Új Szó, 1982. november (35. évfolyam, 259-284. szám)
1982-11-19 / 275. szám, péntek
Rangot az irodalomtanításnak Hetvenöt éves népszínház Beszélgetés Véra Eliáškovával, a prágai Vinohrady Színház dramaturgjával B arátom kiváló műszaki tudományos dolgozó. Vörös diplomával végzett az egyetemen, szakmunkáját tudományos folyóiratban publikálták. Tanársegéd az egyetemen, fiatal kora ellenére minden reménye megvan arra, hogy rövidesen elérje a különböző tudományos fokozatokat, kutatásai is sikerrel kecsegtetnek. Élmény vele beszélgetni, érdekes dolgokat mond a technika megannyi csodáiról és lélegzetelállító lehetőségeiről. A baj akkor kezdődik, amikor a tévéműsorokra vagy a könyvekre terelődik a szó. Derék ismerősöm ugyanis csak az operettekért lelkesedik, Berkesi a kedvence. A mai szerzőket nem értem. A modern regények nem fordulatosak, alig van cselekményük, olyanok, mint a keresztrejtvény, de azt meg lehet fejteni. A tévében is sok a zagyvaság... Néztem múltkor Tarkovszkij filmjét, az Andrej Rubljovot. Őszintén szólva csak egy darabig, mert nem értettem. Elképedve hallgattam őt. Nem értem, miként lehet, hogy valaki ért a kibernetikához, s a művészet alapvető „kódjait“ nem tudja megfejteni, kisujjában van az integrál- számítás és más bonyolult művelet, de ízlésvilága esztétikában, művészetben valahol az egyszeregynél tart. Az írógéphez ezúttal mégis egy másik eset ültetett le. Az egyik országos színjátszó fesztiválon, a nyilvános értékelésen éppen Örkény Tótékjának színpadra vitelét elemezték. Voltak ott szakemberek, amatőr színészek, népművelők és mások is. A zsűri egyik tagja sem foglalt állást, ugyanis azt a módszert követték, hogy hadd beszéljenek, értékeljenek a nézők; a bíráló bizottság egyik tagja vezette a vitát, és a végén összefoglalta a hallottakat, egyúttal akkor értékelte az előadást is. Felállt egy tizennyolc-tizenkilenc éves fiatalember, s a körülötte ülő barátainak véleményét is tolmácsolva elmondta, hogy szerintük az őrnagy pozitív figura. Az általános elképedés után leghamarabb az egyik bíráló bizottsági tag ocsúdott fel, s megkérdezte, miért? Azért, hangzott a válasz, mert megfáradt a háborúban, most eljött ebbe a faluba, s itt is jót csinál, munkára serkenti, (az ismert dobozolási jelenetek) Tótékat. Könnyű lenne elítélni a - később kiderült - gimnáziumot végzett fiút, de ott sem tették ezt. Ö ugyan őszinte véleményt mondott, eddigi esztétikai, irodalmi ismeretei - tehát elsősorban az, amit az iskolában tanult - nem voltak elegendőek ahhoz, hogy megértse Örkény színművét. Pedig a szerző lélektanilag is kimun- káltan mutatja be a fasizmus terA középiskolák negyedikes diákjai fontos kérdésben döntenek ezekben a napokban: folytatják-e tanulmányaikat az érettségi vizsga után, és ha igen, hol, milyen iskolában, főiskolán, egyetemen. A kérdés különösen a gimnazistákat foglalkoztatja, hiszen legtöbbjük annak idején bizonyára nem azért választotta a középiskolák közül épp a gimnáziumot, hogy az érettségi bizonyítvány megszerzésével pontot tegyen tanulmányai végére. Természetesen, sok-sok szakközépiskolás és szakmunkásképzős életében is meghatározó jelentőségű napok ezek; számukra szintén nyitott az út, hogy a végzettségüknek (szakjuknak) megfelelő irányzatú főiskolán gyarapítsák tudásukat. A középiskolák, köztük a gimnáziumok, megkapták az irányszámokat, amelyekből a pedagógusok és, közreműködésükkel, a diákok már bizonyára tájékozódtak a lehetőségekről. Ezzel kapcsolatban most csupán arra szeretnénk ezúton is felhívni a figyelmet, hogy - az SZSZK Oktatási Minisztériuma nemzetiségi osztályának tájékoztatása szerint - a magyar iskolák káderellátását biztosítandó, az 1983/84-es tanévben a Komenský Egyetemen mészetrajzát, azt a típust, aki humanista pózában tetszeleg, szép szavakat mond, de valójában egy reakciós ideológia képviselője, zsarnok, embereket aláz meg, tiszta érzéseket tipor a sárba, szinte elszívja a levegőt is Tóték házából. A csillogó máz alatt undorító színek, hajlamok, célok - ilyen az őrnagy. Igen ám, de ezeknek a fiataloknak nem volt kellő felkészültségük ahhoz, hogy ezt a mázt lekaparják, nem is tehették, hiszen a groteszkről például nem is hallottak. Szociológiai felmérések készültek arról, mennyit és mit olvasnak az emberek, milyen színházi előadások, tévéműsorok érdeklik őket.* Vannak pozitív példák, a múlthoz képest kétségtelenül nagyok az eredmények műveltségben, közművelődésben. De a jelen követelményeihez képest nem megnyugtató a helyzet. N em szeretnék beállni azok közé, akik afféle divatjelenségként mindenért az oktatásügyet csepülik, de ezúttal a szálak valóban az iskolába is vezetnek. A hatvanas években jártam gimnáziumba, s kezdetben számomra is pofonegyszerűnek tűnt az irodalom. Szépen skatulyáztunk. Voltak olyan szerzők, akik túllépték osztálykorlátaikat, voltak, akik bírálták a társadalmat, ők voltak a kritikai realisták, s mások megmutatták a kivezető utat, ezek voltak a szocialista realisták. S aztán egyszercsak összezavarodott minden, s gyanítom, nemcsak bennem. Mert Tolsztoj belefér-e abba a skatulyába, hogy túllépte osztálykorlátait, s Dosztojevszkij vajon nem nyújt-e hatalmas erkölcsi erőt a tartalmasabb, humánusabb élethez? S vajon Picassót melyik skatulyába kellene rakni? Azt tapasztalom, hogy a középiskolai irodalomoktatásban még ma is sok helyen ez a leegyszerűsítés, a mechanikus gondolkodás- mód érvényesül. Több tanuló még el sem olvassa a könyveket - bebifláz néhány szólamos, semmitmondó mondatot - s megél belőle Nincs idő az alaposabb - az eszmei és esztétikai szempontokra - épülő műelemzésre, mert sok a tananyag, kevés az óraszám, nincs lehetőség az irodalom megszerettetésére, egy-egy alkotás értékeinek felmutatására. Sajnos, a mai iskola nem eléggé szeretteti meg az irodalmat, nem vezeti be a tanulókat a művészet birodalmába, nem tanítja meg az alapvető esztétikai ismeretekre. A kivételek ezúttal is inkább erősítik a szabályt. Az irodalom oktatásának - úgy tűnik - csökkent a-rangja. Egyéni és társadalmi szempontból indotanulható magyar-szlovák, magyar-orosz, testnevelés-szlovák szakon kívül a Nyitrai Pedagógiai Karon is tovább folyik a pedagógusképzés (itt az alsó tagozat számára), és ugyanezen a Karon nyitnak matematika-politechnika és orosz-zene szakot, amennyiben lesz elég érdeklődő. Ez vonatkozik az újságírói szakra is, amelyet a Komenský Egyetem bölcsészettudományi karán nyitnának, magyar újságírójelöltek számára, módosított tantervvel. A jelentkezők a felvételi vizsga írásbeli részét magyarul teszik, történelemből, magyar nyelvből és irodalomból, a szóbeli részt szlovákul, szlovák nyelvből és irodalomból. Végezetül. Köztudott, hogy a magyar nemzetiségű lakosság számához képest évek óta alacsony a felsőoktatási intézmények magyar hallgatóinak száma. Ezért is szeretnénk remélni, hogy az idén - az iskolák vezetőinek, pedagógusainak és nem utolsósorban a szülőknek a körültekintő segítségével, helyes és felelősségteljes irányításával - nagyobb érdeklődés nyilvánul meg negyedikes középiskolásaink körében a felsőoktatási intézmények iránt, különös tekintettel a műszaki főiskolákra. - bor kolt ugyan a reál tantárgyak fontosságának hangsúlyozása, s jól felfogott érdekünk, hogy növekedjék a műszaki főiskolákra jelentkezők száma - a magyar tanítási nyelvű iskolából is. Ám ezeket a fontos szempontokat nem lehet érvényesíteni a humán tantárgyak rovására, az irodalom oktatásának lebecsülésével. Nem lélektelen, félművelt mérnököket, mezőgazdászokat szeretnénk nevelni, hanem politikailag, erkölcsileg is fejlett szakembereket. Nem lehet az a célunk, hogy közhelyekre és beskatulyázásra neveljük fiataljainkat, hiszen ennek messzemenő következményei lehetnek, s olykor már vannak is. Hány olyan fiatal van, akinek elképesztő az érték- rendszere, vajon mennyi lehet az olyan szülő, akit gyermeke sohasem lát olvasni, színházba menni, s aki legyint, ha a tévében színvonalas filmet vetítenek. Érdekünk, alapvető társadalmi érdekünk hát, hogy a középiskola általános műveltséget nyújtson, többek között a művészet szeretetét is beoltsa a fiatalokba. S itt vagyunk a másik kérdéskörnél. Nemcsak a kevés óraszám a gond, hanem a már említett hibás szemlélet is. Mert adatok tömegével, a tények leegyszerűsítésével nem lehet a művészet szeretetére nevelni. Sokszor még a pedagógusok egy része is berzenkedik az úgynevezett modern művészet ellen, nem akarja megérteni azt az alapvető marxista tételt, hogy ha a művészet sajátos eszközeivel a társadalmi jelenségeket, jellemző vagy éppenséggel periférikus életérzéseket, helyzeteket ábrázolja, akkor ezt minden bizonnyal korszerű, másfajta és többféle eszközzel teszi, mint a néhány évszázaddal ezelőtt élt író. Bár ez is viszonylagos, hiszen az a pedagógus, aki elveti az úgynevezett modern irodalmat, hogy tudja érzékeltetni például Arany balladáinak szépségeit, mit mond el például Ady számos verséről? Ne is beszéljünk - pedig kellene - a filmművészet, a képzőművészet és más művészeti ágazatok sajátos formanyelvéről. Mit tanul ezekről a középiskolai tanuló? Vajmi keveset. S akkor ki segíti abban, hogy értő műélvező legyen, hogy ne csak a krimit, a lektűrt szeresse, hanem a művészetet is. Valahol értem a példában említett egyetemi tanársegédet is. A matematikát jól oktatták a gimnáziumban, de az irodalmat valószínűleg nem. A művészet rejtelmeibe, a megismerés e területére senki sem vezette be őt. ízlésvilága azért ilyen ellentmondásos. P ersze hiba lenne mindent az iskolától számonkérni, habár a jó alapokat kétségtelenül itt kellene lerakni. Eredményes munkát végezhetnének a különböző szakkörök is. Néhány éve az egyik irodalomkritikus barátommal irodalmi színpadot vezettünk. Órákat töltöttünk mai versek elemzésével. Ott tapasztaltuk, mennyire fogékonyak a fiatalok, a művészet, a mai művészet iránt is, hiszen ez valamiképpen életérzésüket is kifejezi. Elsősorban a közszemléleten kellene változtatni, megfelelő rangot kellene adni az irodalomoktatásnak, s ezen belül más művészeti ágazatok megismertetésének. Több időt kellene fordítani a műelemzésre, s nem szabadna elhanyagolni a marxista esztétika oktatását sem. Azt valljuk, számos országos párt- és egyéb fórumon hangsúlyoztuk, hogy a művészet fontos tudatformáló tényező, befolyásolja az ember életszemléletét, tágítja látókörét, gazdagítja erkölcsi világát. Ha azonban megrekednénk a szép szavak ismételgetésénél, akkor nem valósíthatnánk meg ember- és társadalomformáló céljainkat. Sokasodnak az intő jelek, amelyek jobb munkára, cselekvésre késztetnek, oktatásban, népművelésben egyaránt. SZILVÁSSY JÓZSEF A metró Vencel téri állomása után egy megállóra van a Béke tér, ahol a Vinohrady Színház épülete áll. 1905-ben tették le az alapkövét azok a prágai polgárok, akik mint a megerősödött burzsoázia képviselői lokálpatriotizmusuk bizonyítékát látták a Nemzeti Színház után másodikként felépítendő „Thália-szentélyben“. Két év múlva már meg is nyitották, 1907 óta Prága egyik legnépszerűbb színháza. Első direktora K. H. Kilar volt, akit a világhírű cseh színház avantgarde előfutárának, későbbi képviselői - E. F. Burian, J. Frejka - tanítómesterének tartanak. Öt követte Jaroslav Kvapil, akinek Karéi Čapek volt a dramaturgja. A neves íróról közismert, hogy évekig várt arra a napra, amikor a Vinohrady Színház dramaturgja lehetett. Akkor mutatták be a Makropulos- ügy című drámáját. Házi szerző lett itt Františék Langer és Fráňa Šrámek is. Az ezt követő időszakban Jan Bor rendezésében számos orosz és szovjet drámát mutattak be. Dosztojevszkijt, Bul- gakovot, Solohovot és Kornyijcsuk A hajóraj pusztulása című polgárháborús tematikájú darabot. Ez utóbbi az előretörő fasizmus ellen szervezett tüntetés elindítója volt, ezért betiltották a darabot. A felszabadulás után Jirí Frejka, Jan Škoda tevékenysége fémjelzi a színház munkáját. Gorkij, Schiller, Shakespeare, Csehov, Ibsen műveinek bemutatásával fáradozott a világ drámairodalmának megismertetésén. Állandó barátságot ápolnak a Moszkvai Kis Színházzal és a budapesti Madách Színházzal.- Repertoárjukban állandó helyet kapnak a cseh szerzők drámái. Ez így volt a múltban, s így van ma is. Karéi Čapek egykori háziszerzőnek számított, de mai neves, illetve kezdő szerzők darabjait is szívesen bemutatják. Mit jelent ez a hagyomány a színház mindennapi dramaturgiai gyakorlatában?- Nemcsak Čapek, Šrámek és a többiek darabjait mutatta be a színház. A felszabadulás után például Jan Drda (nemrég ismét felújított) komédiájának, a Dalska- báty, a bűnös falunak a születésénél is bábáskodott. Ez a segédke- zés eredményes volt, ezt bizonyította az idei kassai fesztiválon elért sikerünk is. Egy színháznak általában fontos tevékenysége a drámaírás, a drámaírók támogatása. Neves televíziós szerzőt - Jiŕí Hubač - nyertünk meg erre a munkára. A ház a fellegekben (Dűm na nebesích) semmivel sem másabb, rosszabb, mint tévéjátékai. Aztán itt van Jílek nemrég bemutatott darabja A gyémántfiúk (Diamantoví kluci), amelyet színházunk igazgatója, Zdenék Mika rendezett.- Milyen szerepet tölt be ebben a folyamatban a dramaturg?- Mindenekelőtt a rendező szava a döntő. Én általában nem avatkozom be egy-egy dráma gondolati részébe, hiszen nem kényszeríthetem a saját gondolataimat, a világról alkotott nézeteimet az íróra. A formai dolgokkal, dramaturgiai hibákkal foglalkozom, bár az utóbbi időben tapasztalt szerzőink már ezt sem igénylik. Azt azonban nem mondhatnám, hogy nincs mit csinálnom. Idén például Hašek Švejkjének dramatizált változatát mutatjuk be Ján Grosman rendezésében, aki saját maga dramatizálja a világhírű müvet. Ha távlatokban gondolkodom, akkor meg kell említenem terveinket is, hiszen a jövő esztendő a cseh színház éve lesz. Most Pavol Hanuš, Vitézslav Hálek egy- egy darabja is foglalkoztat.- Színházukról az a hír járja, hogy Prágának ez a népszínháza, s ide ma elsősorban a színészekért jönnek a nézők.- Ez többé-kevésbé igaz. Már az épület alapkőletétele előtt is Prágának ezen a részén számos népi aréna vonzotta az embereket. Az itteni társulatok annak idején még a Vencel téren is játszottak, az emberek pedig sör és virsli mellől nézték az előadásokat. Ha ma már ez szó szerint nem is így van, de ez a népi szellem valahol közöttünk él. Ehhez nagy mértékben hozzájárul a televízió népszerűsítő ereje is, hiszen színészeink nagyobbik része a képernyőről országosan ismert személyiség lett. Ki ne akarná látni a színpadon is, a maga testi, szellemi valóságában Jiŕina Švorcovát, Jiŕina Boh- dalovát, Gabriela Vránovát, Daniela Koláŕovát, Miloš Kopeckýt. Vlastimil Brodskýt, Vladimír Hla- vatýt, Jaroslav Moučkát, Zdének Rehoŕt, Jaromír Hanzlíket.- A színház fiatal tagjai számára mit jelent ez a háromnegyed százados jubileum?- Mindazokat a haladó hagyományokat, amelyet ez a színház megteremtett. Olyan alkotóműhelyt, ahol a kulturális örökség, a modern színház, a közérthető színház találkozik alkotói, színészi vágyaikkal. Ma már megszűnt a tényleges rivalizálás a Nemzeti Színház és közöttünk, bár a prágai néző esetében ez mindig a produkciók színvonalától, a színészek teljesítményétől, a bemutatott daraboktól függ. Abba a színházba járnak, ahol mindezt megkapják, természetesen a legjobb minőségben.- Mi az, ami meghatározza a mai Vinohrady Színház arculatát, alakítja a repertoárt?- Az a szándék, amelynek gondolati tartalmát a közéletiség mint cél, adja. Nézőinket szeretnénk a társadalom iránt felelősséget érző, mindennapjaikat tudatosan irányító, érzelmi életükben kiigazodó emberekké formálni. Persze ne gondoljanak itt valami merev, kényszerítő módszerekre. Fontos esemény számunkra a már említett Cseh Színház Éve, hiszen nemcsak a Nemzeti Színház jubileumához, de a mi házi évfordulónkhoz is kapcsolódik. Társulatunk ehhez méltóan készül erre az eseményre, s Zdenék Mí- ka igazgatóval az élen úgy próbálunk dolgozni, hogy a nyolcvanas évek cseh színháza tovább gyarapítsa haladó hagyományainkat, xxx A Vinohrady Színház sikereinek legutóbbi bizonyítéka Jan Drda már említett népi ihletésű komédiája. A darabot már huszonhárom évvel ezelőtt bemutatták, s az idei felújítás estéről estére soha nem látott sikert arat. Kétségtelen, hogy alig negyedszázada, klasszikus cseh vígjáték született a színház közreműködésével. Az idén Kassán (Košice) megtartott országos fesztivál legjobb előadásaként emlegetik. A főszerepeket Gabriela Vránová és Vlastimil Brodský játssza DUSZA ISTVÁN Főiskolára jelentkezők figyelmébe Ján Drda Dalskabáty, a bűnös falu (avagy Az elfelejtett ördög) című .komédiáját a prágai Vinohrady Színház játssza. Felvételünkön a darab egyik jelenetében (jobbról balra) Karéi Houska, Jozef Bláha, Vladimír Hlavatý és Josef Chvalina. ÚJ SZÓ 6 1982. XI. 19
