Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-04-16 / 15. szám
A zon a kora tavaszon, március közepén fél négykor szárazon berregett az ébresztőóra az asztalon A gazda azonnal felébredt és bódultan-riadtan nyúlt volna, hogy megnyomja az óra csengőjének zárógombját, de a karja nem engedelmeskedett. Dermedten feküdt a hátán, nem mozdult. Nézte a szobában a sötétet. Rettenetes fáradtságot érzett, vagy talán nem is fáradtság volt az, hanem a végső és örök mozdulatlanság előre megélt állapota, mintha ólomba öntötték volna, nem bír mozdulni. Fekszik tehetetlenül és nem tud felkelni... Megbénultam, gondolja. Az óra cseng „Nyomd már meg a gombját! “ - hallja a felesége halk, álmos hangját, mintha távolból szólna, nem a szoba másik falától, s ö tovább fekszik tehetetlenül Az ébresztőóra, alig karnyújtásnyira tőle dühösen recsegve csörömpöl, talán indulatában ugrál is az asztalon .......Fenn vagy? “ - hallja újból a feleségét s ö nem szól, nem tudja, mit mondjon. Szerencsére az óra magától elhallgat, nem volt nagyon felhúzva „Hallod?! - hallja újra az asszonyt - elaludtál ? „Nem - mondja nagy erőfeszítéssel - fenn vagyok “ Az éjszaka sötétjének kalodájába zárva végre kimozdul dermedtségéből, nagy erőfeszítéssel kitépi magát bénultságából, megreccsen alatta az ágy és már surrog meztelen talpa a rongy- szőnyegen. Nem bírtam felkelni, gondolja kábultan, mi volt velem7 Nehezen öltözik, tovább érzi a fáradtságot, nem mosakodik, majd ha etetés után hazajön Csizmát húz, a fogasról leveszi meleg bekecsét, kucsmát keres A sötétben tapogatózik, nem gyújt villanyt, mindig sötétben megy el, hogy ne ébressze fel feleségét, bár az asszony mindig tudja, mikor távozik Nyáron ilyenkor már szürkül s ha derűs az ég, egészen világos van, de ősztől tavaszig sötétben megy el hazulról, s az utca is kihalt, amerre elhalad. Melegen öltözik, mert hallja, hogy kint dudál a szél. Az udvaron erejét is megérzi, a szél arcába csap és megérzi a szagán, az ízén, hogy itt van, megjött a hófaló délnyugati szél Fáradtsága kissé elmúlt, izmai már engedelmesek, bénasága feloldódott Gyalog indul a Telepre, a hófoltos, latyakos út nem kerékpárnak való, és a délnyugati szél megostromolja bekecsét, kucsmáját lökdösi, bajszát rán- cigálja és tépi borostás arcát, megtámadja és kisöpri szeméből az álom melegét. A házak között nem mozognak árnyak, kutya sem ugat, csak a fák hajladoznak nyöszörögve a patak partján a hiányos utcai lámpák fáradt fényében Fázni kezdett, emlékszik rá, hogy megborzongott a sápadt, hideg fényben és arra is emlékezett, hogy akkor azt gondolta régen is korán keltem, ősztől tavaszig mindig sötétben, de éppen csak átmentem az udvaron és ahogy kinyitottam az istállóajtót, pompás párás meleg csapott meg, ismerős, kesernyés illatú meleg, melyben a hidegnek már nem volt hatalma, csak az udvaron, néhány másodpercig éreztem belőle egy keveset A Telepre gyalogosan húsz percig tartott az út. Minduntalan megborzongott, alaposan átfagyott. Nagy hallgatag árnyak terpeszkedtek a dermedt házak között, a lámpák fénye ráfagyott a latyakos útra. Parázsló cigarettájának égő pontja úgy úszott az árnyfoltok között, mint a nagy magasságban haladó repülőgép ezüst pontja az ormótlan és ritka felhők közegében Mikor az istállóba lépett, a tehenek már felkeltek, állva várták A közelében állók feléje néztek és el- elbődültek; úgy néznek rám, mondta magának, mint amikor sok évvel ezelőtt Nyíró Béla bevezetett az istállóba és azt mondta: „Olyan etető kell nekem, aki szereti az állatot... Az állatszagú sűrű meleg megnyugtatta Alig volt fél perce az istállóban s már nem fázott, a bekecsét is levette. Egyedül volt. Az állatokat nézegetve végigment soraik között a betonjárdán, ahol az etetőtargoncák jártak, az istálló végébe, a keverőhelyiségbe tartott A daráló mellett fél zsák mesterséges tápanyag állt, lehajolt érte, hogy felemelje és a darálóba öntse. A zsák két oldalába markolt és belemélyesztette ujjait a csalánszövetbe, nehéznek tűnt fel, de megemelte, s akkor, mintha a belső hallásával hallaná, valahol bévül pendült valami a dobhártyája mögött. Szinte ércesen határozott hang volt, mint amikor kicsi kalapáccsal tenyérnyi bronzgong tányérjára ütnek, felcsendül tisztán és kissé halkabban tovább zengett Kezdetben alig tűnt fel neki a hang, éppen csak észrevette, közben a zsák tartalmát a darálóba öntötte, és bekapcsolta a villanymotort Csak annak monoton zúgása és a daráló sziszegő süvítése közben döbbent rá, hogy ott bévül - nem tudná pontosan megmondani, hol - még mindig hallja a tompa csengést. Azóta állandóan hallja... Egyre gyakrabban ébredt arra, hogy a dobhártyája mögött kitartóan zeng a titokzatos gon- gocska Mintha egyetlen kalapácsütés után a felcsendülő pengés időtlenné állandósult volna, semmi sem állhat útjába és minden teret képes betölteni, uralja az időt, a napokat, hónapokat és éveket, minden percet és pillanatát, melyet éber állapotban élt meg Csak az álom választotta el öt a hangtól, az öntudatlansag állapota szabadította meg tőle Amig élek, hallom a hangot, érett meg benne a felismerés, nem élek tovább, ha már nem hallom. S egyszerre bizonyossággá lett a felismerés, hogy elindítson benne egy hosszú, fájdalmas gondolatsort, amely kegyetlen következetességgel fejlődött, a gondolatok makacsul önmaga létét és a világhoz való viszonyát kutatták, latolgatták, koresték és számít- gatták élete további lehetőségeit és egyre kilátástalanabb esélyekkel találkoztak Egy idő után már kétségtelen volt számára, milyen végső állapot felé közelítik öt a múló napok, de így is még sokáig tartott, amíg a megváltoztathatatlanba való beletörődés fásult nyugalmával, ridegen megfogalmazta magában: rövidesen meghalok. Hangosan még nem mondta ki, csak gondolatban ismételge*- te, s közben hallgataggá vált, alig beszélt és magába zárkózott, mintha nem érdekelné, ami történik körülötte, ijesztően nyugodt, komor és magányos lett, hogy ne kelljen hangosan kimondania, amit megtudott... A kórházi ágyon régi kép jutott eszébe Feltűrt ingujjban, acélsisakban álltak a gépágyú mellett és feszülten figyelték a közeledő gépzúgást. Nyárelő volt, ragyogó napsütés A bemérök vasülésükben ültek, kezük a mozgató kerekek fogóját markolta, az ágyúcső még nem mozdult, mereven nézte az eget. Valószerűtlen helyzet, bárki számára elképgozik, verejtékben fürdik, mint aratáskor; a nyár már halott, füstfelhők, por és pokoli dübörgés ölte meg, fojtogató, csípős ködökbe veszett és a magasban a füstpamacsok felett az egyik vezérgép nagy átmérőjű kört ír a város gyárnegyede fölé... Se boforcok, se vadászgépek, üvölti a tizedes torz arccal s egész testében rángatózik, ezek most már nem mennek tovább, ránk szórják az átok terhüket... A távolban már hallják a messzi mennydörgésnek tetsző géprobajt, a tomboló ágyúdörgésen is áthallatszik és nemsokára, amikor a két vezérgép és a kísérő vadászgépek dél felé kanyarodnak, a város felett a nyugati égbolton apró ezüst pontok csillogó tömege tűnik fel, pontos mértani alakzatokba rendeződött, kicsi keresztek, mintha békés vándormadarak lennének, de miért morajla- nak olyan félelmetesen7 Szívdobogtató látvány lenne, felemelóen szép, kár, hogy a gépágyúk úgy ugatnak, mint az éhes farkasok, tutulva üvöltenek, kétségbeesetten és dühösen... damm... damm... damm. . damm damm ...a gazda hátán vizes az ing, mint aratáskor, röpülnek a nehéz tárak a kezében, sisakja odakoccan a mellvéd acéllemezéhez, a dörrenések szaggatott morajjá olvadnak, melyet már túlharsog a föléjük érő ezüstkeresztek moraja. Se vadászgépek, se boforcok, üvölti a tizedes és nyakán kidaganak az erek, értünk szálltak fel, már a körben vannak!... ... a gazda teste verejtékben fürdik, megrándul és megnyikordul alatta a vaságy; ismerem a halált, motyogja, találkoztam vele nézi a szomszéd beteget, akinek messze halványan felé dereng az a pokolravaló ravasz ábrázata . Duba Gyula zelhetetlen, irreális a nyugodt meleg nyárban Bombázógépek szállnak a város felé Rengeteg lőszer ládákban az ágyúk körül, hosszú töltények simulnak ötösével az acéltárakban Mindnyájan érzik, hogy a gépek most nem röpülnek tovább. Nyugat felé néznek, nem beszélnek és feszülten várakoznak Várják az első gép ezüst pontjának felcsillanó látványát a békés kék láthatáron Nem mennek tovább ... mondja a tizedes, ma értünk szálltak fel a Liberátorok Aztán vadászgépek rajával körülvéve két nagy parancsnoki gép fénylő pontja tűnik fel és a gépzúgás erősödik Körülöttük még mosolyog a nyár, semmi nem jelzi, hogy már nem sokáig él. Egyszerre és váratlanul, mint a villámcsapás, melyre nem készültünk fel, mert csak ártatlan, ezüstszélű gomolyfelhöket láttunk az égen, dörögni kezdtek a nyugati városrész szélén álló ütegek, veszettül csattognak és mélyen a gépek alatt játékos füstpama- - csők pattannak szét a levegőben Nem érjük el őket, mondja a tizedes, boforcok kellenének Az. irányzók már követik a gépeket és az ágyúcső karcsún és elegánsan mozog, míg tüzelöparancs érkezik Majd szárazon, szaporán csattogni kezd a gépágyú., damm... damm damm . damm... damm. üvölti ötször, s újból kezdi. Pontos időközönként ötször dörren s a csöve hátraugrik, majd előrecsattan, mintha játékos macskaként a repülőgépek felé kapna, majd újra visszarántja mancsát; a gazda izzadó homlokkal, áliára feszült sisakszíjjal áll a gépágyú lyukacsos töltőállásán és egymás után nyomja az ágyú závárnyílásába a teli tárakat. Lehajol, elveszi az adogatótói a tárat, felemeli, a nyíláshoz illeszti és belenyomja, nagy erővel, gépiesen dol... a körben vannak... nézik a színezüst játékgépeket, sűrű keserű füstfelhőkön át nézik őket, morajuk már a földet rengeti, a gépágyúk száraz böfögését alig hallani tőlük. A gazda gépiesen dolgozik, szorgalmas munkás volt mindig, erős és teherbíró, csattan a fém és visz- szaugrik, s mindannyian tudják, hogy a zárótűz alacsony, nyolcvanas boforcok kellenének, melyek repeszgránátja eléri a gépeket, így jöhetnek, büntetlenül; már a körben repülnek, könnyedén és kecsesen, éppen belefér az alakulat a körbe, minden gép benne van s akkor apró sötét pontok válnak le róluk, szemmel éppen csak láthatók, kicsik, mint a mákszemek, apró fekete mákszemek ezrei, egy pillanatra szinte elfeledik az ezüst gépeket és új hang kél a dörgésben és morajban, távoli, vékony fütyülés, mint a gyerekek fűzfasípjának messzi hangja április elején, sípkészítés idején, de csak néhány másodpercig hasonlít a fűzfasíp hangjára, mert nagyon gyorsan és félelmetesen növekedve erősödik, messzi sikoltásra is hasonlít, majd rémes távoli üvöltésre, rettenetes vonító asszony hang, de olyan erős, hogy nemsokára a gépzúgást és az ágyúböfögést is elnyomja, s már csak ez a hang van a világban, semmi másra nem lehet már figyelni, mert hosszúhosszú másodpercekig, csak ez a borzalmas sivító üvöltés az egyetlen hang a város felett, s közben az ezernyi mákszemek belevesztek a szürke füstös semmibe a fejük felett és már semmi nincs, csak a láthatatlanná vált mákszemek üvöltése.. s talán azután se lesz semmi. Nem lehet semmi Morajlik és reng a föld, a házak és épületek hajladoznak s mintha összefutnának, a város felett forró orkán száguld, toronymagas tüzek csapnak az égnek. A kibírhatatlanná nőtt üvöltés megszűnt, láncos bombák robbannak a gyárnegyedben, és a levegőben füst, tűz, acél és kőtömbök kavarognak, mázsás vasak vágódnak az égnek és tonnás falak röpködnek, szétszóródik a világ, mint pelyva a szélben. Fröccsen a kő, a fém és a hús, mint a pocsolya szennyes vize a belevágódó kö nyomán; minden irányból forró viharok érkeznek és találkoznak á város felett. Az ágyúdörgés megszűnt, nincs már zárótűz, nem látni az eget, a kecses, ezüstös játékgépek rettenetes fojtogató felhőkbe vesztek, eltűntek a csillogó keresztek és a megrepedt dobhártyákból vér szivárog, panaszosan bőgve nyög a föld; a gyár területén egy nyolcemeletes irodaépület lapos tetejére gépágyút emeltek, tüzelőállásból veszettül szórta a repeszgránátokat a gépek felé, de most vakító villanások és borzalmas dördülé- sek közt négy felé nyílnak a magas épület falai és a tüzelő gépágyú izzó, büdös pokolba hull alá, mely mohón elnyeli kezelőszemélyzetével együtt és befedi égig-érő, fekete füstfelleggel A gazda mozdulatlanul fekszik verejtékében, némán kínlódik ágyán; láttam a halált, sokszor találkoztam vele, de nem éreztem meg, csak láttam, szemléltem és menekültem előle . most érzem és nincs menekvés .. ott volt menekvés, suttogja, még ott is volt menekvés, mert akkor megmentett a föld, ott hálás volt irántam a föld, és szeretett, vagy megsajnált és nagylelkű akart lenni hozzám a sok munkáért, amit ráfordítottam, amiért egész életemben gondoztam, hogy termő élete legyen Nem panaszkodhatom, akkor jó volt hozzám a föld, amikor a forró szelek elértek és kiszárították a torkunkat, vadul lelöktek az ágyúról és izzó gyűlölettel ránk törtek, hogy elpusztítsanak, akkor szétfutottunk és én néhány lépés után egy gödröt találtam, belevetettem magam és tovább ástam, mélyítettem a gödröt magam alatt, belevájtam a tíz körmömet, minden ízemmel a földbe ragadtam, lyukat ástam, mint a vakond és örültem, hogy belebújhatok a földbe, melyet úgy ismertem, eggyé váltam vele, míg felettem bőgve elrohantak a pusztító, forró szelek, az acél, tűz és léglökések mindent elpusztító vihara. Amikor - percek vagy órák múltán? - csend lett és megszűnt a gépzúgás, a föld kissé megnyugodott, csak a gomolygó füstfelhőkben a rövid, falánk lángok pattogtak, akkor olyan végtelenül mélynek, és természet- ellenesnek tűnt fel a bömbölő hangok nyugvása, hogy olyán csenddel én csak akkor, életemben akkor az egyszer találkoztam A föld nemcsak elrejtett, hanem be is temetett, éreztem, ahogy hullnak hátamra a rögök, száll rám a por és törmelék, s amikor mindennek vége volt, nem hittem el, hogy már elmúlt Támolyogva felálltam és kimásztam a gödörből, tele volt a szemem porral és piszokkal, szédültem és felfordult a gyomrom, de nem hánytam, mert erős a természetem Körülnéztem és a por meg füstfelhőkben kerestem a világot, amely azonban rettenetesen megváltozott és idegenné vált Az ágyúnk felfordult, gumikerekei mozdulatlanul álltak a levegőben s nem messze tőlem a tizedes kicsavart tagokkal, derékban megtört testtel lógott egy megtépázott fán. A bemérök kissé távolabb kibomlott belekkel hevertek a földön, a repeszdarábók rettenetesen összeha- sogatták őket, az adogató életben maradt, egy löszeres ládán ült és hányt, nem beszélt, csak hányt és örült szemekkel nézett rám, orrából és füléből vér folyt, mert légnyomást kapott, de életben maradt, csak érthetetlenül, hebegve beszélt azután.. De engem megmentett a föld, befogadott és elrejtett a pusztulás elöl Most is hallotta a távoli csengést, pen- dülve vágott bele a gondolat: a föld most is szeret és befogad, de többé már nem enged magától, elnyel és megtart magának, befogad, elnyel s az övé leszel . most is hálás lesz, amiért egész életedben gondoztad... Állandóan lázas volt, azért verejtékezett Nyirkos alatta a lepedő, gyűrött és nedves, vánkosán az izzadtság barna foltjai beleivódva a fehér anyagba s a haja csapzott A kórházi vaságyban éppen csak elfér, nagy csupasz lába kinyúlik a paplan alól s az ágytámla rácsai közé illeszkedve időnként megremeg. * Részlet a szerzőnek a közeljövőben megjelenő örvénylő idő című regényéből
