Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-05-21 / 20. szám

áj szú

5

1982. V. 21.

!j Az évszázad üzlete, minden idők legnagyobb keleti-nyugati transzakciója, grandiózus csőért földgáz-egyezmény - ilyen és hasonló felsőfokú jelzőkkel ^ illették a világsajtóban a múlt év novemberében Essenben aláírt szovjet-nyu- $ gatnémet gazdasági megállapodást. Tárgyilagosan, minden elfogultság nél- ^ kül hozzátehetjük, nemeltúlzottakezek a minősítések. Hiszen való igaz, hogy ^ a kelet-nyugati gazdasági együttműködésben eddig még nem volt példa ^ ilyen nagyszabású egyezmény létrejöttére. Ezt alátámasztandó elöljáróban ^ csak annyit, hogy nyugati - elsősorban NSZK-beli - cégek szállítják a nagy ^ átmérőjű acélcsöveket a Jamal-félszigetról kiinduló mintegy 5500 km hosszú ^ gázvezetékhez hozzávetőlegesen 10 milliárd márka értékben.

Az üzlet összértéke, becslések szerint, beleszámítva a nyugati hiteleket,

^ valamint a szovjet földgázszállításokból eredő bevételeket, eléri a 400 milliárd ^ márkát. A Szovjetunió cserébe 1984, a vezeték tervezett megépítése után 24 ^ éven át évente 10,5 milliárd köbméter gázt szállítana az NSZK-nak, míg ^ Nyugat-Európának együttvéve megközelítőleg 400 milliárd köbmétert.

^ A maga nemében tehát e tényleg páratlan üzlet megszületése azért is ^ jelentős, mert tető alá hozására rendkívül kiélezett nemzetközi helyzetben ^ került sor. Ilyen feszültséggel terhes klíma pedig köztudottan nem kedvez ^ a különböző társadalmi rendszerű országok gazdasági együttműködésének,

> sőt általában visszaveti a már létező kapcsolatokat is. Egy nyugatnémet ^ vállalkozó szavaival élve ilyen körülmények között a földgáz-csöüzletre úgy ^ kell tekinteni, mint az európai gazdasági együttműködés fontos fegyverté- ^ nyére. Pedig Washingtonban mindent elkövettek az egyezmény meghiúsítá- sáért.

Hogy sem Bonnban, sem a többi nyugati fővárosban nem hallgattak ^ a tengerentúli gyanús intelmekre, egyértelműen azt támasztja alá: Nyugat- $ Európának mindenképpen érdeke fűződött a földgáz-csöalku létrejöttéhez.

$ Nem úgy, ahogy azt a Fehér Ház állította, miszerint „az üzlet a Szovjetuniót ^ juttatja egyoldalú előnyökhöz“, mert „a nyugat-európai bankoktól hosszúle- ^ járatú hitelt, a cégektől pedig fejlett technológiát kap“. Maga az esseni ^ megállapodás cáfolja a legékesebben ezeket az „aggodalmakat“, mért aligha

^ kötne bármely nyugati cég olyan üzletet - különösen szocialista partnerrel ^ nem! - melynek saját maga nem látná a hasznát.

HÍD - FÖLDGÁZBÓL

A KELET-NYUGATI GAZDASÁGI EGYÜTTMŰKÖDÉS FONTOS

FEGYVERTÉNYE

seket mindenáron igyekezett lebeszélni az üzletkötésről, azt a célt követte, hogy csapást mérjen a szovjet külkereskedelemre, de mindenekelőtt meghiúsítsa a hetvenes években sikeresen kibontakozott kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokat. Ezt bizonyítják a lengyel események ürügyén a Szovjetunió ellen elrendelt gazdasági szankciók is. (Ezenkívül a háttérben olyan üzleti körök is mozogtak, amelyek a földgázüzlet megvalósulása esetén saját érdekeket látták veszélyeztetve. Arról volt szó, ha fokozódik a szovjet földgáz exportja Nyugat-Euró- pába, évente mintegy 900 millió tonna amerikai szén válik fölöslegessé Európában. Az amerikai szénbárók tehát egyszerűen azért „aggódtak“ az USA tengerentúli szövetségesseiért, mert saját piacaikat féltették.) A fent említett cél érdekében az USA végső kísérletként azt javasolta, hogy amerikai és nyugatnémet közreműködéssel építsenek egy gázszállító tengeralattjáró flottát, amely az alaszkai gázmezőkről vinné a cseppfolyósított földgázt a nyugatnémet kikötőkbe. Az abszurd javaslatot Bonnban bővebben nem is kommentálták. Schmidt kancellár fejcsóválva csak annyit mondott: „Hát még mit nem!“

A tervezett üzlet létrejöttét meggátolni igyekvő washingtoni érvek minduntalanul a nyugat-európaiak ellenérveivel találkoztak. Az üzletben érdekelt egyik olasz vállalat vezetője, miután kormányát bírálta az üzletben tanúsított kezdeti habozásért, azt nyilatkozta, hogy „idestova 30 esztendeje importálunk olajat a Szovjetunióból, de nem volt még példa arra, hogy csalódtunk volna szállításaikban“. Otto von Amerongen ismert nyugatnémet üzletember is többször hangsúlyozta, hogy jobban bízik a Szovjetunió gázszállításaiban, mint a közel-keleti olajban. Azt a véleményt, hogy a Szovjetunió bármikor leállítja a gázszállítást, a nyugatberlini Német Gazdasági TudományosTérképünkön a folyamatos vonal a már működő, a szaggatott vonal a most épülő gázvezetéket szemlélteti.

„Féltések“ és hátterük

A szovjet-nyugatnémet földgáz- csőüzlet lehetősége felmerült már a hetvenes évek elején. Meg is indultak a szakértői tárgyalások, melyek az évtized végére egészen kormányszintig jutottak el. Kezdetben Washington alig figyelt oda, abban reménykedve, hogy az egészből úgysem lesz semmi.

Tyihonov szovjet kormányfő őszi bonni látogatása döbbentette rá Reaganéket arra, hogy tényleg küszöbön áll az egyezmény aláírása. Ekkor sietve megindították az ún. csöüzlet-elhárítási akciót. Naponta hangzottak el nyilatkozatok a legmagasabb szinteken hol Weinberger, hol Haig, hol pedig Reagan elnök szájából, s arra figyelmeztették Nyugat- Európát, hogy a „szovjet földgáztól való függőség a nyugati szövetségi rendszer biztonsági érdekeit is veszélyezteti“. Hogy mennyire alaptalanok voltak ezek az aggodalmak, bizonyítja az alábbi adat: a nyugatnémetek földgázszükségletüknek mindössze 5 százalékát biztosítják szovjet forrásokból, s ez az arány a gázvezeték megépítése után sem emelkedne 20 százalék fölé.

Gazdasági hadviselés

H

amar kiderült azonban, hogy a Fehér Ház lényegében mit is követett a nyugati fővárosoknak címzett fenyegető dörgedelmekkel. Bármilyen ál- hatatosan is próbálták bizonygatni, hogy mennyire szívükön viselik a nyugat-európaiak sorsát, meglehetősen hamar át lehetett látni szándékaikon. A Bussines Week már az ősszel megírta, hogy „Cap (mármint Caspar Weinberger) gazdasági hadviselést kíván folytatni, ártani kíván a másiknak“, (t. i. a Szovjetuniónak). Arra viszont jellemző módon nem gondoltak Washingtonban, hogy ha az üzletet meghiúsítják, elsősorban nem a szovjet fél, hanem mindenekelőtt az üzletre számító nyugatnémetek, franciák, belgák, olaszok járnak rosszul.

Mikor aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a Fehér Ház gazdasági mezben öltöztetett politikai csatába kezdett, a „várható következmények“ özönével árasztották el az atlanti partnereket. Ezek közül nem hiányzott az a jóslat sem, hogy „a Szovjetunió bármikor elzárhatja a nyugati közreműködéssel megépült gázvezeték csapját“. Arra is felhívták a figyelmet, hogy mialatt a Szovjetunió a nyugati bankok hiteleiből építi a vezetéket, ugyanakkor a saját nemzeti jövedelméből „zavartalanul korszerűsítheti a szovjet haditechnikát“. Ám valójában Washingtonban az üzlet általuk jósolt politikai következményeinek a gondolatától rettegtek. Nevezetesen attól, hogy „a szovjet földgázexport a Nyugat-Európa feletti hegemónia kialakuláshoz vezet“. (Ez a sajátos logika nyilván abból ered, hogy otthonról indultak ki, vagyis abból a gyakorlatból, hogy saját üzletkötéseik mögött ott lappang a hátsó gondolat: miként is lehetne befolyást gyakorolni a gazdasági

partnerre. E gyakorlat szerint szinteelkép- zelhetetlen olyan tisztességes üzletkötés, amellyel mindkét fél egyaránt jól jár, vagyis kölcsönösen előnyös, ugyanakkor mentes az említett alattomos politikai motívumoktól.)

Előnyös - távlatilag is

Washington azonban erőfeszítései ellenére nem volt képes változtatni a dolgok menetén. Nem azért, mert későn fogott az üzlet megtorpedózásához, hanem egyszerűen azért, mert az érdekelteknek - távlatilag is - előnyös a szovjet földgáz behozatala. Moszkvában és Bonnban egyaránt bejelentették, hogy Leonyid Brezsnyev NSZK-beli látogatásának előestéjén a Szojuzgazekszport és a Ruhrgas illetékesei aláírják az egyezményt. Ekkor az Egyesült Államok utolsó kísérletre szánta el magát: Nyugat-Euró- pába küldték James Buckley külügy- minszter-helyettest azzal az egyedüli feladattal, hogy eltanácsolja a szövetségeseket a „veszélyes“ üzlettől. Bonn után Párizs és Brüsszel is nemet mondott, míg Rómában kissé haboztak a válasszal. Az amerikai diplomatának egyetlen dolgot sikerült elérnie: a nyugati bankokat rávette arra, hogy fél százalékkal, vagyis 11 százalékra emeljék a Szovjetuniónak a gázvezeték megépítéséhez nyújtott exporthitelek kamatját. (Ismeretes, hogy a kamatláb a nyugati pénzpiacokon korábban 7 százalék körül mozgott, ám a Reagan-kormányzat pénzügyi politikája következeiében 3-4 százalékkal felszökött. Nem puszta elméleti fejtegetés azt feltételezni, hogy Washington szándékosan srófolta fel a kamatlábat, azt remélve, hogy a Szovjetunió túl magasnak találja, és végülis eláll az üzlettől.)

Washington igazi célja

Wasington „aggodalmát“ természetesen a legkevésbé a nyugat-európai gazdaságok sorsa iránti őszinte gondoskodás váltotta ki. Azzal, hogy a szövetségeKutató Intézet szakértői sem tartották helytállónak. Szerintük a Szovjetunió soha nem szánná magát rá ilyen lépésre, mert nem akarja megbízható üzleti tekintélyét lerombolni.

„Fúrások“ és fúrások

A washingtoni „fúrások“ ellenére az év elején beindult a munka, és sor került az első fúrásokra a Jamal-félszige- ten, hogy két és fél év múlva az új vezetéken is megindulhasson a földgáz Nyugat-Európába. Ha ugyan megindul, mert az USA még mindig nem hagyott fel a már aláírt szerződés meghiúsítására irányuló törekvéseivel. Értesülések szerint Washington újabb intézkedéseket fontolgat, hogy a vezeték építését elhúzza, illetve megakadályozza. Legújabban olyan fenyegetőzések is elhangzottak az atlanti egység féltése diktálta óvatosság ellenére, hogy az USA Nyugat-Európának sem ad el egyes licenceket, ha szövetségesei nem garantálják, hogy azokat nem bocsátják a Szovjetunió rendelkezésére. A másik lehetőséget a kamatszint további felsrófolásában látják. S talán egy újabb, a lehgyel eseményekhez hasonló ürügyre várnak, hogy az üzletet is érintő újabb szaknciókkal sújthassák a Szovjetuniót.

^ A fontos az, hogy a tisztességtelen amerikai mesterkedések ellenére létrejött a megállapodás, a gazdasági hadviselés ellenére a munkálatok beindultak, amivel összefüggésben Schmidt kancellár ^ megjegyezte: „Felölünk locsoghatnak bármit, az üzletkötés akkor is érvényben marad.“ Leonyid Brezsnyev e megállapodás lényegét így jellemezte: „A földgázüzlet a különböző társadalmi rendszerű országok között kiépíthető hidak egyike“.

P. VONYÍK ERZSÉBET

Melyik a kisebbik rossz?

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert mi legfeljebb csak elmélkedhetünk arról, milyen gondok is gyötörhetnek egy munkanélkülit. Alighanem elsősorban a ,,mi lesz holnap“ folytonosan felmerülő kérdése foglalkoztatja őt. Talál-e állást a munkaközvetítő iroda révén, s ha igen, mi lesz, ha netán ismét utcára teszik. No, és persze a gyerekek - ha családos az illető - akik gyakran megbetegszenek, játékot, szép ruhát, cukorkát kérnek, nem is beszélve arról, hogy iskoláztatni, öltöztetni kell őket. Egyszóval észbontó gondok. Csoda-e, ha a kilátástalanság küszöbén normális körülmények között számításba sem jöhető megoldást választ egy fiatal. Például önkéntes katonai szolgálatra jelentkezik a hadseregbe. A zsold mégiscsak biztosabb megélhetési forrás - gondolja - mint a pár hónapig folyósított munkanélküli segély.

Napjainkban Nagy-Britanniában számos fiatal erre adta a fejét. Elkábították őket a hatásosan megszövegezett újság- hirdetések. Az áprilisban kirobbant britargentin Malvin-viszály óta egymás után jelentek meg a csábító reklámok: a kormány ,.előnyös" feltételek mellett utánpótlást toboroz. Mert ha másra nem, ,, Őfelsége királyi hadserege“ számára azért akad pénz. (Illetve, amint hírlik, ha a katonai kaland túl sokba kerülne, akár rendkívüli adók kivetésével is előteremtenék az újabb milliókat. Egyébként a brit hajók kirendelése az Atlanti-óceán déli térségébe az államkassza 300 millió font sterlingjébe került.) Nem kell túl sok nógatás egy elkeseredett állástalan fiatalnak, aki naivan a,.kisebbik rossznak“ hitt lehetőséget választja. Vagyis habozás nélkül bekapja a ravaszul felkínált mézesmadzagot, s vállalkozik a ,,nemes", ,,hazafias“ feladatra, ami azonban valójában egy rendkívül kockázatos kaland.

Ez derült ki a Malvin-szigetek térségébe vezényelt brit katonák hazaküldött leveleiből. ,, Fiatalok vagyunk, a bajtársak többsége nem akar harcolni, nem akarunk meghalni! Követeljétek, hogy mielőbb rendeljenek bennünket haza. Csalárdul becsaptak minket. Azt ígérték, csak ,,sétahajózásra“ visznek, hogy a puszta megjelenésünkkel ráijesszünk az argentinokra, de lőni nem kell“ - írta egyikük. Mi sem természetesebb, hogy a fiatal élni akar. tűnjön akár frázisnak - de előtte az élet. Sokan közülük már nem térnek vissza. Csak azért, mert egy csökönyös, konzervatív ,, vaslady “ nem tud megbékélni azzal, hogy már nem lehet visszatérni a gyarmati korszakba.

Az első brit katonák halálhírének vétele után a toborzó felhívások kezdtek kiveszni a lapokból. Az állástalanok is egyre ritkábban böngészték a mundérba- csalogatókat. Hitelüket vesztették. Hiszen ártatlan, fiatal katonák haltak meg. Jobb mégis tán itthon munkanélkülinek lenni, mint netán a halálba menni! Tényleg jobb?! Vagy jobb híján ez a kisebbik rossz!

Az utolsó toborzó hirdetést a The Daily Mail közölte. Persze, gúnyolódó szándékkal. ,, Élettapasztalatot szerezhetsz! Ne szalaszd el az alkalmat!" - így csalogatott fiatalokat a haditengerészetbe a korábbi lelkesítő felhívások mintájára. Alatta egy ironikus megjegyzés: ,, Mélyvízbe dobunk, s máris megtanulsz úszni." A verbuváló szövegeket utánzó hirdetést sokatmondóan egy karikatúra egészítette ki, amely az ellenkezőjéről tanúskodott: az elsüllyedt Sheffield torpé- dórombolót ábrázolta ,,Hermincan nem térnek haza“ szavak kíséretében.

A katonák, a brit átlagemberek tisztán látják, milyen esztelen kalandba bocsátkozott a brit kormány - gyanmatáért kapaszkodva. Ahogy a The Observer írta, Thatcher asszony is a Bismarcktól származó mondáshoz tartja magát: ,,A diplomácia fegyver nélkül olyan, mint a zene hangszerek nélkül“. Csakhogy az atomkorban sokkal kockázatosabb ezt a krédót vallani, mint a porosz kancellár idejében...

(P. V. E.)