Új Szó, 1982. december (35. évfolyam, 285-310. szám)
1982-12-08 / 291. szám, szerda
A Szovjetunió felszólítja az Egyesült Államokat a lázas fegyverkezés korlátozására DMITRIJ USZTYINOV MARSALL INTERJÚJA A TASZSZ TUDÓSÍTÓJÁNAK új sző 3 (ČSTK) - Dmitrij Usztyinov marsall, a Szovjetunió honvédelmi minisztere válaszolt a TASZSZ tudósítójának kérdéseire. • Ronald Reagan amerikai elnök kijelentette, hogy a Szovjetunió katonai fölényben van az USA-val szemben. Mit tud erről mondani miniszter elvtárs?- Reagan elnök valóban ezt állítja. Ez év november 22-én mondott beszédében kijelentette: „A Szovjetunió napjainkban gyakorlatilag minden fegyverfajtában nyilvánvaló fölényben van...“ Ez az állítás nem felel meg a valóságnak; az a célja, hogy félrevezesse a közvéleményt, és igazolja a példátlan méretű fegyverkezést s az USA agresszív doktrínáit. Sajnálatos, hogy egy olyan nagyhatalom vezetője, akitől tisztségéből adódóan realizmust és felelősségtudatot lehetne elvárni, ilyen módon próbálja bizonyítani annak létezéséti ami nem létezik. A stratégiai fegyverzet tekintetében fennálló szovjet-amerikai erőegyensúlyt gondosan felülvizsgálták a SALT- II szerződés előkészítéséről folytatott, hét évig tartó tárgyalások során is. A szerződést 1979-ben a két állam legfelsőbb képviselője látta el kézjegyével. Lehetséges-e két-három év alatt - ahogy azt az amerikai elnök állítja - jelentős fölényre szert tenni a stratégiai fegyverek terén, amelyeknek fejlesztése és gyártása éveket vesz igénybe? Washingtonban is jól tudják, hogy nem. Az előző kormány képviselői, James Carter, Harold Brown és Cyrus Vance miért ismerték volna el 1979-1980-ban, hogy a stratégiai fegyverzet terén hozzávetőleges egyensúly áll fenn? Reagan elnök és Caspar Weinberger hadügyminiszter miért kezdték 1981-től hangoztatni, hogy nincs egyensúlyhelyzet? Természetesen nem azért, mintha megváltozott volna a világban az objektív helyzet, vagy a Szovjetunió gyors ütemü fegyverkezésbe kezdett volna. Washington célja az, hogy felborítsa a paritást, és katonai fölényre tegyen szert. E cél elérésének hozzávetőleges időpontját is kitűzte: az 1990-es évet. Ha a két fél katonai erejét akarjuk értékelni a hagyományos fegyverek terén, helytelen, ha csupán a Szovjetunió és az USA erejét és eszközeit hasonlítjuk össze. Ugyanis a NATO és a Varsói Szerződés fegyveres erői állnak egymással szemben. Csak e két katonai szervezet erőinek összehasonlítása alapján juthatunk objektív eredményre. Az európai közepes hatótávolságú atomfegyverek tekintetében már évek óta hozzávetőleges az erőegyensúly. Az egy rakétával kilőhető atomtöltetek számát illetően - ez nagyon fontos mutató - a NATO-nak már most is ötvenszázalékos a fölénye. Az USA kormányának vezető képviselője félrevezeti a közvéleményt, amikor a problémát csak a szovjet és az amerikai szárazföldi indítóállású közepes hatótávolságú rakétákra szűkíti le. Tekintettel arra, hogy az USA-nak ilyen fegyverfajtája az utóbbi 20 évben Nyugat-Európá- ban különböző okok miatt nem volt, ezért a washingtoni logika szerint a Szovjetuniónak fel kellene számolnia rakétáit, az előretolt amerikai védelmi rendszerek viszont érintetlenül maradnának. Ez az ún. nullamegoldás, amely állítólag egyszerű és igazságos. Ami az egyszerűséget illeti: egyszerűen a Szovjetunió védelmi rendszerét szeretnék megbontani. Igazságosságról sem lehet beszélni. Az amerikaiak „nullamegoldása“ nem más, mint az erőfölényre való törekvés. A szovjet rakéták és közepes hatótávolságú bombázógépek Európában a következő atomfegyvertípusokkal állnak szemben: atomfegyverekkel ellátott amerikai repülőgépek, amelyek egy egész sor nyugat-európai országban létesített légi támaszpontokon vannak elhelyezve, atomfegyvert hordozó repülőgépek, amelyek amerikai repülőgép-anyahajókon állomásoznak, s az Európát körülvevő tengereken találhatók, szárazföldi és tengeri indítóállású közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták, valamint Nagy-Britannia és Franciaország hasonló típusú hadászati bombázói. Figyelmen kívül hagyhatók-e ezek az eszközök a közepes hatótávolságú erők struktúrájának meghatározásakor, ahogyan azt az Egyesült Államok szeretné a genfi tárgyalásokon megtenni? Természetesen nem, hiszen nem csupán taktikai atomeszközökről van szó, ahogyan az USA szeretné beállítani. Az említett eszközök hatósugara 1000—4500 kilométer, s képesek a Szovjetunió terütetén levő célpontok elérésére egészen az Uraiig. Az amerikaiak az erők összehasonlításakor csupán a szárazföldi telepítésű rakétákat akarják figyelembe venni, nem számítják be a szövetségesek hadieszközeit és az Európában levő amerikai légierőt, s így terjesztenek a közvélemény elé fenyegető számadatokat a Szovjetuniónak a NATO-val szembeni fölényéről azzal a céllal, hogy megfélemlítsék a nyugat-európaiakat, s azok beleegyezzenek az új amerikai rakéták telepítésébe. Az ilyen hozzáállás nem felel meg az egyenlőség és az egyenlő biztonság elvének. így szeretnék az amerikaiak bebizonyítani a be- bizonyíthatatlant. Reagan elnök beszédében megkísérelt bizalmatlanságot kelteni a Szovjetunió álláspontjával szemben, azt állítva, hogy a Szovjetunió megsérti az egyoldalúan bejelentett moratóriumot, melyet közepes hatótávolságú rakétáinak európai területén való telepítésére mondott ki. Határozottan kijelenthetem, hogy a Szovjetunió megtartja szavát. Ilyen rakétákat nem helyez el európai területén, sőt számukat egyoldalúan és jelentősen csökkenti. Ami a két fél hagyományos fegyveres erőinek arányát illeti, bonyolultabb a helyzet, mivel egyes eszközökből a Varsói Szerződés, másokból a NATO rendelkezik többel. A főbb mutatók dolgában a következő a helyzet: a NATO a hadseregek összlétszámát, a harci készenlétben levő hadosztályok számát és a tankelhárító eszközök számát tekintve fölényben van, a tüzérség és a páncélosok tekintetében hozzávetőleg azonos a helyzet. A taktikai légierőt tekintve a NATO kissé lemarad a Varsói Szerződés mögött. A hagyományos fegyverek összességét tekintve azonban szintén hozzávetőleges egyensúlyhelyzet alakult ki. Mindent összevetve leszögezhető: semmilyen szovjet fölény nem létezik. Az egymással szembenálló katonái erőknek ebben a paritásában látjuk a felek azonos biztonsága elvének megnyilvánulását. Emellett meggyőződésünk, hogy ennek az alapelvnek az érvényesítése nem juthat kifejezésre a fegyveres erők és fegyverzet végnélküli növelésében, hanem a katonai szembenállás elért színvonalának közös és összehangolt csökkentésében. Éppen erre törekszik a Szovjetunió az USA-val folytatott tárgyalásokon. • Ronald Reagan elnök azt állítja, hogy a Szovjetunió folytat lázas fegyverkezést. Arra hivatkozik, hogy az USA fegyveres erői 1962 óra azonos szinten maradtak, míg a Szovjetunió fegyveres erőinek létszáma a húsz év alatt állandóan növekedett. Igaz ez?- Nézzük, ki a valóságban a lázas fegyverkezés kezdeményezője. Hadd tegyem fel a kérdést, ki állított először elő atomfegyvert, s vetette be Hirosima és Nagaszaki ellen? Ki gyártotta először a stratégiai bombázók ezreit, a rakétafegyverek hordozóit, ki kezdte meg az interkontinentális rakéták tömeges gyártását és telepítését, az atomfegyvereket hordozó tengeralattjárók számának a növelését? Ki szerelte fel ballisztikus rakétáit külön robbanófejekkel? Ki kezdte meg a neutronfegyver és a bináris vegyi fegyverek gyártását? Ki terjeszti ki a lázas fegyverkezést a világűrre is? A kérdések feltevése után egyértelmű, hogy éppen az USA provokálja a Szovjetuniót már több mint 30 esztendeje. Az USA az ötvenes évek óta ránk kényszeríti a versenyt az interkontinentális eszközök terén. Már a hatvanas évek elején több mint 2000 nehézbombázó repülőgépe, s 1966-ban és 1967-ben a szárazföldi támaszpontokon már több mint ezer interkontinentális ballisztikus rakétája volt, valamint 41 atom-tengeralattjárón 656 ballisztikus rakétája, tehát a hordozók számát tekintve a stratégiai fegyverek dolgában elérték a mostani színvonalat. A Szovjetuniónak ezekben az években összesen 600 stratégiai hordozója volt. Ezek a tények. Ezért beszél az amerikai elnök arról, hogy mit csinált a Szovjetunió a hetvenes években. Az igazság az, hogy a Szovjetunió kénytelen volt reagálni az USA akcióira s intézkedéseket tenni védelmi képességének megőrzése végett. Csak ezt csináltuk a hatvanas és a hetvenes években. A Szovjetunió az egyensúly megőrzésére törekedett, és soha sem akart fölénybe kerülni. Az amerikai elnök kedvező színben akart feltűnni, amikor azt állította, hogy az amerikai stratégiai fegyverek húsz év alatt sem mennyiségileg, sem minőségileg nem változtak. A tények mást mondanak. Az Egyesült Államok megállás nélkül fokozza a stratégiai fegyverkezést. Az elmúlt évtized első felében nagy számban fejlesztett ki új rendszereket: a Minu- teman 1 helyett 550 Minuteman 3 interkontinentális ballisztikus rakétát állított rendszerbe, ezek közül mindegyik három különálló robbanófejjel van ellátva. Egyidejűleg növelték a robbanófejek erejét, s az új Minuteman rakétákat távolsági célzóberendezéssel szerelték fel. 31 atom-tengeralattjárón, 496 Poseidon S3 ballisztikus löveget helyeztek el, mindegyikük 10-14 robbanófejjel van ellátva. 270 nehézbombázójukon egyenként 20 SRAM atomrakétát helyeztek el. A hetvenes évek végén új atom-tengeralattjárókat gyártottak, ezeket Trident típusú rakétákkal szerelik fel. S még tovább is lehetne sorolni a tényeket. A hetvenes évek stratégiai fegyverkezésének és Reagan „stratégiai programjának“ - melyet a nyolcvanas években dolgoztak ki - ismeretében, valamint a Nyugat-Európában tervezett rakétatelepítést tekintve megállapíthatjuk, hogy napjainkban is kizárólag az Egyesült Államok kezdeményezi a lázas fegyverkezést. A Szovjetunió csupán válaszolt azoknak a háborús készülődéseire, akik fenyegetik őt. S nemegyszer javasolta az Egyesült Államoknak, hogy mondjanak le a tömegpusztító fegyverek új fajtáinak gyártásáról. Javaslataink azonban válasz nélkül maradtak. • Caspar Weinberger amerikai hadügyminiszter november 23-i sajtókonferenciáján azt állította, hogy az MX rakéták „kompakt telepítési módja“ állítólag nem mond ellent a szovjetamerikai megállapodásoknak, így van ez? Miért szentel az USA kormánya ennek a kérdésnek olyan nagy figyelmet?- Ha az MX rakétákat „kompakt“ módon telepítenék, durván megsértenék a szovjet-amerikai megállapodások egyik alapelvét, vagyis azt a kötelezettségvállalást, hogy az interkontinentális rakéták számára nem hoznak létre új stacionáris indítóállásokat. Ezt a SALT-I ideiglenes megállapodás, valamint a SALT-II is kimondja. S többek között megsértenék a SALT-I első, valamint a SALT-II negyedik cikkelyét. Az USA kormánya tudja, hogy a „kompakt“ telepítés a szovjet-amerikai megállapodások megsértését jelenti. Ezért maga vetette fel ezt a kérdést, s indított propaganda- kampányt annak bizonyítására, hogy ez az elhelyezési mód „összhangban“ van a szovjetamerikai megállapodásokkal. Weinberger érvelése, hogy az új silókat nem lehet az indítóberendezésekhez hasonlítani, s hogy ezek a silók csak bunkerek, nem helytálló. A szakemberek tudják, hogy mindez szándékos hazugság. A Pentagon hivatalos képviselőinek kijelentései szerint az USA az MX rakétákhoz felhasználhatja a Minuteman rakéták eddigi indítóállásait. Ebben az esetben viszont ezeknek az erőknek a kapacitása meghaladná azt a nagyságot, amiben a Szovjetunió és az USA megállapodott, s a SALT-II- vel szintén ellentétes lenne. Ez azonban nem minden. A jövőre vonatkozó amerikai tervek további „félrevezető“ indítóállások létesítésével számolnak azzal a céllal, hogy megnehezítsék a rakéták elhelyezésének ellenőrzését a nemzeti technikai eszközökkel. Nincs kizárva az sem, hogy azt a területet, ahol az MX rakétákat telepítik, rakétaelhárító rendszerrel veszik körül. Ezzel közvetlenül megsértenék a rakétaelhárító rendszerről szóló szerződést, s az ehhez csatolt jegyzőkönyvet, amely szerint az USA-nak a rakétaelhárító rendszert a Grand- Forks térségéből (az interkontinentális ballisztikus rakéták telepítési helye) csak a főváros térségébe van joga áthelyezni. Erről az USA hadügyminisztere nem tudna? • Az ön véleménye szerint mihez vezet az amerikai elnök döntése az MX rakéták telepítéséről, a stratégiai erők növeléséről, beleértve az új amerikai közepes hatótávolságú nukleáris rakéták telepítését Nyugat- Európában?- Mindez a katonai egyensúly megbontására, a Szovjetunióval szembeni erőfölény megszerzésére - globális és regionális mértékben is - irányuló törekvéseket jelent. A lázas fegyverkezés túlságosan veszélyes fordulóját jelenti. Hiszen 100 interkontinentális ballisztikus MX rakéta egyenlő ezer nagy találati pontosságú önállóan irányítható atomfejjel, egyenként 600 kilotonna robbanóerővel. Ez azt jelenti, hogy minden egyes robbanófej harmincszor erősebb a Hirosimára ledobott atombombánál. Az MX olyan fegyver, amely az egész stratégiai helyzetet destabilizálja. Ugyancsak meg kell említeni, hogy új, Trident típusú ballisztikus rakétákat is akarnak telepíteni tengeralattjárókon, s számításba vették a stratégiai bombázók fejlesztését, valamint a cirkáló szárnyas rakéták fejlesztését, amelyek minden típusú indítóeszközröl kilőhe- tők. A világűr katonai célokra történő kihasználását is tervbe vették. 1990-ig az USA stratégiai atomsilóiban 20 ezer atomtöltettel akar rendelkezni. Ezt nehezen értelmezhetjük másként, mint a nukleáris világháborúra való készülődést. A Szovjetunió és a szocialista közösség többi országa számára veszélyesen megváltozna a helyzet azon NATO-terv megvalósítása esetén, amely megközelítőleg 600 új amerikai közepes hatótávolságú rakéta telepítésével számol Nyugat-Európában. Az összes ilyen rakéta, amely megközelíti a Szovjetunió határait, az USA amerikai területen telepített stratégiai nukleáris potenciálját egészíti ki. Egyre inkább kételkedünk abban, hogy az USA őszintén és komolyan törekszik a mindkét fél számára elfogadható megállapodásra az európai atomfegyverekről folyó genfi tárgyalásokon. Meg kell állapítani, hogy az amerikai fél a tárgyalásokon a „nullamegoldással“ takarózik, a valóságban azonban teljes mértékben új rakétáinak telepítését szorgalmazza Nyugat-Európában. Miért teszi ezt az Egyesült Államok? Azt állítja, hogy ezekkel az eszközökkel a szovjet SS-20-as rakétáktól akarja megvédeni Nyu- gat-Európát. Ezzel viszont becsapja a nyugat-európaiakat. Az új amerikai rakéták telepítésével a nyugat-európaiak biztonsága nem lesz nagyobb, sőt ellenkezőleg növekszik egy atomkonfliktus veszélye. Az amerikai rakéták, amelyeknek hatótávolsága 2500 km, elsőcsapásmérő fegyverek, s európai szintéren lebonyolítandó atomháborúra tervezték őket. A Pentagon direktívái szerint mindenekelőtt a Szovjetunió állami és katonai irányító szerveit veszik célba, továbbá a szovjet interkontinentális ballisztikus rakétákat és más stratégiai objektumokat. A Pershing-2 repülési ideje megközelítőleg 6 perc, s az agresszor számításai szerint ilyen rövid idő alatt nehezen lehet megfelelő "ellen- intézkedéseket tenni. Nem lehet tehát a 600 rakétát egyszerű számtani művelettel hozzáadni az USA stratégiai erejéhez. Minőségi helyzetváltozásról van tehát szó, mégpedig az Egyesült Államok javára. Ezt a tényt a Szovjetunió nem hagyhatja figyelmen kívül. A Szovjetunió levonja a megfelelő következtetéseket nemcsak az állandóan fokozódó szovjetellenes propagandából, hanem az amerikai tervek megvalósítása esetén a Szovjetuniót fenyegető reális veszély fokozódásából is. A „rendkívül védett“ stratégiai MX-rakéták, a Pershing-2 és a szárnyas rakéták telepítésével az amerikai kormány nem tudja megijeszteni a Szovjetuniót. Nem kellene bebeszélnie magának, hogy sikerül katonai fölénybe kerülnie a Szovjetunióval szemben. Ebből ugyanis nem lesz semmi. A Fehér Ház jelenlegi vezetése a józan ésszel és a népek békevágyával szemben megkezdi az MX -rakéták telepítését, a Szovjetunióban válaszként új interkontinentális ballisztikus rakétát fejlesztenek ki, amelynek paraméterei semmiben sem maradnak le az MX rakétáéi mögött. Ha szükséges lesz, a Szovjetunió képes hatékonyan és időben válaszolni Washington más fenyegetéseire is. Az USA és a NATO agresszív intrikái arra kényszerítenek bennünket és a testvéri szocialista országokat, hogy komolyan foglalkozzunk védelmi képességünk megfelelő szinten tartásával. Ellenezzük viszont a katonai versengést. Éppen ezért felszólítjuk az USA-t, hagyjon fel a lázas fegyverkezés fokozását célzó terveivel, ne bontsa meg a mostani erőegyensúlyt. Erről teljesen egyértelműen nyilatkozott Jurij Andropov, az SZKP KB főtitkára. „Arra törekszünk, hogy mindkét fél számára elfogadható alapokat teremtsünk a legbonyolultabb problémák megoldásához, mindenekelőtt természetesen a lázas fegyverkezés korlátozásáról van szó, mind az atomfegyverek, mind a hagyományos fegyverek tekintetében. De senki ne várja tőlünk, hogy egyoldalú leszerelést hajtsunk végre - nem vagyunk naivak. Mi nem kívánjuk, hogy a Nyugat egyoldalúan hajtsa végre a leszerelést. Síkraszállunk az egyenjogúság, mindkét fél érdekeinek tiszteletben tartása, a becsületes megállapodás mellett. Erre készen állunk.“ 1982. XII. 8.
