Új Szó, 1982. november (35. évfolyam, 259-284. szám)

1982-11-02 / 260. szám, kedd

Találkozások a költővel ÚJ FILMEK Franciszek Bula bűnös élete (lengyel) Talán kifejezőbb lenne a cím, ha a bűnös szót nyomorúságosra változtatnánk, hiszen a második világháború előtti években játszó­dó történet hősének sorsára in­kább a nyomorúság, mintsem a bűnösség volt jellemző. Franci­szek Bula ugyanis a két háború közötti időszakban Sziléziában Egyik népszerű tagja, Franciszek, a közönség kérésére elmeséli éle­tét. Megelevenedik „bűnös“ élete: a gyűlések, sztrájkok, a rendőr­séggel való összetűzések, letar­tóztatások, csempészések, külön­féle szerelmi ügyek. Végül megta­lálja helyét a vándor színtársulat­ban. De akkor már Lengyel­A lengyel film vándor színtársulata előadas közben Ősz van, szép ősz. Négy körül járhat az idő. Lakótelepi szobám ablaka alatt a délutáni csend meg­telik hangokkal. Emberek, gyere­kek és felnőttek hazatérőben isko­lából, napköziből, munkából. Gye­rekkocsik, kerékpárok, autók is. Köszönések, sietős mondatok. A szemközti háztömb erkélyein száradó ruhák. Az egyik ablak üvegéről kiúszik a lenyugvó nap tükörképe. Nagyjából ez van kint. A felszínen. Bent, Illyés Gyulával. Sorsvá- lasztókját olvasom. Megkértek, mondanék véleményt, megtud-e birkózni amatőr színjátszó csoport ezzel a drámával, melyben egy ember kutatja múltját, hogy meg­találhassa és azonosíthassa ön­magát, hogy tudja, hova, kihez, kikhez tartozik. Egészen beleme­legszem, megrendítő, katarktikus erejű helyzetek, párbeszédek sor­jáznak, hogy szinte magukba rán­tanak a szép őszidőből. így vagyok hát most, Illyés Gyu­lával, akivel a minap is találkoztam a feleségem révén. Igaz, csak egy pillanatra. A János vitézt tanítja az ötödikeseknek, a János vitézt pe­dig Petőfi írta, Petőfiről meg Illyés írt könyvet, amelyet szeretne megmutatni a gyerekeknek és ha jut rá ideje, olvasna is föl belőle nekik. Mutassam hát meg, melyik polcon, hol találja a könyvet. Mondanám, bizonyára a jubile­um játszik közre (kezemre?), hogy ezekben az októberi napokban megszaporodtak találkozásaim Illyés Gyulával. Csakhogy ez nem lenne igaz. Mert bármikor lehetne napja e jubileumnak, a fennebb említettekhez hasonló, rövid vagy hosszabb együttlétekből kapásból idézhetnék. Hol egy vers, hol egy esszé, hol egy színmű, hol egy regény bukkan elém Illyéstől - vé­letlenül, vagy mert éppen őt kívá­nom olvasni. Jelen van lenyűgözően sokrétű és sokszínű, ugyanakkor egysé­ges életművével. A Nehéz földdel. a Puszták népével, a Petófivel, az Ozorai példával, a Fáklyalánggal, a Hetvenhét magyar népmesével, a Dózsa Györggyel, a Dőlt vitorlá­val, a Khárom ladikjával, az In­gyenlakomával, a Szíves kalauz­zal, a Hajszálgyökerekkel, az Iránytűvel, hogy csak néhányatt említsünk a rengeteg munkából, melyekkel Illyés Gyula minden irányban kitágította a magyar iro­dalom határait. A világ felé is. Tette, tehette ezt a tehetségén kívül annak a fölismerésnek a bir­tokában, hogy a költő dolga Ma­gyarországon - a Csokonai, Pető­fi, Ady-vonalat követve - küzdeni a nép felemeléséért, méltóságá­ért, jogaiért. Azért a szegénypa­rasztságért, a tanyaházak népéért elsősorban, akiknek a sorsa a Pá­rizst megjárt, az avantgarde iro­dalmi-művészeti körök, munkás­előadások eszméit magáévá tevő fiatal Illyés számára - noha maga is pusztán született és nevelkedett - a megrázónál is megrázóbb él­ményt jelentett. Párizsból „egye­nest hát a pusztára mentem.... és rögtön feladatra šarkallt az a kép, amit a saját népem sorsáról lát­tam. .. Nem akartam soha mester­ség szerint író lenni; hazajövet nem is igen álltam meg Pesten. Azért mentem rögtön haza szülő­vármegyémbe, mert ott - tapasz­talatszerzés végett is - valami községházi hivatalnok vagy ha­sonló akartam lenni. Nem volt »társadalmi« ambícióm sem. De a feladat elvégzése, hogy a látot­takról mégis beszélni tudjak, csak irodalom révén volt lehetséges összeszedtem hát erre nagyjából, ami írói műveltség mégis volt bennen". Illyés tudta, hogy feladatának csakúgy tehet eleget, ha közben a világra is figyel, ha a világtörté­nelem, az egyetemes emberi kul­túra, a huszadik századi európai szellemi-politikai mozgalmak összefüggéseiben vizsgál és tesz mérlegre mindent, mi lényegbevá­gó kérdés honi valóságából. Más Ondrej Malachovský érdemes művész, a bratislavai Nemzeti Színház operatársulatának szólis­tája - akit legutóbb érsekújvári (Nové Zámky) dalestjén hallhatott a zenekedvelő közönség - min­dent tud, amit egy énekesnek tud­nia kell. Életeleme a színház, a színpad. Színpadi lobogása azzá varázsol­ja az operát, a daljátékot, aminek eredetileg született: színházzá. Ö a színpadon nem „énekel“, szóval: európai műveltséggel bon­colni, dolgozni és mutatni föl ezt a valóságot. Ezért, amikor Illyést olvassuk, nagy földrajzi távolságo­kat, élettereket, de még nagyobb gondolati tartományokat járunk be, mélységeket és magasságo­kat - közérthető nyelven, legyen bár szó a Nyugatról, a Nyugat nagy nemzedékének képviselői­ről, Reverdyről, Eluárd-ról, Tzará- ról vagy akár a természetről, a fák­ról, a szélről, a szerelemről, az öregségről vagy éppen tanyáról, egyszerű emberről. A nagy embe- ri-társadalmi-történelmi problé­mákra koncentrálva figyelmét, észrevette, írta és mondta az élet legegyszerűbb, elemi jelenségeit, mozzanatait és olyan szenvedél­lyel, mint a sorskérdéseket. Ilyen­formán szinte a teljesség benyo­mását keltve tárul elénk az emberi lét az illyési életműben. És hogy ezt így érezhetjük, ab­ban nyelvezetének is szerepe van. Irodalmunkban egyike ó azoknak, akik a legszebben, legérzéklete­sebben, legtisztábban, és ami mindebbői következik, a legérthe­tőbben tudtak szólni anyanyelvü­kön. Tehát a nyelvet tekintve is páratlan értékű költői, írói tevé­kenységének megannyi gyümöl­cse. Gondolva azokra az írásokra is, melyekben hol szeretettel, hol féltő aggodalommal, hol kritikusan szól nyelvhasználatunkról Szól, íróm, és tulajdonképpen így, jelen időben kellett volna ír­nom e sorokat, hisz Illyés Gyula életműve manapság is újabb és újabb fejezetekkel gyarapodik. Újabb és újabb találkozásokra adva alkalmat. BODNÁR GYULA nem „előad“, nem is így vagy úgy „mozog“, még csak nem is „ala­kít“. Ö játszik. Még dalestjein is kiragyog egyéniségével átitatva a dal hangulata, mondanivalója. Játékát sokan értetlenül fogadják, mások kritizálják. Pedig ő nem a kezet összekulcsolva éneklők fajtájából való. Tudja, hogy a játék mindenfajta művészetnek - kivált az operának és a daljátéknak, ta­lán még a daléneklésnek is - leg­ősibb és legalapvetőbb eleme. Ha jól játszunk, nemcsak magunk hi­hetünk el mindent, hanem mindent elhihetóvé is tudunk tenni. Főleg az igazságot. Ondrej Mala­chovský rendelkezik az igazságot elhitető játék megvalósításához szükséges minden képességgel. Beethoven, Schubert, Schumann, Léowy és Muszorgszkij dalai pe­dig eszményi mondanivalóval já­rulnak hozzá az egyéni felfogás expresszív megfogalmazásához. Sok szerepe mind siker: a játék és a szép éneklés ötvözetének si­kere. Az előadásmód mindenütt a ze­nét szolgálja, s döntő része van abban, hogy kuriózumot láthas­sunk, új érzelmeket, szenvedélye­ket, szépségeket fedezhessünk fel az éppen elhangzó műben. Egy énekes, aki mindent tud, akitől idegen a művészeti kifejezés cél­jaként vagy akár eszközeként oly károsan divatossá vált affektált önmegvalósulás fogalma. Mala­chovský minden képessége felfo­kozott alkalmazásával játszott és játszik, énekelt és énekel. Műso­rán minden igényt kielégítő, min­den alkalomhoz illő és megfelelő áriák és dalok szerepelnek. Szá­mára nincs „hakni“ és „nagy kon­cert“ - zene, csak zene van min­denütt és minden alkalommal a legmagasabb művészi fokon. Méghozzá eredménnyel, hiszen ma már van kisvárosi opera- és dalestközönség. Nem is akármi­lyen. Értő és érdeklődő! Ezt tapasztaltuk Érsekújvárban is. De hát ez még nem a Kánaán - véli Ondrej Malachovský -, és igaza van. Ezért fáradhatatlanul dolgozik, tanul, utazik - énekel és játszik tovább. Nem baj, ha kigú­nyolják a sok mozgásért. Közért­hető akarok lenni - mondja -, s ha megértenek, ez mindennél többet ér. RÁCZ TIBOR vándor komédiásként tengette életét, az efféle emberek viszont azokban az időkben nem valami rózsásan éltek. Bár Franciszek Bula költött sze­mély, ennek ellenére alakja jelleg­zetes és hiteles, nemcsak azért, mert az alkotók dokumentáris hű­séggel ábrázolták életét, a sziléziai iparvidék munkásságának háború előtti sorsát, hanem azért is, mert Janusz Kidawa, a film forgató­könyvírója és rendezője a saját élményanyagából „gyúrta meg“ figuráját, s visszaemlékezéseit az idős vájárok és kohászok elbeszé­léseivel egészítette ki. Gazdagon merített a sziléziai iparvidék sajá­tos proletár kultúrájából, s a mun­kásfolklór elemeit felhasználva al­kotását balladisztikusra hangolta. A film persze komikus mozzanato­kat is tartalmaz, hiszen az alkotó a történetet egy vándor színtársu­lattal adatja elő, ennek tagjai pedig vérbeli népi komédiások, móka­mesterek, akik a szomorú-fájdal- mas részeket is humorral oldják és fűszerezik. A film cselekménye egyszerű: a háború előtti Sziléziában egy vándor színtársulat előadást tart. országra rávetődött a háború sötét árnyéka. S Franciszek Bula, aki már gyermekkorában Pistolkát, a sziléziai betyárt tartotta példaké­pének, elérkezettnek látta az időt, hogy a betyárhoz hasonlóan ő is fegyvert fogjon, s az igazságért és egyenlőségért harcoljon. Bár a cselekmény egyszerű, mégis többrétegű és gazdag kép bonta­kozik ki belőle, hiszen Franciszek saját életének elmesélésével, el­játszásával nem csupán egy fiata­lon meghalt bányász fiának há­nyatott életét jeleníti meg, hanem visszaemlékezéseiből az egész bányászkolónia sorsa, helyzete elénk tárul, megelevenednek a társadalmi, politikai, szociális vi­szonyok, s a tragikummal és komi­kummal átszőtt népi játékot a le­gendás sziléziai betyár alakja fog­ja körül. Janusz Kidowa a társadalmi dráma gondolatait és történetét fegyelmezetten, csiszoltan adja elő. Hatásos drámai szerkezetet hoz létre, hogy a film emlékezetes élményünk maradjon. Alkotását két évvel ezelőtt a lengyel filmek n emzeti fesztiválján az egyik fődíj­jal tüntették ki. Csótó László: Anyaság Egy énekes, aki játszik ÚJ szú 4 1982. XI. 2. Illyés Gyula nyolcvanéves Annie Girardot, a francia film főszerepében A gyilkos fekete talárja (francia) Franciaországban már évek óta heves vita folyik a halálbüntetés­ről. A vita nem kerülte el a filmesek érdeklődését sem, s müveikkel azokhoz csatlakoztak, akik hatá­rozottan elítélik a halálbüntetést. A téma olyan neves művészek figyelmét is magára vonta, mint Claude Lelouch vagy André Ca- yatte, újabban pedig Jósé Giovan­ni író-rendező is gyarapította so­raikat. Most látható filmjének hőse egy határozott, s az igazságért ma­kacs elszántsággal harcoló ügy­védnő, akit Annie Girardot, napja­ink talán legfoglalkoztatottabb francia színésznője alakít. Az iz­galmas történetben egy halálra ítélt férfi (Claude Brasseur játssza) életének megmentéséért vívott drámai küzdelmet követhetjük nyomon, láthatjuk, hogy a védő­ügyvéd milyen szívósan igyek­szik felfedni az igazságot, mely­nek kusza szálai magas beosztá­sú egyéneknél futnak össze, s ha fény derülne a történtekre, ez ve­szélyeztetné e körök érdekeit... Jósé Giovanni müvének sem a témája, sem ábrázolásmódja nem új, munkája mégis figyelemre méltó, hiszen hazája igazságszol­gáltatását vádolja azzal, hogy akadályozza a bún leleplezését, hogy megvesztegethető, hogy a tényleges bűnösök kezére ját­szik, a bűnösöket védelmezi a tár­sadalommal szemben. Története azt példázza, hogy sem a törvény erejével, sem egyéni igazságte­véssel nem lehet felszámolni a po­litikai és gazdasági bűnözést, illet­ve annak mindenüvé elérő hatal­mát. -ym-

Next

/
Thumbnails
Contents