Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-03-26 / 12. szám
I A CSKP oktatáspolitikájának eredményes megvalósításában napjainkban is a pedagógusnak van döntő és pótolhatatlan szerepe. Nem véletlen tehát, hogy párt- és állami szerveink következetes és megkülönböztetett figyelmet fordítanak arra, hogy a pedagógusok a velük szemben támasztott társadalmi igényekkel összhangban egyre eredményesebben kapcsolódjanak be a társadalom vérkeringésébe. E cél megvalósítása érdekében társadalmunk megteremti számukra a permanens továbbképzés lehetőségét, fokozatosan biztosítja a sikeres munkavégzéshez elengedhetetlenül szükséges feltételeket. Különös figyelemmel történik már a pedagógusjelöltek kiválasztása is azon viszonylag nagyszámú fiatal közül, akik a pedagóguspálya iránt érdeklődnek, hiszen a felvételi vizsga során döntő jelentősége van a jövendő pedagógus eszmei és politikai fejlettségének, erkölcsi arcélének és természetesen a tárgyi tudásának. A pedagógusok gyakorlati munkavégzéséhez hivatottak módszertani segítséget nyújtani a kerületi pedagógiai intézetek, a járási pedagógiai központok, a kerületi és a járási pedagógiai-pszichológiai tanácsadó intézetek, melyek főleg az utóbbi néhány évben káderszempontból fokozatosan kiépültek, és ma már oktatási rendszerünk szerves részei. Az intézmények felsorolásának élére természetesen a Pedagógiai Kutatóintézet és a Pedagógusok Központi Továbbképző Intézete kívánkozik, melyek szakmai és módszertani téren koordinálják, irányítják a pedagógusok tevékenységét, új tartalmat, szempontokat, célokat jelölnek meg számukra, és tartalmi, valamint szervezési szempontból biztosítják a pedagógusok rendszeres továbbképzését. Az eddig említett intézmények mellett fontos szerepük van az iskolák pedagógiai tanácsának, a módszertani közösségeknek és a tantárgybizottságoknak is, hiszen a mindennapi pedagógiai munka közvetlen megfigyelése, a rendszeres tanácsadás, a tapasztalatok átadása nagymértékben fokozza az oktató-nevelő munka hatékonyságát. A felsorolt intézmények, módszertani csoportok indokolt sokasága is sejteti, hogy a pedagógushivatás egyáltalán nem lehet könnyű, hiszen magas fokú szakmai és politikai felkészültséget, odaadó, felelősségteljes munkát és rendszeres önképzést igényel. A pedagógus személyiségének kialakítását aránylag sok tényező befolyásolja, de mindenekelőtt és mindig ó maga az, aki döntő mértékben meghatározza saját helyét és helyzetét társadalmunkban. Ez elsősorban attól függ, hogy mennyire képes eleget tenni a társadalom követelményeinek, a társadalmi normáknak és jogos igényeknek, melyek megtartását és teljesítését a felnőttek és a gyermekek, a szülök és a tanulók, tehát az egész közösség szigorúan számon , kéri tőle. Munkája mindig a figyelem középpontjában van, hiszen az esetleges mulasztás is kárt okozhat a tanuló személyiségének fejlődésében. Ezért érthető, hogy a kívülálló legtöbbször elmarasztalja a pedagógust, munkáját néha túlzottan is bíráló szemmel értékeli. A közösség megérdemelt bizalmát neki magának kell kiérdemelnie, ami viszont csak annak sikerülhet, aki munkájának él, aki a mindennapos oktató-nevelő munkát hivatásnak tekinti, aki tudatában van annak, hogy hivatása egyben jelentős társadalmi tisztség, aki rendelkezik azokkal a személyiségvonásokkal, melyek a szocialista pedagógust jellemzik. A jó nevelőre jellemző személyiségvonások tárgyalásának, elemzésének a pedagógiában már szinte külön irodalma van, ennek ellenére szeretnék külön is kitérni erre a területre. A pedagógus vele született adottságai, valamint a magas szintű szakmai képzés, majd a permanens önképzés során szerzett elméleti és szakmai ismeretei a személyiség oszthatatlan egységében hatnak a tanulókra. Ezeken a vele született és megszerezhetö-meg- tanulható jeleken túl külön jelentőséggel érvényesülnek a jó pedagógus speciális személyiségvonásai: az egység harmóniája, a gyerekek iránti szeretet és megértés, a jó megfigyelóképesség, a szervezés és szóbeli közlés képessége. Mindezeket kiegészíti a szaktárgyi és pedagógiai ismeretek bővítésére, a tapasztalatok célszerű felhasználására irányuló céltudatos törekvés. M indezeknek a személyiségvonásoknak a birtokában a pedagógus irányítja, szervezi a tanulók ismeretszerzését, tervszerűen bővíti tárgyi ismereteiket, a kommunista nevelés céljaival összhangban alakítja, formálja a tanulók személyiségét, jellemét, e célok minél eredményesebb megvalósítása érdekében a lehető legszorosabban együttműködik a szülőkkel, a társadalmi szervezetekkel. A pedagógusra azonban nemcsak az iskolai munka vár, hiszen lakhelyén legtöbbször ö a kultúra fáklyavivöje, a szellemi élet élesztgetöje, megtartója és fejlesztője; a lakóhelye mikrostruktúrája általános fejlesztésével is rendszeresen törődik mint képviselő, mint a nemzeti bizottság tanácsának aktív tagja. Hangsúlyozni szeretném, hogy a tevékenység- formák megalapozott és jogos igényekből adódnak, ám mindezt felsorolva feltehetjük a kérdést: olyan könnyű a pedagógiai hivatás? Olyan könnyű pedagógusnak lenni, mint azt sokszor gondoljuk? A kívülálló gyakran irigykedve néz a pedagógusra, akinek téli, tavaszi, nyári szünete van, aki naponta csak pár órát tanít, aki csak a saját szaktantárgyával törődik, aki „csak“ tanít. Természetes, hogy aki ilyen és ezekhez hasonló egyéb szubjektív szempontok alapján ítéli meg a pedagógus munkáját, az nem tudja felmérni oktató-nevelő (és egyéb) tevékenységének nehézségi fokát, az nemigen vagy egyáltalán nem látja azt a sok nehézséget, a rengeteg fáradságot, lemondást, mely az ifjú nemzedék eredményes felkészítéséhez szükséges. Kevesen tudják, hogy a pedagógusnak minden egyes tanítási órára otthon legalább ugyanannyit kell készülnie, tehát a heti munkakötelezettsége távolról sem 21 óra - ahogyan az az órarendben mutatkozik -, hanem legalább a kétszerese ennek. Ennek a megállapításnak nem mond ellent az a tény sem, hogy a nagyobb iskolákban (Gyökeres György felvétele) párhuzamos osztályok is vannak. Pedagógusberkekben és a szakirodalomban is ismert megállapítás, hogy két azonos osztály nem létezik, tehát két teljesen egyforma tanítási óra sem lehet, ami a gyakorlatban azt eredményezi, hogy minden egyes tanítási órára külön-külön kell felkészülni. A felkészülés során számításba kell venni az adott osztály összetételéi, „mentalitását“, meg kell tervezni az individuális foglalkozásokat, a legcélravezetőbb módszereket, munkaformákat, ki kell javítani a tanulók írásbeli munkáit, dolgozatait. A tudományos-műszaki haladás korában a pedagógus nem engedheti meg magának, hogy csak a főiskolán szerzett ismeretek alapján készüljön fel a tanítási órákra, hanem rendszeresen élénk figyelemmel kell kísérnie saját korát, a társadalmi-politikai váitozá- sokat, az egyes tudományágak fejlődését. Megkülönböztetett figyelmet kell szentelnie saját szakterületének, és e célból állandóan tanulmányoznia kell a legújabb szakirodalmat. Ezen a területen lényegében csak saját kezdeményezőkészségére van utalva, hiszen itt nem szorítkozhat még a továbbképzést irányító szervek segítségére sem. Az osztályfőnöki, osztálytanítói tevékenységgel megbízott pedagógus a tanulók személyiségének és családi környezetének mélyrehatóbb megismerése céljából rendszeres kapcsolatban áll a szülőkkel. E kapcsolat egyik leghatékonyabb formája a szülői látogatás, melyre a pedagógus nagyon tudatosan felkészül. Esetenként e kapcsolat folyamán igyekszik párhuzamba hozni, egyeztetni, összehangolni a család és az iskola nevelési céljait is. Sajnos, ennek ellenére még ma is előfordul, hogy az utcán valamilyen csínyt elkövető gyermeket a járókelők az objektív igazság ismerete nélkül így dorgálják: „Téged erre tanítottak az iskolában? Neked is jó tanítód lehet!“ Pedig okkal feltételezhető, hogy nincs rossz tanítója az iskolában. A pedagógus hivatásszeretete megnyilvánul az iskolán, a tanításon kívül végzett munkában is. Az előbbiekben már említettem, milyen fontos társadalmi jelentőségű az a munka, melyet a pedagógus a kulturális és politikai élet területén fejt ki saját lakhelyén. A legtöbb amatőr színjátszó csoport, tánccsoport, énekkar munkáját pedagógus szervezi és irányítja, mint képviselő a városszépí- tési akciók szervezésében, ügyes-bajos gondjainak megoldásában nyújt segítséget, aktívan dolgozik az érdekvédelmi és tömegszervezetekben, esetenként az ö előadásait hallgatjuk a különböző szintű tanfolyamokon, tanácsaival eredményesebbé teszi a nemzeti bizottságok egyes szerveinek munkáját. E felsorolás után szeretném külön hangsúlyozni, hogy erre csak az képes, aki hivatását szereti, embertársait megbecsüli és tiszteli, aki a körülötte élő emberek életstílusán nem szavakkal, hanem tettekkel is tud és akar jobbító szándékkal változtatni. A pedagógushivatásnak, a pedagógus munkájának felületes bírálója, a problémakört nem ismerő ember egyfajta meg nem érdemelt privilégiumként értelmezi a pedagógus hosszú évközi szüneteit. Tisztázni szeretném ezt a félreértést, hiszen a szünet nem azonos a szabadsággal. A pedagógus megérdemelt szabadsága a Munkatörvénykönyv értelmében csak annyival hosszabb az egyéb szakágazatban dolgozókénál, amennyi elengedhetetlenül szükséges a pszichikai és fizikai fáradalmak ki pihenésére, a regenerálódásra. A pedagógus a közbeeső szünetekben az iskolával, a tanítással összefüggő tevékenységet végez. Ilyenkor rendszerezi a pedagógiai dokumentációt, kidolgozza vagy értékeli az egyéni munkatervet, a tanmenetet, ebben az időszakban vesz részt szakmai átképzésen vagy továbbképzésen, mely állandó fejlődéshez, munkamódszereinek tökéletesítéséhez elengedhetetlenül szükséges. R övid fejtegetésem során szerettem volna közelebb hozni az olvasóhoz a pedagógus mindennapi kötelességeit, munkáját, rámutatva arra, hogy a hivatása társadalmi szempontból milyen nagy jelentőségű. Szerettem volna érzékeltetni azt a felelősséget, mely minden pedagógus részéről hivatásszeretetet igényel, hiszen oktatni, nevelni, közéleti tevékenységet lelkiismeretesen végezni valóban nem könnyű. Ezért ne hagyjuk sohase magukra a pedagógusokat. Segítsük őket munkájukban, legyünk partnereik problémáik megoldásában, mindamellett várjuk el tőlük, hogy az iskolában, de azon kívül is tudásuk, képességeik legjavát nyújtsák. FODOR ZOLTÁN, az SZSZK Oktatási Minisztériuma nemzetiségi iskolák osztályának vezetője 1 ÚJ SZÚ- Köszönj szépen a néninek. - gyötrik gyakran apák és anyák két-hároméves gyereküket. Néhányan fejüket lehajtva halkan elsuttogják a szájukba adott szót, mások konokul hallgatnak, de találkoztam már olyan háromévessel is, aki úgy küzdött a zavarba hozó helyzet ellen, hogy dühösen elsziszegte: “Nem!” Neki van igaza Mert ha köszön, jön a további tortúra. “Hogy hívnak? Hogy hívják a kistestvéredet? Apukádat?'' Pedig a válaszra nem is kíváncsiak a felnőttek. Csak éppen nevelnek. így. Arra nem gondolnak, hogy a gyereknek, aki ebben a korban még éppenhogy csak megtanult beszélni, nehezére esik idegenekkel társalogni, s csak annyit fog fel a helyzetből, hogy az utcán megállítják egy soha nem látott ember előtt, s neki produkálnia kell. Mindenki ránéz, hallgat, a türelmetlen csendet csak a szülői szemrehányás töri meg, az ismételt fölszólitás, jutalom vagy büntetés ígérgetése Ez a helyzet mindenkinek kellemetlen - a felnőtteknek is Okulva mások példáján, már régen elhatároztam, ha lesz gyerekem, nem fogom idegenek előtt zaklatni, zavarba hozni akkor sem, ha nem viselkedik teljesen elfogadhatóan. Azóta nagyobbik, Petra nevű lányom már két és fél éves; kedves nyílt gyerek. Ha ol KIZSAROLT KÖSZÖNÉSEK kivel tálálkoztunk. Úgy gondolom, óvodás korában, már szeretne a nagyokhoz hasonlítani, majd elmagyarázom neki, hogy kinek mit köszönjön is négyszemközt Nem gyötröm a “Hogy kell mondani?'', “Megköszönted?" kérdésekkel sem. Azt, hogy mit, mikor keH megköszönni, a helyzetekből ismeri föl a lányom. Hiszen én is megköszönöm neki, ha valami kérésemet teljesíti, vagy segít valamiben. Kétéves kora előtt már tisztában volt vele, mire kell köszönetét mondani, és mostanában már sohasem mulasztja el. Közrejátszik ebben az, hogy amikor valamit megköszön, látja, én is örülök s boldogan mondom rá Szívesen. Nagyon tetszik neki, hogy egy szóval örömet tud okozni találkozunk az utcán, akit ismer, rámosolyog, olykor harsány sziát is hallat, mivel őt is így szokták köszönteni. Ha számára ismeretlen felnőttel beszélgetek, és látom, hogy Petra zavarban van, igyekszem az idegen figyelmét elvonni róla. Később elmondom neki, ki volt A játszótéren a kismamák sokszor dicsérik Petrát, mert ha elkér valakitől egy játékot, meg is köszöni Érdekes, hogy általában azok a szülők veszik ezt észre, akik maguk hosszasan nyúzzák gyereküket egy halk elrebegett köszönömért. JANNI MAGDOLNA 1982. III. 26. A PEDAGÓGUS MOLHMLHI SZEREPE
