Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-02-19 / 7. szám

J elen sorok írójának volt része abban a szerencsében és megtiszteltetésben, hogy találkozhatott és beszélhetett Jurij Ogurcowal, aki 1918. február 23-án részese volt a forradalom Vörös Hadserege által Pszkov és Narva alatt kivívott első győzelemnek. A találkozásunk évében, 1968- ban nyolcvanhárom esztendős veterán ma már nincs az élők sorában, de szavai ma is élénken élnek emlékeze­temben. Ogurcov elmondta, hogy a vörösgárdisták úgy indultak rohamra, hogy némelyiküknek még puska sem jutott. Jó néhányan, így ő maga is szuronnyal a kézben rohamozta meg a jól felszerelt és felfegyverzett német hadsereg csapategysógeit. Puska csak akkor került a kezébe, amikor egyik elvtársa elesett, s a halott kezéből kiragadott fegyverrel folytatta a küzdelmet, amely a vörös­gárdisták teljes diadalával végződött. Míg hatvannégy esztendővel ezelőtt a fiatal szovjetha­talom számos katonafiának csupán egy szurony jutott, ma a szovjet hadsereg minden olyan korszerű eszközzel és fegyverzettel rendelkezik, amely a béke és a szocializmus oltalmazásában reá háruló nagy és felelősségteljes fela­datainak megoldásához szükséges. A szovjet emberek nagyon jól tudják, hogy a kommunis­ta társadalom felépítése érdekében kitűzött céljaik megva­lósításának elengedhetetlen feltétele a tartós béke. Éppen ezért a szojvet állam, amely létrejöttének első pillanatától kezdve lankadatlanul harcol a békéért, a nemzetközi feszültség napjainkban bekövetkezett aggasztó éleződé­sének légkörében is ezt cselekszi. A szovjet párt- és állami vezetők megnyilatkozásaiból, diplomáciai lépéseiből újra kiviláglik, hogy féltik az enyhülés éveiben kivívott eredmé­nyeket. Ez az aggodalom napjainkban különösképpen érthető és indokolt, hiszen az enyhülés vívmányait komoly veszélyek fenyegetik. Főleg azért, mert a vezető tőkés nagyhatalmak, mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Álla­mok agresszív kormányzati körei a kialakult katonai erő- egyensúly megbontására törekszenek és a fegyverkezési hajsza további növelésére irányuló lépéseikkel a világbé­két veszélyeztetik. Az amerikai középhatótávolságú raké­ták és a neutronfegyverek nyugat-európai telepítésének tervei, valamint az európai korlátozott nukleáris háború őrült elgondolásai, továbbá a lengyel eseményekkel kap­csolatos arcátlan amerikai beavatkozási kísérletek, fenye­getőzések tovább mérgezték a nemzetközi légkört, fenye­getik az emberiség legfőbb kincsét, a békét. Az emberiség történelme során számtalanszor bebizo­nyosodott, hogy a népek alkotó erejét csakis békés viszonyok között lehet kibontakoztatni, a munkával megte­remtett értékeket csakis így lehet az ember érdekében gyümölcsöztetni. Nem véletlenül hangoztatjuk, hogy az emberiség legfőbb kincse a béke. Csakhogy azt is nagyon jól tudjuk, hogy a békét nem elég csupán óhajtani. Lenin a béke és a szocializmus híveit mindig is óvta az illúzióktól, s már a szovjethatalom létrejöttének napjaiban fegyverbe szólított: .....az uralkodó osztálynak, a proletariátusnak, ha val óban uralkodni akar és uralkodni fog, ezt katonai szervezetével is be kell bizonyítania.“ Hozzátette, hogy minden forradalom csakis akkor maradhat fenn, ha képes megvédeni önmagát. Ismeretes, hogy a szocialista társadalom ádáz ellensé­gei nemegyszer megkísérelték már, hogy fegyveres erővel tiporják el, semmisítsék meg ezt a társadalmat’ Ez volt a célja a fiatal szovjet állam ellen tizennégy imperialista hatalom által indított katonai intervenciónak és ugyancsak ez volt a szándéka a félelmetes erejű német fasiszta hadigépezet irányítóinak. Terveik, szándékaik kudarcba fulladtak. Mégpedig azért, mert e terveket, szándékokat meghiúsította az igaz ügyért lelkesedő, helytállni, küzdeni, áldozni képes szovjet katona, az új típusú, reguláris szovjet hadsereg. Lenin arra is figyelmeztetett, hogy a haza védelmének megszervezésében mindig lépést kell tartani a lehetséges agresszorok fegyverkezésével. „Oktalanság, sőt bún az olyan hadsereg magatartása - mondotta -, amelyik nem készült fel arra, hogy bánni tudjon mindazokkal a fegyverfajtákkal, harci eszközökkel és harci módszerekkel, amelyekkel az ellenség rendelke­zik, vagy rendelkezhet.“ A szovjet hadsereg születése óta eltelt hatvannégy esztendő során az élet újra és újra igazolta a lenini tanítás SZURONY ÉS RAKÉTA A szovjet hadsereg és haditengerészeti flotta napja mélységes igazságát. Ez a magyarázata, hogy az SZKP és a szovjet kormány, a szovjet nép napjainkban is nagy figyelemmel gondoskodik a fegyveres erők védelmi képes­ségének kellő színvonaláról. A szilárd védelmi képesség és a forradalmi éberség napjainkban különösképpen tör­vényszerű és elengedhetetlen. Hiszen, a NATO és az Egyesült Államok szélsőséges vezető köreinek mesterke­dései szüntelenül veszélyt jelentenek a nemzetközi béke és biztonság ügyére. A béke és a szocializmus híveit világszerte jogos aggodalommal tölti el, hogy a NATO és az Egyesült Államok vezetésében a legutóbbi évek folyamán fokozatos jobbratolódás következett be, amelyet a fegy­verkezési hajsza erőltetése, az agresszív, fenyegetőző lépések egész sora kísért. Most, amikor megemlékezünk a szovjet hadsereg és haditengerészeti flotta születésének 64. évfordulójáról, nem kerülheti el figyelmünket, hogy a vezető tőkés orszá­gok kormányai hatalmas erőket és összegeket összponto­sítanak agresszív katonai készülődéseikre. Több mint 25 • Fiatal katonáink ápolják a szovjet és a csehszlovák hadsereg harcokban meg edzett barátságát millió katonájuk áll készenlétben, ennél többszöröse azok­nak a száma, akik a haditermelés szolgálatában állnak. A tőkés nagyhatalmak naponta több mint egymilliárd dollárt költenek katonai célokra ugyanakkor, amikor föl­dünkön körülbelül egymilliárd ember éhezik és nélkülözik. Az Egyesült Államok külpolitikája és katonapolitikája különösképpen a Reagan-adminisztráció hatalomra kerü­lése óta vált a korábbinál is agresszívabbá és fenyege­tőbbé. Az USA katonai költségvetésének volumene soha nem tapasztalt csillagászati összegre növekedett: jelenleg már több mint 226 milliárd dollár egyetlen év alatt. A legkö­zelebbi öt évben pedig, 1986-ig az Egyesült Államok katonai kiadásai csupán a hadügyminisztérium közvetlen kiadásait tekintve elérik az 1,5 billió, vagyis évenként átlagosan a 300 milliárd dollárt. A rekordösszegű hadikiadásokkal egyidőben az Egye­sült Államokban a meglévő tudományos potenciál túl­nyomó hányadát, mintegy 70 százalékát katonai célzatú kutatásokra összpontosítják. Az USA tudományos kutató- intézményeiben dolgozó káderek mintegy 80 százaléka katonai jellegű feladatok megoldásán tevékenykedik. Az említettek mellett az Egyesült Államok és a NATO vezető körei újra és újra a Szovjetuniót vádolják az erőegyensúly megbontására irányuló állítólagos törekvé­seiért. Márpedig a tények egészen mást bizonyítanak. Emlékezzünk csak: az Egyesült Államok 1945-ben beve­tette az első atombombákat és atommonopóliumát megkí­sérelte az úgynevezett „dropshot“ (megölni egy csapás­sal) tervekké kovácsolni a Szovjetunió ellen. A Szovjetunió nem tehetett egyebet: kifejlesztette és 1949-ben kipróbálta saját atomfegyverét, megszüntetve az amerikai atommo­nopóliumot. Az Egyesült Államok agresszív körei tovább folytatták a stratégiai fölény megszerzésére irányuló próbálkozásai­kat. Törekvéseikre mindannyiszor megfelelő választ kap­tak. Miután 1952-ben az Egyesült Államokban felrobban­tották az első hidrogénbombát, 1953-ban a Szovjetunió is kifejlesztette ezt a fegyvert. Amikor létrehozták az amerikai katonai támaszpontok sokaságát a Szovjetunió határai közelében, a szovjet fél kifejlesztette az interkontinentális rakétákat. A világtengereken 1960-ban jelentek meg az első amerikai atommeghajtású tengeralattjárók, balliszti­kus rakétákkal felfegyverezve. Négy év múlva a szovjet haditengerészetnél is rendszerbe állítottak ilyen fegyver- rendszereket. Az Egyesült Államok 1970-ben kezdte meg rakétáinak ellátását fürtös robbanófejekkel, öt évvel később a szojvet fél is kénytelen volt ugyanezt megtenni. És mire törekszik jelenleg a washingtoni kormányzat? Igyekszik kifejleszteni és tömegesen előállítani a neutron- és lézerfegyvereket, valamint a szárnyasrakétákat, hogy megbontsa az elmúlt évek során kialakult katonai egyen­súlyt. Tervei közé tartozik 600 új amerikai nukleáris töltetű rakétafegyver elhelyezése a nyugat-európai országok területén. Ezáltal mintegy másfélszeres előnyhöz jutna a NATO agresszív szövetségi rendszere a középhatótá­volságú nukleáris fegyverek mennyiségét tekintve. Nyil­vánvaló, hogy a szovjet fél ezt sem nézheti ölbe tett kézzel. Ugyanakkor a Szovjetunió ellenzi a kölcsönös elretten­tésen alapuló békét. „Olyan béke hívei vagyunk inkább - jelentette ki egyik beszédében Leonyid Brezsnyev -, amelynek folyamán a fegyverzetek szintje egyre alacso­nyabbra süllyed, az együttműködés pedig minden terüle­ten mindinkább növekszik és javul.“ A hatvannégy évvel ezelőtt egy szál szuronnyal roha­mozó Jurij Ogurcov mai utódainak, a Jurijok és Ivánok millióinak elszántságát és áldozatkészségét illetően senki­nek sem lehetnek kétségei. Tudjuk, hogy Iván és Jurij a tartós béke híve és oltalmazója. Azt is nagyon jól tudjuk, hogy ha rákényszerítik, akkor a kardcsörtetö imperializmus bármely kihívására gyors és hatékony választ képes adni Annál is inkább, mert a párt és a kormány sokoldalú gondoskodásának eredményeként a szovjet fegyveres erők minden szükséges eszközzel és feltétellel rendelkez­nek, s az Ivánok és Jurijok millióinak eltökélt szándéka, hogy minden helyzetben becsülettel eleget tesznek haza­fias és internacionalista kötelességüknek. BERTALAN ISTVÁN Segítsen, nővérke! Mig az ember a Kelet-szlovákiai Vasmű Sacai, csupa üveg, ragyo­góan tiszta kórházának folyosóján várakozik, sok minden eszébe jut. A kórháztól való félelem, betegek sóhaja, gyógyultak hálája s azok­nak az önfeláldozó munkája, akik mindent elkövetnek, hogy minél többek arcán jelenjen meg az egészségesek boldog mosolya. Azokra a tizennégy - tizenöt éves fiatalokra gondolok, akik majd a si­keres felvételi vizsgák után szep­temberben átlépik az egészség- ügyi szakközépiskolák küszöbét egy önmegtagadást, áldozathoza­talt, teljes embert követelő hivatást választva. Vajon érzik-e már most, hogy milyen erőfeszítést, tudást, szeretetet követel majd tőlük jö­vendőbeli munkájuk? Lesz-e ere-, jük, emberségük helyt állni a leg­nehezebb órákban, ha elhangzik a kérés: Nővérke segítsen! Ezek a kérdések foglalkoztat­nak az 1. számú sebészet főnóvé- rének szobájában is, amikor Spiel- mann Emónével, osztályos nővér­rel beszélgetek életéről, munkájá­ról, hivatásáról.- Még az alapiskolában válasz­tottam ezt a hivatást - mondja Ilona nővér. - Azt is tudtam, hogy nem könnyű bejutni az egészség- ügyi iskolába, de a felvételi sike­rült s 1966-ban érettségiztem Rozsnyón a Magyar Tanítási Nyelvű Egészségügyi Szakközép- iskolában. Azóta itt dolgozom. Ha jól emlékszem 1970-ben köl­töztünk ebbe a modern, tizenegy emeletes kórházba. 72-től vagyok osztályos nővér.- Mit jelent ez a funkció és mi a feladata?- Sebészetünket három emele­ten helyezték el. Minden emelet egy osztály, melynek van vezető orvosa és főnővére, őt nevezik osztályos nővérnek. Hogy mi a fel­adatom? Egyszerre talán nem is tudom felsorolni. Felelős vagyok a tisztaságért, a mosásért, a koszt­ért, az előírt diéta megtartásáért. Irányítom és ellenőrzőm a hozzám beosztott nővérek munkáját. Ellenőrzőm a gyógyszerek adago­lását. Megszervezem a laboratóriu­mi vizsgálatokat, vért veszek. Ki­vizsgálásokra irányítom a betege­ket, összegyűjtöm az adatokat. Előkészítem a reggeli vizitet, az éjszakai szolgálatot és időmhöz mérten foglalkozom a betegekkel. Jelenleg ötvennégy betegünk van, mert az egyik emeletet festik. Ere­detileg hamninchárom ágyas az osztályunk. Minden betegünket név szerint ismerem, ismerem hozzátartozóikat, családi körülmé­nyeiket. A betegek szeretnek ön­magukról beszélni és jól esik ne­kik, ha szeretettel meghallgatják őket. Megpróbálunk a lehetősé­gekhez mérten családias légkört kialakítani. A nyugodt környezet legalább annyira fontos a gyógyu­lás szempontjából, mint a leghatá­sosabb gyógyszer.- Mi a legnehezebb a nővér életében, munkájában?- Minden napunk nehéz. Bete­gekkel van dolgunk és sokszor nagyon súlyos esetekkel. Mégis azt hiszem a legnehezebb az első éjjeli szolgálat, s amikor az ember tizennyolc, húsz éves korában szemtől szembe kerül a halállal. Nappal többen vagyunk, segítünk egymásnak, a napfény is segít. Éjjel nagyon nehéz. A könnyek hamar kibuggyannak. Tizenhat év után sem lehet megszokni. Volt egy nagyon megrázó esetem. Ha rágondolok, ma is összeszorul a szívem. Kezdő nővér voltam és éjszakai szolgálatot teljesítettem. Telefonáltak, hogy azonnal men­jek a földszinti rendelőbe, balese­test hoztak. Az asztalon egy tizen­kilenc éves fiú feküdt, a munkahe­lyén vonat alá került, mindkét lábát elvesztette. Sikerült megmenteni. Ma is gyakran meglátogat minket. Autót vezet, megnősült, két szép gyermekük van. Azt hiszem min­den egészségügyi dolgozó életé­ben az ilyen találkozások a leg­szebb pillanatok. Beszélgetésünk gyakran meg­szakad. Orvosok, nővérek, bete­gek keresik. Tanácsot, utasítást, gyógyszert ad, infúziót készít elő.- így megy ez minden nap - mondja mosolyogva. - Mi nem nézhetjük az óránkat. Nálunk a feladat szabja meg a munkaidőt s aki ezt nem tudja tudomásul venni, annak nem nagyon ajánlom ezt a hivatást. Munkája teljes embert követel és teljes embert igényel a család is. Férje, két gyermeke várja ott­hon, nem szabad rosszkedvűnek, fáradtnak lennie. Nem is az. Lé­nyéből sugárzik a munkaszeretet, segíteni, tenni akarás. Büszke rá, hogy az elmúlt tizenhat év alatt a szabadságokon kívül egy napig sem volt távol. Még akkor sem maradt otthon, ha valamelyik gye­reke megbetegedett. Ó maga be­tegállományban sose volt, pedig sokszor csak az tartotta talpon, hogy a körülötte lévők bete­gebbek.- Rám itt szükség van, s amíg bírom, addig mindig kéznél leszek - mondja, s adagolja tovább a gyógyszereket. FECSÓ PÁL Ilonka nővér - munkában ÚJ SZÚ 8 1982. II. 19.

Next

/
Thumbnails
Contents