Új Szó, 1982. szeptember (35. évfolyam, 207-232. szám)
1982-09-20 / 223. szám, hétfő
(,,Osztálytársaim nem szerették az irodalmat, kinevettek, ha verseskötetet láttak a kezemben! Persze, nem ők voltak a hibásak. Másképp kellene tanítani az irodalmat. Voltak nekünk irodalomóráink, de semmivel sem foglalkoztunk mélyebben, lediktálták az anyagot, azt kellett megtanulni. Mivel a tanárunk az osztályfőnökünk is volt, a magyar órán beszéltünk meg különböző ügyeket. rint Fábry nehéz anyag a gimnazistáknak. Ugyanis a válaszok egészéből nemcsak az volt kiolvasható, hogy a diákok mind a négy évfolyamban - keveset tudnak írónkról, tisztelet a kivételnek, hanem még inkább az, hogy irodalmi tudásuk bizonytalan, következésképpen pontatlan, zavaros; nincs benne rendszer, híján van az olyan gondolati támaszpontoknak, melyekhez biztosan kötődhetnének az ismeretek, így azok úgy jönnek elő az emlékezetből, ahogy ott vannak - nagy összevisszaságot mutatva. És mivel ezek az ismeretek, sajnos, többnyire lexikális jellegűek csupán könnyebben is keverednek. Vagyis: a diákok által fölrajzolt Fábry-kép túlmutatott önmagán, rávilágított irodalomoktatásunkra is. Nemcsak arról gondolkoztatott el, hogy megfelelő módon és óraszámban tanítjuk-e jelenleg be, belelátnom gondolatviláguk működésébe, akikkel a felmérést készítettem. Ki volt Fábry Zoltán? Én sem, mi sem tudtunk volna róla többet annak idején. Sőt, még annyit se, mint ök, és másról se, különösen nem csehszlovákiai magyar íróról. Tanultuk az irodalmat, ahogy tanították. Életrajzokkal tömtük agyunkat; verset magoltunk, anélkül, hogy tudtuk volna a lényegét; szemelvényeket olvastunk felváltva. Valamennyi író egy skatulyába illesztve: a szegények pártján állt, gyűlölte a gazdagokat, küzdött az igazságért, a szabadságért. Egy kis túlzással: ennyi volt az eszme, s egyszersmind az esztétikum is. Ennyit kaptunk életművekről, művészetekről A lényeg helyett a lényegtelent, a gondolat helyett adatokat, a mélység helyett felszínt. Pedig csupán egyetlen vers alapos elemzésével is mennyi mindent el Új könyvek „Olyan remek órát tartott“ Ha az ember próbált többet adni a feleletében, leintette, ez nem kell. Az irodalom és az anyanyelv szeretetére így nem lehet nevelni. Egyszer jöttek hospitálni. Én már előre tudtam, hogy jönni fognak. Egy fiút meg engem jelölt ki a tanár, hogy majd mi fogunk felelni. Mindegy. Olyan remek órát tartott, különösebb erőfeszítés nélkül. Segédeszközöket hozott be, mindenkit aktivizált. Hát miért nem lehetett ezt így csinálni máskor is?! Azt mondogatta, hogy csak a matematikát meg a fizikát kell tanulni, a magyart nem kell. Szidta az új költőket, a csehszlovákiai magyar irodalmat, amelyből csak néhány nevet meg címet ismert. Az alapiskola többet adott nekem, irodalomból is, anyanyelvből is." Egy érettségizett diák vallomása 1982 nyarán.) x Két évvel ezelőtt hat magyar tanítási nyelvű gimnázium egy- egy osztályában tettem fel azt a kérdést a diákoknak, ki volt Fábry Zoltán. A kérdésre röpdol- gozatban válaszoltak. A végeredmény, amelyről annak idején részletesen beszámoltam, enyhén szólva, lehangoló volt. Ugyanilyennek mondanám akkor is, ha elfogadnám azt a nézetet, miszea csehszlovákiai magyar irodalmat, ezen belül Fábry Zoltánt, hanem azt az alapvető kérdést is felszínre hozta, hogy egyáltalán hogyan tanítjuk az irodalmat. Hogyan tanítjuk az irodalmat most és itt. Az én tapasztalataim nem a legjobbak! Kezdve ott, hogy, sajnos, nem sorolhatom magam azok közé, akiknek remek irodalmi óráik, remek irodalomtanáraik voltak a gimnáziumban, illetve az általános műveltséget nyújtó középiskolában. Magyar óráimra gondolva, nem sok szépre, jóra emlékezhetem, annál inkább arra a hátrányra, melyre a főiskolán döbbentem rá először, amikor néhány más középiskolából jött diáktársaimnak csak fele annyit kellett tanulniuk (nyelvtanból is) a vizsgákra, mint nekem. A lényeget nem tudtam, a jellemzőt, a jellegzetest, az egyedit, azt, ami megkülönbözteti egyik írót a másiktól; nem voltam tisztában korszakokkal, áramlatokkal, irányzatokkal, a művész és a társadalom közötti kapcsolattal - olyan összefüggésekkel, amelyeknek az ismerete nélkül még olvasónak is csak műkedvelő az ember, nemhogy pedagógusnak. Nem volt nehéz beleképzelnem magam annak a százhatvan diáknak a helyzetéMarx életrajza Franz Mehring, a Német Kommunista Párt egyik alapítója a legjelentősebb marxista történészek közé tartozik. A Marx-életrajz utolsó nagy műve. Jóllehet már a múlt század nyolcvanas éveiben tervbe vette, hogy megírja Marx életrajzát, más fontos tudományos és publicisztikai munkái sokáig hátráltatták abban, hogy hozzákezdjen megírásához. A nagy munkát csak az első világháború viharos éveiben tudta elvégezni. Ezzel azonban nem kora problémái elől tért ki. A marxizmus forradalmi, harcos hagyományait tartotta ébren ezzel az életrajzzal, a forradalom előkészítését segítette vele. Ez az életrajz kiváló példája a materialista történelemszemlélet alkalmazásának. Az életpálya minden szakaszát nagy társadalmi összefüggések szemléletes háttérrajza kíséri, amely nélkül Marx fejlődése nem is érthető meg, s emellett rendkívül érdekfeszítő nyomon követnünk Mehring művében azt a folyamatot, amelynek során a fiatal Marx felfogása kialakult a társadalmi körülmények hatására, majd pedig mint teoretikus és gyakorlati forradalmár maga is meghatározóan avatkozott be e körülmények alakulásába. Mehring a maga korában páratlanul ura volt anyagának: ismert minden lényeges és akkor már feltárt tényt és adatot, amely Marx életére és munkásságára vonatkozott. Ez érthető is, hiszen több évtizeden át foglalkozott Marxszal és életművével. De nem utolsósorban a téma szeretete, Marx iránti szívből jövő, mélyen átérzett csodálata volt az, ami képessé tette arra, hogy e nagy ember legjelentősebb életrajzírója legyen. Elegendő csak néhány oldalt elolvasnunk a Marx-életrajz- ból vagy Mehring más müveiből, s rögtön szemünkbe tűnik az a mélységes csodálat és szeretet, amellyel Mehring mindenkor adózik tanítómesterének. Éppen ez teszi oly szépen szárnyalóvá és szívből jövő melegségüvé az életrajz hangját, ez teszi lehetővé a szerzőnek, hogy megnyeróen és nyíltan álljon pártjára Marxnak és ügyének, s az olvasókat tudatosan is erre lelkesítse. Marx iránti szeretete azonban nem a személyi kultusz egyik hajtása volt. Bármenynyire csodálta is Marxot, arra törekedett, hogy mindig tárgyilagos maradjon, s tárgyilagossága, amely az egyik fő erénye a Marx- életrajznak, nem ellentéte, hanem immanens alkotórésze az igazi pártosságnak. Mehring igaz képet kívánt festeni Marxról, „hatalmas, nyers nagyságában“ akarta ábrázolni őt, s ez ha minden részletében nem is, de egészében sikerült neki. Valóban az igazi Marx az, aki hatalmas nyers nagyságában ezekről a lapokról elénk lép: lángeszű gondolkodó és szenvedélyes politikai harcos, kiváló tudós és ragyogó publicista, de szívélyes, hűséges, önfeláldozó barát és küzdőtárs is, gyengéden és forrón szerető férj, meleg szívü apa, aki példaképe, tanítója, kedves játszótársa gyermekeinek. Különösen kitünően ábrázolja Mehring azt, hogy Marxban a tudós egyénisége a politikai harcoséval ötvöződött; ez az egyik legnagyobb érdeme a műnek. S bár mint Mehring maga is jelezte, Marx tudományos munkáinak elemzését terjedelmi okokból korlátoznia kellett, az életrajz egészében igaz és valósághű képet ad Marxról, a tudósról és teoretikusról, olyan képet, amely szervesen összefügg a politikus és a munkásvezér lelkesítően megírt gyakorlati cselekedeteivel. Emellett Mehring kitűnő és megragadó képet ad Marx és Engels példa nélkül álló barátságáról. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az egész marxista irodalomban sehol sem található e baráti köteléknek megértőbb, szeretettelje- sebb és mélyebb leírása, mint Mehring Marx-életrajzában, különösen annak nyolcadik fejezetében. Igaz, Mehring Marx-életrajza tartalmaz hibákat, tévedéseket, megírása óta sok összefüggésre, új tényekre derült fény, s a tudományos kutatás ezeket hasznosította is. De bármilyen világosan kitűnnek is hibái és hiányosságai - amelyeket a kötet előszava részletesen elemez -, a könyv egészét mégsem fosztják meg rendkívül nagy értékétől, sajátos varázsától. Különösen a fiatalok számára lehet nagy jelentőségű Mehring Marx-életrajza, azok számára, akik most kezdenek megismerkedni a marxizmussal és megalapítóinak zseniális egyéniségével. Ez a könyv szemléletesen vezeti be az olvasót a tudományos kommunizmus gazdag gondolatvilágába, s olyan elevenné teszi Marx alakját, a maga egész nagyságában, mint a marxista irodalom egyetlen más műve sem. (K-ő) Vajkai Miklós: A másnapos város lehet mondani a költőről, világ- szemléletéről, a társadalmi viszonyokról, melyek között élt vagy él. És hát az irodalomról, a művészetről. Persze minek mondjam, ehhez TANÁR kell, így, csupa nagybetűvel. Vannak ilyen tanárok ma is. De úgy tűnik fel, egyre kevesebben. Más tapasztalataim is ezt íratják le velem. Hallgassunk csak bele érettségi vagy felvételi vizsgákon elhangzó feleletekbe; olvassunk csak bele dolgozatokba; figyeljünk csak külön a diákok vagy érettségizett emberek nyelvhasználatára, az élő beszédben és írásban általuk (is) naponta elkövetett különféle hibákra. _ Helytelenül tennénk természetesen, ha általánosítanánk, de még nagyobb hiba lenne, ha megfeledkeznénk - a ma is, a mi társadalmunkban is magától ér- tedődően egyik legfontosabb tantárgy - az irodalom tanárainak munkájáról, ha ennek a munkának a rovására emelnénk ki más tantárgyakat. Ha ilyen szemlélet jegyében cselekednénk, akkor az irodalom nem töltheti be emberformáló szerepét az iskolában, és azon kívül sem, kivéve az olyan diákokat, akik tanár nélkül is megtalálják az irodalomban, ami annak lényege. BODNÁR GYULA Vajkai Miklós szürrealista ihletésű prózája egyaránt táplálkozik a mítoszokból s a 20. századi magyar és világirodalom szürrealista formahagyományaiból. Az itt olvasható novellákban sohasem a mese, a fabula a fontos, hanem az a létállapot, közérzet, amit a történet apropójában az író kifejez. Vajkai ezt a közérzetet rávetíti a világra. Legjobb novelláiban - mint minden mítoszteremtő író műveiben - így lesz a szubjektív létezésélmény a világ állapota. Vajkai novelláinak a magja többnyire egy-egy hétköznapi, sokszor banális eseménysorozat. Az író, látomásos képekben gazdag stílussal, ezeket a hétköznapi eseményeket tágítja ki a mítosz, a világmagyarázat irányába, felbontva a novellának hagyományosan a poénra kihegyezett szerkezetét. Vajkai novellái kihívják a szociografikus és naturalista prózán edződött olvasó türelmét, s elmélyült, figyelmes olvasást igényelnek. Cserében viszont igazi szellemi kalandot kínál a nagyon tehetséges, pályáját most kezdő író. Szenes Piroska: Csillag a homlokán Szenes Piroska, akiről manapság méltatlanul elfeledkezett a hazai irodalmi köztudat, a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom legsikeresebb írónője volt. Léván töltötte el gyerekkorát. Később Budapesten járt egyetemre, itt jelentek meg írásai a Nyugatban. A húszas évek végén visszatér Szlovákiába, a fasizmus előretörésekor azonban férjével először Párizsba, majd az Egyesült Államokba költözik. Iro- dalmilag mindkét országban aktív. Könyvei Budapesten jelentek meg a Franklin Társulatnál. Műveiről igen elismerő hangon nyilatkozik a korabeli kritika. A Csillag a homlokán című regényében Katka, a kis szlovák cselédlány életét mondja el, a pontos lélekrajz mellett hangsúlyozva a húszas évek társadalmi változásait is. A biztos kézzel, erős jellemző erővel megrajzolt hősnő és környezet ábrázolása a 20. századi magyar epika klasz- szikus alkotásaival, az Édes Annával, az Árvácskával rokonítja Szenes Piroska művét. Fábry Zoltán összegyűjtött írásai Kevés magyar író kapott az elmúlt években olyan elismerést, mint az egy életen át Stószon alkotó Fábry Zoltán. Az elismerés, tisztelet és megbecsülés annak a harcos antifasiszta írónak szólt, akinek életműve messze kimagaslik a csehszlovákiai magyar irodalomból, s akit megtisztelő hely illet meg az egyetemes magyar irodalomban is. A vox humana írója kezdettől fogva következetesen vállalta a harcot a „barna téboly“ ellen, s már 1938-ban az „európai magyarság“ eszméjét hirdette. Mi nem élhetünk csak magyar életet, posztunkról világot figyelünk. A hat-nyolc kötetre tervezett életműsorozat harmadik kötete Fábry Zoltán 1930-1933 között megjelent cikkeit és tanulmányait tartalmazza. Ebben az időben Fábry fegyvertára már viszonylag teljes: sajátos expresszionizmusa az új világháború előérzetével terhes, elemi erejű antifasizmusa eszméltetően mozgósító. A fasizmus „világembertelenségével“ a világirodalom, a harcos proletárirodalom humanizmusát szegezi szembe. S az írott szó erejen túl helyesen látja és láttatja azt a valóságos történelmi és társadalmi erőt is, amelyet a Szovjetunió képviselt az egyre fegyegetőbb fasiszta világveszéllyel szemben. Egon Erwin Kisch: Kriminalisztikai kalandozások Egon Erwin Kisch e műve a klasszikus riporter 1920-as években megjelent négy kötetéből készült válogatás, amelyben az egész világra kitekintő újságíró széles érdeklődését, imponáló tájékozottságát és nagy műveltségét csodálhatja meg az olvasó úgy, hogy közben nagyszerűen szórakozik az ötven-hatvan évvel ezelőtt írt, de ma is frissnek ható írásokon. E könyvben a korszak bűnözési és kultúrhistóriai kuriózumai kaptak elsősorban helyet, de a napi politika és az adott időszak történelme is megjelenik. Emellett igen sok írás szól a kitűnő humorú E. E. Kisch szubjektív élményeiről, például háborús felderítő tevékenységéről, sebesüléséről, tetoválásairól, filmstatisztálá- sáról. Külön érdekessége a könyvnek, hogy néhány írása magyar vonatkozású. Zugárusok és hajléktalanok, börtöntöltelékek és börtönőrök, bűvészek és clow- nok, hóhérok, háborús uszítok és hadvezérek - ezek E. E. Kisch „hősei“ e kötetben. ÚJ SZÚ 4 1982. IX. 20.
