Új Szó, 1982. június (35. évfolyam, 128-153. szám)
1982-06-24 / 148. szám, csütörtök
Több gyakorlati segítséget MAGYAR SZAKOSOK NYÁRI TANFOLYAMA A magyar nyelv és irodalom tanárai már idestova húsz éve minden nyáron néhány napos tanfolyamon vesznek részt, ahol zömével magyarországi előadók biztosítják a továbbképzés színvonalát. Mondanom sem kell, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolák pedagógusai számára milyen nagy segítséget jelentenek ezek a nyári tanfolyamok, hisz ezeken olyan ismereteket szerezhetnek, amelyekre a tanév során nemigen nyílik lehetőségük, különböző okoknál fogva (előadóhiány, időhiány stb.). Mégis úgy vélem, nem árt ezekről a rendezvényekről kissé elgondolkodni és megvizsgálni: jól gazdálkodunk-e az itt kínálkozó lehetőségekkel, jól hasznos!t- juk-e azokat? Lípcsey György: Ló és lovacska (Szűcs Jenő felvétele) Az egyéniséget is megmutatni Vers- és prózamondók a Dunamenti Tavaszon Mielőtt a nyári tanfolyamok részletesebb elemzésébe bocsátkoznék, két alapvető dolgot szeretnék megállapítani. Az egyik, hogy sajnos mindeddig nem rendelkezünk olyan távlati (mondjuk öt-tíz éves) tervvel, amely lehetővé tenné a folyamatos, egymásra épülő, céltudatos munkát, jóllehet a Pedagógiai Kutatóintézet évente összeállítja a minisztérium számára az évközi és nyári továbbképzés témaköreit. A másik, hogy megoldatlan, tisztázatlan: kik is vegyenek részt ezeken? Az iskolák általában ötletszerűen küldik ide a magyar szakos pedagógusokat. Arról nem is szólva, hogy e nyári tanfolyamokat csak az alapiskola felső tagozatosai, illetve a középiskolák (inkább csak a gimnáziumok) pedagógusai számára rendezik; az alapiskola alsó tagozatán tanítókat ide nem hívják. Az említett körülmények ismertek voltak eddig is. A mélyebb vizsgálódás azonban még sok mindenre rávilágít, s gondolom a jövőre vonatkozóan hasznos lehet. E célból 1980 nyarán 19 pontban vizsgáltam a továbbképzésen részt vevő középiskolai pedagógusok véleményét, s ezekből a következő tanulságokat vonhatjuk le. Mindenekelőtt, hogy a pedagógusok érdeklődése a tanfolyam iránt szinte minimális, hiszen a több tucatnyi magyar tanítási nyelvű középiskolából (és még több magyar szakos pedagógusból) az említett nyáron Kassán (Košice) mindössze 13 pedagógus vett részt. Ezek közül is 3 tanít gimnáziumban, 5 szakközépiskolában és 5 szakmunkásképző iskolában. Nem egészen érdektelen a pedagógusok szakosítása, kinek mi a második (harmadik) szakja. Ez így oszlott meg: magyar-szlovák 6, magyar-történelem 4, magyar-orosz (francia) 1, és kettőnek nem volt magyar nyelvi szak- képesítése. (De még a szakosok között is akadt olyan, aki megjegyezte: nem tanít magyar nyelvet.) A következtetésekre helyszűke miatt nem akarok itt kitérni, bár az adatok sok mindenre figyelmeztetnek. A tanfolyamon való részvétel is nagy eltérést mutat: 4 hallgató első alkalommal vett részt a tanfolyamon, 1 hallgató másodszor, 2 háromszor, 4 négyszer, 1 ötször, és 1 hallgató már hetedszer hallgatta végig a nyári tanfolyam előadásait. A kérdés itt is adva van: kikhez, melyik csoporthoz szóljanak a tanfolyam előadásai? Ugyanakkor nem érdektelen, milyen témakörben, milyen jellegű előadásokat szeretnének hallani maguk a hallgatók. Ezekkel kapcsolatosan a következő javaslatok születtek: a tanítás modernizálásáról - szemléltetőbben; egy irodalmi és egy stilisztikai óra konkrét bemutatását; a műelemzés (novellák) új formáiról; szöveg- elemzés, verstan, filmesztétika; a tanítás módszertanával kapcsolatos kérdésekről; a csehszlovákiai magyar irodalmi alkotások tanításának módszeréről, valamint a nyelvoktatással kapcsolatos módszertani kérdésekről; a magyar helyesírás problémáiról, a kiejtésről, illetve a nyelvművelés gyakorlati alkalmazásáról. A tanfolyamon részt vevő pedagógusok a magyar tanszékek tanáraival is szeretnének elbeszélgetni a felvételi vizsgákon tapasztalt fogyatékosságokról, hogy pontosan tudják, hol kell javítani a középiskolákban folyó oktató-nevelő munkán. Az említett javaslatokból, beszélgetésekből tehát kiderül, hogy a hallgatók főleg gyakorlati segítséget várnak az előadóktól, s kevésbé szeretik az elvont, elvonatkoztatott általánosításokat. Véleményem szerint a nyári tanfolyamokon egyre jobban ki kell alakítani a szemináriumszerű foglalkozást, az előadó és hallgató szoros együttműködését. Arra gondolok például, hogy egy-két (sőt több) pedagógust minden nyárón fel lehetne kérni rövid korreferátumokra, amelyekkel saját maguk egészítenék ki a tárgyalásra kerülő témát. Az említett nyári kérdőív alapján a kis létszám ellenére is, ilyen témákból vállalnának beszámolókat, előadásokat: Nyelvészeti vetélkedők megrendezése, lebonyolítása (Fülek-Fil’akovo), a magyartanítás problémái a szakközép- iskolákban (Kassa), a szakkifejezések használata (latin-magyar) az egészségügyi szakközépiskolákban a nyelvhelyesség szempontjából (Rozsnyó-Rožňava), illetve a gimnáziumi nyelvtanítással kapcsolatos konkrét kérdésekről (Kassa) stb. Az egyéb javaslatokban találkozunk még olyanokkal, amelyek úgy vélik, ,,jó lenne, ha a tanfolyam előtt részletesebben ismertetnék a témákat“, mert így jobban elmélyülhetnének benne; ha az előadások után ,,vitákat iktatnának be, mert sok olyan dolog van, amit a tanév alatt nem tudunk megoldani“, „kíváncsi vagyok a gyakorló kollégák tapasztalataira“; ,,a tapasztalatcsere sok segítséget ad“. Van, aki azt javasolja, hogy az elhangzott előadásokat nyomtatott (vagy sokszorosított) formában el kellene küldeni minden iskolának, függetlenül attól, hogy volt-e pedagógusuk a nyári tanfolyamon vagy sem. Más pedig nem előadásokat, hanem beszélgetéseket javasol az egyes témákról. Szóvá teszik továbbá azt is, hogy az előadások nagy része inkább a gimnáziumi oktatásra irányul, ,,s ki kellene térni a szakközépiskolák sajátos kérdéseire is; mit milyen terjedelemben tanítani A hír, hogy a világhírű moszkvai Nagy Színház balettegyüttese júniusban Bratislavában is bemutatkozik, a szenzáció erejével hatott. Mert a Bolsojnak ugye, nincs párja. A Bolsoj a klasszikus balett bölcsője és olyan táncosok otthona, mint Maja Pliszeckaja, Vlagyimir Vasziljev, Jekatyerina Makszi- mova, Natalja Besszmertnova, akikről még a legszigorúbb kritikusok is felső fokon írnak. És közismert az is, hogy a Bolsoj hattyúlányai bármelyik más színházban Odette-Odília szerepében remekelhetnének. Lelkesen, őszinte kíváncsisággal és nagy elvárással néztünk hát a vendégszereplés elé, hiszen legutóbb hét évvel ezelőtt járt hazánkban a Nagy Színház táncegyüttese s hét év az nagy idő. Ennek ellenére sokak számára még ma is emlékezetes a szovjet művészek 1975-ös fellépése, s legfőképp Vlagyimir, Va- sziljev Diótörője. Most egy Shakespeare-darab- bal, a Sok hűhó semmiérttel léptek fel nálunk, Szerelmet szerelemért címmel. (Zene: Tyihon Hrennyi- kov) Ami a cselekményt illeti: Véra Boccadoro, a vígjáték rendezője és koreográfusa - a párizsi opera egykori táncosa 1960-tól él a Szovjetunióban - Borisz Pok- rovszkijjal, a Bolsoj főrendezőjével együtt kicsit lecsontozva állították színpadra a művet. Arra azonban gondosan ügyeltek, hogy a jó hatásosan győzzön a rossz felett, tehát a komédia gondolati tartalma nem csúszott ki a librettóból. És nem változtak a jellemek sem. Don Juan kellőképpen kevély volt megadott órakeretben“. S végül, ami az eddigi szervezés mellett nehezen kerülhető el: ,,A nyári tanfolyamon ugyanaz az előadás egymás utáni években ne hangozzék el“ - szintén megszívlelendő. A további kérdések a tantárgy módszertanára, a nevelő-oktató munka formáira vonatkoztak: ki hogyan, miként tanít stb. Ezekkel most nem akarok külön-külön foglalkozni, jóllehet minden kérdés fontos lehet a továbbképzés szempontjából. Talán egyetlen kérdést emelnék ki a felsoroltakból, nevezetesen a módszertani segédkönyvek használatát. A hetvenes évek derekán ugyanis szakmai-módszertani segédkönyvek készültek a gimnáziumi irodalomtanításhoz (természetesen a magyar és szlovák nyelvhez is, sőt az alapiskolák néhány osztályának sajátos tantárgyához is), amelyeket - úgy látszik - a pedagógusok elég gyakran forgatnak és használnak, együtt a hasonló céllal készült magyarországi segédkönyvekkel. Ez, mondhatnám, jó jel, s gondolom, hasznos lehetne ezeknek a megvitatása, a tapasztalatok kicserélése egy- egy nyári tanfolyamon. Szerepelt még a kérdések közt olyan is, amellyel arról érdeklődtünk: volt-e a tanításhoz megfelelő tankönyvük, tantervűk, illetve van-e az iskolájukban a magyar nyelv és irodalomtanítás számára szaktan- terem? Az előbbi kérdésekre a válasz általában pozitív és kielégítő (talán egyik-másik szakmunkás- képzőben hiányoznak még a legújabb tantervek), viszont kevésbé kielégítő az iskolák szaktantermi felszereltsége, a kérdésre mindössze egy-két pedagógus adott pozitív választ. Addig viszont alig lehet az oktató-nevelő munka korszerűsítéséről beszélni, míg meg nem teremtjük feltételeit és körülményeit az iskolában. De ezek a kérdések már más írásba kívánkoznak. Gondolom, az eddig érintettek is elég problémát vetnek fel a pedagógusok nyári tanfolyamával kapcsolatosan, amelyekre minél hamarabb meg kellene találni a megoldást. Dr. TANKÓ LÁSZLÓ, a Pedagógiai Kutatóintézet nemzetiségi osztályának vezetője és rosszakaró, Claudio hiszékeny és fülig szerelmes, Benedek meg magabiztos és különcködő. Ha mégis hiányérzetünk támadt, akkor azért, mert a cselekmény leszűkítésével az életképek színei is elhalványultak. Ezért aztán már az első felvonás sem annyira elgondolkoztató, mint inkább szórakoztató volt. Keveselltük a jól megrajzolt szituációt, s helyenként kicsit konstruálnak tűnt a karakterek ütköztetése. A két nő (Hero és Beatrice) figurája pedig csak a második felvonásban vált ismerősünkké. De a mű végső kicsengésén szerencsére így sem esett csorba. A rossz megkapta méltó büntetését és győzött a tiszta, őszinte szerelem. Az előadók (Hero - Tatjana Golikova, Claudio - Nyikolaj Fjodo- rov, Beatrice - Marina Leonova, Benedek - Mihail Civin, Don Juan - Viktor Bari kín és a többiek) ugyanis mindent megtettek a siker érdekében. Talán ők is megérezték, hogy a koreográfia hiányosságait csak magas fokú tánctudással és pontos jellemábrázolással lehet eltakarni. S ami a táncosok szakmai felkészültségét, szuggesztivi- tását illeti, nincs okunk panaszra. A Bolsojban még a legkisebb szerepet is nagy felelősségtudattal és maximális odaadással formálják meg. így aztán mindent árgus szemmel figyelünk, ami a színpadon történik. Ezért marad meg az emlékezetünkben Don Juan két bizalmasa (Nyikolaj Dorohov és Jurij Vetrov) is, akik pár perces jeleneteikben a kapkodó, örökké locsogó ember karikatúráját rajzolták meg. SZABÓ G. LÁSZLÓ A bíráló bizottság tagjaként hallgattam végig az idei Duna- menti Tavaszon a szavalókat és a prózamondókat, s megvallom, az értékelésen nem minden esetben tudtam önmagam számára sem nyugodt lelki ismerettel megállapítani az igazságosnak vélt sorrendet. Egy-egy kategóriában ugyanis négy-öt szinte azonos színvonalú, csaknem hasonló erényekről és hibákról tanúskodó szavalatot és prózamondást hallhattunk. A második kategóriában, a versmondásban legalább öt versenyző nyújtott átlagon felüli teljesítményt, a harmadikban viszont inkább azt mérlegeltük, ki követett el kevesebb hibát. Ezek a dilemmák is érzékeltetik, hogy hullámzó színvonal jellemezte ezt a versenyt Dunaszerdahe- lyen (Dunajská Streda). Az első két kategória volt az erősebb versben, prózában egyaránt. A pedagógusok itt szinte kivétel nélkül jó munkát végeztek: a gyermekek korának, értelmi képességeinek, érzelmi világának, s nem utolsósorban egyéniségének megfelelő verset, illetve prózát választottak tanítványaik számára. Azok a szereplők végeztek az élen, akik valamiképpen egyéniségüket is felmutatták a választott szöveggel: ösztönösen vagy tudatosan a saját élményeiket, érzelmeiket, olykor véleményüket érzékeltették, önmagukat mondták, saját életükről, élményvilágukról vallottak a verssel, illetve a prózával. Ez az előadásmód egyúttal a felkészítők - döntő többségükben pedagógusok - érdeme, akik megfelelő eszközöket találtak arra, hogy a gyermekek szemléletmódja, sajátos világa minél markánsabban kidomborodjék. Évről évre a „legproblémásabb“ a harmadik kategória, itt ugyanis különböző típusú gyermekek szerepelnek. Akadnak olyanok, akik kritikus szemmel már a felnőttek világát szemlélik, mások viszont még gyermekek vagy serdülők. Nemcsak biológiai értelemben, hanem érzelmi világuk, érdeklődési körük szerint is. Éppen ezért alaposan meg kell gondolni, milyen verset vagy prózát javasoljunk a tizenéves szereplőknek. Az idén is több rossz választás tanúi voltunk. Néhányan olyan többrétegű, filozófiai reflexiókat, sorskérdéseket tartalmazó verset választottak, amelyet ebben a korban képtelenség akárcsak tisztes színvonalon előadni. Hibának érzem azt is, hogy vannak szinte minden versenyen „visszaköszönő“, túlságosan is népszerű szövegek (Nadányi: Az első pogácsa, Simon: Mirza, néhány Janikovszky-szöveg), amelyet bizony már eléggé elkoptattak az évek során. Napjainkban annyi szép gyermekkönyv jelent és jelenik meg, olyan gazdag a választék magyar és más gyermekversekben, prózában, hogy lehet találni, sőt felfedezni is eredeti és művészi értékű szöveget. Csak keresni kell, nem szabad megelégedni a szokvánnyal, a már hallottakkal. Az idén ilyen vonatkozásban a lévai (Levice) Nyúl Péter és a dunaszerdahelyi Szabó Ildikó járt elöl. Az előbbi egy cigányballadát adott elő úgy, hogy a mű cselekményét és erkölcsi vonulatát hangsúlyozta, tehát azt, ami hozzá, az ő korához közel áll. Az utóbbi versenyző pedig egy vidámnak tetsző, ám sötétebb tónusokat is tartalmazó, eleddig ritkán hallott Szilágyi Domokos-verset adott elő, egyénien, élményszámba menően. A több jó előadó közül nagy tapsot kapott a muzslai (Mužla) Sulci Péter, a marcelházai (Marcelová) Keszegh Tímea, a tornaaljai (Šafárikovo) Szajkó Márta, az alistáli (Hroboňovo) Bock Andrea és a csábi (Čebovce) Tóth Jóska, aki egy viszonylag gyengébb verset (Váci: Reggel) választott, de ízes, egyéni előadásmódjának eredményeképpen szinte megelevenedtek a verssorok, kézzelfogható közelségbe került a néhai falusi reggelek szépsége, az ember, a természet és az állatok harmóniája. Örömmel állapítottuk meg, hogy színpadjainkról végre eltűnt a pa- tetikus előadásmód. Ugyanakkor még mindig láthattunk néhány szemmel láthatóan beállított előadót, akiről szinte lerítt, hogy úgy szaval, úgy gesztikulál, ahogy azt a tanító néni mondta. Kell-e hangsúlyozni, hogy az ilyen előadásmód inkább gyötrelmet okoz a gyermekeknek, örömet, élményt semmiképpen sem jelent. Ha végignézzük a résztvevők listáját, akkor megállapíthatjuk, hogy továbbra is az „erős“ járások - Dunaszerdahely, Komárom- domináltak. Van néhány falu (Buzita, Marcelháza) ahol céltudatos munka folyik, s van néhány- ilyen szempontból is - jól dolgozó iskolánk: Kassa (Košice), Léva (Levice). S évről évre feltűnik más vidékekről is egy-egy tehetség. De nem lehetünk elégedettek ezzel a mezőnnyel, nem törődhetünk bele, hogy mindhárom szlovákiai kerületben számos olyan magyar tanítási nyelvű alapiskola van, ahol elhanyagolják vagy nem szentelnek kellő figyelmet a gyermekek esztétikai nevelésének, amelynek egyik fontos eszköze a szavalás vagy a prózamondás. Jó lenne, ha az országos és a járási oktatási szervek is felfigyelnének erre a társadalmi szempontból is kifogásolható jelenségre. Ne bizzunk mindent az iskolaigazgató belátására, jóakaratára. Megfelelő rendelkezésekkel könnyebben el lehet érni, hogy az anyanyelvi szavalóversenyeknek ismét kellő erkölcsi súlyuk, megbecsülésük legyen SZILVÁSSY JÓZSEF Szerelmet szerelemért A Bolsoj bratislavai vendégszerepléséről ÚJ SZÚ 6 1982. VI. 24
