Új Szó, 1982. december (35. évfolyam, 285-310. szám)
1982-12-31 / 310. szám, péntek
Színészek a társalgóban, a nézőtéren és... IBSEN-BEMUTATÓ A MATESZ THÁLIA SZÍNPADÁN A színház társalgójában szokatlan társaság beszélget, kávézik, üdvözli a most érkezőket. Egyesek ruházata egyedi darabokból áll. Néhányan közülük múlt századi zsakettekben, zsabós blúzokban, mások legújabb fazonú alkalmi öltönyökben, kisestélyik- ben. Színészek és nézők ritkán találkoznak előadás előtt a társalgóban, nem véletlen tehát, hogy a harmadik csengetés után jóné- hány néző még álldogál a bárpult mellett, igazít egyet frizuráján, beszélget a furcsamód egyre zavar- tabb, sietős színészekkel. Újabb csengetés, s már jön az ügyelő, aki felkér, hogy fáradjunk a nézőtérre. Kissé meglep a kezdés; itt valami nincs rendben, ha nekem már be kell mennem (ügyelői parancsra) a színészek pedig még itt téblábolnak körülöttem. Végül is elfoglaljuk a helyünket a nézőtéren, ahol az első sorban már az ismert kikent-kifent, fidres-fodros múlt századi társaság üldögél. Az utolsó sorból ellenőrizhető viselkedésük, cselekedésük. Mint ebből rövidesen kiderült, nem Ibsen Nórájának alapján készült Babaotthon című tanmesének leszek hallgatója, hanem egy komolykodó színházi előadásnak. Nóra — Kövesdi Szabó Mária- érkezik a karácsonyi ajándékvásárlásból, hordár - Pólós Árpád- követi, csomagokkal megrakodtam Ilyen jelenetről álmodnak legfáradtabb éjszakáikon a mai Nórák? Nem hordárról, csupán a férjük segítségéről. (Hol vannak ma már hordárok. A taxis öt korona borravalóért ki sem száll autójából, hogy kinyissa a csomagtartót.) Nóra ma kiköltekezett, édességet is eszeget, persze csak titokban, nehogy Torvald Helmer, a férje- Csendes László - rajtakapja. Majd kikerekedik a tucatnyi drámai műfajban (tévéjáték, film, hangjáték) feldolgozott Ibsen-történet a férjét megmentő, de ezzel a polgári konvenciók ellen vétkező fiatalasszonyról, a közhelyként is emlegetett lázadásáról, amelyet a színház műsorfüzetében Horvát Lajos, a darab rendezője így jellemez: ,,Nóra - mai női Az emberré- válás folyamatát testesíti meg, a nőt, aki szemtől szembe találkozik a világ problémáival, aki rákényszerül az öntudat ébredésre. Személyisége birtokában dönteni tud és önálló cselekvésre képes." Úgy gondolom, ez az idézet kulcs az előadáshoz. Minden prekoncepciót elvetve az ebben (bár téves fogalomértelmezéssel, stilisztikai hibákkal, közhelyekkel) megfogalmazott rendezői elveket kérem számon, amikor erről az előadásról írok. Mennyiben mai nő a Tháliában látott Nóra? Hol vannak ma már ennyire infantilis nők? Néhány formális dolog kivételével az előadás e gondolati síkja erre a legkevésbé ad választ. A rendező nem merte vállalni azt a gondolatot, amelyet a műsorfüzet képiségé- ben pontosan megfogalmaz Mikus Balázs és Gyökeres György kollázsa: A báb-Nóra egy hatalmas ollóval levágja magát a zsinórokról, s mozgató-rendszer híján összeomlik. Ehhez a képekhez olyan képaláírások kerültek, amelyek cáfolják, hogy a színpadi Nóra infantil izmusa valóságos. Pedig nagyszerű rendezői gondolatot igyekezett eljátszani Kövesdi Szabó Mária. A lázadásában férjétől megszabadulva is mozgatott báb maradt. Lindéné - Gombos Ilona- befolyása, erkölcsi kényszerítő ereje nyomán határozza el a végső lépést. Csakhogy már maga Ibsen is észrevette, hogy a nők- Lindéné és Nóra - lázadása mennyire függvénye a férfiak irányította polgári társadalomnak. Hiszen Lindéné is csak Torvald segítségével kaphat állást, hogy eltartsa magát. Másképpen, de lényegét tekintve ugyanúgy e férfi (hatalom) függőségébe kerül, mint Nóra. Aki elmegy ugyan, de tudjuk, hogy valamikor ismét rákényszerül e függőség elfogadására egzisztenciális okokból. A rendezőnek már nem futotta arra az erejéből, hogy megfogalmazza: az, egyének individuális lázadása tetszetős, lelkesítő lehet, de lényegét tekintve a megszületés pillanatában halálra van ítélve; a társadalmi, etikai mechanizmust kell gyökerestül megváltoztatni ahhoz, hogy a NÓRÁK lázadása forradalom legyen. Ezt a következetlenséget nemcsak a rendezés gondolati hézagai bizonyítják, hanem az előadást záró tabló után „meglepetésként“ eljátszott „újszerű“ befejezés. A férjétől búcsúzó, gyermekeitől eltávozó Nóra meghallva a gyermekszobából (az ezúttal is illúziót rombolóan recsegő színházi hangosítóberende- zésből) kiszűrődő hangokat, visz- szafordul és marad. Miért? - töprengtem az előadás után. Felébredtek addig szunnyadó anyai ösztönei? Vagy egyetlen pillanat alatt rádöbbent most születő igazi kiszolgáltatottságára, amelynél még Torvald Helmer bábjátékosi szeretete is jobb? (Később derült csak ki, hogy a tabló utáni jelenet nem a rendező utasítására született meg. Akkor viszont miért játszhatták el? Mondhatnám azt is, hogy Horváth Lajos ebben a pillanatban vizsgarendezésén megbukott. Olyan dolgok történtek a színpadon, amelyekről ó előre nem tudott, nem is számított rájuk. Lényegtelen, hogy színészi önkény, esetleg a fiatal rendezőnek kedveskedő gesztus eredményezte. Az említett tisztázatlan dolgokon túl, a színpadi tér problemati- kussága is fennáll. Mikus Balázs esztétikailag minden szempontból pontos, stílusában egyfajta időtlenséget, kornélküliséget sugalló teret szervezett. Színharmóniája, tagolása megnövelte a Thália szűk színpadát. A hatalmas ajtó, amely Torvald dolgozószobájába A bratislavai Gorkij utcai kiállítóteremben mosoly helyett didergés fogad. Az ügyelőnó didereg és dühöng.- ördögi a rendezés. Ezek a rajzok jórészt hibáinkról, gondjainkról szólnak, de nemcsak a karikatúrák ilyenek, hanem a tárlatrendezés is. Katalógus nincs, talán nem is lesz, a teremben meg nem fútenek. Két hét alatt én vagyok a harmadik ügyelő. Kettő már betegállományban áldja ezt a kiállítást. Azért csak menjen és mosolyogjon, én meg vacogok tovább, ameddig bírom cérnával meg egészséggel. Az illúziókeltés tökéletes, habár a fogadtatás fagyos, mormogom magamban, aztán szemlélődni kezdek, belenézek abba a görbetükörbe, amelyet a neves szlovák karikaturisták tárnak elém, hogy ezen keresztül nézzem-lássam önmagunkat, életünket, világunkat. Ismerős alapszituációk. Milan Vavro egy nagy főnökfejet rajzol, benne krikszkrakszok, zűrzavar. A beosztottak meg hajlongnak: értjük, természetesen úgy lesz, ahogy mondja, teljes mértékben egyetértünk, főnök kartárs. Arrébb egy férfi súgja a társának: hepatitiszt kaptam. Mire a társa megkérdi: - És melyik üzletben? Nekem is kellene egy az ünnepekre. Igen, ő a száguldozó, az ész nélkül vásárló ember megtestesítője. Aki nap nap után rója az üzleteket. Munkaidőben, s azután. Sokszor fontos tárgyakat hajszol, máskor csak azért akar venni valamit, hogy túltegyen munkatársán, szomszédján, ismerősén, s fennen hangoztathassa: - nekem már ez a mütyüröm is van. Ondrej Zimka úgy akarja megszüntetni a tolongást, hogy olyan üzletet talált ki, amelynek cégtábláján ez olvasható: Itt semmi sincs! Az üz- letes háborítatlanul pöfékel a bejárat előtt. Elmés az a konzervdoboz is, amelyet Dana Zacharová talált ki. Ha az ember kinyitja, kiugrik egy figura, és harsányan elordítja magát: - Ez sincs! nyílt, uralta a teret. Ennek ellenére a játékban Csendes László Tor- valdja szinte elhalványult Kövesdi Szabó Mária Nórája mellett. Irányított, számonkért, de az ezen az estén Kövesdi Szabó Mária mellett halványnak tűnt fel. Művészi tisztessége pedig megakadályozta abban, hogy túljátssza olykor fülbántóan harsány partnerét. Gombos Ilona Lindénéje a kiszolgáltató tisztességet érzékeltette. Pontosan adagolt érzelmekből épülő jellemet formált. Sikerült elhitetnie a nézővel, hogy az öntudatos, önálló nő álarca mögött a konvenciókat és kötöttségeket tudomásul vevő, s alkalomadtán önmaga szabadságát is feláldozó lény él. Krogstad szerepében Lengyel Ferenc keserűségében ordassá vált embert alakított, az időnként megvillanó érzelmeit a színészi váltások merevsége tette hitetlenné. Egy-egy epizód szerepben láthattuk V. Szabó Rózsit, Házi Tányát és Pólós Árpádot. Szándékosan hagytam a végére Gyurkovics Mihályt, aki „mint vendég“ játszotta Rank doktort. A színpadra, lépő nyugdíjas színész az est meglepetése volt. Tiszta, túlzásoktól mentes játéka nemcsak az ibseni gondolatok erejétől kapott töltést, hanem a színészi pálya summázatától is. Kár, hogy színházunk szereti túlhangsúlyozni: ki a kívülálló, ki a bennfentes, ki a vendég, s olykor a nem kívánatos vendég. A Faluszínháznál kezdő, majd a MA- TESZ-hez szerződő, a Tháliát társaival alapító színész vajon mivel „érdemli ki“ a csupán adminisztratív „m.v.“ jelzőt? Rank doktor szerepében cáfolt rá erre, jelenléte nem a vendégé volt. DUSZA ISTVÁN Persze, ebben az országban azért csaknem minden van, igaz, olykor csak a pult alatt, s minden megkapható, ismeretség vagy csúszópénz révén. Igen, a korrupció e tárlaton is visszaköszön ránk. Viktor Kubai hőse boldogan újságolja, hogy végre közölték Le a korrupcióval! című cikkét - miután vitt a szerkesztőnek egy üveg szilvapálinkát... A Milan Popvič rajzolta főnök széles gesztussal hárítja el magától azt a kisembert, aki százast akar átnyújtani. A főnök tenyerére ugyanis ötszázas van rajzolva... S mit tehet az egyszerű halandó? Talán dörömböl dühösen az ajtón, mint Dana Zacharová hőse, s nem veszi észre, hogy az ajtó mögött nincs senki, ugyanakkora a sivárság, mint az előtérben... S elveszhet a reklamációk labirintusában, akár csak Ondrej Zimka figurája. Dühében esetleg lepkefogó hálóval kergetheti a holdat, ahogy Dana Zacharová egyik eszelős, talán kiborult alakja, vagy ismerősöket keres, miként azt Viktor Kubai mutatja be, akinek hőse vígan hegedül, mert egy nagy kéz tartja a hegedűt, egy még nagyobb pedig húzza a vonót... Esetleg dühöng a bürokrácia és az adminisztráció elburjánzása miatt. Bizony nem kellett nagy fantázia Ondrej Zimka rajzához, amelyen a háttérben meghúzódó kicsi, rogyadozó gyárkémény tartja a hatalmas adminisztrációs épületet. Beletemetkezhet a magánélet gyönyöreibe, habár ez sem fenékig tejfel. Viktor Kubai filozofikus mélységű karikatúrájában önfeledten boldog házaspárja szerelmi mámorban lassan becsúszik a húsdarálóba, amelynek elején mosolygós, pirospozsgás arcú gyermekek potyognak ki, vagyis lépnek az életbe, szüleik nyomdokába. Szellemes az a családi kép is, amelyen az öntelt férfi hatalmas bajuszával eltakarja a menyasz- szony arcát, sőt a kilátást is a menyecske elől... Néhány óra múlva megkezdőA Liszt Ferencről szóló tv-film- sorozat adása közben gyakran elgondolkoztatott, miből fakad az az egyre erősödő hiányérzet, amely az egyes részek megtekintése után elfogott? A film alkotóinak a valóságos eseményekhez való következetes ragaszkodása, az eredeti helyszínek, a jó színészgárda, az ifjú Lisztet alakító, szeráfi megjelenésű, szemmel láthatóan szíwel-lélekkel játszó Hegedűs D. Géza együttesen nem tudta feledtetni azt a benyomást, hogy mindaz, amit látunk, nem több egy korrektül összeállított album megelevenedett képeinél, s a lényeg - az, ami Lisztet már fiatalon kora meghatározó művészegyéniségévé avatta - valahol elsikkad, megfoghatatlanul a háttérben marad. Pedig az alkotók mindent megtettek azért, hogy átfogó, minden romantizálástól mentes, hű képet adjanak a zeneszerző-óriásról. Roppant nehéz, szinte megoldhatatlan feladatra vállalkoztak, hisz Liszt fordulatos eseményekben gazdag élete, s főleg szerelmei, amelyek már önmagukban is nem egyszer hálás filmtémának bizonyultak, eleve a felszínesebb megoldások felé csábítanak. „Lisztben valóban sok volt a nyugati szalonemberből és a keleti vándorzenészból is; csak épp hogy egyik sem tartozott igazi nagyságához és jelentőségéhez“ - írta Szabolcsi Bence, Liszt életének és müvének kiváló ismerője, így igaz. Ám a gáláns világfi, a hangversenytermekben és főúri szalonokban körülrajongott tüneményes virtuóz bemutatása nélkül nem alkothattunk volna teljes képet róla. Ez is ő volt, ilyen is volt. De a vég nélküli hangversenykör- utak lüktető, mozgalmas világának ismertetése mellett nem adódik a környezetvédelmi világév. Talán nem is az a tény, inkább mindennapi rossz cselekedeteink késztették a karikaturistákat arra, hogy elénk tárják a természetet pusztító, a környezetet szennyező embert. Ondrej Zimka rajzán a letarolt erdőben egy elhagyott madáretető maradt mintegy memen- tóként, a másik rajzon a fák lombjairól is gyár okádja a füstöt. Egy házaspár önfeledten, dagadó kebellel néz közül: óriási teljesítményt hajtottak végre: feljutottak a hegycsúcsra - autóval... A másik férfi büszkén közli, hogy ő a sok mozgás híve, s ezért az autójához következetesen gyalog megy. A tárlaton egyébként egy nagy figura dominál. Feltehetően ő a Karikaturista, aki összevont szemöldökkel gondolkodik, miközben a keze mintha gúzsba lenne kötve. Igaz, Pegazust is kikötötték az egyik parkolóban, a másik rajzon pedig az izzadó Sziszuphosz megdöbben egy pillanatra, amikor a kenyérmorzsával cihelődő hangyák rászólnak: - szevasz, kolléga... Ezek a karikaturisták olykor sziszifuszi munkát végeznek, de azért nincsenek a görög mitológiai hős sorsára kárhoztatva. Karikatúráik, szellemes intő szavaik ugyan nem képesek csodára, de talán nem pusztába kiáltott szó, amiről rajzolnak, vallanak. Egyébként erről már ott a tárlaton derengett bennem valami. Ugyanis kisebbfajta csoda történt. A tárlatot rendezők talán belenéztek a karikaturisták görbetükrébe, önmagukat is meglátták benne, és magukba szálltak. Talán a hivatalban ezúttal odafigyeltek a kisember kérő szavára. Nem tudom. Tény az, hogy amikor a szemlélődés végén visszatértem az ügye- lőnőhöz, katalógus továbbra sem volt. Viszont egy villanymelegítő már igen. S most már a néni is mosolygott, ugyanúgy, ahogy a tárlat látogatói. SZILVÁSSY JÓZSEF dott - nem adódhatott - idő, mód és lehetőség arra, hogy fogalmat nyerjünk a filozófiai töprengés mélységeit és magaslatait bejáró, elmélyült alkotóról, aki egyik kortársa szerint zenészi rangjához méltó, kiváló író vagy filozófus is lehetett volna. Paradox módon a film akkor válik érdekessé, s Liszt alakja hitelessé, amikor már nem bővelkedik változatos eseményekben, fordulatokban. Darvas Iván idős Lisztjének mindent elhiszünk, kivéve azt, hogy ez a kesernyés, fanyar iróniájú, rezignált, mélységesen bölcs öregember azonos lenne az előző részek fiatal Lisztjével. Azt a Lisztet játssza, aki reverendában is megmaradt forradalmárnak, s megőrizte régi, világ- fias eleganciáját. Az idős korában is fantasztikus megújhodásra képes zeneszerzőt, aki nem hasonlított többé a róla alkotott sablonos képhez, s merész stílusváltásával mindenkit megbotránkoztatva, talányosán és fenyegetően magasodott kortársai fölé. Magányosan is erős, elesettségében, kiszolgáltatottságában is csodálatra méltó. „A rosszindulatú bírálatok az utolsó időben bizonyos szatirikus hangulatot váltottak ki nála, mely gyermekesnek mondható dacban nyilvánult meg“ - írta róla késői éveinek egyik tanúja. Ezt a gyermekien dacos, gyakran dohogó, zsémbes Lisztet olyan emberközelbe hozta Darvas, ahogy arra a kortársak legaprólékosabb jellemzése sem volt képes. A film utolsó részében nagy szerepet játszó Csárdás macabre-t - amelynek előadásával Darvas lélegzetelállító színészi bravúrt produkált, szinte kézzelfoghatóan érzékeltetve a megfoghatatlant, az alkotás folyamatának csodáját - is dacból írta a zeneszerző, Hanslick, a híres bécsi vaskalapos zenekritikus bosszantására. („Szabad-e ilyen dolgot írni, szabad-e meghallgatni?“ - írta rémülten a jámbor Göl- lerich, Liszt hú tanítványa az agg mester e legmerészebb, leginkább a jövőbe mutató alkotásáról.) Darvas-Liszt zongoraórái tökéletes képét adják annak a zseniális pedagógusnak, akihez a világ minden tájáról sereglettek a tanítványok, s kezei alól a századvég hangversenyéletének olyan nagyjai kerültek ki, mint Sauer, D’ Albert, Siloti, Stradal és Thomán István, de aki nagyvonalúan tűrte a köréhez pusztán divatból csatlakozó féltehetségek jelenlétét is. Alakítását csodálva fenntartás né- lül elfogadjuk Borogyin Lisztről írt elragadtatott sorait: „Nehéz elképzelni, hogy ez az ősz hajú öregember lelkében milyen fiatal, mennyire felülmúlja művészi igényességben nemcsak kortársai nagyrészét, hanem a fiatalabb nemzedék képviselőit is; mily szomjasan figyel fel minden újra és életerősre; mennyire ellensége a megszokottnak, a sablonosnak, mennyire távol áll minden elfogultságtól.“ Szabolcsi Bence kitűnő könyvet írt az idős Lisztről, címe Liszt Ferenc estéje. A szokásos monográfiákhoz képest rövid tanulmány- annak ellenére, hogy nem ismerteti a fiatal Liszt életútját - tökéletes képet ad annak teljes emberi és művészi mivoltáról. Ami a filmsorozatban maradandó, valódi élmélyt adó - a pályája csúcsán járó Darvas Ivánnak hála — az az „estét“, az agg mester életének utolsó szakaszát megjelenítő rész. Itt eltűnik minden fenntartás, hiányérzet. Ámbár, amilyen esendő az ember, s megkívánja még a lehetetlent is, titokban, egészen titokban arra gondol: milyen csodálatos lett volna, ha az ifjú Lisztet a Liliomfi Darvas Ivánja játszhatta volna el! VOJTEK KATALIN CSODA A TÁRLATON ÚJ SZÚ 6 1982. XH. 31 Liszt Ferenc estéje
