Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-03-12 / 10. szám
Az újév második napján indultunk el Dobsináról. Két család, sílécekkel, csomagokkal, meg egy farkaskutya szorongott az amúgy is roskadásig túlterhelt mikrobuszban. A reánk váró, majd négyszáz kilométeres út első szakaszától, a hírhedt vernári hágótól féltünk leginkább. Ha azon túl leszünk, nagyobb baj már nem érhet. Aki ismeri Vernárt, annak nem kell mondanom. Ami bizarrt, fenségeset és szörnyűt a természet alkotni tudott, azt mind Vernárnál tette, mondván: ember pedig ide be ne tegye a lábát. S ha mégis - magára vessen! Három hegyvonulat ütköző pontja ez. Nagy törésekkel, szakadékokkal, erdőkkel a mélységes völgyek ölén. A Garam is itt buzog fel valahol a sziklák alóli mélyből, hogy azután a síkságra érve, folyóvá csendesülve hömpölygesse magával forrásvidékének titkait. A táj felett, mint a féktelen áradat egy magasra csapó, majd hirtelen kővé meredő hulláma, a Král'cva Hola uralkodik nyomasztóan kopár, irdatlan kőtömegével. Farkasokban sem szűkölködik ez a vidék. El kellett hinnünk, mert komolyan hangzott a figyelmeztetés: ha Vernárnál ránk esteledne, ki ne szálljunk az autóból! A tapasztalatlan városi persze először mosolyog, amikor ilyet hall, azután zavarba jön, mert nem tudja, nem ugratják-e a helybeliek. Azután türelmesen elmagyrázzák neki, hogy is van ez a hosszú téllel, meg a farkasokkal. Elmondanak néhány kellemetlen esetet, mire a városi félni kezd. Mindenesetre megfogadja, hogy idejében elindul, mert megértette, hogy Vernáron még sötétedés előtt kell átérnie, bármi történik is. Vernáron átjutni, télvíz idején, derékig érő havakban - nem is olyan egyszerű. Jó kocsi, biztos kéz és szerencse kell hozzá. E három feltétel közül mi csak egyben bízhattunk. Abban a bizonyos harmadikban. S még az is cserben hagyott. Egy jó órai bukdácsolás után a friss szántást idéző, de jéggé fagyott havon, az autó egyszerűen felmondta a szolgálatot. Igaz, túl a nehezén, túl a farkasveszélyen, de jó messzire legközelebbi falutól. A motorhiba súlyosabbnak bizonyult, mint gondoltuk, ezért nem maradt más hátra, segítséget kellett kérnünk valahol. A férfiak elindulnak szerencsét próbálni, mi pedig ott maradunk az út szélén, hosszú várakozásra berendezkedve, takarókba burkolva a lassan kihűlő autóban. Járműforgalom - szinte semmi. Ugyan kinek is jutna eszébe két nappal az ünnepek vége előtt otthagyni a kényelmes meleg üdülőházat, a jó síterepet, hogy nekivágjon a még takarítatlan utaknak? Eltelik egy óra, kettő, félig a harmadik is, mire megérkezik a segítség és a megrokkant kocsit bevontatják q faluba. Völgy katlan mélyén, két meredek hegyoldal közé szorulva kanyarog a patakkal meg az úttal együtt a falu egyetlen utcája is. Nagy ház előtt állunk meg, nemrégen építhették. A vontatónak használt mentőautó sofőrje fürgén kiugrik a kormány mellől: „Várjanak egy percet, átöltözöm és hívom a bátyámat is. Egy-kettőre rendbe tesszük a motort, ne féljenek!“ Nem félünk, nem is érünk rá. Izgalmas látvány köti ie a figyelmünket. A háztetőn, a kéményhez erősített kötéllel a derekán idősebb férfi viaskodik a hóval. Hatalmas kupacokban csúsztatja lefelé a ferde pléhtetőn. Az udvarra és az utcára néző oldal eresze alatt már embermagasságú- ak a hóhegyek. Csak meg ne csússzon, csak el ne szakadjon a kötél! AZ APJÁVAL CSAK VITATKOZIK AZ EMBER „Az ott az édesapám,“ mondja a mentős, amikor olajfoltos overaljában, kisebb férficsapat élén visszajön. „Mondtam neki, hogy az a tető kétszer annyi havat elbírna, úgy van az megépítve, de nem hallgat rám. Épp tegnap takarítottam el a havat az udvarról. Most majd hordhatom az egészet hátra, a kertbe. De hát az apjával már csak nem vitatkozik az ember!“ Sóhajt, majd a panaszos tónusba újra a régi lendület vegyül. „Ez itt a bátyám, ez meg a két öcsém. No lássunk hozzá, fiúk!“ A két kisebb csak nézelődni jött, meg hogy kéznél legyen, ha el kell ugorni valamiért. A bátya azonban szakembernek bizonyul, ezért a korai indulás reményében egyelőre udvariasan ellenállunk a felszólításnak, hogy menjünk be a házba, az édesanyjuk már főzi nekünk a teát. Az égbolton semmi jele a havazásnak, számítgatjuk, ha egy órán belül elindulhatunk, estére otthon leszünk. Kora délután van, sétaidő, lassanodagyülikkörénk a fél falu apraja-nagyja. Aki nem az autót javítja, az legalább kedvesen mosolyog ránk és biztat, hogy el ne csüggedjünk valamiképpen. Meglepett a buzgó érdeklődés kalandunk és az utak siralmas állapota iránt, különösen, mikor kiderül, hogy két autótulajdonos van csak az egész faluban, azok is rokonlátogatóba mentek valahová. Merő figyelmességből tették tehát. Azután valaki észbe kap: hiszen mi fázunk! S egyszerre hárman is vinnének magukhoz egy kis beszélgetésre, melegedésre. Egy szép arcú, termetes asszony dönti el a vitát: „Nem mennek sehova, ha már egyszer itt állnak a házam előtt! Az én fiaim javítják az autójukat. Meg a tea is készen van!" Az erélyes hang a szomszédasszonyoknak szól, a sugárzó derű nekünk. Szabadkozunk: „Hol hagyhatnánk a kutyát? Zavarná munkájukban a férfiakat. Az udvarról meg elcsavaroghat.“ Azonban ez az érvünk is kicsorbult vendéglátóink eltökéltségén, mert szerintük az már csak természetes, hogy az a szegény pára is velünk jön, annak is elege lehet a hidegből. Ezek után már nincs is több ellenvetésünk. A FENYŐFÁKON SOK A TOBOZ A kicsinyke konyhában párás meleg fogad. Bizony jólesik. Gyógyfüvek kesernyés szaga vegyül a tűzhely alatt száradó fahasábok gyantaillatába. A háziasz- szony nagy merőkanálból csurgatja a fekete erdei mézet a kész teába, megkavarja, s már kínálja is, igyunk csak ennél jobbat úgysem ízleltünk még. Párlófű, málnalevél, vadmajoránna. Házigazdánk, aki az imént még a háztetőn légtornászkodott, most a kamrában matat. Kisvártatva egy tányérral jön elő, ami az ünnepi kocsonyából sebtében előhalászott csontokkal van tele. S még meg is toldja a kutya lakomáját néhány aprósüteménnyel. Minket sem hagy ki a vendéglátásból. Sokan vagyunk, de lassan mindegyikünk helyet talál magának, ki széken, ki zsámolyon, ki meg az ágyra telepszik otthonosan. Az akadozva induló beszélgetés egyszeriben sínre fut, amint szóba kerül az idei tél, s azt is megtudjuk, hogy hosszan tartó, rendkívül kemény telet jósolnak az erdők. A fenyőfákon sok a toboz, éspedig azért, hogy legyen mit enniük a mókusoknak. így gondoskodik róluk a természet. Lám megint tanultunk valamit. Aztán a fiúkra terelődik a szó. Szépek, egészségesek, a hat közül kettő már nős, egyikük idenósült a faluba, a másik vönek ment Podbrezovára. így most csak négy van otthon, de majd átjön az ötödik is, ha hazajön a szolgálatból. Már üzentek érte. Ml ÚJSÁG ODAKINT? A férfiak kettesével járnak be melegedni. Váltják egymást a tűzhely melletti sarokban. Forró teásbögrén melengetik elgémberedett kezüket. „Mi újság odakint?“, kérdezzük mindannyiszor, szorongva, mert közben leszállt az este. Jó itt, de még jobb volna indulni már. Az egyik gyereknek láza van. Segítőtársaink is egyre csüggedtebbek. Nagyobb a baj, mint hitték, a motor teljesen szétrázódott, egy s más el is törött benne. Most két új alkatrészre várnak, a segítség, ha igaz, már útban van. De ha nem sikerül alkatrészt szerezni, akkor... Elő a menetrendet. Nemsokára indul egy személyvonat, ami Breznón csatlakozik a gyorshoz. Reggelre otthon lehetnénk. „De ennyi csomaggal? Beteg gyerekkel? képtelenség“, fontolgatják az esélyeinket. „Itt alusznak,“ jelenti ki egyszerűen a háziasszony, s látszik rajta, végig sem gondolta még, hol vet majd ágyat hetünknek. Talán az ösztöne diktálja, hogy ne a részletekkel törődjön, csak azzal, hogy biztonságban tudjon mindannyiunkat. Ö tudja, mi pedig érezzük, hogy ez a tenger sok ember - otthoniak és idegenek egyaránt - mind befér az ö végtelen szeretetének meleg szárnyai alá, akár egy fészekaljnyi fázós kiscsibe. Már csak azon derülünk, hogy a kutya hol fog aludni, mert azt a „szegény párát“ ugye, mégse lehet a szerszámos kamrába zárni éjszakára. Megjön az ötödik fiú is. Ismerősként üdvözöl, mert már mindent tud rólunk, amit tudni lehet. Hozza az örömhírt, itt van az alkatrész is, amire várunk. Percek kérdése az egész. És tényleg. Ide hallani, amint felzúg a motor, valaki el is száguld az autóval, a falu végéig, hogy kipróbálja. Most már a köszönet és a hála van soron. Nagy bajban vagyunk, nagy zavarban. Majdnem megbántottuk őket. Hát hogy is képzeljük mi azt! Az alkatrész árát, azt igen. Azt a sógor adta. De a segítségért? Fizetni?! MIKOLA ANIKÓ „Januárból február lesz, (Februárból március lesz,) Márciusból április lesz, (Áprilisból május lesz), Májusból június lesz, (Júniusból július lesz,) Júliusból augusztus lesz, (Augusztusból szeptember lesz,) Szeptemberből október lesz, (Októberből november lesz,) Novemberből december lesz, (Decemberből január lesz,) Sok emberből nagy szamár lesz. " Forog eszelős nyugalommal, közönyös pontossággal forog a Föld: önmagát ismétlő lemez. Hányszor halljuk életünkben e (különben mátyusföldi) népi mondókát, szerencse dolga. S hogy mit hallunk ki belőle, mindig módosultán, az meg az évek során felgyülemlő tapasztalaté. Hatévesen tanító ritmusba oltott csalimesének véljük: jót nevetünk a beugratós végén. Hatvanon túl, a meszesedő erek és agytekervények korában, a fekete humor torz nevetését halljuk ki belőle. S azon is túl? Megszólal egyszer a mondóka megíratlan sora: a nagy fekete csönd. S majd forog tovább eszelős nyugalommal, közönyös pontossággal továbbra is a Föld, az Anyag, a Tér, az Idő. Számunkra néma, pedig szóló lemez. Ember a földön - két fölvételen. Ahogy azt egy vers és egy tudományos közlemény látja: ,,ÁII az ember mezítláb, áll ez az ember parázson. Lépne, és moccanatlan. (...) ÁH az ember izzó parázson. És hallani már: az ég alján készülnek májára rézszárnyú keselyük, kapu-nagy szárnyuk csörömpöl, s villog a napban. Kelnek az égre a nagy madarak, zörög a szárnyuk, ‘ a tiszta menny mélyét fölzavarják.“ És - most tessék figyelni - ,,Az ember szive alatt meg patak fakad, elindul, vizében méreg, romlás, sötétség, s elönti az ártatlan szerveket. Gyárak, tankhajók szennyében pusztul a gyomor, a lép és á vesék. Uralmon a fekáliák!“ ÚJ SZÚ Valóságtól elszakadt látomás? Szubjektív, túlzó vízió? ,, Szlovákia a csapadékból származó vizekre van utalva. Területén nagy mennyiségű víz folyik keresztül, de jó minőségű ivóvíz-forrásban szegény. Nincs elegendő víztá- 1982 III. 12. rolónk, amelyekből a lakosság és az ipar szükségleteit is ki tudnánk elégíteni. Ezért érthetetlen, hogy 1970 és 1980 között a folyókba vezetett szennyvíz mennyisége 576,6 millió köbméterrel nőt, és a folyók szennyezett, harmadik és negyedik osztályúnak minősített szakaszai 513 km-ret lettek hosszabbak (...) Magyarázatképpen megjegyezzük, hogy szennyezettség szerint a 3. és 4. osztályba sorolt víz már nem alkalmas felhasználásra, a 4. osztályú folyószakaszokat akár szennyvízcsatornáknak is nevezhetnénk.“ (J. Stuka: összefogás a környezetért. Új Szó. Vasárnapi kiadás, 1982/3.) ■Hadd ne elmélkedjünk most arról, hogy a költészet érzékletes-szemléletes formában és érzelmileg, a tudomány pedig szabatos megállapításokban és fogalmilag veszi birtokba a valóságot. Hangsúlyozzuk inkább azt: a módszerbeli különbség ellenére végső soron a valóságot tükrözi mindkét tudatforma. Más-más módon a felelősségünkre apellál mind a kettő. Amíg nem késő. Mert - mint az Ember a földön utolsó sora mondja - ,.Tanulságnak egy élet is elég.“ Robert Rozsgyesztvenszkij, a Stúdió 82 képernyőjén. Azt fejtegeti, keresetlen szavakkal, hogy manapság, a sokféle ok miatt elidegenedéssel fenyegető atomizálódó világban, amikor a munkaterületek nagyfokú szakosított- sága is megosztja a társadalmat, olyannyira, hogy egyén az egyénnel mind nehezebben alakíthat ki közös érdeklődésen alapuló kapcsolatot, a művészetnek kell (ene) magára vállalnia a feladatot, hogy felmutassa a társadalom, az emberiség egységét. Mert - túllépve fajokat, nemzeteket egymásnak uszító, egymásnak szembeállító eszméken - alapjában véve (ontológiai értelemben) egyformák vagyunk. Fehér és fekete, magyar és nem magyar: mind, mind egyazon anyagból vétetett. Közösek minden életút állomásai: a születés, az élet, a halál. S az állomások között rokon képek suhannak el minden ember szeme előtt. A szerelem mosolya. Egy érett asszonyi ölelés. Egy csecsemő göcö- gése. A világra csodálkozás pillanatai: egy virág, ahogy a hó alól emeli fejét. Az ég azúrja. Fény az akácon. Levelek hulló melankóliája. Az anyag szeretete. És alakítása: a munka. Az ösztönös vágy, hogy zavartalanul, külső rontó erők beavatkozása nélkül futhassa be ki-ki a számára kijelölt pályát. S mindezt a líra helyettünk (mind) Illyés Gyula mondja: kik,,szív-némaságra születtünk"), értünk, nálunknál szebben, pontosabban mondja el. Miért van hát, hogy a versolvasók száma nem gyarapodik, sőt csökken? Miért, hogy ma már Rozsgyesztvenszkij sem szaval, mint a hatvanas évek elején, a szovjet líra nagy reneszánszakor, stadionok közönsége előtt? A legfőbb ok (amely mögött persze kiváltó okok hosszú sora áll): kevesen, nagyon kevesen érzik még az új nyelvi formát. Nem (vagy nem eléggé termékenyítőn) jut el hozzájuk tehát a benne és általa kifejezett költői üzenet sem; az a Rozsgyesztvenszkij kifejtette humanisztikus, emberség-léptékű eszme sem, amely nélkül pedig aligha állíthatja helyre egységét, az öskommmunizmus harmóniáját a megosztott világ. Ha az oktatás egyszer, lerázva magáról a reál tudományok fetisizmusát, vállalkozik arra, hogy megtanítja - újra megtanítja - helyesen olvasni a formát (amely kétségkívül ,.modern“, ,.bonyolult“ - de mi más is lehetne a modern, a bonyolult világban!) nem kevesebbet tesz majd, mint hogy a mindannyiunkhoz szóló költői üzeneteket teszi sokak számára hozzáférhetővé. Fölmutatva bennük a nem megosztó, hanem összebékító törvényt: az emberiét, a nembeliség lényegét. Visszavezet a vershez, amely - ha értik - az emberiségnek valóban közös anyanyelve. ZALABAI ZSIGMOND
