Új Szó, 1982. december (35. évfolyam, 285-310. szám)

1982-12-30 / 309. szám, csütörtök

IRAKLI ABASIDZE: A madár ereje a szárnyában van SOKSZÍNŰ GYŰJTEMÉNY A jereváni Modern Művészet Múzeumában S ok emléket idézett fel, sok mindenen elgondolkodta­tott az a levél, amelyet nemrégi­ben kaptam Ukrajnából, a Le- nyinszkaja Zárja járási lap szer­kesztőségétől. Az újság kérdése konkrét volt, és ugyanakkor - lé­nyegét tekintve - átfoghatatlan. Milyen asszociációkat ébreszt ön­ben Pavlo Ticsina nevezetes kife­jezése: az „egységes család ér­zése"? Éppen akkor kaptam kézhez a levelet, amikor Kijevbe készül­tem Tarasz Sevcsenko ünnepére, s emlékezetemben minduntalan felötlöttek az ő halhatatlan Vég­rendeletem című versének sorai: S majd, az új, a nagy családban, Hol szabad az élet, Emlékezzetek meg rólam Jószóval, testvérek. (Grigássy Éva fordítása) Valamikor lefordítottam ezt a költeményt az anyanyelvemre... Az útra készülődvén felidéztem magamban első találkozásomat az ukrán földdel, ahol a nagy Kob­zos emléke él. Akkor nem sokkal a Nagy Honvédó Háború előtt, Szovjet-Ukrajna népe Tarasz Sevcsenko első jubileumát ünne­pelte, s én a fiatal író, abban a kitüntetésben részesültem, hogy az ünnep örömét a soknemzetisé­gű szovjet irodalom egységes családjával oszthattam meg. Em­lékszem, Kijevból gépkocsin indul­tunk a köztársaság déli részébe. Csodálatos táj bontakozott ki előt­tem, amelyhez azóta hosszú és igaz barátság fűz... Ilyen lelkiállapotban és ilyen emlékek közepette talált az újság kérdése, és logikus láncszemként illeszkedett gondolataimhoz. La­pozgatom a Tbilisziben kiadott vaskos Barátságkrónikát. Meg­annyiszor újraolvasom benne Vik­tor Golcev levelét, amelyet 1939- ben írt nekem: Örömmel idézem fel emlékezetemben ukrajnai uta­zásunkat, Sevcsenko hazáját, Cserkasszit, a Dnyepert, Mirgoro- dot, a helyeket, ahol Guramisvili megfordult, Jereszkit, Poltavát. Mi néha már föl sem mérjük baráti találkozásaink jelentőségét, már meg sem lepődünk azon, hogy Grúzia, Ukrajna, Oroszország és a többi köztársaság írói egyszerű­en csak találkoznak, nagyszerűen ismerik egymást, az apró emberi gyarlóságokat is beleértve.“ Igen, minket, szovjet embereket ez nem lep meg. Ez - életünk normája. Leonyid lljics Brezsnyev emlékezetes alma-atai beszédé­ben idézett egy csodálatos, a nép bölcsességét megtestesítő kazah szólást: „A madár ereje a szár­nyában van, az emberé - a barát­ságban." E szavaknak a szovjet valóságban mély értelmük, nagy visszhangjuk lett. Nemrég spanyolországi utazás­ról érkeztem haza, ahol barátaim­mal, Eduardas Mieželaitisszal, a kiváló litván költővel és Jurij Szurovcev kritikussal több írótalál­kozón vettünk részt. A külföldi kol­légák, élve a lehetőséggel, hogy a soknemzetiségű szovjet iroda­lom képviselőivel beszélgethet­nek, nagy érdeklődést tanúsítottak az iránt, mit jelent nálunk az „egy­séges család érzése“. Hiszen Spanyolországban éppen most lendül fejlődésnek a katalán, a kasztíliai, a baszk, a galíciai irodalom. A mi tapasztalataink számukra, mondani sem kell, kü­lönösen tanulságosak és hasz­nosak. I gen emlékezetes marad ne­kem a galíciai írókkal való találkozás. Egy régi város terén véletlenül találkoztunk, az újság­ban közölt fotó alapján ismertek ránk, s a közeli kávézóba invitáltak beszélgetni. A fő kérdés, amely izgatta őket, megint ugyanaz volt: milyen az egymáshoz való viszo­nya a különböző nemzeti kultúrák­nak nálunk, hogyan egyesül a sokféle hang a szovjet irodalom többszólamúságában, nem vész-e el eközben az eredeti nemzeti jelleg, milyen utakon kapcsolód­nak bele a nemzeti irodalmak az egységes nagy irodalmi folyamat­ba, szükségük lehet-e nekik is, hozzánk hasonlóan, egységes író­szervezetre? Egyszóval mindaz érdekelte őket, amit mi sokéves tapasztalatok árán szereztünk, ahogyan valamikor kezdtük, és amiről akkoriban, a forradalom utáni években oly sokat gondol­kodtunk és vitatkoztunk... Ha az ember a Szovjet Szocia­lista Köztársaságok Szövetsége jubileumának évében visszapillant népünk múltjára, irodalmaink múltjára, világosan látja: mi, szov­jet emberek a múltban sem azt keressük, ami megosztotta a né­peket - pedig ilyen tényező az osztályok és a nemzetek közötti ellentétek miatt számtalan volt -, hanem azt, ami összekötötte, egy­beforrasztotta őket. Bátran mond­hatjuk, hogy mi a múltra is új módon tekintünk vissza. Vegyük csak a múltról tanúsko­dó múzeumainkat. Nemcsak Moszkvában vagy Leningrádban, de Közép-Ázsiában, a Kaukázus­ban, Ukrajnában vagy Belorussziá­ban is. Mit merítettek a múltból, mit tárnak fel az utókor számára? M ár jó néhány éve, hogy Tbi­lisziben megnyílt a Grúz Tudományos Akadémia Népek Barátsága Múzeuma. Fennállása óta sok ezer látogató fordult meg itt. Érdemes megfigyelni, milyen érdeklődéssel nézegetik az embe­rek e múzeum egyedülálló kiállítá­si anyagát, milyen elevenen rea­gálnak a szovjet népek barátságát megörökítő tényekre és epizódok­ra a béke éveiből és a Honvédő Háború idejéből, milyen sokat- mondóak a grúz és az orosz nép kapcsolatának a százados múltba visszanyúló szálai... Az elmúlt évben Moszkvában, a Bolsaja Gruzinszkaja utcában a moszkvai városi szovjet közre­működésével megnyílt a tbiliszi in­tézmény fiókmúzeuma. A Grúzok Moszkvában című kiállítás a grúz történelem egyik legdrámaibb idő­szakát eleveníti fel. Akkoriban, 250 évvel ezelőtt sok honfitársam kényszerült elhagyni szülőföldjét, és Moszkvában telepedett le. Itt menedéket és védelmet kerestek és találtak, kiemelkedő orosz álla­mi és közéleti személyiségekkel ismerkedtek és barátkoztak meg, innen a távolból végezték felbe­csülhetetlen értékű felvilágosító munkájukat a haza javára. Népem hamarosan megünnepli Grúzia Oroszországhoz való csat­lakozásának 200. évfordulóját. Az egész köztársaság készül erre a jubileumra. Nemrég moszkvai és leningrádi levéltárakban az orosz­grúz történelmi kapcsolatok szá­mos értékes dokumentumára és bizonyítékára bukkantak. Ezek a dokumentumok tovább bővítik azoknak az értékes bizonyítékok­nak a sorát, amelyek a két nép jeles fiai közti évszázados barát­ságról tudósítanak. De hiszen ez a barátság korántsem csak múze­umi, csak a történelemben létező fogalom! Legértékesebb lapjait szemünk láttára, napjainkban írják. J oggal vagyunk büszkék az ukrajnai genyicseszkiji járás és a grúziai maharadzei járás kol- hozistáinak barátságára. Ez a több évtizedes barátság az „egységes család érzésének“ klasszikus példája lett. Sohasem untat, ha erről kell beszélnem vagy írnom. Nemrég Maharadzé- ban a Nagy Honvédő Háború le­gendás hadvezérének, Kosztan- tyin Leszelidzének szűkebb hazá­jában újabb részleget nyitott a tbi­liszi barátságmúzeum. Itt a hős 18. hadsereg hadjáratát mutatják be, amelynek élén, Leszelidze tá­bornokkal vállvetve Leonyid Brezsnyev állt. Életem során nem­egyszer volt alkalmam különböző gyűléseken felszólalni, de a ma­haradzei - amikor belenéztem az ősz hajú „kisföldiek“: oroszok, uk­ránok, grúzok fiatal szemébe - kü­lönösen feledhetetlen marad szá­momra... Az „egységes család“ igazi ünnepe volt ez, azé, amely a háborúban kiállta a szilárdság legkeményebb próbáját. Az idősebb nemzedékhez tarto­zó szovjet emberek bizonyára nem felejtik el azt a költeményt, amelyben Dzsambul kazah költő fordult a blokádgyúrúbe zárt Le­ningrádhoz. És olvashatjuk-e megindultság nélkül Nyikolaj Tyi­honov levelét, amelyet ugyancsak a körülzárt Leningrádból küldött 1942-ben grúz barátainak, a grúz költőknek: „Leningrádot mindmáig blokád veszi körül. Számotokra még csak el sem képzelhető, ho­gyan éltek itt az emberek ezen a télen... Isten ne adja, barátaim, hogy ennek a tizedrészét lássátok vagy átéljétek..Majd néhány sorral arrébb, barátságunkról szól­va, így fejezi be levelét: „Semmi­féle ellenséges támadás vagy blo­kád nem képes azt elpusztítani." Ilyen sorokat nem felejt el a ember! Egy hosszú versem, amelyet néhány évvel ezelőtt Nyikolaj Tyi- honovnak ajánlottam, ennek a le­vélnek a felidézésével kezdődik: Vért ontó, vas kézzel nyúlt ki a háború már egészen Os Amu-Darjáig, mely ha torok, hát - hazánk tor­káig. Messzi Leningrád küldte nékem, a bátor hős, a büszke, éjeiből le délre vert-arany verseid, Tbiliszibe. (Bratka László fordítása) Azt gondolom egyébként, hogy nagyszerű antológiát lehetne összeállítani olyan versekből és poémákból, amelyeket szovjet költők írtak egymáshoz, s ez a kö­tet a mi egységes családunk újabb nagyszerű könyve lenne. Olvas­hatnánk benne Alekszej Szurkov, Mihail Dugyin, Mikola Bazsan, Eduardas Mieželaitis, Raszul Gamzatov, Kajszin Kulijev és még sok más író és költő lelkesült és bölcs sorait. / E s még nem is szóltam a szovjet irodalom napjai­ról, amelyeket a szövetséges köz­társaságokban, a megyékben és a járásokban rendeznek! Nem fe­lejtem el azokat a találkozásokat, amelyekre Kazahsztánban, a tá­voli szemipalatyinszki terület vég­telen sztyeppjein került sor. Ez a vidék közel került hozzám, a sa­játommá vált, emberei pedig - az abaji sztyepp kolhozistái - a roko­naimmá lettek... Az ilyen napokon mi, írók, költők, különösen eleve­nen érezzük tevékenységünk összekötő szerepét. Vajon pusz­tán az irodalom szavát visszük el a különböző nemzetiségű és fog­lalkozású emberekhez a sokezres előadótermekbe és a kis falusi művelődési házakba? Nem, né­pünk bölcsességében, lelki gaz­dagságában osztozunk ekkor ba­rátainkkal együtt. Osztozunk ben­ne, hogy megsokszorozzuk felbe­csülhetetlen közös vagyonúnkat. Sehol még nem találkoztam ilyen egységgel, a különböző nemzetiségű emberek ilyen összetartozásával, mint a mi szov­jet hazánkban. Sehol még nem tapasztaltam az „egységes csa­lád“ érzésének ilyen teljes meg­valósulását. Ez a család a mienk, az enyém. Ebben a nagy családban, a mi nagy, testvéri szellemű házunk­ban ma ünnep van! Az örmények művészetszerető emberek. Nemcsak olyan értelem­ben, hogy szeretik magukat körül­venni szép, művészi értékű tár­gyakkal, hogy számos nagy mű­vészt adtak a világnak, hanem olyan szempontból is, hogy e kis népnek - a Szovjetunió területén 3,5 millió, külföldön kb. 1,8 millió örmény él - rengeteg grafikusa, festője, szobrásza van. Sokan kö­zülük nem hivatásos művészek, de ez távolról sem jelenti azt, hogy műveik nélkülöznek minden érté­ket. Vargasak Szarkiszjan, a rea­lista festészet egyik mai jelentős képviselője mondotta: „Én egyál­talán nem csodálkozom azon, hogy az örmények között olyan sok a grafikus, szobrász, de főleg a festő. A bennünket körülvevő természet formái, s elsősorban színei olyan csodálatosak, válto­zatosak, hogy csak a vak, üres, közömbös ember nem érez vá­gyat, hogy ecsetet fogjon. Ezt a vi­déket pedig olyan emberek népe­sítik be, akik az arcukon hordják a lelkűket. Őket is feltétlenül meg kell örökíteni. Vagyis itt élni és nem festeni - nem lehet." Jerevánban hat állandó képző- művészeti gyűjtemény van, s ezek közül talán a legérdekesebb a Mo­dern Művészet Múzeuma, amely­ben bárki kiállíthatja műveit, aki úgy érzi, jelentóset alkotott, méltót arra, hogy azt mások is megis­merjék. A múzeum 1972. június 8-án nyílt meg a Lenin sugárút és a Martirosz Szárjan utca sarkán. A múzeum alapját Genrih Igitjan művészettörténész magángyűjte­ménye alkotta, s ó volt a kezde­ményezője, majd vezetője is a múzeum létrehozásának. A jere­váni városi tanács és a várostörté­neti múzeum vállalt védnökséget az új létesítmény felett, amely tíz év alatt országos, sót nemzetközi hírnévre tett szert, és kinőtte az eredetileg tágas termeket. A szemközti utcasarkon már épül egy korszerű, rendkívül tetszetős, érdekes épület, amelyet az eredeti múzeumi helységekkel egy föld alatti folyosó köti majd össze. így lehetőség nyílik az új szerzemé­nyek bemutatására is. A múzeumban bemutatott mű­vek a legkülönbözőbb stílusokat képviselik, kezdve a realizmustól, a szimbolizmuson és a különböző absztrakt irányzatokon keresztül egészen a naiv festészetig. Az ősi örmény művészetben gyökerező dekoratív irányzatot az egyszerű formák és a tarka színek jellemzik. Ennek az irányzatnak a legjelentő­sebb képviselői Minasz Avetisz­A Szovjetunió megalakulásá­nak 60. évfordulója alkalmából egész esztendőben sok-sok írás látott napvilágot a sajtóban, sok­sok műsor hangzott el a rádióban és került képernyőre a televízió­ban - érzékeltetve-bemutatva a hatalmas ország életének szüle­tését, fejlődését; történelmi mér­földköveket jelentő győzelmeit, vi­lágra szóló eredményeit, nem fe­ledkezve meg az ezekhez feltéte­jan, Asot Ovaneszjan, Gajane Ha- csaturjan, Robert Elibekjan. Le­nyűgöző témáik gazdagsága, mélysége, képeik harmóniája. A dekoratív festészetnek nagy ha­gyományai vannak Örményor­szágban. Az irányzat legjelentő­sebb képviselője Martirosz Szár­jan volt, akit Aragon, a napokban elhunyt francia író Cézannehoz és Matissehoz hasonlított, s a bol­dogság festőjének nevezett. Ruben Adamjan, Martin Pet­roszjan, Rafael Atorjan itt kiállított munkáit viszont inkább a visszafo­gott színskála, az aprólékos kom­pozíció jellemzi. A képek, szobrok állandóan visszatérő témája Örményország, az örmény tájak és emberek. A ci­pészmesterből lett festő a szom­szédait, családját örökítette meg, a festegető háziasszony a fűsze­resről sem feledkezett meg. De viszontlátjuk itt a vásznakon az örmény történelem és mitológia hőseit, a tudósokat, írókat és mű­vészeket is. A múzeumban rendszeresen megrendezik egy-egy művész ki­állítását. Az idén tavasszal mutat­kozott be Szejram Hatlamadzsjan a közönségnek. A Mesés örmény- ország című grafikai ciklusa osztatlan sikert aratott valóban me­sébe illő színeivel, témagazdag­ságával éppúgy, mint portrésoro­zata. A Modern Művészet Múzeumá­ból nem hiányoznak századunk legkülönbözőbb izmusainak kép­viselői sem. A múzeum termeit járva találkozhatunk azonban a bi­zánci ikonokat, a reneszánsz szí­neit, a francia impresszionistákat és Picasso kék korszakát idéző vásznakkal is - egy kicsit más­képpen. Az időszakos kiállítások sorá­ban novemberben Carzou müveit mutatta be a múzeum - óriási sikerrel. A modern francia festé­szet nagy alakja örmény szárma­zású, honfitársához, Jansemhez hasonlóan, aki szintén számos művét a múzeumnak ajándékozta. Ugyanabban a teremben látható­ak Arshile Gorky, vagyis Vosdanig Adóján grafikái, akit az amerikai informel festészet, vagyis „akció­festés“, „gesztus-festészet“ nagyjai között tart számon a kép­zőművészet. William Saroyan, az ugyancsak örmény származású amerikai író mondta a múzeumról: „A jereváni Modern Művészet Múzeuma a festészet és szobrászat csodá­latos, sokszínű és lenyűgöző gyűj­teménye. Ezekben a művekben én az örmény népet még erősebb­nek életképesebbnek látom, “(gzs) leket teremtő és erőt adó források­ról sem. De az írások és műsorok, sót, az évforduló tiszteletére szer­vezett rendezvények százai együttvéve sem képesek termé­szetszerűleg teljes és mély képet adni a hat évtizedről, a szovjet népről, a szovjet valóságról, ép­pen annak sokszínűsége, gazdag­sága és mélysége miatt. A kép mégsem maradt vázla­tos. A publicisztikai jellegű, a tudo­mányos-népszerűsítő, ismeretter­jesztő anyagok mellett ugyanis mindig jelen volt a művészet, a Szovjetunió népeinek, nemzetei­nek és nemzetiségeinek művé­szete, mely egyaránt gyarapította páratlan értékekkel ,,szülőföldjét“ és a világot az egyetemes emberi kultúrát. Ha már képet említettünk, emeljük ki a televíziót, amelynek képernyőjén a filmeken (többek között a nemrégiben sugárzott Tarkovszkij-sorozaton vagy a Moszkva nem hisz a könnyek­nek címűn) kívül jelen voltak más művészeti alkotások, népi együt­tesek műsorai, irodalmi művek te­levíziós változatai, különböző ze­nei darabok - ábrázolva-idézve nagy időket, nagy idők hőseit, de a jelen valóságát formáló szovjet embert is, a mindennapok hőseit, örömeikkel, gondjaikkal, küzdel­meikkel. Mindig hitet és példát adva egyben, mint a korábbi hő­sök. B. Gy. Hajnal Mihály: Leningrádi panoráma (részlet) A művészet jelenlétével új szú 6 1982. XII. 30.

Next

/
Thumbnails
Contents