Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-02-12 / 6. szám

(Folytatás a 3. oldalról)

milliós tömegek tettek magukévá, és e változás hatalmas erejévé váltak. Korunk számos forradalmára közül, akik elismerték a marxizmus-leninizmus e hatalmas alkotó erejét, erről világosan és meggyőzően írtak, és forradalmi tevékenységében ebből indult ki Antonio Gramsci is, az Olasz Kommunista Párt megalapítója.

Végül arról sem szabad megfeledkezni, hogy az ideológia az ilyen vagy olyan társadalmi gyakorlat osztályjel legének koncentrált kifejezése, vagyis a kommunisták ideológiai álláspontjának mindennemű meggyengítése azt jelenti, hogy feladják osztályérdekeiket.

Nyíltan le kell szögezni még egy dolgot. Ha figyelembe vesszük, hogy az olasz elvtársak kitartóan azt állítják, hogy a Szovjetunió állítólag más országokra rá akarja kényszeríteni a szocializmus „egységes modelljét“, akkor különösen furcsa, hogy igényt tartanak a mentorok szerepére, meg akarják mutatni azoknak a pártoknak, amelyek már felépítették a szocializmust, hogy hogyan, milyen minták szerint kell eljárniuk; igényt tartanak idegen tapasztalatok legfelsőbb bírálnak szerepére, a visszavonhatatlan értékelésekre, amelyek ellentétben állnak a bírált pártok értékelésével: „jogot“ formálnak arra, hogy sértő címkéket osztogassanak, és másokra kényszerítsék a szocializmus saját koncepcióját - ha úgy tetszik, „modelljét“. >

Milyen jogon? Az OKP vezetőinek majdnem hogy messiási ambíciói alapjában véve az „eurocentrizmus“ régi szociáldemokrata gondolatára redukálódnak, amelyet ráadásul Nyugat-Európára szűkítettek le. Nyilatkozataikban igaz, nemegyszer találunk említést arról, hogy a szocializmus „nyitott folyamat“, „történelmi mozgalom, amely világméretben fejlődik“ stb., de a jelenlegi forradalmi folyamat különös sokrétűsége, valódi világmérete és mélysége, alkotó elemeinek megbonthatatlan összetartozása azonban a legjobb esetben is háttérbe szorul, segédanyaggá válik ama fő küldetés megvalósítása során, amelyet az OKP vezető képviselői a nyugat-európai „új szocializmusban“ látnak.

Végül hozzá kell fűzni, hogy a forradalmi folyamat ilyen korlátozott „világmére- túségében“ sem találnak helyet azoknak az országoknak, amelyek már felépítették a szocializmust; vagyis a Szovjetunió és a szocialista közösség egésze számára e megállapítás szerint nem marad más hátra, mint hogy alkalmazkodjanak ahhoz a „megújhodáshoz“, amely majd egyszer Nyugat-Európából indul ki.

Érthető, hogy az SZKP, amely nem akar utasításokat adni más pártoknak, határozottan visszautasította és visszautasítja mindezeket a támadásokat, bárhonnan is induljanak ki.

Az OKP vezető képviselői - megfogalmazásukat használva - „a békéért és a szocializmusért vívott harc új szakaszát“ akarják megkezdeni. Jelenlegi koncepciójuk mellett azonban fennáll annak komoly veszélye, hogy e jelszó leple alatt a frontot épp azok ellen a létező erők ellen fordítják, amelyek valóban a békéért és a szocializmusért harcolnak, ahelyett, hogy azok ellen harcolnának, akik egyaránt veszélyeztetik a békét a társadalmi haladást. Ez nagyon síkos út.

Az OKP legutóbbi dokumentumainak kétességét és károsságát fokozza az a tény, hogy a párt vezetői ezeket éppen akkor tették közzé, amikor tetőzik az Egyesült Államok vezette agresszív imperialista körök által a létező szocializmus ellen kibontakoztatott dühödt politikai, gazdasági és ideológiai kampány.

E kampány céljai a napnál világosabbak.

Először is arról van szó, hogy megakadályozzák az enyhülést, felélesszék a hidegháborút, és ebben a helyzetben „a Lengyelország szabadságáért vívott harc“ ködfüggönye mögül leállítsák a társadalmi változások folyamatát, fékezzék a nemzeti felszabadító mozgalmat és a népeknek a függetlenség eléréséért és a társadalmi haladásért kifejtett erőfeszítéseit, felújítsák és megerősítsék az imperializmus egykori büntetlen uralkodását az egész világon - Afrikában, Ázsiában és Latin-Ameri kában. Másodszor megpróbálják diszkredítálni és gyengíteni

a szocializmus világát és a kormányzó kommunista pártot, mindenekelőtt az SZKP politikáját és a kommunizmus ideológiáját és gyakorlatát tarthatatlannak akarják feltüntetni. Ebbe az irányba tartanak az imperialisták dühödt erőfeszítései, melyek célja a lengyelországi helyzet stabilizálódásának, a válsághelyzet megoldására tett lépéseknek a megakadályozása és abban az esetben, ha ez sikerül, a válság felújítása.

Nem szabad elfeledkeznünk arról a tényről, hogy ez az egész kampány annál élesebb és dühödtebb, minél szilárdabban teszi magát túl a népi Lengyel- ország a válságjelenségeken. A szükség- állapot bevezetése után - ami a Lengyel Népköztársaság államhatalmának szuverén aktusa volt - az országban normalizálódik a helyzet. Ez vonatkozik a gazdaságra is, amely másfél év után először került rendes munkaritmusba. Vonatkozik ez a társadalompolitikai légkörre is, amely tevékennyé válik, és megszabadul az állandó konfrontációktól. A normalizálódás vonatkozik a Lengyel Egyesült Munkáspártra is, melynek tevékenysége jelentős mértékben aktivizálódott, s amely elvhú politikájával mind szélesebb körű támogatásra lel.

Az osztályellenséget felháborítja az a tény, hogy a szocialista állam Lengyel- országban következetesen és határozottan hozzálátott feladata teljesítéséhez a lengyel dolgozók szocialista vívmányai védelmében a szocializmus belső és külső ellenségei felforgató és ellenforradalmi tevékenységével szemben.

Ezeket a tényeket azonban az Olasz Kommunista Párt vezetése nyilván nem veszi tudomásul. Az OKP említett dokumentumaiból világosan kitűnik, hogy az OKP vezetősége nemcsak hogy elítéli a lengyel kormány intézkedéseit, mindenekelőtt a szükségállapot bevezetését, de gyakorlatilag szolidáris az ellenzéki és szocialistaellenes erők irányvonalával, s ezeket Lengyelországban „a szocializmus demokratikus megújhodása“ vezető erőinek minősíti.

Mi természetesen nem formálunk magunknak jogot arra - ahogy ezt az olasz elvtársak teszik -, hogy tanítsuk a LEMP- et, milyen következtetéseket kell levonnia történelméből, és mit kell tennie a jelenlegi válság áthidalására. Ez a lengyel nép és a lengyel kommunisták belügye, és senki másra sem tartozik.

Körülbelül 1981 decemberének közepén a lengyel kommunisták és a lengyel vezetés arra a következtetésre jutott, hogy nincs más kiút, mint a szükségállapot kihirdetése, hogy sikerüljön leküzdeni a bűnös ellenforradalmi anarchiát és megakadályozni a gazdasági összeomlást és a valódi éhség veszélyét.

A szocialistaellenes erők a végsőkig fokozták a káoszt az országban, és így akarták a „Szolidaritást“ olyan eszközzé változtatni, melynek segítségével felszámolták volna a lengyel népi állam politikai és gazdasági struktúráját.

Az OKP vezetőségétől teljesen idegen a lengyelországi események osztályjelle- gü megítélése. Figyelmen kívül hagyta a helyzetnek azt az elemzését és értékelését, amelyet a lengyel vezetés 1981. december 13-án, valamint a következő időszakban fogalmazott meg. Az OKP vezetői nem akarnak hinni a LEMP és a lengyel állam törvényesen megválasztott vezető képviselőjének, és gyakorlatilag csatlakoznak a tengerer. túli „héják“ hazug állításaihoz.

Ma már mindenki számára világos (sőt már a burzsoá sajtóban is gyakoriak az ilyen értelemben megfogalmazott kommentárok), hogy a Nyugat és mindenekelőtt az Egyesült Államok már régóta aktívan beavatkozik Lengyelország belügye- ibe. Közismert tény, hogy a szocialistaellenes erők Lengyelországban nyugati forrásokból jutottak anyagi támogatáshoz, nem beszélve a „csendes“ (sőt nem is annyira csendes) ellenforradalom koncepciójának kidolgozásáról és a megvalósítására vonatkozó konkrét tanácsokról.

Több kapitalista ország és mindenekelőtt az USA kormánykörei cinikusan politikai nyomás gyakorlására használták fel a Lengyel Népköztársasággal létesített gazdasági kapcsolataikat. A Reagan- kormány és azok, akik más NATO-orszá- gokban támogatják e kormány politikáját, Lengyelország szuverén kormányához

gyakorlatilag ultimátumot intéztek: vagy átadja a hatalmat a szocialistaellenes erőknek, vagy gazdaságilag tönkreteszik.

Kétségtelen, hogy a lengyel ellenforradalom az imperialista reakció érdekében cselekedett, mint annak közvetlen védence. Célja a lengyel szocialista állam likvidálása volt. Az imperialista reakció ezzel összefüggésben olyan reményekkel áltatta magát, hogy alááshatja az egész szocialista közösséget, megváltoztathatja az erőviszonyokat Európában és az egész világon. Nyilvánvaló, milyen veszélyesek voltak ezek a tervek Lengyel- ország szuverenitása, a világszocializmus és a béke számára.

Az imperializmus propagandamasinériája megtett minden lehetőt és lehetetlent, csak hogy létrehozza a szükséges pszichológiai légkört, és félrevezesse országai közvéleményét. A lengyel ellen- forradalomról igyekezett olyan képet festeni, hogy az a demokrácia, az igazság és a polgári szabadságjogok eszméit védelmező erő. És akadtak olyanok, akik hagyták magukat becsapni, az OKP vezetőségét is beleértve.

Az Olétsz Kommunista Párt vezetőségének nyilatkozatai és az OKP KB ülésszakának dokumentumai egyaránt figyelmen kívül hagyják a lengyel valóság reális lényegét. Áz OKP vezető képviselői ellenzik a helyzet normalizálása céljából foganatosított jelenlegi intézkedéseket és elítélik a lengyel államtanács döntését, amely megakadályozta az ellenforradalmi megmozdulásokat. Teljesen megfeledkeznek a Lengyel Népköztársaság belügyeibe való imperialista beavatkozásról.

Sőt mi több, az OKP dokumentumai nagyon veszélyes kijelentéseket tartalmaznak, amelyek határosak a legalapvetőbb kommunista elvek elutasításával és azt állítják, hogy a kormány által foganatosított intézkedéseket azzal sem lehet igazolni, hogy azokat az ország szocialista rendszerének megvédése tette elkerülhetetlenné. Történik mindez a „demokrácia“ védelmének zászlaja alatt, csakhogy a demokrácia követelése minden valószínűség szerint csak az a lepel, amely mögött megbújik a szocialista vívmányok védelmezéséről való gyakorlati lemondás. Mindez azokra a tanácsokra emlékeztet, amelyeket Kautsky és társai adtak a szovjet kommunistáknak 1917-1918-ban!

A lengyel kommunistákat és hazafiakat sértő formában az OKP vezetői megfellebbezhetetlenül bírálják a „demokrácia megsértését“ Lengyelországban, habár valójában a „Szolidaritás“ szélsőséges vezetősége másfél éven át ezerszer is megsértette a demokráciát. Épp az ellenforradalmi erők és a „Szolidaritás“ vezérei kényszerítették ki a szükségállapot bevezetését antidemokratikus akcióikkal. Az OKP vezetősége minden bizonnyal ismeri ezeket a tényeket. Ennek ellenére a lengyel válság okairól készített terjedelmes elemzéseiben nincs erre figyelemmel és kijelenti, hogy a válság nem a reakciós és a szocialistaellenes erők manővereinek eredménye. Ellenkezőleg, az OKP vezetése támogatja a párt- és államellenes lengyel ellenzék irányvonalát, sőt „követeli“, hogy nyújtsanak neki teljes akciószabadságot. A plénu- mon csak mellesleg hangzott el megjegyzés a „Szolidaritás“ egyes „felesleges szélsőségességeiről“. Áz ellenforradalom szisztematikus felforgató tevékenységét csak jelentéktelen túlkapásoknak és „irreális“ követeléseknek minősíti. De ebben az esetben is, ellentétben minden logikával, a szocialistaellenes erők akcióiért a felelősséget - a kormányra és a LEMP-re hárítják!

És ez még nem minden. A NATO- tömb vezetőségéhez hasonlóan az OKP vezetősége is a lengyel válság fő „okozójának“ - a Szovjetuniót és a Varsói Szerződés tagállamait tartja.

Meghökkentő, hogy az OKP vezetői, amikor a szovjet-lengyel kapcsolatokat feketítik, gyakorlatilag szó szerint ismétlik Reagan, Weinberger, Haig, Brzezinski és más imperialista politikusok rágalmait.

Ha már a Lengyelország belügyeibe való beavatkozásról beszélünk, akkor erre közvetlen példákat találhatunk az OKP KB plénumának anyagaiban. Csakis Lengyelország belügyeibe való durva beavatkozásnak nevezhetjük az olyan „követeléseket“, mint az államhatalmi szervekkel való szembeszállásért internált vagy letartóztatott személyek szabadon bocsátása, vagy a nyomásgyakorlás egy szuverén szocialista államra, hogy tegyen engedményeket az ellenforradalmi erőknek. Az OKP vezető képviselői a plé- numon gyakorlatilag beismerték, hogy az OKP beavatkozást hajt végre, sőt dicsekedtek azzal, hogy az OKP vezetőségének állásfoglalása Lengyelországgal szemben „keményebb és hajthatatlanabb, mint egyes nem baloldali pártok és kormányok álláspontja“. Vagyis egyszerűen a Lengyelországra való nyomás

gyakorlására túltettek még a burzsoázia bizonyos részén is, és még dicsekednek is ezzel!

Figyelembe kell venni még egy körülményt. Az OKP vezetőit nyilván a legkisebb mértékben sem nyugtalanítja, hogy a lengyel szocialistaellenes erőket gyakorlatilag újabb akciókra buzdítják az ország társadalmi rendszere és külpolitikája ellen, s ezzel valójában elősegítik az események olyan irányú fejlődését, hogy az Európa közepén tragikus konfliktusba torkollhatna, súlyos következményekkel a világbéke számára.

Mindebből vonják le a következeteté- seket maguk az olasz kommunisták. Az világos, hogy ebben a kérdésben az OKP vezetőségének álláspontja ellentétben áll mind a szocializmus, mind a béke megszilárdításának érdekeivel.

Az OKP vezetőségének dokumentumát úgy tették közzé, hogy előzőleg nem folytattak semmilyen véleménycserét az SZKP-val vagy a LEMP-pel. Pedig köztük és az Olasz Kommunista Párt között sokéves normális elvtársi kapcsolatok voltak, számos találkozóra került sor, melyeken az olasz elvtársaknak teljes mértékben lehetőségük volt arra, hogy választ kapjanak mindenre, ami érdekli őket, megismerkedhessenek a szocialista orzságok belső életével és külpolitikájukkal, nyíltan kifejthették véleményüket, komolyan és elfogulatlanul megvitathatták a felmerülő problémákat anélkül, hogy ez az imperializmust szolgálta volna. Vagyis - mondjuk ki egyenesen - az OKP vezetői nem szép elfordulásának okait nem kell az objektív valóságban, sem a környező világban keresni, hanem valahol saját környezetükben, céljaikban és ambícióikban. Hogy is van ez valójában, azt természetesen maguk az olasz kommunisták tudják a legjobban.

Az osztályellenség természetesen azonnal nagyra értékelte az „OKP politikájának minőségi eltolódását“ (így fejezte ki magát a burzsoá olasz Keresztény- demokrata Párt politikai titkára az II Po- polo napilapban). Washington hivatalos képviselői, akiket nyugtalanít Nyugat-Eu- rópa elutasító magatartása a Reagan- kormány lépéseivel szemben, az OKP vezetőségének állásfoglalását „fénysugárnak“ nevezték.

Az Olasz Kommunista Párt vezető képviselői azáltal, hogy fellépnek a Szovjetunió és a többi szocialista ország, valamint a kommunista és munkáspártok túlnyomó többsége ellen, melyekkel szemben az OKP nem érzi magát kötve semmilyen „ideológiai, politikai és szervezeti kötelékekkel“, arra kárhoztatják magukat, hogy a szocializmus, a béke és a szabadság hatalmas erői megvonják tőlük támogatásukat.

A szovjet kommunisták ismerik az Olasz Kommunista Pártnak a fasizmus ellen, a munkásosztály és hazájuk dolgozói érdekeiért, a forradalom közös ügyéért folytatott harcban szerzett érdemeit.

Azt kell feltételeznünk, hogy az olasz kommunisták is tudnak arról a szerepről, amelyet az SZKP, a szovjet állam és a szovjet nép játszott Európában s így az olaszországi fasiszta uralom megdöntésében is, hogy tudnak az SZKP-nak arról a tartós szolidaritásáról és támogatásáról, amelyet az olasz dolgozóknak és kommunista pártjuknak nyújtott felszabadító harcukhoz. Sok éven át a kommunisták Olaszországban at. igazságot terjesztették a Szovjetunióról. Úgy véljük, hogy a jelenlegi nemzetközi helyezetben ennek nagy jelentősége van az olasz nép és harca számára is a kapitalista kizsákmányolás, a háborús veszély ellen saját létérdekeiért. Ezért az az álláspont, amelyet az OKP KB ülésén juttattak kifejezésre, idegen és káros nemcsak a béke és a szocializmus ügye számára, de az olasz dolgozó nép érdekei számára is.

A jelenlegi nemzetközi helyzetben fontosabb, mint bármikor a múltban, hogy egyesüljön a békéért, a háború és az imperializmus ellen harcoló valamennyi erő, és egyesüljenek főleg a béke és a szocializmus nagy ügyének legáldozatkészebb harcosai - a kommunista és munkáspártok, a felszabadító mozgalmak. A kommunisták ezen internacionalista kötelességére ismét sürgetően felhívták a figyelmet a lengyelországi események.

Nincs és nem férhet kétség ahhoz, hogy a szocialista közösség népei, amelyek sikeresen oldják meg saját problémáikat, és határozottan visszaverik az imperializmus támadásait a nemzetközi színtéren, továbbra is rendületlenül haladnak majd az Októberi Forradalom útján. Senkinek sem sikerül letéríteni őket erről a fő irányvonalról.

Kétségtelen, hogy a Szovjetunió és a szocialista közösség megszilárdításával, valamint a világszocializmus további előrehaladásával még inkább megerősödik mindazon erők helyzete, amelyek a béke, a demokrácia és a társadalmi haladás zászlaja alá álltak.

1982. II. 12.