás és a bábozás. SZILVÁSSY JÓZSEF 1982. V. 28
