Új Szó, 1982. június (35. évfolyam, 128-153. szám)

1982-06-11 / 137. szám, péntek

Tíz eseménydús nap Kilencven ország filmjei Taskentben A taskentiek fáztak és panasz­kodtak. Május 24-én, amikor im­már hetedízben megnyílt az afri­kai, ázsiai és latin-amerikai orszá­gok hagyományosnak számító filmfesztiválja, az üzbég fővárosban ,,csak“ huszonnégy fokot mutatott a hőmérő. „Valóságos tél - mon­dogatták a tolmácsok máskor ilyenkor már harmincöt fok felett jár...“, mindez azonban nem ér­ződött a fesztivál hamar felforró­sodó légkörén, öt világrész kilenc­ven országa képviseltette magát Taskentben, közülük ötvenhat je­lentkezett játék- vagy rövidfilm­mel. Taskentben nincs zsűri és nem versenyeznek a filmek - iz­galomban mégsem volt hiány. Előbb a látott filmek fölött folyt viták szították fel a szenvedélye­ket, majd a nemzetközi filmszemi­nárium hozzászólásai állították egymással szembe az állásponto­kat. E viták pulzáló légkörében került sor a játékfilm-program har­minc filmjének vetítésére, s a rö- vidfilm-program száz alkotásának bemutatására. Valójában azonban ennél jóval több filmet láthattak a vendégek. Taskent bemutatóit ugyanis jelentős filmkereskedelmi tevékenység kíséri. A fesztivál al­kalmából felavatott Dom kinóban (három moziterem, kiállítóterem, az üzbég nemzeti filmkönyvtár központi otthona) „új filmpiac“, míg az üzbég filmstúdióban „régi filmpiac“ néven folytak a kereske­delmi bemutatók. A piacokon to­vábbi kétszáz játék- és félezer rövidfilmet láthattak az érdek­lődők. Ezek alapján feltűnt, hogy az utóbbi években mennyire felgyor­sult az arab filmgyártások úgyne­vezett felzárkózási szándéka. Jól érzékelhető a tény: a gyártók nemzetközi érdeklődésre számot tartó filmekkel kívánnak „betömi“ a szélesebb nemzetközi piacra, s azt is felismerték, hogy ez csak az arab alkotók nemzetek közötti összefogásával lehetséges. Az arab országokban készült, s Tas­kentben látható mintegy negyven -negyvenöt film többsége arabközi alkotás, több arab ország művé­szei fogtak össze elkészítésére és szerepelnek benne. Kitűnő példa erre a hivatalos programban sze­replő egyiptomi film, A törvény ellenében, mely Tolsztoj Feltáma­dás című művének mai egyiptomi környezetbe ültetett változata. A mind dramaturgiai, mind művé­szi szempontból kulturáltan elké­szített mű egyiptomi, jordán, liba­noni alkotóinak arra is volt bátor­ságuk, hogy a mű ismert végkifej­letét korunkban is hitelesre, elfo­gadhatóra változtassák. A marokkói Szuheil Ben Barka Ámok című munkája volt a hivata­los program nagy meglepetése. A Szenegállal közös produkcióban készült kitűnő film hőse, a dél­afrikai Bantusztánban élő tanító azért indul Johannesburgba, hogy meglátogassa az oda költözött fi­vérét, nővérét és fiát, akik már hosszú ideje nem adtak magukról életjelt. A tanító útja, rövid helyszí­ni nyomozás után, Soweto nyo­mornegyedébe vezet. Itt találkozik a fehér telepesek terrorjának és a fekete bőrűek szerveződő ellen­állásának bizonyítékaival, miköz­ben több fehér telepes „büntető akció“ szemtanúja, sőt szenvedő alanya is lesz. Ben Barka filmje jelentős nemzetközi sikerre szá­míthat. Mind története, mind ábrá­zolásmódja, mind pedig szereplői­nek játéka kitűnő. Az Amok két­ségtelenül az idei Tasként legjobb filmje volt, és jelentős mérföldkő az új arab és afrikai film nemzet­közivé válásának nehéz útján is. Taskent tükrében úgy tűnik fel, hogy India és Pakisztán filmművé­szete nem képes szakítani korábbi hagyományaival és melodramati- kus, kétrészes, tánccal, énekkel tarkított álomtörténetekkel igyek­szik megtartani a nézőit. Igaz ez még akkor is, ha figyelembe vesz- szük, hogy India pillanatnyilag a világ legnagyobb filmgyártója (évi 550-700 film), így termésének csak töredéke volt látható Tas­kentben, és ha számolunk azokkal az igazán jelentős, mával foglalko­zó alkotókkal is, akik már más fesztiválokon világhírűekké lettek műveikkel. Ez utóbbiak azonban együttesen is legfeljebb évi húsz filmet készítenek, ami csak csepp az indiai filmek tengerében. Ezek az alkotók az üzbég főváros idei fesztiváljáról, sajnos, távol ma­radtak. A latin-amerikai országok filmjei igen tarka képet mutatnak. Az ar­gentin fesztiválfilm (Egy ember a föld alól) Dosztojevszkij Feljegy­zések a holtak házából című mű­vének mai környezetbe ültetett változata. Ez a film azonban nem elég következetes, nem túl jól ját­szott, és nem is elég érdekes. Ugyanakkor a filmgyártóként ke­vésbé ismert Venezuela filmje (Manoa) igazi meglepetést szer­zett, Selveig Horgenstein rendező két fiatal munkanélküli zenész Ve­nezuelán keresztül vezető, megél­hetést kereső útját mutatja be; mesebeli gazdagságot érnek el, de vándorútjukon a mai venezue­lai társadalom számos ellentmon­dásával szembesülnek. Érdekes film. Mexikót a szovjet koprodukció­ban készült új Szergej Bondar- csuk-film, a Vörös harangok kép­viselte. Ez vitát kavart és csaló­dást okozott. A film John Reed amerikai újságíró 1913-as mexikói beszámolói alapján készült. Reed azért utazott Mexikóba, hogy tu­dósításokat küldjön Pancho Villa táborából és forradalmáról. A Reedet alakító Franco Nero ezút­tal hálátlan szerepet kapott. Noha szinte a film minden jelenetében „színen van“, mégiscsak tétlen szemlélője az eseményeknek, és valójában nincs mit eljátszania. Partnere, Ursula Andress is csak ruhatárának kimeríthetetlen gaz­dagságával hívja fel magára a fi­gyelmet. E film többszörös vissza­pillantásokkal átszőtt bonyolult konstrukció, melynek követése túl fárasztó a néző számára. Az alko­tás szuperméretű csatajelenetek tucatjaira épül, tízezres tömegek mozognak, hullanak az emberek, folyik a vért helyettesítő piros fes­ték, látványos esések, lövések kö­vetik egymást. Mivel a túl epikusra sikeredett film hajszálvékony cse­lekménysorának egyetlen szellemi pillére, Reed mintegy tízperces in­terjúja a csak közhelyeket mondó (és rosszul játszó) Pancho Villá­val, jogosnak tűnik egyes kritiku­sok bírálata. A perfekten megol­dott, végigvezetett látványos csa­tajelenetek ellenére a Vörös ha­rangok közel sem gyakorol olyan mély benyomást nézőire, mint a rendező több, korábbi filmje, közülük is elsősorban a felejthe­tetlen Emberi sors. A Bondarcsuk-film vitáit a kö- zép-ázsiai szovjet köztársaságok filmjeit illető dicséretek feledtették. Az üzbégek a Leningrádiak, gyer­mekeim című filmet mutatták be; ez szépen megírt, megcsinált, ha­tásos alkotás. A türkmének a Haj­nali lovasokban az 1920-as évek pásztortársadalmának forradalmi- asodását mutatták be, igen meg­győzően, a kirgizek a Férfiak nők nélkül című műben egy magas hegyek között ma épülő vízi erő­mű munkásainak nehéz életét, helytállását, hazavágyódását áb­rázolták. A kazah művészek- A sárkány évében - a XVIII. században a kínai megszállók el­len folytatott szabadságharcuk hő­seinek állítottak felejthetetlen em­léket. Meg kell még említenünk a ka­meruniak érdekes filmjét (Ribo), mely két, még östársadalmi körül­mények között élő, egymással ri­valizáló törzs fiataljainak szerel­mét ábrázolja. Ez az őserdei Ró­meó és Júlia-történet - bár jócs­kán tartalmaz tragikus elemeket is- végül is happy enddel végződik. Persze, tíz eseménydús nap él­ményeiről mindent elmondani egy cikk keretében egyszerűen lehe­tetlen. De talán már a fentiekből kitűnik, hogy Taskent fesztiválja ezúttal is bebizonyította értékeit, nemzetközi jelentőségét. Taskentben dr. Jiŕí Purš filmfő­igazgató vezetésével nagylétszá­mú csehszlovák küldöttség képvi­selte Csehszlovákiát. Számos kül­döttséggel és számos alkotóval tárgyalt. Mint hallottuk, a tárgyaló partnerek többsége komolyan ér­deklődik a július 3-án .kezdődő Karlovy Vary-i filmfesztivál iránt. Túl az általános tapasztalatszer­zés lehetőségein csehszlovák szempontból Taskent idei feszti­válja Karlovy Vary fi lm versenyé­nek fontos előkészítő állomása is volt. FENYVES GYÖRGY A Literárni mésíčník 3. számáról A Literárni mésičník minden év­ben, a harmadik számában a Cseh gyermek- és ifjúsági irodalomnak szentel jelentős terjedelmet, de­monstrálva ezzel is, hogy a gyer­mek- és ifjúsági irodalom osztha­tatlan és jelentős része az írásbe­liségnek, hogy érzékeny tükre ez az irodalom a jelenkornak, s hogy nagymértékben járul hozzá a gyermekek és az ifjúság erkölcsi értékrendszerének alakulásához, bevezetve őket egyben a művé­szetek világába. E szempontokat szem előtt tartva, hűen az eddigi hagyományokhoz, az idei harma­dik számban is gazdag anyag ta­lálható a kortárs cseh írók, költők gyermekverseiből, elbeszélései­ből. A költőket Milena Lukešová, Jirí Žáček és Michal Černík képvi­selik, míg a prózaírók közül ezúttal Ludvík Streda, Helena Šmahelo- vá, Eliška Horelová, Bohumil No- hejl és Zbynék Kovanda szerepel egy-egy elbeszéléssel A gyermeki világ tükrében című összeállítás­ban. Itt olvashatjuk továbbá Vác­lav Stejskal tanulmányát is, 'melyben a cseh gyermek- és ági irodalom - neves elődök hagyatékára épülő - jelenét, a vi­lágban betöltött - nem is jelenték­telen - szerepét elemzi. A szám többi anyagából további két írást emelnék ki elsősorban; mindkettő a fiatal (fiatalabb) cseh költészet elemzésével foglalkozik. Az egyikben Dušan Žváček elemzi Josef Šimon, Marcela Chmarová, Alois Volkman, Jaroslav Čejka, Jaroslav Holoubek, Lenka Chytilo- vá és Jaromír Pele eddigi irodalmi munkásságát. A másik írás a Mű­hely rovatbanolvasható Jiŕí Pavel- ka tolllából. Ö a „még fiatalabb“ - lényegében a közelmúltban in­dult - nemzedék három képviselő­jének ténykedését értékeli, még­pedig Éva Kotarbováét, Elanka Albrechtováét és Markéta Pro- cházkováét, akiknek második kö­tetét vehette kézbe az olvasó az elmúlt évben, s akik talán a leg­erőteljesebb képviselői ennek az újabb nemzedéknek. Közülük is külön kiemelhető Markéta Pro- cházková, aki mindössze tizen­nyolc éves volt második kötetének megjelenése idején, amellyel - Ví- tání svétla (A fény üdvözlése) -ami könyvesboltjainkban is ta­lálkozhatott a cseh költészet alko­tásai iránt érdeklődő olvasó. (Szándékosan soroltam fel az ed­digiek során e sok nevet; némelyik már ismerősen hangzik a hazai magyar olvasók előtt is, a jövőben pedig esetleg találkozhat az olva­só az eddig számára még ismeret­len alkotók munkáival is.) A továbbiakban megemlékezés olvasható Goethe halálának 150. évfordulójáról, s a lap vendége­ként Eduardas Miezsealitis litván költővel ismerkedhet meg az olva­só. Az első oldalakon úiraolvas- hatjuk a Csehszlovákiai írók Szö­vetsége Központi Bizottságának- a nyugati világ íróihoz intézett- békefelhívását is, amelyet a na­pilapok révén a múlt év végén ismerhetett meg a hazai magyar olvasó is. A Napjaink elbeszélés­ciklusban ezúttal Stanislav Vácha Nástupce (Az utód) című elbeszé­lése olvasható, s a számban sze­replő költők között ott találjuk a kö­zelmúltban nemzeti művész cím­mel kitüntetett Miroslav Flóriánt is. NÉMETH GYULA Júniusi töprengés Az üzletek kirakatából lassan eltűnnek az érettségi tablók. Ott álltak pár hétig, és Ízléses, vagy ízléstelen, klasszikusan komoly vagy bohém kivitelben hírül adták a világnak: íme egy közösség négy évig tartó, vidám és keser­ves, kellemes és izgalmakkal teli, de mindenképpen felejthetetlenül gyönyörű együttmunkálkodása véget ér. Találkoznak öt, tíz, húsz vagy ötven év múlva, esetleg so­ha. Sokuk számára a tabló azt is jelentette, hogy véget ért a főfog­lalkozásban végzett tanulás, s kezdődnek a munka évei, át kell szervezni egész eddigi életüket. Képesek lesznek rá? Jól felkészí­tették őket? Sok-sok lelkiismere­tes pedagógus végez ez idő tájt magában efféle számvetést. És ez jó. Azt tükrözi, hogy a maga he­lyén ki-ki törekszik a követelmé­nyeknek eleget tenni, hogy egyé­nisége és munkája nyomot hagy­jon a fiatalság szellemi és erkölcsi arculatán. Ki ne tudná, hogy a gyermek veleszületett adottsá­gai és a környezeti hatások együt­tesen szabják meg a fejlődés me­netét. A tanári kar legfőbb becsvá­gya az minden iskolában, hogy müveit fiatalok hagyják el az alma mater-t. Sikerült? Az iskolának ma három fő sze­repre kell az ifjúságot felkészí­tenie: 1. A munkára. A munkához szükséges elméleti ismeretek be­gyakorlása, a manuális készség kialakítása a cél, hogy a fiatal képes legyen a munkavállalásra. Úgy tanulja meg a szakmát, hogy ismereteit képes legyen bármikor megújítani, ha azt a technikai és tudományos fejlődés megköveteli, s tudását bővítve rugalmasan al­kalmazkodjon az újfajta követel­ményekhez, mert a munka a tár­sadalmi fejlődés mai szintjén nem más, mint fegyelmezett emberi együttműködés. A család szeme- fényéből az iskola farag társadal­mi személyiséget, aki jó viszonyt tud kialakítani az őt körülvevő dol­gokkal és személyekkel, illetve a rábízott gépekkel és munkaesz­közökkel, de elsősorban társaival. Ma általában úgy látjuk, hogy a fiatalok többet tudnak, mint mi tudtunk az ó korukban, de rossz a munkafegyelmük, nem megfele­lő a fizikai állóképességük és nem eléggé kreatívak. A társadalom ja­vaiból többre tartanak igényt, mint amennyi munkájuk arányában megilletné őket. Ha ilyenek, mi neveltük őket ilyenné. 2. A közösségi szerepre is fel kell készítenie gyermekeinket az iskolának. A követelmények sok­rétűek: a vitakészség kifejleszté­se, az egyetértés, illetve az ellen­kező vélemény megfelelő formák közt történő bejelentése. A visel­kedés alakításával alkalmassá tesszük őket arra, hogy megtalál­ják helyüket az életben. Ha csele­kedeteiket nem kizárólag ösztöne­ik és érdekeik irányítják, előbb- utóbb képesek lesznek rá, hogy kívánságaikat, sőt egész életvite­lüket alárendeljék a szocialista er­kölcsi és jogi normáknak. Felül­emelkedve pillanatnyi vágyaikon, magatartásukat magasabb rendű motívumok: világnézet és erkölcsi elvek szabályozzák. Igaz, sok fia­tal nem jut el erre a fokra, s többé- kevésbé hiányosan készül föl a közösségi ember szerepére, mert környezetében megfigyelte, hogy nálunk sok mindent nem szabad, de lehet. Ök azok, akik állandóan kiskapukat keresnek - sajnos, gyakran találnak is -, és igyekeznek szerteágazó „szocia­lista összeköttetéseket“ kiépíteni. Ügyeskednek, s nem is mindig eredménytelenül. Ezért kit terhel a felelősség? A fiatal embert, aki pár éve még tele volt idealizmus­sal, s az igazság bajnokának sze­repére készült, semmiképp. Kör­nyezetében ő ugyanis nemcsak pontos és szorgalmas dolgozókat, lelkiismeretlen lógókat is lát. Még mindig időszerű a „kaparj kurta, neked is jut“ szemlélet, s illik le­nézni az élhetetleneket. Ismerjük el, hogy a sokféle magatartás dzsungeljében nehéz az életbe ki­lépő fiataloknak eligazodni. Hogy egy fiatal - ha meggyőződése úgy diktálja - a szokványostól eltérő vélemény bejelentésére szánja el magát, ahhoz mindig gerinc kel­lett, s ma is kell. Még manapság is túl sok és indokolatlan bólogatást lát maga körül, s időnként tanúja a háta mögötti cinikus megjegyzé­seknek. Esetenként rájön, hogy az „apró figyelmesség“ a legjobb be­fektetés egy ügyes ember számá­ra, mert mindig busásan megtérül. Számos buktatója van az új típusú közösségi ember kialakításának, mégis rengeteg szívet melengető eredmény születik. Jó érzéssel könyvelhetjük el, hogy több az önzetlenül dolgozó fiatal, mint a karrierista. Erre legutóbb jó pél­dát szolgáltattak - egyebek között - a Jókai-napok. 3. Nem elhanyagolható feladat a magánember szerepére való fel­készülés. Egyszer csaknem min­den fiatal családapa, illetve család­anya lesz. A szülői szerep az egészséges társadalmi élet szem­pontjából a szerepek egyik legtun- tosabbika. Az emberi élet minősé­gét, a kulturális értékek, a hagyo­mányok átadásának folyamatos­ságát, a teljes emberi élet igényei­nek kialakítását jórészt a család biztosítja. A magánember számá­ra önmaga potenciális megvalósí­tása, képességeinek kibontakoz­tatása is fontos. Mindenki itt sze­retné hagyni a földön kezenyomát. Márpedig ez csak a feladatok vál­lalásával, szívós munkával és küzdelemmel érhető el. Hogy a küzdelemben helytállhassanak, kitartóan készültek gyermekeink a családban, s az iskolában is. Már az érettségi előtt sok min­den eldőlt iskoláinkban. Az igazi nevelők a jellem- és tudatformálás művészei. Az a szenvedélyük, hogy szétosszák magukat. Ilyen pedagógus tanítványának lenni életre szóló szerencse. Ha az ő ta­nítványuk kerül választás elé, fel­idézi tanítója magatartását, szava­it, s csalhatatlanul kiválasztja a helyes utat. Ha igaza mellett kell érvelni, végiggondolja, mit mon­dott volna hasonló helyzetben a szeretett tanár, s megleli a szük­séges szavakat. Vannak persze ma is, mint ahogy mindig is voltak, problé­mákkal küzdő, nehezen beillesz­kedő fiatalok. Az sem biztos, hogy nem nekik van igazuk. Friss szem­mel ők jobban felismerik az élet visszás jelenségeit, s csak termé­szetes, hogy fiatalos hévvel har­colnak minden ellen, amit a szo­cialista társadalom normáival összeegyeztethetetlennek tarta­nak. Ha igazuk van, segítsünk ne­kik, támogassuk újító szándékai­kat. Eddig olyan világban éltek, amilyet a dolgozó felnőttek kialakí­tottak számukra. Mostantól az életkörülményeikért, sorsuk, s a világ alakulásáért ók is fele­lősek. Évszázadokon át több világrész lakói számára volt követendő pél­da és mérce az európaiak munka­bírása. Ma már úgy vélekednek rólunk, hogy hanyatlóban van az európai ember munkaerkölcse. El- puhult lett és tunya, nagy erőfeszí­tésekre képtelen. Igazuk lenne? Mi már kényelmesebbek, lehetet­lenebbek, ötletszegényebbek len­nénk, mint apáink? Ami itt az utób­bi három évtizedben történt, cáfol­ja az efféle vélekedéseket. Termé­szetesen a jövőben is bizonyítani kell. Gyermekeinknek és nekünk közösen kell megvédeni (ha kell) az öreg kontinens fiainak becsüle­tét. Mikor mi készültünk az életre, az új társadalom alapjainak lera­kása idején, minket arra tanítottak, hogy nálunk a munka becsület és dicsőség dolga. Ezt a jelszót azóta sem vonta vissza senki - helyes­ségét nemcsak a mi társadal­munk, az egész emberiség törté­nelme bizonyítja. Jó lenne, ha a most munkába álló fiatalok minél hamarább meggyőződhetnének róla. TÖRÖK ZSUZSANNA ÚJ SZÓ 6 1982. VI. 11.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents