Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-04-02 / 13. szám

A ÚJ SZÚ 9 A „Párizsi mocsár“ múltja, jelene és jövője Km TÜUÍN KŐIT fí KÜCfí Szlovákia déli részén, a Somlyó- hegy és a szögyéni (Svodín) dombok közötti széles, tágas völgyben, na­gyobb részt Köbölkút (Gbelce), ki­sebb részt pedig Kisújfalu (Nová Vieska) határában található e vidék legérdekesebb természeti kincse, a „Párizsi mocsár“. A mocsár vizét tápláló kanális egy kisebb, körülbelül négyszáz négyzet­kilométernyi vízgyűjtő-területről folyik ide. A mocsár vízbőségét növelik a te­rületén található források és a termé­szetes csapadék is. A csatorna vizé­nek esése ezen a területen már ele­nyésző, folyása lelassul és csak egy nagyobb „árokban“ folyik tovább, majd Köhídgyarmat (Kamenny most) felett a Garamba ömlik. A köbölkúti mocsár egyike a legér­tékesebbeknek nemcsak Szlovákiá­ban, de egész hazánk területén is. Tudományos szempontból egyenér­tékű a magyarországi Kis-Balatonnal és a Velencei-tóval, amelyek Közép- Európa-szerte ismertek. Történetéről sokfélét beszélnek az emberek. Ez azonban bizonyos: a mai formájában már évszázadok óta „Párizsi mocsárnak“, a bele tor­kolló kanálist pedig „Párizsi csatorná­nak“ nevezik. írásbeli feljegyzés nincs arról, hogy valójában honnan kapta nevét. A mocsár jelentősége már a rég­múlt századokban is nagy volt. A pári­zsi csatorna és a nádas közti ala­csony dombokon élő emberek szá­mára ugyanis a mocsár két oldalról biztos védelmet nyújtott. 1971 őszén Köbölkúton a szövet­kezet dolgozói a mocsár melletti domboldalon mélyszántó ekével sző­lőoltványok kiültetése alá készítették elő a talajt. Meglepetésükre 80 centi- méteres mélységből az eke termő­földdel keverve különféle agyag- edénydarabokat, kőszerszámokat, nyílhegyeket, emberi csontokat hozott a felszínre. A régészeti kutatások megállapították, hogy e helyen idő­számításunk előtt 1 200 évvel kelta település volt. Az időszámításunk utáni 96-ik év­ben a mocsár nyújtotta védelmet a ró­maiak használták ki. A népvándorlás idején, dr. Haiczl Kálmán történész szerint, e vidékre avarok és szlávok érkeztek. A honfoglalás utáni években az itt letelepülő magyarok épületeiket már nem a mocsár által két oldalról védett dombokon, hanem a mai község he­lyén állt „Kő kút“ mellett hozták létre, ezáltal a mocsár teljesen elvesztette védelmet nyújtó jelentőségét. A mocsár területéről emberemléke­zet óta kitermelték a nádat, háztetők készítésére ' használták fel. Ezt a munkát nádazómesterek végezték. A köbölkúti nádazómesterek egykor messze környéken híresek voltak. Régi szerszámaikból ma is található még a faluban. Valamikor gazdag volt a mocsár halállománya is. A halászok körében „csíknak“ nevezett halfajtá­ból akkoriban még sok élt a mocsár­ban. Ma már ez a halfajta jóformán teljesen kiveszett. A pontyok száma is megcsappant, harcsa és csuka is csak elvétve kerül horogra. A nádas nagysága az utolsó száz évben gyakran változott a csapadé­kos évektől függően, valamint attól, hogy a közepét átszelő csatornának a Garamba kivezető részét milyen gyakran tisztították. Legutoljára 1926- ban ásóval, lapáttal végezték el ezt a munkát. A „Párizsi mocsár“ jelenlegi terüle­te 250 hektárnyi. Jelentőségét növeli, hogy nem lápos jellegű. A nádas növényzete rendkívül gazdag. Fő ré­szét, 80-85 százalékát nád alkotja. Legalább 12 fajtáját lehet itt megkü­lönböztetni. Megtalálhatjuk itt az is­mert kákát és a sást is. A víztükröt majdnem teljesen elborítja a hínár. A nádas szélén és közepén füzek állnak, otthont adva a fészekrakó ma­daraknak. A mocsár területén több meleg vizű forrás is található. Környékük még télen, az erős fagyok idején sem fagy be, vagy ha igen, akkor csak véko­nyan. Az új és a régi csatorna között egy kisebb sziget, az ún. Mogyorós­sziget található. A nádas között itt-ott tavacska csillog. Főleg azokon a he­lyeken, ahol a.víz mélysége miatt már nem nő meg a nád. A jég elolvadása után a mocsár területe sok helyen járhatatlanná vá­lik. Ennek okozója a több évszázados gyökerek, nádtörzsek sűrűn összefo­nódott tömege. A táj valamelyest ha­sonlít bizonyos afrikai tájakra, ezért itt forgatták egyik híres felfedezőnkről és utazónkról készült, Doktor Holub uta­zásai című film egy részét. E tájat egy másik, a Tollas vándorok című filmso­rozatban is láthatták a televízió nézői. A sorozat itt készült része a szürke­gém életével ismertetett meg bennün­ket a fészekrakástól egészen a kisgé- mek felnövekedéséig. Mivel a mocsár nagy tudományos értékű, ezért a Szlovák Nemzeti Ta­nács oktatási és kulturális bizottsága az SZNT 1955/1 számú törvénye 10. paragrafusának értelmében 1966. május 25-én természetvédelmi terü­letté nyilvánította. A „Párizsi mocsár“ az ornitológiái és vadász-szakirodalomban sem is­meretlen. Egyfelől a nagyon értékes vízimadárfajok fészkelő- és búvóhe­lye, másfelől a vízimadarak vándorlá­sa idején is fontos szerepet tölt be. Vadászati jelentősége a vadkacsák számában rejlik. Némelyik esztendő­ben több mint 200 pár is fészkel itt. Számos ritka vízimadár is él itt, amely Szlovákia más területén csak elvétve található: például a nádirigó, a bíbic, a nagy goda vagy más néven szalonka, kékbegy vagy fülemüle, bö­lömbika vagy dobosgém, a fehérgólya stb. Az énekes- és vízimadarakon kívül különféle emlősök is találhatók a mo­csárban: folyami vidra, hódpatkány és a rágcsálók több fajtája. A mocsár­ban, de inkább a csatorna partján élő hódpatkányokat a falubeliek közül egyesek rendszeresen „vadásszák“. A mocsárnak jó hatása van az időjárásra is. Fokozza a levegő pára- tartalmát, elősegíti az esőképződést. A nádast a hatvanas évek elején le akarták csapolni, de rájöttek, hogy eddigi formájában is jelentős népgaz­dasági hasznot hoz. A terület nagy része most a köbölkúti efsz tulajdona. Gazdasági jelentőségét főleg a nád kitermelése adja. A termelés mintegy 60-70 ezer kéve évenként. Értéke meghaladja a félmillió koronát. A szö­vetkezet a kitermelt nádat saját mel­léküzemágában dolgozza fel. Az 1967-től 1971 -ig tartó munkála­tok eredményeként új arculatot kapott a mocsár. A tó falu felőli részén a régi csatorna felújítása helyett új kanálist ástak. Ezzel az új csatornával párhu­zamosan a nádas felőli parton gátat emeltek a mocsár vizének fenntartá­sára. Napjainkban azonban úgy tűnik, hogy Szlovákiának ezen egyik legér­tékesebb mocsara nagymértékben veszélyeztetve van. A legnagyobb ve­szélyt a mocsáron átfolyó Párizsi pa­tak vízszennyeződésének gyors nö­vekedése, a madarak védelméül szol­gáló nádtenger többszöri felgyújtása és a vadállomány pusztítása okozza. A tó falu felőli részén elkészült új csatorna feletti hidak az évek múlásá­val lassan eldugultak, tisztításra szo­rulnának. Reméljük azonban, hogy a természetvédők felfigyelnek a ve­szélyre, s a köbölkuti mocsár megőrzi eredeti szépségét, egyediségével, ér­dekességével továbbra is hazánk ter­mészeti kincseinek számát gazda­gítja KOVÁCS FERENC V alamikor szerette az élénk színű ruhákat, de hosszú évek óta már feketében jár. A férjét - a felejthetetlent, három évvel a háború után temette el. Gyermekük nem volt, ezért egyedül maradt. Halk szavú, csendes magányban él. A zajt, ami egykoron naponta körülvette, most már csak néha - álmában hallja. Ilyenkor fehér vászonruhá­ban ott áll a szövőgépek között és ügyes mozdula­tokkal szabadítja ki a beszorult orsót. Hogy ó maga hányszor volt szorult helyzetben, és volt-e aki segítsen rajta, azt nem tudom. A tél folyamán csak egyszer vagy kétszer láttam. Nyáron>viszont elég gyakran előfordult, hogy leült mellém a ligetben a padra. Beszélni soha sem beszéltünk. Én rendszerint újságot vagy könyvet olvastam, ő meg a szökőkutat, a virágokat, a ga­lambokat nézte. Olykor leült hozzá egy öreg­asszony és beszélgettek. Mint jelenlévő harmadik így akarva-akaratlan egy s mást megtudtam róla. Sőt az a fura helyzet állt elő, hogy úgy éreztem, csaknem többet tudok róla, mint az olyan ismerőse­imről, akiknek a nevét is megjegyeztem. Persze tudom, nem a név a fontos. Ma reggel egyébként sok mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy vele fogok találkozni. Pedig itt van, itt van az állomáson. Ül a váróteremben, ünnepi fekete ruhájában a mustársárga széken. Vár. Valamire vár. Kicsit előre hajolva, feszesen ül. Fekete retiküljét a térdén tartja, ujjai görcsösen szorítják a fülét. Egy oszlophoz támaszkodva né­zem. Úgy látom, a tél nem nagyon viselte meg - bár az arcát barázdáló ráncok mintha összébb húzták volna ceruzavékony száját. A nézése még mindig olyan békés, mint amilyennek ősszel láttam - afféle bölcsességet sugárzó. De vajon mit keres most itt olyan fáradhatatlanul ez a barna szempár? Melyik kékcsíkos autóbuszra vár? Vajon hová akar utazni? Vagy mégis lenne valakije, akinek az érkezését várja? Elindulok felé, már-már köszönteném, amikor eszembe jut, hogy nem ismerjük egymást. Ettől félszeggé válók, s kicsit távolabb ülök le tőle. Nem is vesz észre. Tekintete most az ajtóra szegezódik, ahol éppen egy kislány lép be az anyjával. A kislány kezében rózsaszínű vattacukor, az anyjáéban pe­dig nehéz zöld táska. Mivel nincs másutt ülőhely, közénk telepednek le. A kislány persze nem marad sokáig nyugton. Mikor elfogy a vattacukor, feláll, odalép a váróterem üvegfalához, még az orrát is hozzányomja és úgy nézi a kavargó tömeget, a befutó és induló autóbuszokat.- Hová tetszik utazni? - kérdezi közben ismeret­len ismerősömtől a fiatalasszony. A kérdezett most összerezzen. Az ilyen helyzet­ben természetesnek tartott kéidés őt láthatóan váratlanul érte. Kicsit zavartan is mondja:- Nem megyek sehova - majd attól félve, hogy így nem világos, még hozzá teszi: - Már nem megyek sehova.- Lekéste az autóbuszt? A válasz hallgatás és így a pillanatnyi csend feszélyezetté válik. A fiatalasszony megpróbálja feloldani:-Nekünk sietni kell haza. Tudja hogy van az falun. Ott vannak az aprólékok, a tehén - enni kell adni nekik. Gond, lekötöttség ez, de hát ugye jól jön az a fejecske, pláne ha gyerekek is vannak. Jaj, csak egészség lenne! Az orvos azt mondta, hogy gyomorfekélyem van. Ha nem fogok vigyázni ma­gamra, lehet hogy operálni is kell. Azt mondta, jó lenne ha megint elmennék fürdőre. Két évvel ezelőtt már voltam egyszer - és segített is valamit...- Engem már hatszor vágtak. Most már a szívem is akadékoskodik néha. Fürdőre küdtek engem is - mondja most már ő is valamival oldottabban.- És nem ment? A válasz néma fejrázás. A fiatalasszony nem feszegeti tovább. Feláll és a gyermekével kezd foglalkozni. Indulok én is, mert beérkezett az autó­buszom. Nem késhetem le, az egyik vidéki gyárban pontos érkezésemet várják, és hát anyámnak is telefonáltam, hogy a riportút után hazamegyek vacsorára. Már az autóbuszban ülök, amikor látom, hogy az én öreg nénim is szedelőzködik, ősz hajtincseit homlokáról besimítja a kendő alá, retikül­jét a jobb kezébe fogja és elindul a kijárat felé, de egyszer még megáll: a váróterem falán az órára pillant, majd mielőtt sietősen eltipegne, belenéz a retiküljébe. Ezt látva elmosolyodom - tudom már, hogy hová siet. Nemsokára tíz óra lesz és várják az övéi. Nincs egyedül ó sem! Kassán, ott a Dóm mellett várják... a galambok. Minden nap ebben az időben találkoznak. Fekete retiküljében élelmet visz nekik. Van egy fehér galamb, mely a vállára is rászáll, a kezéből is eszik. Hát hogy is utazhatna ő el? Hogyan is ülhetne fel azokra a kékcsíkos autóbuszokra? Kire hagyhatná itt a fehér galambot, és a többit?! Ahogy az autóbusz a várótermet megkerülve kifordul a pályaudvarról, fekete ruhás alakjával megint kitűnik a járókelők tarka tömegéből. Látom, hogy siet, törekszik előre. Kedvencei már várják. Nem mást, őt várják... Csak azt nem értem, miért öltözött ma ünneplőbe... SZASZÁK GYÖRGY 1982. IV. 2. Rajtík Iván felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents