Új Szó, 1982. december (35. évfolyam, 285-310. szám)
1982-12-30 / 309. szám, csütörtök
IRAKLI ABASIDZE: A madár ereje a szárnyában van SOKSZÍNŰ GYŰJTEMÉNY A jereváni Modern Művészet Múzeumában S ok emléket idézett fel, sok mindenen elgondolkodtatott az a levél, amelyet nemrégiben kaptam Ukrajnából, a Le- nyinszkaja Zárja járási lap szerkesztőségétől. Az újság kérdése konkrét volt, és ugyanakkor - lényegét tekintve - átfoghatatlan. Milyen asszociációkat ébreszt önben Pavlo Ticsina nevezetes kifejezése: az „egységes család érzése"? Éppen akkor kaptam kézhez a levelet, amikor Kijevbe készültem Tarasz Sevcsenko ünnepére, s emlékezetemben minduntalan felötlöttek az ő halhatatlan Végrendeletem című versének sorai: S majd, az új, a nagy családban, Hol szabad az élet, Emlékezzetek meg rólam Jószóval, testvérek. (Grigássy Éva fordítása) Valamikor lefordítottam ezt a költeményt az anyanyelvemre... Az útra készülődvén felidéztem magamban első találkozásomat az ukrán földdel, ahol a nagy Kobzos emléke él. Akkor nem sokkal a Nagy Honvédó Háború előtt, Szovjet-Ukrajna népe Tarasz Sevcsenko első jubileumát ünnepelte, s én a fiatal író, abban a kitüntetésben részesültem, hogy az ünnep örömét a soknemzetiségű szovjet irodalom egységes családjával oszthattam meg. Emlékszem, Kijevból gépkocsin indultunk a köztársaság déli részébe. Csodálatos táj bontakozott ki előttem, amelyhez azóta hosszú és igaz barátság fűz... Ilyen lelkiállapotban és ilyen emlékek közepette talált az újság kérdése, és logikus láncszemként illeszkedett gondolataimhoz. Lapozgatom a Tbilisziben kiadott vaskos Barátságkrónikát. Megannyiszor újraolvasom benne Viktor Golcev levelét, amelyet 1939- ben írt nekem: Örömmel idézem fel emlékezetemben ukrajnai utazásunkat, Sevcsenko hazáját, Cserkasszit, a Dnyepert, Mirgoro- dot, a helyeket, ahol Guramisvili megfordult, Jereszkit, Poltavát. Mi néha már föl sem mérjük baráti találkozásaink jelentőségét, már meg sem lepődünk azon, hogy Grúzia, Ukrajna, Oroszország és a többi köztársaság írói egyszerűen csak találkoznak, nagyszerűen ismerik egymást, az apró emberi gyarlóságokat is beleértve.“ Igen, minket, szovjet embereket ez nem lep meg. Ez - életünk normája. Leonyid lljics Brezsnyev emlékezetes alma-atai beszédében idézett egy csodálatos, a nép bölcsességét megtestesítő kazah szólást: „A madár ereje a szárnyában van, az emberé - a barátságban." E szavaknak a szovjet valóságban mély értelmük, nagy visszhangjuk lett. Nemrég spanyolországi utazásról érkeztem haza, ahol barátaimmal, Eduardas Mieželaitisszal, a kiváló litván költővel és Jurij Szurovcev kritikussal több írótalálkozón vettünk részt. A külföldi kollégák, élve a lehetőséggel, hogy a soknemzetiségű szovjet irodalom képviselőivel beszélgethetnek, nagy érdeklődést tanúsítottak az iránt, mit jelent nálunk az „egységes család érzése“. Hiszen Spanyolországban éppen most lendül fejlődésnek a katalán, a kasztíliai, a baszk, a galíciai irodalom. A mi tapasztalataink számukra, mondani sem kell, különösen tanulságosak és hasznosak. I gen emlékezetes marad nekem a galíciai írókkal való találkozás. Egy régi város terén véletlenül találkoztunk, az újságban közölt fotó alapján ismertek ránk, s a közeli kávézóba invitáltak beszélgetni. A fő kérdés, amely izgatta őket, megint ugyanaz volt: milyen az egymáshoz való viszonya a különböző nemzeti kultúráknak nálunk, hogyan egyesül a sokféle hang a szovjet irodalom többszólamúságában, nem vész-e el eközben az eredeti nemzeti jelleg, milyen utakon kapcsolódnak bele a nemzeti irodalmak az egységes nagy irodalmi folyamatba, szükségük lehet-e nekik is, hozzánk hasonlóan, egységes írószervezetre? Egyszóval mindaz érdekelte őket, amit mi sokéves tapasztalatok árán szereztünk, ahogyan valamikor kezdtük, és amiről akkoriban, a forradalom utáni években oly sokat gondolkodtunk és vitatkoztunk... Ha az ember a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége jubileumának évében visszapillant népünk múltjára, irodalmaink múltjára, világosan látja: mi, szovjet emberek a múltban sem azt keressük, ami megosztotta a népeket - pedig ilyen tényező az osztályok és a nemzetek közötti ellentétek miatt számtalan volt -, hanem azt, ami összekötötte, egybeforrasztotta őket. Bátran mondhatjuk, hogy mi a múltra is új módon tekintünk vissza. Vegyük csak a múltról tanúskodó múzeumainkat. Nemcsak Moszkvában vagy Leningrádban, de Közép-Ázsiában, a Kaukázusban, Ukrajnában vagy Belorussziában is. Mit merítettek a múltból, mit tárnak fel az utókor számára? M ár jó néhány éve, hogy Tbilisziben megnyílt a Grúz Tudományos Akadémia Népek Barátsága Múzeuma. Fennállása óta sok ezer látogató fordult meg itt. Érdemes megfigyelni, milyen érdeklődéssel nézegetik az emberek e múzeum egyedülálló kiállítási anyagát, milyen elevenen reagálnak a szovjet népek barátságát megörökítő tényekre és epizódokra a béke éveiből és a Honvédő Háború idejéből, milyen sokat- mondóak a grúz és az orosz nép kapcsolatának a százados múltba visszanyúló szálai... Az elmúlt évben Moszkvában, a Bolsaja Gruzinszkaja utcában a moszkvai városi szovjet közreműködésével megnyílt a tbiliszi intézmény fiókmúzeuma. A Grúzok Moszkvában című kiállítás a grúz történelem egyik legdrámaibb időszakát eleveníti fel. Akkoriban, 250 évvel ezelőtt sok honfitársam kényszerült elhagyni szülőföldjét, és Moszkvában telepedett le. Itt menedéket és védelmet kerestek és találtak, kiemelkedő orosz állami és közéleti személyiségekkel ismerkedtek és barátkoztak meg, innen a távolból végezték felbecsülhetetlen értékű felvilágosító munkájukat a haza javára. Népem hamarosan megünnepli Grúzia Oroszországhoz való csatlakozásának 200. évfordulóját. Az egész köztársaság készül erre a jubileumra. Nemrég moszkvai és leningrádi levéltárakban az oroszgrúz történelmi kapcsolatok számos értékes dokumentumára és bizonyítékára bukkantak. Ezek a dokumentumok tovább bővítik azoknak az értékes bizonyítékoknak a sorát, amelyek a két nép jeles fiai közti évszázados barátságról tudósítanak. De hiszen ez a barátság korántsem csak múzeumi, csak a történelemben létező fogalom! Legértékesebb lapjait szemünk láttára, napjainkban írják. J oggal vagyunk büszkék az ukrajnai genyicseszkiji járás és a grúziai maharadzei járás kol- hozistáinak barátságára. Ez a több évtizedes barátság az „egységes család érzésének“ klasszikus példája lett. Sohasem untat, ha erről kell beszélnem vagy írnom. Nemrég Maharadzé- ban a Nagy Honvédő Háború legendás hadvezérének, Kosztan- tyin Leszelidzének szűkebb hazájában újabb részleget nyitott a tbiliszi barátságmúzeum. Itt a hős 18. hadsereg hadjáratát mutatják be, amelynek élén, Leszelidze tábornokkal vállvetve Leonyid Brezsnyev állt. Életem során nemegyszer volt alkalmam különböző gyűléseken felszólalni, de a maharadzei - amikor belenéztem az ősz hajú „kisföldiek“: oroszok, ukránok, grúzok fiatal szemébe - különösen feledhetetlen marad számomra... Az „egységes család“ igazi ünnepe volt ez, azé, amely a háborúban kiállta a szilárdság legkeményebb próbáját. Az idősebb nemzedékhez tartozó szovjet emberek bizonyára nem felejtik el azt a költeményt, amelyben Dzsambul kazah költő fordult a blokádgyúrúbe zárt Leningrádhoz. És olvashatjuk-e megindultság nélkül Nyikolaj Tyihonov levelét, amelyet ugyancsak a körülzárt Leningrádból küldött 1942-ben grúz barátainak, a grúz költőknek: „Leningrádot mindmáig blokád veszi körül. Számotokra még csak el sem képzelhető, hogyan éltek itt az emberek ezen a télen... Isten ne adja, barátaim, hogy ennek a tizedrészét lássátok vagy átéljétek..Majd néhány sorral arrébb, barátságunkról szólva, így fejezi be levelét: „Semmiféle ellenséges támadás vagy blokád nem képes azt elpusztítani." Ilyen sorokat nem felejt el a ember! Egy hosszú versem, amelyet néhány évvel ezelőtt Nyikolaj Tyi- honovnak ajánlottam, ennek a levélnek a felidézésével kezdődik: Vért ontó, vas kézzel nyúlt ki a háború már egészen Os Amu-Darjáig, mely ha torok, hát - hazánk torkáig. Messzi Leningrád küldte nékem, a bátor hős, a büszke, éjeiből le délre vert-arany verseid, Tbiliszibe. (Bratka László fordítása) Azt gondolom egyébként, hogy nagyszerű antológiát lehetne összeállítani olyan versekből és poémákból, amelyeket szovjet költők írtak egymáshoz, s ez a kötet a mi egységes családunk újabb nagyszerű könyve lenne. Olvashatnánk benne Alekszej Szurkov, Mihail Dugyin, Mikola Bazsan, Eduardas Mieželaitis, Raszul Gamzatov, Kajszin Kulijev és még sok más író és költő lelkesült és bölcs sorait. / E s még nem is szóltam a szovjet irodalom napjairól, amelyeket a szövetséges köztársaságokban, a megyékben és a járásokban rendeznek! Nem felejtem el azokat a találkozásokat, amelyekre Kazahsztánban, a távoli szemipalatyinszki terület végtelen sztyeppjein került sor. Ez a vidék közel került hozzám, a sajátommá vált, emberei pedig - az abaji sztyepp kolhozistái - a rokonaimmá lettek... Az ilyen napokon mi, írók, költők, különösen elevenen érezzük tevékenységünk összekötő szerepét. Vajon pusztán az irodalom szavát visszük el a különböző nemzetiségű és foglalkozású emberekhez a sokezres előadótermekbe és a kis falusi művelődési házakba? Nem, népünk bölcsességében, lelki gazdagságában osztozunk ekkor barátainkkal együtt. Osztozunk benne, hogy megsokszorozzuk felbecsülhetetlen közös vagyonúnkat. Sehol még nem találkoztam ilyen egységgel, a különböző nemzetiségű emberek ilyen összetartozásával, mint a mi szovjet hazánkban. Sehol még nem tapasztaltam az „egységes család“ érzésének ilyen teljes megvalósulását. Ez a család a mienk, az enyém. Ebben a nagy családban, a mi nagy, testvéri szellemű házunkban ma ünnep van! Az örmények művészetszerető emberek. Nemcsak olyan értelemben, hogy szeretik magukat körülvenni szép, művészi értékű tárgyakkal, hogy számos nagy művészt adtak a világnak, hanem olyan szempontból is, hogy e kis népnek - a Szovjetunió területén 3,5 millió, külföldön kb. 1,8 millió örmény él - rengeteg grafikusa, festője, szobrásza van. Sokan közülük nem hivatásos művészek, de ez távolról sem jelenti azt, hogy műveik nélkülöznek minden értéket. Vargasak Szarkiszjan, a realista festészet egyik mai jelentős képviselője mondotta: „Én egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy az örmények között olyan sok a grafikus, szobrász, de főleg a festő. A bennünket körülvevő természet formái, s elsősorban színei olyan csodálatosak, változatosak, hogy csak a vak, üres, közömbös ember nem érez vágyat, hogy ecsetet fogjon. Ezt a vidéket pedig olyan emberek népesítik be, akik az arcukon hordják a lelkűket. Őket is feltétlenül meg kell örökíteni. Vagyis itt élni és nem festeni - nem lehet." Jerevánban hat állandó képző- művészeti gyűjtemény van, s ezek közül talán a legérdekesebb a Modern Művészet Múzeuma, amelyben bárki kiállíthatja műveit, aki úgy érzi, jelentóset alkotott, méltót arra, hogy azt mások is megismerjék. A múzeum 1972. június 8-án nyílt meg a Lenin sugárút és a Martirosz Szárjan utca sarkán. A múzeum alapját Genrih Igitjan művészettörténész magángyűjteménye alkotta, s ó volt a kezdeményezője, majd vezetője is a múzeum létrehozásának. A jereváni városi tanács és a várostörténeti múzeum vállalt védnökséget az új létesítmény felett, amely tíz év alatt országos, sót nemzetközi hírnévre tett szert, és kinőtte az eredetileg tágas termeket. A szemközti utcasarkon már épül egy korszerű, rendkívül tetszetős, érdekes épület, amelyet az eredeti múzeumi helységekkel egy föld alatti folyosó köti majd össze. így lehetőség nyílik az új szerzemények bemutatására is. A múzeumban bemutatott művek a legkülönbözőbb stílusokat képviselik, kezdve a realizmustól, a szimbolizmuson és a különböző absztrakt irányzatokon keresztül egészen a naiv festészetig. Az ősi örmény művészetben gyökerező dekoratív irányzatot az egyszerű formák és a tarka színek jellemzik. Ennek az irányzatnak a legjelentősebb képviselői Minasz AvetiszA Szovjetunió megalakulásának 60. évfordulója alkalmából egész esztendőben sok-sok írás látott napvilágot a sajtóban, soksok műsor hangzott el a rádióban és került képernyőre a televízióban - érzékeltetve-bemutatva a hatalmas ország életének születését, fejlődését; történelmi mérföldköveket jelentő győzelmeit, világra szóló eredményeit, nem feledkezve meg az ezekhez feltétejan, Asot Ovaneszjan, Gajane Ha- csaturjan, Robert Elibekjan. Lenyűgöző témáik gazdagsága, mélysége, képeik harmóniája. A dekoratív festészetnek nagy hagyományai vannak Örményországban. Az irányzat legjelentősebb képviselője Martirosz Szárjan volt, akit Aragon, a napokban elhunyt francia író Cézannehoz és Matissehoz hasonlított, s a boldogság festőjének nevezett. Ruben Adamjan, Martin Petroszjan, Rafael Atorjan itt kiállított munkáit viszont inkább a visszafogott színskála, az aprólékos kompozíció jellemzi. A képek, szobrok állandóan visszatérő témája Örményország, az örmény tájak és emberek. A cipészmesterből lett festő a szomszédait, családját örökítette meg, a festegető háziasszony a fűszeresről sem feledkezett meg. De viszontlátjuk itt a vásznakon az örmény történelem és mitológia hőseit, a tudósokat, írókat és művészeket is. A múzeumban rendszeresen megrendezik egy-egy művész kiállítását. Az idén tavasszal mutatkozott be Szejram Hatlamadzsjan a közönségnek. A Mesés örmény- ország című grafikai ciklusa osztatlan sikert aratott valóban mesébe illő színeivel, témagazdagságával éppúgy, mint portrésorozata. A Modern Művészet Múzeumából nem hiányoznak századunk legkülönbözőbb izmusainak képviselői sem. A múzeum termeit járva találkozhatunk azonban a bizánci ikonokat, a reneszánsz színeit, a francia impresszionistákat és Picasso kék korszakát idéző vásznakkal is - egy kicsit másképpen. Az időszakos kiállítások sorában novemberben Carzou müveit mutatta be a múzeum - óriási sikerrel. A modern francia festészet nagy alakja örmény származású, honfitársához, Jansemhez hasonlóan, aki szintén számos művét a múzeumnak ajándékozta. Ugyanabban a teremben láthatóak Arshile Gorky, vagyis Vosdanig Adóján grafikái, akit az amerikai informel festészet, vagyis „akciófestés“, „gesztus-festészet“ nagyjai között tart számon a képzőművészet. William Saroyan, az ugyancsak örmény származású amerikai író mondta a múzeumról: „A jereváni Modern Művészet Múzeuma a festészet és szobrászat csodálatos, sokszínű és lenyűgöző gyűjteménye. Ezekben a művekben én az örmény népet még erősebbnek életképesebbnek látom, “(gzs) leket teremtő és erőt adó forrásokról sem. De az írások és műsorok, sót, az évforduló tiszteletére szervezett rendezvények százai együttvéve sem képesek természetszerűleg teljes és mély képet adni a hat évtizedről, a szovjet népről, a szovjet valóságról, éppen annak sokszínűsége, gazdagsága és mélysége miatt. A kép mégsem maradt vázlatos. A publicisztikai jellegű, a tudományos-népszerűsítő, ismeretterjesztő anyagok mellett ugyanis mindig jelen volt a művészet, a Szovjetunió népeinek, nemzeteinek és nemzetiségeinek művészete, mely egyaránt gyarapította páratlan értékekkel ,,szülőföldjét“ és a világot az egyetemes emberi kultúrát. Ha már képet említettünk, emeljük ki a televíziót, amelynek képernyőjén a filmeken (többek között a nemrégiben sugárzott Tarkovszkij-sorozaton vagy a Moszkva nem hisz a könnyeknek címűn) kívül jelen voltak más művészeti alkotások, népi együttesek műsorai, irodalmi művek televíziós változatai, különböző zenei darabok - ábrázolva-idézve nagy időket, nagy idők hőseit, de a jelen valóságát formáló szovjet embert is, a mindennapok hőseit, örömeikkel, gondjaikkal, küzdelmeikkel. Mindig hitet és példát adva egyben, mint a korábbi hősök. B. Gy. Hajnal Mihály: Leningrádi panoráma (részlet) A művészet jelenlétével új szú 6 1982. XII. 30.
