Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-04-16 / 15. szám
A felkérés telefonon érkezik: írjak véleményt a CSEMADOK és a színház kapcsolatáról. CSEMADOK és a színház? - hümmö- gök néhány pillanatig, majd miután hallom, hogy ünnepi írás kellene, reflexszerúen nemet mondok. Dolgozzunk, s ne ünnepeljünk! A talmi csillagszórók gyújtogatása helyett cselekvő magatartást, vagyis az eszmének azt a műfaját, amelyben barátság és szeretet alázata, megértés és visszautasítás serkentő szelídsége, a tenni és az adni akarás méltósága a szervező elem. Hiszen elég gond azokért szégyenkezni, akik nem ismerik a szégyent, akik már azt is ünnepük, ami tagadja a fényesülést. Aztán kiderül, munkához kell az írás: a CSEMADOK országos kongresszusára megjelenő számba készülne, vagyis olyan kongresszushoz, mondhatnám: párbeszédek sokaságában termő munkához, amely sokszor megfontolt elképzelések, kételkedések módosította jó szándékok alakítgatta tervek szerint alapozó jelentőségű lehet. Tehát igazából nem is ünnepről, ünneplésről van szó, hanem a gőndolat történéséről: alkotásról. Tőlünk függ, etikus lelkiismeretünktől, nemzetiségi gondolkozásunk szolgálati hajlandóságától, miként mérünk s mérettetünk. Hát persze! Igen! örömmel vállalom a téma kínálta medi- tálást, amelynek erkölcsi értelme: becsülni magunkat. Becsülni az önként vállalt gondolatot és cselekvést. Aztán hallatszik a köszönöm, a jó munkát, a szevasz, és kattan a készülék. S abban a pillanatban a bensőmben is kattant valami: a CSEMADOK és a színház? Honnan induljak? Mettöl meddig lépjek? A hivatásos társulatainkról vagy amatőr színházainkról kérik a szólást? Hát ekkora terjedelemben tüntető szerénytelenség egybefonni a téma kínálta szálakat. Nyúlnék is a kagylóhoz, hogy mégsem vállalom, gátlásaim támadtak, mert barátságom a színházzal mások számára be- világíthatatlanul mély, és a barátság, akárcsak a költészet, belső dolog, nem szabad kiszolgáltatni. Anyám, aki minden gesztusával arra okított, hogy mindig kevesebbet mutassak, mint amennyit tudok, hatvanhat éves édesanyám, aki mögött ötvennyolc évnyi, önmagát pazarló műkedvelő színészi múlt húzódik, sohasem fogalmazott világra színészi tételeket, de amikor fölment a színpadra, a humánum lázadója és csökönyös bolondja volt, aki szavak virágaiból, egyre nehezülő mozgásának ritmusából, önmaga szépjé- nek és igazának birodalmából a nyíltságot adta anyanyelvi tudatossággal, huszadik századian tragikus ösztönösséggel - ő most nyilván azt mondaná: a színházat nem szabad holmi hivalkodással kiszolgáltatni, a színházat tenni kell, s nem ünnepelni. Ha emlékezetem nem csal, három éve lépett legutóbb a Jókai-napokon színpadra, természetesen olyan színjátszó csoport tagjaként, amely a CSEMADOK kereteiben dolgozik. A hazug ünneplésnek árnyékát is elűzve: az utóbbi félmondattal nem azt állítom, hogy anyám azért léphetett színpadra, mert létezik a CSEMADOK. Vigasztaló és biztató, hogy az édesanyámfélék elsősorban a színházért teszik, amit tesznek, anyanyelvi, s emberi öntudatból, és mindenkor azzal a felbátorító nyíltsággal, amely becsületesen igyekszik gazdálkodni egy szövetség intézményes képességeivel. Hiszen édesanyám a Hófehérke és a hét törpe című mese színpadra állításával kezdte, 1923-ban, adja a sors, holnapokba átívelő színjátszói pályafutását - hétévesen. Mi lehetett az indíték? Elsősorban az, hogy nagyapáméknál többször hangsúlyoztatott a művelődés fontossága és az anyanyelv jelentősége. Másodsorban, az iskola, amelyben a városi színiegyletek támogatásával már a századforduló előtt is működött gyermekszínjátszó csoport. Ezzel nem dehonesztálni kívánom a jelenlegi állapotokat, mondván, hogy nincs új a nap alatt, hiszen mindenki tapasztalhatja, a történelem nagy fényerejú szociális, világnézeti és intézményes módosulásokat eszközölt, inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy kulturális szövetségünk valamennyi irányítójának munkájára hatással kell legyen a múlt haladó hagyományaiból kikövetkeztethető, hitvallás erejű tanulság: a mellekre tapadó nehéz időkben is mobilizáló és cselekvő néplélek nem azért van, hogy az intézmény működhessék, mert a népiélek nélküle is érlelője és éltetője az etikai felelősségnek, az antihumánum elleni fellépésnek. Mondom ezt azért, mert nemcsak kimondatlanul, de kinyomtatva is így él: ,,A közművelődés, a nemzetiségi amatőr mozgalom hazánkban a CSEMADOK megalakításával vette kezdetét". Aki így fogalmazott, a hagyományozódást tagadja, a tudományosan igazolt ata- visztikus motivációkat, a megfoghatatlan, mert igazságszeretetben bujdosó emberségbe menekülő, az eszmények és vágyak csodáiba rejtezkedó néplélek működését vette semmibe. Aki így fogalmaz, megfeledkezik a szocialista jelzőről és - főleg! - tartalomról is - mondatja velem a pontosítás segítő szándéka, de nyomban ráébredek, hogy büszkélkedhetünk százévesnél idősebb munkásdalárdával, s olyan amatőr színiegyletekkel, amelyek már a két háború között hirdették ,,új időknek új dalait“, holott még nem a szocialista szellemiség kikristályosodott jegyeivel kíséreltek meg a szinte lehetetlent: magukról szóltak, bukott illúziókról a történelemben, amelyről leggyakrabban nem is sejtették, hogy bennük, plebejus emberlétükben tovább működik. Haladó hivatásos és műkedvelő színházi múltunk tudatosítása vezesse, célzatos szójátékkal élve, mind a CSEMA- DOK-ból, mind a CSEMADOK- ban, mind a CSEMADOK-ért élőket addig az alázatig, amelynek mellőzésével minden tett, társadalmi-közösségi cselekvést helyettesítő pótcselekvés. Az eddig leírtakból az is kiderül, igazi cselekvés volna alaposabban feltérképezni amatőr színjátszásunk múltját, hiszen az ilyen, szinte intézményt feltételező feladat, túllép a köznapi szükségességen: hagyományt, új valóságot teremt. Hogy tájainkon nagyon erős hagyománya volt a műkedvelő színjátszásnak, jelzi az is, hogy nem csupán nagyobb városainkban, de az 1920-23-ban szinte jelentéktelen mezővároska, Dunaszerda- hely (Dunajská Streda) amatőr színjátszóinak is volt Műkedvelő címmel megjelenő lapja. Az is ösztönző tény lehetne, hogy édesanyám ifjúkorában négy színjátszó társulat között választhatott, teremtő energiái teljes felfokozott- ságával melyikben dolgozzon. Nem beszélve a négynél jóval több iskolai csoportról. Igaz, iskolai csoport most is van elég szülővárosomban, de a két felnőtt csoport, tudtommal ebben az évadban nem mutat be darabot. S ha hozzáteszem, hogy kettő közül csak az egyik működik valójában, mert a másik működését egy CSEMADOK-tag végig nem gondolt utasítása törte ketté, bizony, van mit helyrehozni szövetségünk alapszervezeteinek háza táján. S tapasztalom, nemcsak színjátszói tartományokban, egyebekben is. De maradjak a színháznál. Hiszen izzani kezd bennem egy el- hantoltnak vélt kép. Bodrogközi falucska művelődési házának nézőterén ülök, figyelem a közönséget, amelynek reagálásai egyöntetűen arról regélnek, hogy vágyak, akaratok és tapasztalatok együtt alakítják a lelket. Lelkemre mondom, ezen az előadáson nem a Thália Színpad színészeinek alakítása szerzett örömet, hanem a légkör, amelyet a közönség teremtett. A királyhelmed (KráL Chlmec) közönség, amelynek zöme CSEMADOK-tag volt, kötelességének érezte, hogy nem csupán a jegy megvásárlásával, de a megjelenéssel is támogassa a szlovákiai magyar színjátszást. Persze, sem a helmeciek, sem a kisvárosaink és falvaink közönségében nincs kellő bizalom a színházunk iránt. Tény, ennek több oka van; egyet közülük hadd említsek. A közönség szívesebben nézne olyan szórakoztató darabokat, amelyeken nem kell gondolkodni. Pedig a szellemiség nemcsak a színpadon, de a nézőtéren is ott kezdődik, ahol kötelez. Hogy a nemzetiségi szellemiség mire kötelezhetné a nemzetiségi nézőt? Igényességre, az elvárás méltóságára. Amelyik néző kizárólagosan a könnyű szórakozás reményében tagadja a katartikus élményt, az egy kicsit a színházat akadályozza a katartikus élmény átadásának lehetőségében. Az ilyen néző saját magát helyezi két szék közé: a művészet és a giccs közé, s a ,,kiszolgálószínházi“, eszménynek kínál lehetőséget,. hogy vele zuhanjon. A zömével CSEMADOK-tagokból álló közönségünktől tehát a jobb, a minőségibb kölcsönhatás kifejlesztését várom. Ugyanezt a hivatásos színházunk két társulatától és szövetségünk alapszervezeteitől. Várom? Hát mégis a CSEMADOK és a színház kapcsolatáról folytatok rapszodikus meditációt? De hiszen ez szinte megfoghatatlan. Igaz ugyan, hogy színházunk tagjai több CSEMADOK alapszervezetben működő színjátszó csoportnak kínálnak a hasznosíthatóság reményében szakmai tanácsokat, de a MATESZ és a CSEMADOK ilyetén kapcsolatának taglalásával legfeljebb csak abba a zsákutcába juthatok, ahová évekkel ezelőtt került színházunk egyik akkori vezetője. Hosszú cikket írt arról, milyen jó, hogy vannak CSEMADOK-csoportok, mert támogathatja őket a Színház, s milyen jó, hogy van Színházunk, és közreműködhet a CSEMA- DOK-kal. Majd dicsérve ezt a nyilvánvaló együttműködést, további gyümölcsöző összmunkát kívánt. Nem, erről így mégsem írok, inkább a telefonhoz nyúlok, s közlöm, hogy nem vállalom a cikket. Mert aminek két nemzetiségi intézmény között adekvátnak kell lennie, azt minek dicsérni? Inkább azt tisztázzuk, milyen is a CSE- MADOK-alapszervezeteinek beleszólási lehetősége gyermekcsoportjaink munkájába. Kérdem ezt azért, mert nem csupán a színjátszó és a CSEMADOK-tagság utánpótlás, de a már fentebb emlegetett néplélek megőrző tovább- vivői is csak a mai iskolások lehetnek. S mi tagadás, találkoztam már olyan iskolaigazgatóval, aki az iskolai színjátszásról töprengve, legyintett a CSEMADOKra. Mintha a CSEMADOK-nak semmi köze nem lehetne ezekhez a csoportokhoz. Tudom, a Dunamenti Tavaszt a CSEMADOK rendezi, ám nem tudom, van-e valamilyen szerződés az oktatásüggyel, azt segítendő, hogy a különböző szemlékre eljutó csoportok némelyikének tagjai ne mindig veszekedésnek árán hagyhassák el iskolájukat a tanítási napokon. Azon isfáradozni kellene, hogy a színházért, a szép magyar beszédért, az utánpótlásért dolgozó pedagógusainknak a CSEMADOK intézményes úton olyan lehetőségeket biztosítson, mely önbecsülést ad. Kétoldalút, persze, önbecsülést a színházért élő pedagógusnak, önbecsülést a CSEMADOK-nak. Mert önbecsülés nélkül csak közöny van, látszatvilág. Látszat, ami a színház egyik legnagyobb ellensége. Mert a színháznak nem azt a látszatot kell keltenie, hogy az „itt és mást“ időszerű problémáiról szól minden darabbal, hanem a lehetőségei révén az érzékenységnek és a gondolatnak vallomást tevő, morfondírozó, a lét megfejtését kereső művészi teremtéssé kell válnia, mondhatnám: személyes teljességgé. A közönségnek pedig ezt kell elvárnia, követelnie a színháztól. Mindehhez: bizalom kell. Bizalom a CSEMADOK és a Színház, a Színház és a Közönség, a Színész és a CSEMADOK-tag, a CSEMADOK-alapszervezetek és az iskolák kapcsolatában. Bizalom, amelyet a CSEMADOK intézményes képességeivel a jobb, a minőségibb kölcsönhatások létrehozásával — hiszem - megerősíthet... Újraolvasva az eddig leírtakat, alig beszéltem a CSEMADOK és a Színház intézményes kapcsolatáról. Véletlen-e ez? Szükségszerű. Végül is, a CSEMADOK színházi kapcsolatai amatőr művészi tartományainkkal a legszorosabbak. S legyen még szorosabb, hiszen én csak szer- vezésileg ismerek különböző - hivatásos, amatőr, félhivatásos- színházakat, lényegében csak jó és rossz színházat ismerek. És rossz közönséget, amely a színházat a magamutogatás talmi ünnepeként tartja számon, és jó közönséget. amely a hamis csillagszórók gyújtogatása helyett önmagát hagyja meggyújtani a színpadon látottaktól. Aki nézőként is aktív, hiszen - ünneplés helyett- dolgozik, együtt alkot. Bizalmába fogad és bizalmat ad. A tenni- és az adni akarás méltóságával, amellyel édesanyám mehetett két héttel ezelőtt fellépésre. Napközben bátyám lányának menyegzőjére gyúrt harminc tojásból levestésztát, s estére már annyira fájt a dereka, hogy képtelen volt kiegyenesedni. De sok hitvalló társához, sok amatőr színjátszó CSEMADOK-taghoz hasonlóan: kiegyenesedett. Kötelezte őt a bizalom. SZIGETI LÁSZLÓ Adáshiba - áramszünet Néhány évvel ezelőtt Sza- konyi Károly Adáshibájának mondanivalójától ösztönözve készítettem riportot az egyik kelet-szlovákiai nagyközség szinházlátogatási szokásairól. Persze így utólag már ez a meghatározás kissé lelkesnek tűnik, hiszen akkor inkább ,.színház-látogatási" szokásokról írhattam. A Magyar Területi Színház Thália Színpada (akkor is csak) Gömörtöl Bodrogközig játszotta Szakonyi groteszk komédiáját, így véletlen volt, hogy éppen abban a faluban igyekeztem megvizsgálni az akkoriban oly divatos ,, papucskultúra" problémakörét. Vak tyúk is talál szemet - tartja a közmondás, hiszen csak így történhetett, hogy az Adáshiba előadása azon az estén a gyér érdeklődés miatt elmaradt. A riport elkészült, belefoglalva mindazt, amit egész nap összegyűjtöttem a faluban, arról sem feledkezve meg, amit este hét után a művelődési ház előtt beszélgető maroknyi - sajnos későn jövő - színházkedvelötől hallottam. A riport megjelenése feltehetőleg lelkiismereti problémákat okozott a nagyközség lakóinak, mert négy hónap múlva Kovács József színésztől levelet kaptam. Ebben arról értesített, hogyan fogadták ugyanott a Gyalogszerrel az Édenbe című darab előadását: telt házzal és áramszünettel. Majd ahogy Kovács József írta: „ Rövid időn belül gyertya- és gázlámpa-fényben úszott a színpad. Százperces várakozás után megkezdődött a MATESZ Thália Színpadának legérdekesebb előadása... Furcsán bizsergetö érzéssel léptünk a színpadra. Úgy éreztük, hogy nem is gyertyák világítanak, hanem a szeretet fénye ragyog ránk". Ez a történet a napokban újra eszembe jutott, amikor egy szakemberi véleményt hallva, arról gondolkodtam, hogy valóban negatív értelemben jelent-e konkurrenciát a televízió. Ha konkurrencia, akkor olyan, amelyik ízlést is formál. Ezzel együtt pedig igényeket teremt színházunk munkájával szemben. Vagy talán ez lenne a negatívum? (d-n) A CSEMADOK és a MATESZ hathatós együttműködésének bizonyítéka, hogy a kassai (Koáice) Thália Színpad Stúdiójában tavaly áprilisban bemutatott Kocsis István romániai iró Bethlen Kata című monodrámáját, a CSEMADOK kassai városi bizottságának szervezésében játssza nagy sikerrel Gombos Ilona. (Gyökeres György felvétele) ÚJ SZÓ 14 1982. IV. 16.
