Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-04-09 / 14. szám
Húsvéti népszokások A Magyar Néprajzi Lexikon tanúsága szerint a húsvét megünnepléséről ,,már a 3. sz.-ból vannak adataink, azonban az ünnepet nem mindenütt tartották egyidő- ben. Bár a nicaeai zsinat i. sz. 325-ben a többségben tevő nyugati vélemény alapján elhatározta, hogy húsvét ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség (márc. 21.) után következő holdtölte utáni vasárnap tartassák - amely mindig a mára 22-e és ápr. 25-e közötti időre esik - ez az időpont húsvét megünneplésére csak a 8. sz. óta vált általánossá“. A húsvéti ünnepkör az ún. virágvasárnappal kezdődik, a nagyhéttel folytatódik, majd a húsvétvasárnapot követő fehérvasárnappal zárul. Az ünnepkörhöz kapcsolódó népszokások, hiedelmek - vallási színezetük ellenére is - sokkal idősebbek a kereszténység tavaszi ünnepénél, s gyökerei a régi, pogánykorba nyúlnak vissza. Az ókori pogány népek legnagyobb ünnepe a tavaszvárás A Tallóssal szomszédos Pozsonyve- zekényen (Vozokany) a következő szöveget sikerült lejegyeznem: Jó reggelt, rózsaszál, Jó reggelt, viola, Jó reggelt, gyöngyvirág, Jó reggelt, ibolya. Harmatos kertemben Gyöngyharmatot szedtem, Nesze, friss rózsavíz, Aranyos kis szentem. Rózsavízzel áldás Szálljon a fejedre, Hol a piros tojás, Hulljon a zsebembe. A gyermekek locsolkodása kölnivízzel adománykérés céljából - bár országszerte ismert - szintén újabb keletű. A húsvéti locsolás helyett egyes vidékeken egy másik termékenységvarázsló célzatú népszokás, a korbácsolás volt. Megünneplésére az első tavaszi napsugár eljövetelekor került sor. A kereszténység kialakulásának idején az első és második században - az egyház minden tiltakozása ellenére is - még igen népszerűek voltak a tavaszváró pogány szokások. Ezért az egyház elhatározta, hogy e szokásokat átformálja s a keresztény liturgia részévé teszi. Ennek eredményeképpen lett aztán a természet újjászületésének pogány ünnepéből a feltámadás keresztény ünnepe. A húsvéthoz kapcsolódó legismertebb népszokás a húsvéthétfői locsolás, ÚJ SZÚ E E 1 melyet városon és falun egyaránt ismer mindenki. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint ,,A húsvéti locsolás ősi katartikus rítus keresztényiesített formája. Eredetének egyházi magyarázata részint a keresztelésre utal, részint arra a legendára, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták volna a zsidók elhallgattatni, ill. a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat. “ A valóság azonban az, hogy hajdanán a húsvéthétfői locsolás elsősorban az eladósorú lányok szépség- és egészség-, illetve termékenység-varázslása volt A csoportokba verődött legények a lányokat - akaratuk ellenére is - a patakhoz a folyóhoz vagy a kúthoz hurcolták, s ott megmártották vagy egész vödör vízzel leöntötték őket. A locsolásnak e módjai a két világháború közti időben szűntek meg. A szokás ismeretében válnak érthetővé a húsvéthétfő régi elnevezései: vízbevető- vagy vízbehányóhétfő. A legények elsősorban kiszemelt jövendőbelijüket, a házas férfiak a rokon és szomszéd asszonyokat, a fiúk pedig a kislányokat mentek meglocsolni. A locsolókat mindenhol terített asztallal és természetesen tojással várták. A korunkban ismeretes locsolóversek, melyekkel az öntözök beköszöntenek a meglátogatott házba, viszonylag nem nagy múltú műköltészeti, legfeljebb félnépi alkotások. A galántai járásban fekvő Tallóson (Tomásikovo) például a következő köszöntővers járja: Zöld erdőben (v. kiskertben) jártam, Kék ibolyát láttam, El akart hervadni, Szabad-e öntözni? van elterjedve, főleg a Dunántúlon. Fejér megyében (Magyarország) s/'bának, nálunk a galántai járásban pedig subrának (tallósi adat) nevezik a négyszögűre font korbácsot, amellyel a legények húsvéthétfőn megcsapkodják a leányokat. A szlovák-magyar érintkezési területeken a „suprikálásnak“ ismert az a változata is, amikor a leányok korbácsolják meg a locsoló legényeket. A leányok az őket meglocsoló fiatalembereknek húsvéti tojást más szóval hímes tojást vagy piros tojást adnak. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint ,,A húsvéti tojás a húsvétiéi mint egyházi ünneppel szoros kapcsolatban van, az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. A tojás díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténység kezdeményezte; az egyház egy korábbi gyakorlat kereszténnyé tételére törekedett. A díszített húsvéti tojás elsősorban Európa keleti felén terjedt el, Közép- és Nyugat- Európában kisebb, körülhatárolt területen van gyakorlatban, ahol a húsvéti tojást általában egyszínűre festik“. A húsvéti tojás egyházi áldásban való részesítéséről már a 4. századból vannak adataink, ennek hivatalossá tételére azonban - tudomásunk szerint - csak a 12. században került sor. A húsvéti festett tojás elterjedése igen régi múltra tekint vissza, az irániak, a kínaiak szokásaiban is megtaláljuk A tojásnak csodálatos erőt tulajdonítottak az egykori egyiptomi népek is, akik azt tartották, hogy az egész világ egy tojásból keletkezett. A hindu hitrege szerint az ősvízben volt egy aranytojás, s ebből született Brahma, az isten. Születésekor két darabra hasadt a tojás; az egyik feléből lett a föld, a másikból pedig az égbolt. Zarathustra (Zaroaster), a perzsák hitmagyarázója szerint a ,.világtojás“ azért hasadt szét, mert Ahrimán, a rossz, az éj (sötétség) és a föld istene nem fért meg Ormuzddal, a jóság, a nap (fény) és az ég istenével. A későbbi népek e hitregében már nem hittek, a tojást csupán a keletkező új élet, a természet tavaszi megújulása, a feltámadás jelképének tekintették. A tavasz ünnepén azonban ők is tojást adományoztak egymásnak. Hogy az elmúlás felett diadalmaskodjanak, a tojást pirosra festették, ugyanis a piros színnek bajelhárító erőt tulajdonítottak. A húsvéti tojásokat általában ügyes kezű asszonyok díszítették, kik a festéket és a szerszámokat is házilag állították elő. A festett, karcolt vagy viaszos díszítmények - a virág-, állat vagy geometrikus motívumok - népművészeti jelentőséggel bírnak, s egy-egy táj ízlése nyilvánul meg bennük Az utóbbi időben Európa-szerte megfigyelhető, hogy a húsvéti tojásajándékozás egyre inkább gyermekszokássá válik. Az sem ritka dolog, hogy valódi tojás helyett gyári készítésű csokoládé tojással kedveskednek a locsolóknak. Egyes vidékeken - főleg a Dunántúlon és a Palócföldön - a tojásnak szerep jutott a húsvétot követő vasárnap is A „komálásnak“ vagy „mátkálásnak" nevezett szokás abból állt, hogy a lányok- az egymás számára kiszemelt barátnők- kölcsönösen megajándékozták egymást tojással, amivel örök barátság pecsételődött meg közöttük. A nyuszi által hozott tojás szintén újabb eredetű városi szokás. A húsvéti nyuszit mint ajándékozó állatot, sem az ókori, sem a középkori népek nem ismerték. Elterjedésére félreértés folytán került sor. Németországban ugyanis az volt a szokás, hogy húsvéti gyöngytyúkkal (császármadárral) és annak tojásával ajándékozták meg egymást az emberek. A gyöngytyúk német neve Haselhuhn. A külföldön tanuló magyar diákok a német szokást emlegetve egyszerűen Ha- senről meséltek, ami önmagában véve nyulat jelent. A félreértés folytán hazai berkekben kezdetét vette az egymásnak nyuszival való kedveskedés. Egyesek szerint a nagyothalló öregek a „Haselhuhn“ szót ,,házinyúl“-nak értették, s innét veszi eredetét a népszokás. Megjegyezzük azonban, hogy azóta már a nyuszi más országokban is polgárjogot nyert, s máshol is ő viszi a piros tojást a gyerekeknek. A természet tavaszi megújhodása az embert is arra készteti, hogy önmagát és környezetét megtisztítsa. A tisztálkodás egyik fő eszköze a víz. Az ősi hit szerint a víz nemcsak az ember testét, hanem a lelkét is megtisztítja. Ezért az ókori népek jelentős ünnepeik előtt tetőtől talpig megmosakodtak, hogy áldozatukat isteneik előtt tiszta testtel és lélekkel mutathassák be. Ismeretes például, hogy a hinduk ebből a célból távoli vidékekről is elzarándokoltak szent folyó- jukhoz, a Gangeszhez. Ezt a pogánykori szokást is őrzi a napjainkban is szokásos locsolkodás. A szokáshoz magyar művelődéstörténeti elemek is tapadtak. Például ismert tény, hogy egyes magyar vidékeken a húsvétot megelőző pénteken napkelte előtt a lányok megfürödtek a patak vagy a folyó vizében, hogy egészségesek és szépek legyenek. Azt tartották, hogy akinek a kendőjében megtörülköznek, az lesz a férjük. Az egykori hiedelmet a Fehér liliomszál kezdetű gyermekdalunk őrizte meg a számunkra. A tavaszi tűzgyújtás szokása ismert volt a germán ősvallásban is. Az ókori Rómáról szintén feljegyezték, hogy lakói évente csak egyszer, március elsején szítottak tüzet. A keresztények nagy- szombati tüzszentelésének bár van egyházi magyarázata, gyökerei azonban szintén a kereszténység előtti időkbe nyúlnak. A tűzzel kapcsolatosan érdemes még idézni Lukácsy András Népek játékai című könyvéből a következő sorokat: ,,A tűzgyújtás régen, amikor még a mai biztonsági gyújtókat nem ismerték, kivált faluhelyen nagyon körülményes dolog volt. Ezért a háztartások rendszerint csak évenként egyszer gyújtottak tüzet: húsvétkor. A parazsat viszont megőrizték, hamu alatt éltették, és napról napra arról szítottak tüzet. Ha valakinél a tűz kialudt, akkor a szomszédjától kért kölcsön, és vasfazékban vagy bögrében, futva vitte haza. Egyrészt, hogy ki ne aludjon az úton, másrészt, hogy minél kevesebben lássák, mert nem vet jó fényt a házra, ha a kemencében a tűz kialszik. De tiltották is később a tűzvivést, mert sok tűzeset származott belőle. Ezért kellett futni. És - talán - ez a szokás tükröződik a Tüzet viszek... játékban. “ A beköszöntő tavasz jelképes üdvöz- lését ismerhetjük fel a zöldághordás vagy zöldágjárás nevű szokásban, mely- ugyancsak gyermekjáték formájában- máig is közismert. Faluhelyen zöld ágakkal és virágokkal feldíszítve vonultak végig a lányok oly módon, hogy egymást váltogatva ketten kaput tartottak, s a többiek átbújtak alatta. Közben énekelték: Bújj, bújj, zöld ág, Zöld levelecske... A zöldághordással mutat rokonságot az egyháznál szokásos virágvasárnapi barkaszentelés. A népi hiedélem szerint a barkának jelentős szerepe van a rontásban és a gyógyításban, a féregűzés- ben, ugyanúgy a dörgés és a villámlás elhárításában. Sok egyéb között a húsvéti szokásokhoz tartozik még az egész magyar nyelv- területen elterjedt húsvéti bál, melyet rendszerint húsvéthétfőn este tartanak. A bál jó hangulatát általában már a délelőtti vendégjárás, vendéglátás megalapozza. A bál utáni reggelen a szerepek felcserélődhetnek: a lányoknak van joga meglocsolni a legényeket. A húsvéti népszokások babonás, vallásos eredete, színezete egyre inkább a feledésbe merül. És miként tavasszal a természet, e szokás is megújul, új tartalommal telítődik. Sallangjait elhagyva tisztán áll előttünk a szokásban testet öltő lényeg: az ember és a természet, az ember és az ember kapcsolata. Locsolókat és meglocsoltakat egyaránt rabul ejt a rügyfakasztó tavasz varázsa, s mindannyiunk szívét kellemes meleg járja át, amikor a piros tojással mint ajándékkal meglephetjük hozzátartozóinkat, gyermekeinket, barátainkat. Maga a locsolás pedig napjainkban már nem más, mint kedves, hangulatos szórakozás. GÁGYOR JÓZSEF Gyökeres György felvétele 1982. IV, 9.
