Új Szó, 1982. október (35. évfolyam, 233-258. szám)
1982-10-28 / 256. szám, csütörtök
Kórustalálkozó - Kodály tiszteletére Kodály Zoltán születésének századik évfordulója alkalmából kórustalálkozó volt Kassán (Košice). a CSEMADOK KB-nak és kassai városi bizottságának rendezésében. A Művészetek Házában, a Kassai Állami Filharmónia zsúfolásig megtelt koncerttermében a közönség nagyon várta Ján Cikker nemzeti művész megnyitó beszédét, azonban, sajnos, a mester betegség miatt nem lehetett jelen. De felolvasták a rendezvény közönségéhez írt levelét, amelyben egyebek között ez áll: ,,Kodály Zoltán egyike azoknak a legnagyobb magyar zeneszerzőknek, akik századunk európai zenéjétől elválaszthatatlanok. Életfeladatának tekintette az új magyar zenekultúra kialakítását. Megérezte, hogy az új kultúrának az a magyar népdal lehet éltető forrása, melynek tisztaságát, gazdagságát, sajátosságát évszázadok formálták. 1907-1908-ban sokat utazott. Európa zenei irányzatait tanulmányozta és hasonlította össze. Eme törekvéseinek eredményeként került sor 1910-ben Budapesten arra a koncertre, amelyen olyan zeneműveket mutatott be. melyekben a népzene virágai illatoznak, a komoly zene kertjébe ültetve. A koncert nagy meglepetést keltett. Elragadtatást és kritikus visszhangot egyaránt váltott ki. Kodály persze tovább haladt; ami zenéjében népinek hatott, az nem egzotikum volt és nem is hazafias tendenciák megnyilvánulása. Művész alkotása volt, géniuszé, aki betört a világkultúrába. “ Vass Lajos Erkel-díjas zeneszerző keresetlen szavakkal, de hasonló hangnemben szólt a jelenlevőkhöz. Többek között ezt mondta: ,,A száz éve született Kodály Zoltán ma itt van közöttünk. Amióta testben elhagyott bennünket. szelleme egyre inkább beragyogja világunkat. Kecskeméttől Tokióig, Galántától New Yorkig és Marosszéktől Moszkváig egyre többet emlegetik nagy mesterünket és egyre többet tudnak művészetén keresztül a magyarságról. A szlovákiai magyarság külön számon tarthatja, hogy Kodály hét évet töltött Galántán - ahogy ő maga nyilatkozta egyszer a rádiónak -, gyermekkora legszebb hét esztendejét. “ Vass Lajos elmondta azt is, hogy Kodály nem szerette a fesztiválokat, az ünnepeket, Azt mondta: ahol fesztiválokat rendeznek, ott nincs folyamatos tevékenység. Ott a művészeteket csak egy-egy naptári napon mutatják be a közönségnek. Kodály az énekesek, a muzsikáló emberek világmozgalmát óhajtotta, az éneklő, zenélő országokat. Azt akarta, hogy hétköznapjaink valósága legyen a művészet és a zene. ,,Ha Kodály útját akarjuk járni - hangsúlyozta Vass Lajos akkor arra is fel kell készülnünk, hogy a háború veszélyétől fenyegetett világunk zűrzavarában meg tudjuk különböztetni a frázisokat az igéktől. Meg tudjuk különböztetni, hogy mi az, ami előre visz bennünket és mi az, ami a földre tipor. Sokat tanultunk Kodálytól, de azt kell leginkább megtanulnunk, hogy dolgoznunk kell. És mindig többet kell tennünk és mindig jobbat." Ezek voltak azok a főbb gondolatok, amelyek a kassai kórustalálkozót bevezették. A pódiumon ezután már az énekkarok jelentek meg. A sort a Kassai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola és Gimnázium Csengettyű énekkara nyitotta. Kodálytól két kórusművet, a Jeligét, illetve a Villót énekelték, majd harmadik számként Karai József Áradj zene című müvét. A Homolya Éva vezette kórus nagy sikert aratott, ezúttal is bizonyítván, hogy nemrégen Žilinán, az országos kórusfesztiválon az első kategóriában nem véletlenül végzett az első helyen s nyerte el a legigényesebb repertoárért járó díjat. örvendetes tényként könyvelhetjük el, hogy a karéneklés ma már falvainkban is kezd meghonosodni. A CSEMADOK buzitai (Buzica) helyi szervezetének vegyeskórusa a Kassa-vidéki járás legjobb kórusaként vett részt ezen a találkozón, Schreiber István karnagy vezetésével. És nem vallottak szégyent. Bízunk benne, hogy fejlődésükben ezt az eredményt még nem tekintik csúcsnak. A Cantica Veterinaria Cassovien- sis dr. Marian Sangret karnagy vezényletével öt kórusművet adott elő. A tízéves énekkar fegyelmezett munkájának gyümölcseiből ezúttal is jó ízelítőt adott. A Kassai Tanítók Énekkara is, melyet Karol Petróczi vezényelt, sikert aratott Kodály Esti dalának, illetve Smetana Cseh dalának előadásával. A kórustalálkozó első részében azonban a Csermely kórus érte el a legnagyobb sikert, Havasi József vezényletével jól összeállított műsort mutatott be. Randall Thompson nagy mélységeket és magasságokat bejáró Allelujája után egészen más stílusú dalokra - McCartney-Lennon: 3 beatles song - váltottak át. A kiváló hangkultúrájú kórus felejthetetlenül szépen énekelte Kodály Gömöri dalát és ugyanúgy Bárdos Tam- burját. A kórustalálkozó második részét a Pécsi Nevelők Háza fúvósötösének koncertje nyitotta meg, majd - hosszú évek után - a kassai közönségnek is bemutatkozott a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara. Monteverdi Jo mi son giovinetta, és Kodály Mátrai képek című kórusművét Vass Lajos élményt nyújtó vezényletével adták elő. Élvezetes volt Bartók Béla Négy szlovák népdalának előadása is Janda Iván vezényletével. A Pécsi Nevelők Házának vegyeskara az utóbbi években sokat szerepelt a rádióban, helsinki, torinói és párizsi adók is közvetítették műsorukat. Írországban, Franciaországban, Belgiumban, a BBC londoni rádióversenyén és a debreceni Bartók-versenyen voltak elsők. Művészetükkel a kassai közönséget is elbűvölték. A kórust Tillai Aurél, Liszt-díjas karnagy vezényelte. Jól sikerült a fesztivál zárórésze is. A hét kórus együtt énekelte Kodály Békesség-óhajtását és Suchoň Aká si mi krásna című kórusművét. Ekkor újfent azt éreztem: csodálatos az emberi beszéd, de még csodálatosabb a dal, a zene, mely a lélek legmélyebb rétegeit is képes megrezeg- tetni, olyan gondolatokat, érzelmeket közvetítve, amilyenekre csak a legjobb költők képesek. A kassaiak hasonló rendezvényt a jövőben is kívánnak tartani. Befejezésképpen mi annyit mondhatunk: hisszük, hogy ez a találkozó minden jelenlevő számára emlékezetes marad. SZASZÁK GYÖRGY A saját becsülete és az j j r\ igazság érdekében kénytelen mindenkit biztosítani arról. hogy e sorok írója sohasem és semmiféle kormányzat alatt nem kényszerült másképpen élni, mint ahogyan egy szabad, köztiszteletben álló, s a törvényeket hűségesen tisztelő polgárember élhet. Ezt pedig, ahol csak szükséges, minden hatóság igazolhatja, amelynek védelmében alulírott eddig tisztességben családjával és a művészetének élt.“ Furcsa dolog, hogy egy hangversenyező virtuóz nyilvánosan, egy napilap hasábjain legyen kénytelen bizonygatni személyes feddhetetlenségét, ahogy ezt Nic- colo Paganini tette 1828-ban, első külföldi szereplése alkalmával. A bécsi eset nem volt egyedülálló - a nagy művész, aki 200 évvel ezelőtt született, élete során még nem egyszer kényszerült arra, hogy a sajtó útján védekezzen a személyével kapcsolatos rosszindulatú vagy szenzációhajhá- szó híresztelések elien. Paganiniről, akiről Schubert így írt barátjának: „Egy angyalt hallottam énekelni“, a legfantasztikusabb mendemondák keringtek, káprázatos tudása ördögi eredetű, gyilkosságért évekig ült börtönben, s ott tanult meg hegedülni, hangszerének húrjait emberi zsigerekből készítették, vonóját maga a sátán vezeti... Hangversenyein hatalmas tömeg tolongott, a magas helyárak ellenére a jegyeket azonnal elkapkodták. Európa nagyvárosaiban valóságos Paganini-láz tombolt. A hölgyek á la Paganini-frizurát viseltek, a férfiak a művész kalapviseletét utánozták. A cukrászok marcipánból készült Paganini- szobrocskákat, a pékek hegedű- formájú süteményeket, a vendéglők á la Paganini-fogásokat kínáltak, az üzletekben arcmásával díszített tárgyakat árultak. Olyan sikereket aratott, mint hangszeres művész még soha, a diadalnak azonban keserű mellékíze volt. A hatalmas érdeklődés nem any- nyira művészetének, mint inkább titokzatos, fantasztikus legendákkal övezett személyének szólt. Pedig Paganini, az ember és a művész legendák nélkül is különös, egyedülálló alakja a zenetörténetnek. Kalandokban gazdag élete egy végnélküli hangversenykörúthoz hasonlatos. Városról városra, országról országra járva hajszolta a pénzt és a sikert. Paganini maga is Odüsszeusz bolyongásaihoz hasonlította ide-odautazgatásait. Korának Odeüsszeusza volt - azé a koré, amely épp oly lázas és nyugtalan volt, mint jómaga. De az ő odüsszeájából nem volt hazatérés. Saját képességeinek volt rabszolgája, tehetsége űzte-hajszol- ta, otthont, nyugalmat sehol sem talált; híresen is magányos, milliomosként is szerencsétlen volt. Barátai nem voltak, tartósan szoros kapcsolatok kialakítására képtelen volt. Zárkózott, mogorva természetének oka szomorú gyermekkorában kereshető. Züllött, szerencsejátékos apja veréssel, éheztetéssel kényszerítette állandó gyakorlásra. „Pedig nem is lett volna szükség ilyen nyers ösztönzésre, mivel magam is lelekesed- tem hangszeremért, s folyton gyakoroltam rajta, egyre újabb, sohasem látott fogásokat eszeltem ki. melyeknek összhangja bámulatra ragadta az embereket" - mondta Paganini Július Schottkynak, prágai életrajzírójának. Gyermekkori betegségeinek következményei - állandó köhögési inger, szemgyulladás, fájdalmak a végtagokban - egész életén át kísérték. Fellépései előtt és utána órákig ágyban pihent. „Akármilyen beteg és nyomorult is, az első vonóhúzás úgy hat rá, mint a villamos szikra, mely új életre kelti, minden idege együtt rezeg hegedűjének húrjával“ - írta róla egy korabeli párizsi orvos. Megjelenése, csúnyasága gyakran nevetésre ingerelte közönségét. Heine így jellemezte: „Hosszú fekete haja rendezetlen fürtökben a válláig ért, és sötét keretként övezte halo- vány, halottra emlékeztető arcát. Testének szögletes hajladozásá- ban volt valami borzalmas bábszerűség, és ugyanakkor valami bolondosán állati vonás“. Mint minden hallgatóját, a költőt is megrendítette játéka: „Olyan hangok ezek, amelyeket a fül soha nem hall, legfeljebb a szív álmodik.“ „Amit most hallunk, túllépi az elhihetőség határát és szavakban el nem mondható“ - lelkendezett egyik hangversenye után egy bécsi kritikus. Ez a csodálatos hegedűs, akihez képest kora leghíresebb virtuózai is csak naiv technikát képviseltek, tulajdonképpen autodidakta volt. Hol itt, hol ott tanult, de mindenütt és mindenkinél rendszertelenül és keveset. Jobb felsőkarját törzséhez szorítva, csak alsókarját mozgatva hegedült, és ezért tanítómestereivel gyakran támadtak félreértései. Kifogásolták vonókezelését, és azt állították, hogy „így nem lehet játszani!“. Pedig Paganini csaknem ötven éven keresztül ilyen utánozhatatlan módon játszott és kápráztatta el hallgatóinak ezreit. Az utókor ugyanolyan méltatlanul bánt vele, mint saját kora. A zenei szakemberek sokáig csak a hatásvadászó virtuózt látták benne, aki úgymond szemfényvesztő bűvészmutatvánnyá süllyesztette a művészetet. Pedig nemcsak a tömegekre gyakorolt hihetetlen hatást, hanem a romantikus zene legnagyobb géniuszaira is. Berlioz. Schubert, Meyerbeer. Schumann. Mendelssohn, sőt. közvetlenül Brahms és Rahmanyi- nov is ihletet merített művészetéből. Liszt Ferenc az ő hatására dolgozta ki káprázatos játéktechnikáját, vált utolérhetetlen zongoraművésszé és a zene egészen új irányának megalapozójává. A műveihez szükséges bravúros technikát csak halála után több mint fél évszázaddal tudták a hegedűsök elsajátítani. Szárnyaló muzsikája a legnagyobb virtuózok tolmácsolásában hat a zenerajongókra ma is. VOJTEK KATALIN N apjainkban újra sokat beszélünk a műkritikáról, mint az általános társadalmi kritikai gyakorlat sajátos és fontos ágáról. Ideje, hogy tegyünk is érte valamit. Közismert igazság, hogy a műbírálat a közösség művészi alkotóerőinek tudatosítását és eredményeinek az értékelését vállalja, ezért a kritikai tevékenység az adott szellemi közösség öntudatát és felelősségtudata minőségét is kifejezi. Nemzetiségi irodalmunk a mai szintjén - valós eredmények fogalmazzák ezt - fejlett, a müvek színvonalával és közösségi tartalmával egyenértékű kritikát igényel. Joggal és egyre gyakrabban hangoztatjuk, hogy nemzetiségi irodalmunk a háború után, alig egy emberöltő alatt felnőtt, alkotói eredményei és - nem is kevés legjobb művei elfogultság nélkül összemérhetők az egyetemes magyar irodalom és a környező nemzeti irodalmak eredményeivel. Az értékek tudatosítása és felmérése azonban színvonalas kritikai tudatot és intenzív bírálói tevékenységet feltételez. Az irodalmi alkotómunka területén elvárt minőségi előrelépés a nemzetiségi műbírálat további fejlődését és a kritikai élet céltudatos elmélyülését igényli. A Szlovákiai írók Szövetségének magyar szekciója legutóbbi munkaértekezletén a kritika időszerű kérdéseivel foglalkozott. Széles körű, termékeny vita során bontakozott ki kritikánk mai helyzete, feladatvállalásával kapcsolatos problémái és megújulásának jövő lehetőségei, elvégzendő feladatai. Megállapítást nyert, hogy ma a nemzetiségi irodalomkritikát elgondolkoztató, benső ellentmondás jellemzi. Amíg az utóbbi évtized elméleti-kritikai könyvtermése (Koncsol László, Tőzsér Árpád, Zalabai Zsigmond, Turczel Lajos, Csanda Sándor, Mészáros László, Bábi Tibor könyvei) esztétikai és irodalomtörténeti gondolkodásunknak az alkotói munkával és eredményeivel egyenrangú szintjét és irodalomtudatunk fejlettségét bizonyítják, mindezek ellentéteként a gyakorlati kritikai közélet, az újság- és folyóirat kritika korántsem áll feladata magaslatán. Mindennapi kritikai közéletünk eléggé statikus, az időben szétfolyó, erőtlen és eseménytelen. A megjelent könyveknek nem kél méltó és komoly visszhangjuk, a szunnyadó bírálókedvet nem feszítik színvonalas szellemi problémák, a művészi igazságkeresés folyamatát pedig nem termékenyítik meg határozott és megalapozott kritikai vélemények. Pedig jelennek meg kritikai írások - sok közülük színvonalas -, de mintha hiányozna körülöttük a termékeny légkör és fogékony szakmai érdeklődés, az a felelős gondolati atmoszféra, melyben a művészi igazság hasznosan, megtermékenyítően érvényesül. Felmerült az a probléma is, hogy a szlovákiai magyar könyv és olvasója között a kapcsolat lazulni látszik, élénkíteni kellene. Szó esett a csoportérdekeket képviselő és védő bírálói gyakorlatról, a kritikai szempontok eszmei és szakmai tisztázatlanságáról, nemzetiségi kulturális életünk nyilvános eseményeinek szervezési kérdéseiről és gondjairól, az olvasótábor differenciálódásáról, az író-olvasó találkozók gyakorlatának egységesítéséről és javításáról. A magyar szekció vezetősége azzal a céllal hívta össze munkagyűlését, hogy a szekció keretén belül bejelentse a kritikai szakosztály megalakulását és ötleteket, észrevételeket, tanácsokat és szempontokat nyerjen munkaprogramjához. A szakosztály feladata lesz - már a közeljövőben - felvenni a nemzetiségi mükritika aktuális kérdéseit és elősegíteni megoldásukat. Ez a szakosztály a magyar szekció olyan munkacsoportja lesz, amely minden tekintetben a szekció vezetőségnek - és rajta keresztül az írószövetség vezetőségének - van alárendelve, de tevékenységének fontossága és sajátos jellege folytán mégis bizonyos autonóm kezdeményezési lehetőséget és munkafeltételeket élvez majd. Konkrét program kidolgozásával és tevékenysége szervezésével a vezetőség háromtagú bizottságot bízott meg, melynek tagjai Tőzsér Árpád, Zalabai Zsigmond és e sorok írója. A vezető bizottság a szakosztály következő ülésére, amelyre november második felében kerül sor, munkaprogramot dolgoz ki és a szakosztály tagjaira vonatkozóan javaslatot tesz. Tagságát elsősorban írószövetségi tagok-kritikusok alkotják majd, de feltétlenül számolni kell néhány fiatal kritikus részvételével, akik még nem tagjai a szövetségnek, de szerkesztőségi munkájuk folytán máris aktív részesei irodalmi életünk alakításának. A szakosztály programjának főbb pontjai ezek lesznek: felmérni és tisztázni irodalomkritikánk szempontjait, kidolgozni és megfogalmazni a nemzetiségi irodalomtudat értékrendjét, elemezni a társadalmi felelősség és az esztétikai érték összefüggéseit, méltányosan és mind eszmei, mind művészi szempontból helytállóan értékelni minden megjelenő hazai könyvünket, figyelemmel kísérni a környező szocialista nemzeti irodalmak fejlődését, új eredményeit és meghatározni irodalmunk termékeinek helyét ezek összefüggésrendszerében, vizsgálni és felmutatni a nemzetiségi irodalom általános vonásait és meghatározni egyetemes érvényre is igényt tartó művészi igazságait, illetve ilyen igazságok lehetőségét és jegyeit. A szakosztály feladata lesz tematikus munkaértekezleteket szervezni, irodalmiszakmai vitákat rendezni, tagjait rendszeres kritikai tevékenységre ösztönözni, fellendíteni a kritikai közéletet. Sok, végtelenül felelős munka vár a kritikai szakosztályra: szerveznie kell és ébren kell tartania korszerűbb, öntudatosabb irodalomtudatunkat; az elméleti tanulságokat tettekkel kell bizonyítani. Mert a helyes önértékelés és érzékeny önismeret, az elfogulatlan irodalmi-kririkai tudat, amely érzi helyét és keresi lehetőségeit a világban, nemzetiségi létünknek is egyik alapfeltétele és jövőnk biztosítéka lehet. DUBA GYULA Mindennapi irodalomkritikánk Jegyzetek egy tanácskozás margójára Paganini ÚJ SZÓ 6 1982. X. 28.
