Új Szó, 1982. november (35. évfolyam, 259-284. szám)
1982-11-15 / 271. szám, hétfő
Leonyid Brezsnyev Visszaemlékezések (részletek) ...„a szüzföldek hektárjainak millióit fogom átrendezni“. (Archív-felv.) A mikor mérnöki diplomatervemet védtem, nem gondoltam arra. hogy a későbbiekben majd a Zaprozssztal helyreállításával kell foglalkoznom, sőt irányítanom a területet, majd az egész ország véderő iparát. Földrendezőként dolgozva nem is feltételeztem, hogy sok más elvtársammal együtt a szüzföldek hektárjainak millióit fogom átrendezni, mikor pedig katonai kiképzést kaptam, nem képzeltem el teljes valóságában, mennyire hasznomra lesz az az eddig legnehezebb háborúban. Nem tudtam azt sem, hogy mindez együttvéve - az emberek tömegeivel való állandó kapcsolattartás mellett - a tapasztalatok, a jártasság, az ismeretek olyan ötvözetévé áll össze, amit egy egyszerű szóval fejeznek ki: a pártmunka. S csak az évek múltával kezdtem érteni, hogy engem is, mint az emberek sok ezreit, valóban készítettek fel - ráadásul teljesen tudatosan - a jövő nagy feladataira. Ezt az előkészítést a Kommunista Párt vezette. A hadseregből való hazatérésem után hamarosan megválasztottak a Dnyepro- dzerzsinszki Városi Szovjet Végrehajtó Bizottsága elnökhelyettesének. Az elnök akkor Afanaszij lljics Trofimov volt, veterán párttag, balti tengerész, az Októberi Forradalom résztvevője, a mi Dzer- zsinszkánk munkása. Nem sok iskolája volt, nagyon megörült mérnöki végzettségemnek, s azonnal javasolta, felügyeljem én a Végrehajtó Bizottságban a városépítést és a városgazdálkodást. Mélyen be kellett ásnom magam a szovjet munkájába, a nyugtalan, sokrétű, teljesen a nép szükségleteit szolgáló munkába. Nem új tevékenység volt számomra, hozzászoktam már a biszertyi járásban, s mégis sok mindent fel kellett frissítenem. Segítettek ezek a tapasztalatok 1960-ban, amikor megválasztottak a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnökévé, és segítenek ma is, hogy - az SZKP KB főtitkárának tennivalói mellett - a párt és a nép újra rám bízta ennek a nagy, megtisztelő, de rendkívül felelősségteljes tisztségnek az ellátását, amely fáradthatatlan munkát igényel. A saját gyakorlatomra emlékezve kezdettől fogva olyan törvények kidolgozására és elfogadtatására törekedtem, amelyek fokozzák a küldöttek jogait, felvetettem a helyi szovjetek hatásköre ki- szélesítésének, tekintélyük növelésének, az egész államigazgatás tevékenysége tökéletesítésének kérdését. M unkámra Kamenszkojéban, amely a szemem láttára vált Dnyepro- dzerzsinszk korszerű városává, mindig hálával emlékszem vissza. Rendkívül érdekes időszak volt. Éppen azokban az években tapsoltuk meg az Északi-sarkot meghódító Papanyinista „négyesfogatot“, szorongó szívvel figyeltük Cskalovék óceánrepülését, örültünk a Magnyitkáról, a Kuznyecki kombinátról és a többi új létesítményről érkező híreknek. A dnyeprovszki gyár szintén tovább fejlődött azokban az években, jelenlétemben indították be a nyolcadik nagyolvasztót, helyezték üzembe az érczsugo- rítót és a harmadik martinüzemet. Az egész ország a mi olvasztárunk, Jakov Csajkovszkij sztahanovista rekordját visszhangozta. Szergo Ordzsonyikidze nehézipari népbiztos felhívta az ország acélolvasztárjait, hogy vegyék át Csajkovszkij módszereit. A gyárral, pontosabban a nálunk létesített gyárakkal együtt nőtt a város, határai elhagyták Trituznoje, Romankovo falvakat. Problémák merültek fel, kevés lett az iskola, az orvosi rendelő, az óvoda, nehéz volt a lakáshelyzet, fel kellett újítani a vízvezetékeket, a csatornákat, a közlekedési hálózatot. Hát mindezekkel én foglalkoztam a Végrehajtó Bizottságban. Meg kellett tanulni veszekedni az igazga1 tokkal, akik „viskókat“ akartak építeni a vállalataik köré, áthidalni a tárcahangulatot, egy marokban összefogni az erőket és az eszközöket, de jól emlékszem az első, ha szerény sikereinkre is, melyekre az embereknek oly szükségük volt. Sikerült a Nehézipari Népbiztosságon pénzkeretet kapnom, és Bag lejtől a Le- nin-térig villamosvágányt fektettünk le. Igazi ünnepség volt, mikor a piros színű villamoskocsik az egész városon átfutottak. Emlékszem hogyan húztunk fel (hatvankét nap alatt) egy szép épületet, amelyben ma is az Úttörő Palota foglal helyet, hogyan építették a komszomolis- ták a stadiont, hogyan jelentek meg nálunk is az erkélyes, nagyablakos, három- emeletes „toronyházak“. S bár a lakásépítkezés méretei messze nem érték el a mait, mégis százak és százak tartottak lakásszentelőt. Aszfaltoztuk az utakat a városban, parkosítottuk a tereket, több lett az áru az üzletekben, kiöltöztek az emberek, jobb lett az életük - mindezek teszik emlékezetessé számomra a dnyeprodzerzsinszki dolgos éveket. A dnyeprodzerzsinszki városi szovjetben egy évnél többet töltöttem, ezután pártmunkára jelöltek. Előbb osztályt vezettem, majd 1939 februárjában megválasztottak az UK/b/P (Ukrajna Kommunista (bolsevik) Pártja) dnyepropetrovszki területi bizottsága propagandatitkárának. A területi pártbizottság - az egész terület pártszervezetének főhadiszállása - bonyolult, sokrétű munkájáról részletesen szóltam az Újjászületés című könyvben. Az első titkárunk akkor Szemjon Boriszo- vics Zagyioncsenko volt, tapasztalt, okos, energikus ember, akitől sokat lehetett tanulni. Tevékeny, elvtársi kapcsolat alakult ki közöttünk. Ettől kezdve én viseltem a felelősséget a pártmunka egyik legfontosabb területéért, az ideológiai munkáért. Jelentősen kibővült kötelezettségeim köre, megnőttek ügyeim méretei, most már gyakran kellett a városokba, falvakba utazgatnom, az emberek százaival találkoztam. N agyon fontos tényezőnek tekintem, hogy végigjártam ezt az iskolát. Mint ismeretes, a pártirányításnak három alapiránya létezik: politikai, ideológiai és szervezeti. Föl sem merülhet a kérdés, melyik közülük a fontosabb, a pártnak mindegyikre szüksége van, mindegyik egyformán fontos. A pártmunka összes irányának az összehangolása művészet, s ezt a művészetet egész életünkben tanulni kell. Az ideológiai munka mindig is a Kommunista Párt egyik elsődleges feladata volt és marad. Sokrétű ez a tevékenység, a társadalomban zajló folyamatok tudományos elemzését igényli, és megköveteli az azokban felmerülő problémák folyamatos rendezését. Veszélyes dolog még ideiglenesen is, még egy részterületen is megfeledkezni az állami és társadalmi élet ideológiai indíttatásáról, megbékélni az eszmei tévedésekkel. Első látásra nem annyira szembeszökők, mint mondjuk a műszaki hibák. Ha helytelenül szerkesztettek meg egy gépet, nem lesz megfelelő a teljesítménye, vagy egyáltalán nem fog beindulni, s ez azonnal észrevehető, s egyszerű az okozott kárt felmérni. Ám az ideológiai hiba általában megbúvik, szép szavak álruhájába rejtőzik, s annál inkább következményekkel terhes, mivel feltétlenül a felszínre tör, és hatalmas kárt okoz, ha nem javítjuk ki idejében. Korunk világában légüres tér nem létezik: ott, ahol mi szájtátiskodunk, ott tevékenykednek ideológiai ellenfeleink. ,,Ezért - tanította V. I. Lenin - a szocialista ideológia mindennemű lekicsinylése, mindennemű mellőzése egyszersmind a burzsoá ideológia erősbítését jelenti. “ M indezt különös erővel átéreztem azokban az években, amelyekről szólok: Nyugaton már megkezdődött a második világháború, s közeledett a mi határainkhoz, a két rendszer ideológiai szembeállása kezdte a legszélsőségesebb, a nyílt katonai összeütközés formáját felvenni. Ebben a helyzetben megnőttek a kádereink eszmei-politikai nevelésével, a párt tömegkapcsolatainak erősítésével szemben támasztott követelmények. Aktív, támadó jellegű propaganda- munkára volt szükség, idejében vissza kellett verni az ellenséges ideológiát, megszilárdítani a szovjet emberek nagyfokú politikai öntudatát, s a szocialista hazafiság, a proletár internacionalizmus, a kommunizmus eszményeihez való hűség jegyében nevelni őket. Minden egyes vezetőnek, minden egyes kommunistának megfelelő érzékkel kell mindehhez rendelkeznie, nem is szólva már a legegyszerűbbnek tűnő, ám állandó erőfeszítéseket igénylő feladatról, arról, hogy megértessük a néppel, milyen feladatokat tűzünk magunk elé, megvilágítsuk, hogy a fejlődés adott szakaszában mire törekszik konkrétan pártunk Központi Bizottsága. Más szavakkal: találkozni kell az emberekkel, s a legkülönbözőbb hallgatóság előtt kifejteni mindezt. Akkoriban, a dnyepropetrovszki területen, először találkoztam ezzel a szükségszerűséggel, s ennek kapcsán szeretném néhány gondolatomat elmondani, amelyek még azokban az években kezdtek formálódni bennem. A párt szenvedélyes szava hatékony fegyver volt és marad, s nagyon komolyan kell kezelni. A szovjet emberek elfogadják és támogatják a párt politikáját. Ennek ellenére mindig nagy figyelmet fordítottunk és fordítunk most is az ideológiai munkára. Ennek a munkának az elsődleges fegyvere az igazság. Úgy tartjuk, hogy mind a sikerekről, mind a fogyatékosságokról őszintén kell szólni. Az emberek a nyílt beszédet mindig megértik. Lenin hangsúlyozta, hogy a szocializmus ereje a tömegek öntudatában rejlik. Semmi sem terméketlenebb, mint a címzett nélküli, a hallgatóság érdekeitől a napi szükségletektől elszakított propaganda. Ha az előadó megkerüli a kényes kérdéseket, akkor bizalmatlanságot hint el az emberekben. Ha a szónok csak motyog a tribünön, a jól ismert dolgokat ismételgeti, az egy fikarcnyit sem ér, sőt az ilyen előadó leszoktatja az embereket arról, hogy egyáltalán odafigyeljenek az elmondottakra. A formalizmus e téren ellentétes hatású, feltétlenül alkotó megközelítésre van szükség. Szeretném aláhúzni: nem a szónoki fordulatokban- amire burzsoá politikusok oly hajlamosak -, nem a jól kiszámított pátoszban és nem is a hangerőben rejlik a siker titka. Leninnek, mint ismeretes, nem volt erőteljes hangja, mégis mindenki hallotta. Az egész ország, az egész emberiség. Hallották. mert hallgatták. És azért hallgatták. mert beszédei az emberekhez közelálló eszméket és gondolatokat tartalmaztak, s ezeknek az eszméknek a védelmében vitathatatlan érveket hozott fel. logikus volt, mélységesen tudományos és bátor következtetésekre jutott, s mindig konkrét és jelentős feladatokat tűzött ki. A háborút megelőző dnyepropetrovszki évek úgy maradtak meg bennem, mint a megfeszített munka időszaka. Külsőre minden nyu- godtnak tűnt, a mozikban a „Volga, Volga“ és a „Napfényes út“ című filmvígjátékokat játszották, a szokásos munkásritmusban zajlott az élet városon és falun, érett a gabona a mezőkön. De mindany- nyian éreztük, hogy fokozódik a háborús fenyegetés. 1940-ben a dnyepropetrovszki területi pártbizottság megbízatást kapott az SzK/b/P Központi Bizottságától: az üzemek egy részét a haditechnika gyártására kellett átállítani. Rejtjeles távirat érkezett Moszkvából, amelyben javasolták, hogy létesítsünk véderö-ipari titkári posztot a pártbizottságon. A Végrehajtó Bizottsági ülést Zagyjoncsenko vezette. Kijelentette, figyelembe véve ennek a munkának a különleges fontosságát, és azt, mekkora jelentőséget tulajdonít a KB Politikai Bizottsága e kérdésnek, erre a posztra nemcsak a kohászatot ismerő, műszakilag jól képzett szakembert, hanem tevékeny szervezőt kell jelölni, aki tud az emberekkel bánni. Körülbelül ezeket mondta, és engem javasolt. Egyhangúlat megszavaztak. Számoltunk-e a háború reális veszélyével, készültünk-e rá? Feltétlenül. Nem volt kétséges, hogy a háborús veszély növekszik, hogy legfőbb ellenségünk a fasizmus. Az országnak nagy szüksége volt fémre 1940 júniusában a Szovjetunió Népbiztosok Tanácsa és az SzK /b/P Központi Bizottsága rendeletet hozott „Az öntöttvas, az acél és a hengerelt áru tervezett termelési szintjének teljesítését biztosító intézkedésekről“, össz-szövet- ségi munkaverseny bontakozott ki a kohászok között a termelőeszközök eredményesebb kihasználásért, s földijeim számottevő sikereket értek el e versenyben. A korábban kizárólag békés célú termeléssel foglalkozó vállalatok most a hadseregnek kezdtek dolgozni: az Ar- tyomgyár alkatrészeket készített a harci repülőgépekhez, a Kominterngyár aknavetőket, a dnyepri Dzerzsinszkij-gyár tüzérségi lövegeket... Területi pártbizottsági íróasztalomra igencsak örvendetes jelentések érkeztek. S jóllehet a vállalatok százaiért viseltem már a felelősséget, a kedvenc gyáramból érkező hírek iránt, nem tagadom, különb érdeklődést tanúsítottam. 1941 -ben az F. E. Dzerzsinszkijről elnevezett dnyepri gyárat „A Szovjetunió legjobb kohászati üzeme“ címmel tüntették ki, s megkapta a Vaskohászati Népbizottság és a Kohászszakszervezet Központi Bizottsága vörös vándorzászlaját. A hazaszeretet mindanyiunkban a gyermekkorra, házunkra, utcánkra, városunkra vagy a falunkra való visszaemlékezésnél kezdődik. Ám ezzel együtt él bennünk egy nagy, egy hatalmas Haza érzete, amely a veszélyek és a nehéz megpróbáltatások napjaiban hirtelen egész kiterjedésében fájdalmasan közeli és drága lesz számunkra. Nekem sikerült saját szememmel megcsodálni szeretett országunk határtalan térségeit, sok honfitársamat közelről megismerni, és tudatában voltam, hogy népünk tervei, álmai, szándékai méltóak ahhoz a földhöz, amely osztályrészül jutott nekünk, s amelyet még gazdagabban és virágzóbban kell gyermekeinknek átadnunk. Mi mindezt az első ötéves tervek hatalmas alkotásaival bizonyítottuk. De népünk életében egy fájdalmas, keserű, ám ezzel együtt magabiztos hittel és hihetetlen hősiességgel telített időszak következett. Megkezdődött a Nagy Honvédő Háború. Eljött az ideje, hogy megvédelmezzük a szocializmus hatalmas vívmányait, megóvjuk mindazt, amit építettünk és teremtettünk, bátran kiáll- junk a szülőföldért. S a szovjet katonák és tisztek millióival együtt magam is végigjártam a háború gyötrelmes útjait, kezdetétől a végéig, az első naptól a Győzelem ragyogó napjáig. ÚJ SZÚ 4 1982. XI. 15.
