Új Szó, 1982. június (35. évfolyam, 128-153. szám)
1982-06-21 / 145. szám, hétfő
A LATO EMBER László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról Rozsgyesztvenszkij ötvenéves A Szovjetunióban az ötvenes években jelentkezett egy új költőnemzedék, melynek munkásságát olyan nevek jellemzik, mint Bella Ahmadulina, Jevgenyij Jevtusenko, Vlagyimir Cibin, Andrej Voznye- szenszkij és Robert Rozsgyesztvenszkij. Fellépésükkel új fejezet nyílt a szovjet költészet történetében. Mondanivalójuk újszerűsége, egyéni hangvétele, filozofikus elmé- lyültsége, kifejezési eszközeik, műfaji sokrétűségük, gyakran rendhagyó versformáik a legjobb hagyományok folytatóiként fémjelezték alkotásaikat. Ennek a költönemzedéknek egyik legizmosabb tehetsége, legsokoldalúbb egyénisége Rozsgyesztvenszkij. Robert Ivanovics Rozsgyesztvenszkij 1932. június 20-án született az altáji Koszi- ha faluban. Kilencéves volt, amikor kezdetét vette a Nagy Honvédő Háború. Szülei azonnal a frontra mentek, a gyermek Rozsgyesztvenszkij pedig állami gyermekotthonba került. Ez a megrázkódtatás inspirálta őt első verseinek megírására, melyek az. Omszkaja Pravda című újságban láttak napvilágot. 1956-ban fejezte be tanulmányait a Moszkvai Irodalmi Intézetben, de költeményei, melyek új színt jelentettek a szovjet költészet palettáján, már 1950 óta megjelentek különféle lapokban Költészete egyre erőteljesebb lett és egy igen nehéz műfaj, a lírai publicisztika felé orientálódott. Negyedszázados alkotó tevékenysége során több mint harminc kötete látott napvilágot. Közülük a legjelentősebbek a Lakatlan szigetek, az Ajánlás, A szív radarja, a Húsz év alatt, az Ünnep elótt, a Hatalmas ég és A város hangja című kötetei. Témaválasztása sokrétű, s leggyakoribb ihletői az olvasóival való találkozások, valamint azok a benyomások, melyeket hazai és külföldi utazásai során szerzett. De nemcsak a jelen ihlette meg őt, hanem a múlt és a jövő is. A múlt eseményei közül elsősorban a háború, az esztelen vérontás, a humanizmus sár- bataposása. Egyik legszebb költeménye a Rekviem, melyet az elesett hősök emlékének szentelt. Háborúellenes a kicsengése a Levél a XXX. századba című költeményének is, melyben a költő összehasonlítja korunkat a jövővel, azzal a korral, amely ezer esztendő múlva köszönt a világra. Ebben az utódainknak szánt üzenetben a költő szól korunk vívmányairól, nagy sikereiről, de kudarcairól is és annak a meggyőződésének ad kifejezést, hogy korunk emberének erkölcsi kvalitásai utódainkban fognak a legteljesebb mértékben kibontakozni. Mindkét említett költemény filozofikus töltésű és a költő humanizmusának, em- berszeretetének és emberféltésének művészi kifejezése. Rozsgyesztvenszkij a legkülönfélébb költői eszközök, díszítőelemek felhasználásával fokozza mondanivalójának az érzelmekre gyakorolt hatását. Sok költeménye szinte vitajel- legű, mintha a költő és olvasója vitázna az igazság védelméről, a hamisság tűrhetetlensé- géről, korunk égető problémáinak lehetséges megoldási módozatairól. Költészete egyre inkább kiteljesedik. Nem mindennapi tehetségének köszönhető, hogy egyre sikeresebben képes összekovácsolni a harcos, elkötelezett publicisztikát a sok eredetiséget mutató lírájával. Kérlelhetetlen bírálója az álszenteskedésnek, a kishitűségnek és a kispolgári csalafintaságoknak. Mindennemű interperszonális kapcsolatot csakis az őszinteség, a nyíltság alapján tud elképzelni. A hatvanas évek közepe óta fontos helyet foglalnak el Rozsgyesztvenszkij költészetében a szerelmi líra témakörének szentelt alkotások is. E szerelmi líra is - Rozsgyesztvenszkij felfogásában - az interperszonális kapcsolatok helyes értelmezésére hívja fel a figyelmet; arra, hogy a szerelem soha nem lehet felelőtlen, s az út az igazi szerelemig soha nem könnyű, hiszen csak az igazi s'zerelem adhatja meg az ember életének valódi értelmét. Ezeket a gondolatoka fejezik ki azok a költeményei is, melyek 1977- ben a Minden a szerelemmel kezdődik című kötetében jutottak el az olvasókhoz, és lelkes fogadtatásra találtak. Rozsgyesztvenszkij sokoldalúságára jellemző, hogy a költeményeken kívül dalszövegeket is ír, számos kitűnő fordítást készített a Szovjetunió népeinek költészetéből, de írt már több filmforgatókönyvet is, külföldi utazásai során szerzett élményeit, benyomásait pedig az És nincs vége a földkerekségnek. .. című útikönyvében tette közzé. Sajátos hangvételű költészete megtalálta az utat a költészet kedvelői felé szerte a világon. Költeményeit egyaránt ismerik a szocialista és a kapitalista világ országaiban. Számos költeményét magyar nyelvre is átültették, s az oroszul nem beszélő magyar olvasók is már több Rozsgyesztvenszkij fordításkötetnek örvendhettek. Mindenkori ars- poeticá-ja: „Elgondolkodni az élet adta problémákon és arról írni, ami a fő - a mindennemű rossz elleni harcról“. SÁGI TÓTH TIBOR ÚJ KÖNYVEK Rudolf Jaáík: A KRISTÁLYVIZÜ FOLYÓ PARTJÁN A Kiszuca-vidék kopár hegyoldalain nyomorban, szellemi sötétségben, reménytelenül tengődil- a nép. Mozdulatlanul, állóvízszerí itt az élet egészen addig, míg meg nem jelenik a színen Stefan, az Ostravát járt, üldözött forradalmár. Štefan mozgásba hozza a vidéket, az irtványokat is, éhségtüntetést szervez, s meghurcoltatása árán is kiharcolja az éhezőknek a kenyeret. Jašík írásművészetét a lírai hangvétel s a fény és árnyék váltakozása jellemzi. Sötét színekkel rajzolja meg a kiszucai szegények ma már elképzelhetetlen nyomorát, vérforraló alázatosságát s a kiváltságosok korlátlan hatalmát és erkölcsi züllöttségét, de felvetíti a jövő tisztultabb világát is, és a regény nyomasztó alaphangulatát Stefan és Mária szerelmének derűsebb színeivel oldja fel. Ján Johanides: LETAGADOTT VARJAK Ján Johanides új könyve modern regényírói eszközökkel megírt „termelési regény“. A realista témát -egy dél-szlovákiai vegyi üzem termelési problémáit s az üzem életébe beépülő egyéni sorsokat) a modern regény eszközei (a belső monológ mint cselekmény, a részleteket kimerevítő leírások, a fokozott lélektani igény stb.) szokatlan síkba emelik, sejtelmessé teszik. A tárgyak és történések ebben a képlékeny világban túlmutatnak önmagukon, jelképesekké válnak: a vegyi üzem füstjétől elpusztuló varjak a pusztuló élővilág jelképei, az elpusztult varjakat előbb „beismerő“, később „letagadó“ üzemi mérnök saját gyávaságunk tehetetlenségünk és önzésünk riasztó szimbóluma. Juhász Ferenc egyik írásában ,,Látó Ember“-nek mondja László Gyulát, a neves magyarországi régészprofesszort. Vajon valóban természetfeletti képességekre, netán foggal-születésre lenne ahhoz szükség, hogy a földben megmaradt törmelékek alapján „láttathassuk“ a régmúlt idők emberének életét: hétköznapjait, ünnepeit? Nem költői túlzás e megtisztelő cím? Ha megviszgáljuk a közelmúlt (vagy olykor napjaink) régészeti kiállításait, ismeretterjesztő kiadványait, azt kell mondanunk, hogy - sajnos! - nem. Úgy tűnik ugyanis, hogy régészeink többsége valami nő szakmai aranyköd- ben lebegve nem képes mások számára is láttatni az egykori - legjobb tudásunk szerint rekonstruálható - valóságot! (Kérdés persze, vajon ők maguk „látják-e“). A vitrinekben, tükrök között és bársonyra helyezve az egykori használati eszközök (vagy akár az ékszerek!) semmit nem mondanak egykori rendeltetésükről. Ez a kiállítási mód látványos, előkelösködő, megszokott, nem igényel túl sok munkát - hát miért ne dolgoznánk e sablonokkal?! Holott sokkal többet jelentene (vállalva természetesen a tévedések kockázatát is!), ha a konkrét anyagra támaszkodva, akár - hor- ribile dictu! - a fantáziát is elengedve megpróbálnánk szóra bírni, „életre kelteni“ a néma emlékeket. Nem egyszerű feladat ez! László Gyula szokta mondogatni egyetemi előadásain, hogy képzeljünk el egy mai embert (akár őt), vajon mi maradna belőle egy évezred múlva, ha így, ahogy van, eltemetnék? Csupasz csontjain kívül talán valami aprópénz, karórájából egy rozsdafolt, műanyag cipőtalpa, ruhájának gombjai... Szóval nem sok. És most ezek alapján tessék mondani valamit az elhantoltról! „ Szegény koldus volt az istenadta“ - legyintenének rá a régészek. Pedig lehet, hogy könyveket írt, képeket festett, szobrot faragott, szerette a szép verseket... Mindez - úgy látszik - örökre elveszett. A hasonlat persze sántít kissé, mivel inkább az egyedi megragadásának a szakmai nehézségeire utal, holott az archeológia manapság azzal is megelégedhet, ha az általánosabb törvényszerűségekre némi fényt deríthet (pl. valamikor gazdag „útravalóval“ látták el az elhunytat, manapság ilyesmit már nemigen tesznek a sírba - tehát a leletkörülmények alapján nyilvánvaló a hitvilágban bekövetkezett változás stb.). Itt már valamivel jobb a helyzet, de tudásunk- nincs mese: be kell ezt ismerni- meglehetősen szegényes. Rengeteget tudunk persze, ám ez az egykori valóságnak csak igen aprócska töredéke, mégis szinte felbecsülhetetlenül több, mint amit tudtunk mondjuk száz esztendővel korábban! Épp ezért vállalkozhatott (no meg ,,látó“-gondolkodó munkamódszerének, képzőművészeti jártasságának köszönhetően) László Gyula arra, hogy ötven rajzban bemutassa honfoglaló eleink mindennapjait. Lassan negyven éve, hogy megjelent korszakalkotó munkája, A honfoglaló magyar nép élete. Nos, az idén ennek a hatalmas kísérletnek egy gyermekeknek szánt rajzos változatát bocsátotta a nyilvánosság elé. Mi is ez valójában? Olvassuk el, hogy ír róla a legilletékesebb, a szerző: ,,Az, aki ennek a könyvnek a képeit megrajzolta, régész, de egyúttal elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát is. Nem kellett mással megrajzoltatnia elképzeléseit, hanem maga látott neki a munkának. A következő lapokon bemutatja rajzaival a régi magyarok mondáit, hitvilágát, rövidre fogva beszél a történelemről, és részletesen elénk tárja a mindennapi életet. Természetesen nem szabad azt hinnünk, hogy most már mindent tudunk eleinkről! Éppen ezért a képekhez írt szövegében a szerző elmondja, hogy mit, miért rajzolt úgy: mi az, amit biztosan tudunk, mi az, amit csak sejtünk, vagy éppenséggel csak elképzelünk“. Egy korszak mindennapjainak a kisszámú régészeti lelet, egykorú híradások, néprajzi párhuzamok alapján létrehozott szubjektív rekonstrukcióját veheti hát kézbe az érdeklődő. LISZKA JÓZSEF A Koreai NDK fővárosa, Phen- jan szívében nemrég nyitotta meg kapuit a Tanulmányi Központ. A százezer négyzetméternyi területen fekvő épület belső berendezése mindenben az idelátogatók tájékoztatását, kiszolgálását segíti elő. Több mint 600 terme - kutató - és tanulószobák, előadócsarnokok, pihenőhelyek - közül a könyvtár foglalja el a legnagyobb helyet. 30 millió kötetes állománya jól szolgálja az ismeretek gyarapítását. Korszerű, távvezérléses lifték szállítják a kívánt köteteket az olvasóhoz, az olvasótermekbe. A Tanulmányi Központban rendszeresen tartanak előadásokat, amelyek időpontját, témáját a rádió, a televízió, a napilapok idejében közük, hogy az egész országból minél többen részt vehessenek ezeken. A „kérdezz-fe- lelek“ szobákban, ahol kiváló tudósok és gyakorlati szakemberek állnak a nagyközönség rendelkezésére, minden kérdésre választ kaphatnak az érdeklődők. Százéves a gyomai Kner- nyomda. 1882. június közepén nyitotta meg a fiatal könyvkötő, Kner Izidor tipográfiai műhelyét a városban. Vállalkozása kezdetben lassan indult fejlődésnek. Naptárak, üzleti nyomtatványok, s a kor talán legjellegzetesebb nyomtatványai, a báli meghívók készültek a nyomdának először otthont adó parasztházban. Két évtized után meghódította a könyvbarátok táborát. Ebben a tipográfusi műhelyben gondozták Balázs Béla, Lesznai Anna, Lukács György, Kosztolányi Dezső és Szabó Lőrincz könyveit. A családi nyomda e század tízes éveiben ismét megújult. Ekkor Kner Imre és Kozma Lajos szövetségre lépésével a magyarországi könyvművészet leghaladóbb hagyományai éledtek újjá. Ma a Kner nevet viselő gyomai nyomda Magyarország második legnagyobb nyomdaüzeme. (BUDAPRESS - KCNA) Nyaralás könyvvel? Az elmúlt néhány nap hűvösebb időjárása juttatta eszembe ezt az örökzöld témát. A könyvet jóízléssel népszerűsítő reklám- szövegek is felfedezték ennek a fontosságát, s olykor felhívják a nyaralni készülők figyelmét az egyetemes kultúra e legmaradandóbb vívmányára. Nem erről akarok most szólni, hiszen aki szeret olvasni, az a nyaralását sem tudja könyv nélkül elképzelni. A magam példájából kiindulva teszem ehhez hozzá, hogy hacsak formálisan is, de becsomagol utazó bőröndjébe egy-két kötet könyvet. Évről évre így cselekszem, még akkor is, ha sokéves önismeretem sugallja: „Úgysem fogsz belenézni.“ Rendszerint a nyaralás helyszínén jut eszébe az embernek, hogy a megszokott életmódjától eltérő tevékenységbe kezdjen. Jómagam bárhová is vetődöm, igyekszem megkeresni az első halastónak kinevezett pocsolyát, hogy legalább dekákkal csökkentsem kilókra menő súlyfölöslegemet. Külföldön pedig megszáll valami kimondhatatlan látásvágy, ami fölösleges időtöltéssé degradálja néhány napra az olvasást. Ennél olykor érdekesebb a látszólag céltalan utcai kószálás is, mert nem én vagyok az első, aki elhiszi az okosabbaknak, hogy egy országot, a benne élőket leginkább az utcán lehet megismerni. Feltéve, ha az ember nem jár becsukott szemmel. Különösebben nem hangsúlyozva a városok, a falvak architektúrájának érdekességet mindig kínáló tárgyi valóságát, és a tájak emberek gondolkodását, jellemét meghatározó sajátosságait. Nem akarok én a nyári olvasás ellen ágálni. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az üdülés, a nyaralás, a nem kevés összegbe kerülő turistaút csak kényszerhelyzetben (hosszú utazás, tengerparti borús idő) legyen alkalom az olvasásra. Bár egy több órás utazás lehet egy más nyelvet beszélő útitárs megismerésének az alkalma is. Érdekes önvizsgálatra késztethet, hogy egy általam nem beszélt nyelvet bitorló emberrel miként tudok kommunikálni, kapcsolatot teremteni Persze, ha arra gondolok, hogy anyanyelvi közegben is mennyire panganak emberi kapcsolataink, akkor újra a könyvet ajánlhatom a legjobb útitársnak. Bár az utazás - tapasztalataim szerint - jó irányban változtatja meg az embert. Különösen egy országból, vidékről, városból származó turisták üdvözlik egymást kitörő lelkesedéssel egy-egy távolabbi országban. Sőt, távol az otthonunktól mintha a tudat alatt sejtett kiszolgáltatottságunk segítőkész gesztusokban kompenzálódna. így is fennáll a veszélye annak, hogy a rosszul szervezett programokból álló turistautat unalmasnak érezzük. Ekkor újra előkerülhet a könyv, de csak mint pótlólagos cselekvés. Hogy miért mondom ezt ilyen nyílt és leplezetlen őszinteséggel? Meggyőződésem, hogy aki egész évben nem vett könyvet a kezébe, az a nyaralás ideje alatt sem igyekszik olvasni. Aki pedig rendszeresen olvas, annak falrahányt borsó az intelmem. Kijőve a partra, víztől csöpögő hajjal is a könyv fölé hasal. Mások pedig egy-egy útikönyvvel kezükben bóklásznak ismeretlen városok történelmi műemlékei között. Vagyis: „minden zsák megtalálja a maga foltját“. DUSZA ISTVÁN HÍREK ÚJ szú 4 1982. VI. 21.
