Új Szó, 1982. május (35. évfolyam, 102-127. szám)

1982-05-21 / 119. szám, péntek

A kispolgáriság filozófiája Gorkij színműve a Szlovák: Nemzeti Színházban Több mint három évtized telt el azóta, hogy a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház először (1946) mutatta be Makszim Gorkij első drámáját, a Kispolgárok-at. Azóta a világ színházaiban számtalan értelmezése született ennek a filo­zofikus vizsgálódásnak. Ha most ezek közül éppen Gorkij Tovszo- tonogov, a Leningrádi Gorkij Nagy Drámai Színház főrendezőjének gondolatait idézem, nem véletle­nül teszem. Sok vonatkozásban ez a bemutató az ő Kispolgárok- rendezésének gondolatrendsze­rében mozog. Ö írta: ,,Mibe láttam a kispolgáriság veszélyének lé­nyegét? Abban, hogy az emberek fétiseket alkotnak maguknak, s vakon hisznek azok megingat- hatatlanságában, nem látják a kö­rülhatárolt fogalmak mögött a való, reális életet. Az önkéntes rabság pedig korlátolttá teszi az embert, hatalmába kerítik a holt sémák és kánonok, amelyek saját maradisá- gának keretei közé falazzák be. Gyakran mondjuk, hogy az életet »filozofikusan kell szemlélni«. De vajon képesek vagyunk-e legyin- teni az apróságokra? Nem. Túl gyakran tulajdonítunk jelentőséget annak, ami a legcsekélyebb fe­gyelemre sem méltó. Ez az örvény magába szívja az embert, értékte­len elképzelések és illúziók, sót néha hazug eszmék fogságába kerülünk, nem látva képtelenségü­ket, vakon hiszünk realitásukban. “. A bratislavai bemutató rende­zője, Pavol Haspra elsősorban en­nek az életnek a hétköznapi tartal­mát akarta megmutatni. Munkája nyomán a gorkiji dráma szinte el­veszíti a hozzá kapcsolódó törté­nelmi idősíkot (az orosz század­elő), az előadás mindvégig egyfajta gondolati időtlenséget sugall. Csak a kispolgári miliő „örök“ kel­lékei - családi ereklyének számító bútorok, a nagy ebédlőasztal és az elmaradhatatlan családi kép- utalnak a darab eredeti helyszí­nére. Az elipszis alakú keretbe foglalt óriási családi fotó egy pillanatban megbillen, és helyébe a már nyo­masztó méretűre nőtt, üres keret kerül. A fotó helyére pedig börtön­rács, mintegy szimbolizálva a csa­ládtagok és bérlőik kispolgári lété­ből eredő rabságot, de a küszöbön álló kitörést is. Persze ezeket a kitöréseket csak a három gyerek hajtja végre- mindegyik a maga módján. Ta- tyána (Soňa Valentová) a tanítói A zene ünnepnapjai Emlékezetes hangverseny a Prágai Tavaszon Magas színvonaláról ismertek a Prágai Tavasz versenyei. Hosz- szú volna azoknak a ma már világ­hírű előadóművészeknek a névso­ra, akiknek kiemelkedő tehetségét éppen a Prágai Tavasz valamelyik versenyén fedezték fel. Az idén 22 ország 121 fiatal előadóművésze vett részt a Prágai Tavasz vadász­kürt-, trombita-, és harsonajátéká­ban megrendezett versenyén. A vadászkürt játékban a nem­zetközi zsűri az arany emlékérmet nem ítélte oda, az ezüstplakettet a 24 éves magyarországi Kubina Barnabás, a bronzérmet a szovjet Alekszandr Rajev kapta. Trombi­tajátékban az első díjat a 22 éves moszkvai Andrej Ikov, a Szovjet­unió Állami Szimfonikus Zeneka­rának tagja, a másodikat Kocsis Zoltán, a Budapesti Opera trombi­tása nyerte el. A harmadik díjat a hazai Pŕemysl Černík és Ján Brada, valamint a magyar Préda László között osztották meg. A harsonajáték győztese a 26 éves amerikai Carl Lenthe, a mün­cheni opera szólistája. A második díjat a francia íves Favre és Sta­nislav Brada, a harmadikat ugyan­csak két fiatal hazai előadómű­vész, Jiŕí Pŕibyl és Jan Votava szerezte meg. Az arany- és ezüstéremmel ki­tüntetett versenyzők a fesztivál második napján a Petr Vronský vezényelte Csehszlovák Rádió Szimfonikus Zenekara kíséretével mutatkoztak be a közönségnek. Történelmi mítoszokkal, legen­dákkal átszőtt gyönyörűséges táj bontakozik ki Smetana Hazám cí­mű hat szimfonikus költeményből álló müvében. Ilyennek látta és örökítette meg Smetana a cseh földet. Ez a legnépibb cseh szim­fonikus alkotás a Prágai Tavasz szimbólumává vált. Smetana mü­ve immár hagyományosan a Prá­gai Tavasz minden nyitóhangver­senyén felcsendül. Ez a mű már 100 évvel ezelőtti ősbemutatóján is megérdemelt si­kert aratott. Az évek folyamán egyre inkább összeforrott á legje­lentősebb hazai zenekarral, a Cseh Filharmóniával. Megszó­laltatásában ez a zenekar rendel­kezik legnagyobb hagyományok­kal. A Cseh Filharmónia tolmácso­lásában Václav Neumann vezény­letével fenséges szépségében szólalt meg az idei nyitóhangver­senyen, valamint a fesztivál más­napján. A külföldi szimfonikus zeneka­rok közül elsőnek A Drezdai Staatskapelle mutatkozott be a fesz­tivál közönségének. A világ egyik legrégibb zenekarát először Hein­:rh Schütz emelte világhírnévre, “>bb Johann Adolf Hasse, Carl von Weber, majd Richard Wagner nevével fonódott össze. Olyan neves karmesterek, mint Busch, Böhm, Kempe, Kon- witschny, Suitner, Sanderling, Ka­rajan után 1975 óta a svéd Herbert Blomstedt áll a zenekar élén. Első hangversenyén az együt­tes fesztiválhoz méltó program­mal, színvonalas előadással szer­zett szép élményt a közönségnek. Haydn B-dúr szimfóniájának elő­adásával emlékezett meg a nagy zeneszerző születésének 250. év­fordulójáról. Ezután a Blomstedt takarékos de energikus gesztusai­val vezényelt zenekar játékában Schumann négy vadászkürtre és zenekarra írt F-dúr koncertje csendült fel teljes szépségében. Nem mindennapi élmény volt a vi­lághírű szólisták - Peter Damm, Dieter Pansa, Klaus Pietzonka, Johannes Friemel - vadászkürtjá- téka. Végezetül Igor Sztravinszkij születésének 100. évfordulójára emlékezve, a zenekar a neves zeneszerző Szimfónia három té­telben című müvének előadásával szerzett kellemes perceket. A vi­lághírű zenekar egész fellépését a zenekar és a karmester példás együttműködése jellemezte. MOLNÁR ANGÉLA hivatásába boldogságot nem talá­ló vénlány, az öngyilkossági kísér­letet választja - cselekvóképtelen- sége eredményeként. Édesbátyja, Pjotr (Juraj Slezáček) kicsapott egyetemistaként kesereg életén, és későbbi kitörése is szerelmé­nek, Jelenának köszönhető. Besz- szemenovék nevelt fia, Nyil (Juraj Kukura) mozdonyvezető. O az egyetlen, aki baráti körével együtt időnként megmutatja mostoha­testvéreinek a kiút lehetőségeit: az értelmes, dolgosán tiszta életet. Velük szemben áll Besszemenov (Ladislav Chudík) és felesége, Akulina (Eva Krížiková). Minden, ami a színpadon történik végül is az ő összeütközéseikhez vezet. A családnál szolgáló Polja (Zdena Studenková) és Nyil (Juraj Kuku­ra) szerelme, majd távozásuk te­tőzi be a családi drámát, hiszen őket követi Pjotr is, a mindig opti­mista özvegyasszony, Jelena (Bo- židara Turzonovová) oldalán. Az eseményeknek tükröt tart a sze­relmi bánatát italba fojtó Tyetyerev (Karol Machata) és a távoli rokon­ság címén náluk kosztoló Percsi- hin (Ivan Rajniak), Polja apja. Nyil és Polja az emberi öntudat és a szabad döntésjog letétemé­nyesei. Kár, hogy a Juraj Kukura alakította mozdonyvezető helyen- kén nyeglén lázad. Az előadás két kiemelkedő színészi teljesítménye Ladislav Chudík és Karol Machata nyújtotta. Magányosságuk bizo­nyos mértékben rokonítja a két figurát, de a színészek eszközei markánsan szembeállítják őket. Epilógusként - mintegy sugall­va a dráma aktualizálásának okát - ismét megjelennek Besszeme- novék (az apa, az anya és a két édesgyerek), s ott folytatják, ahol abbahagyták. Besszenenov ismét kérdőre vonja Pjotrot a meg nem írt kérvényért, s folyik minden a régiben. Tehát halhatatlanok lennének? Vagy úgy kerülnek vissza közénk, hogy észre sem vesszük, mert átalakulnak? Immu­nitásuk révén túlélik a Nyilek és a Polják lázadásait? Ezek egyben az előadás nyitott kérdései is, de ez a nyitottság megválaszolatlan- ság is. Az első rész időnként hátfájdí- tóan vontatott ritmusa (olykor egy- egy végszóra is késett a reagá­lás), a második részben dinamikus cselekményességgé változott. Persze az is lehet, hogy a rendező tudatosan lassította az első részt, hogy már szinte kényszerítse a nézőt (gondolati) beavatkozás­ra. Ez pedig kellő nézői aktivitás­sal a Kispolgárok világának nem­csak megtagadása, de elpusztítá­sa is lehet. Csak előbb a nyitva hagyott kérdésekre kell megtalálni a választ. DUSZA ISTVÁN SOK FÜGG A KARNAGYTÓL MAGYAR ISKOLAI ÉNEKKAROK SIKERE A KERÜLETI VERSENYEN Mi kell ahhoz, hogy jó énekkar jöjjön létre? Elsősorban lelkes éneklő gárda kell, aztán fenntartó szerv, amely gondoskodik, próba­helyiségről, fűtésről, világításról, fedezi az énekkar esetleges úti­költségeit, beszerzi a kottákat; és az sem baj, ha a karnagy ráter­mett, ügyes zenész. Ha nem is szó szerint, de Bárdos Lajosnak egy énekkari találkozón elhang­zott félig tréfás szavait idéztem. Kórusmozgalmunk egyik fontos területe a gyermek- és ifjúsági énekkarok munkája, az iskolai kó­rusoké, melyet évtizedek óta nagy érdeklődéssel figyelek. Vélemé­nyem szerint az 1981-es zselizi (Želiezovce) országos énekkari fesztivál óta eltelt időszakban gyermek- és ifjúsági énekkaraink mennyiségi és minőségi fejlődése igen lassúnak bizonyult. A műsor­választás és a müvek előadásá­nak színvonala mélyen az orszá­gos szint alatt maradt. A kiválasz­tott művek pontatlan betanítása, a hangképzés hiánya, hamis into­náció jellemezte a produkciókat. 1971-ben az első gyermek- és ifjúsági énekkari fesztiválon Rossa Ernő Indulj az útra te sok fiatal kezdetű indulóját az ott résztvevő kórusok összkari számként adták elő, mely a végére másfél hangot süllyedt. Igényesebb művet csak néhány énekkartól hallhattunk. A mai helyzet már sokkal bizta­tóbb. A Kerületi Művelődési Köz­pont rendezésében az elmúlt na­pokban Érsekújvárott (Nové Zámky) a nyugat-szlovákiai kerü­let 12 legjobb iskolai gyermekkó­rusa versenyzett. Ez évben ver­senyfeltételek szerint csak olyan kórusok vehettek részt a a találko­zón, melynek tagjai az iskola tanu­lói, s karnagyuk csak egy kórust vezet. Erre az intézkedésre azért volt szükség, mert az elmúlt évek­ben a művelődési házak és pionír­házak keretében működő, váloga­tott énekesekből álló kórusok is szerepeltek, melyeket sok eset­ben hivatásos karnagyok vezet­tek. így a színvonalbeli különbség nagyon szembetűnő volt. Az érsekújvári kerületi verse­nyen résztvevő énekkarok egyfor­ma körülmények közt dolgoztak. A bejutás feltétele volt: kitűnő sze­replés a járási versenyen és La­dislav Burlas egyik kórusművének előadása. A 12 kórus közül négy a magyar tanítási nyelvű iskolákat képviselte. Maga az a tény, hogy magyar iskolai kórusok eljutottak egy kerületi versenyre és össze­mérhették tudásukat a legjobb szlovák kórusokkal, nagy ered­mény. Evekig hiányoltuk ezt. Már- csak azért is, mert a kerületi ver­seny két legjobb kórusa részt vesz a Zilinán megrendezésre kerülő országos énekkari versenyen. Or­szágos versenyen, tudomásom szerint eddig magyar gyermekkó­rus még nem szerepelt. Az utóbbi évek egyik legszebb és legnagyobb teljesítményét nyújtottak most a kórusok. A pere­di (Tešedíkovo) Jónás Katalin, a nagyszarvai (Rohovce) Gúgh Béláné Csicsai Éva, a komáromi (Komárno) Béke utcai iskola Stir- ber Lajos, valamint a Kürti (Stre­kov) Kovács János vezetésével éneklő gyermekkarok magas szakmai színvonalról, kultúrált éneklésről, magas fokú muzikali­tásról tettek tanúságot. A bíráló bizottság, melynek elnöke Ondrej Francisci, a neves szlovák zene­szerző, a gyermekkórusok elismert szakértője volt, a kürti iskola kóru­sát ezüst, a komáromi és nagy­szarvai iskola kórusát arany sá­vosnak minősítette, a peredi iskola kórusát az arany sáv mellett a bí­ráló bizottság külön dicséretével is megjutalmazta. Ezt az utóbbi mi­nősítést a szlovák kórusok közül is csak egy, a svinnai kapta. Az érté­kelés szerint a svinnai és a peredi kórus részt vesz az országos énekkari versenyen. Kodály Zoltán születésének 100. évfordulóját ünnepeljük ez évben. Valószínűleg sok szó esik majd Kodály Zoltán zenepedagó­giai munkásságáról. Lám ezek a kórusok már tovább jutottak, ók Kodály tanítását a gyakorlatban valósították meg. Az elhangzott kórusmüvek - köztük Kodály Zol­tán müvei - ezt bizonyították. Bárdos Lajos fent idézett tréfás mondása tulajdonképpen kiemeli és vastagon aláhúzza a karnagy szerepét ebben a munkában. S itt önkéntelenül eszembe jutnak Ko­dály Zoltán szavai. 1929-ben a Gyermekkarok című írásában így írt: „Nem kell hozzá más, mint néhány énektanár, aki déli ha­rangszókor nem dobja vissza a maltert a vakolóládába. -Akinek lelki szükséglete az a kis munka- többlet, amire hivatala nem kötele­zi, de ami éppen a hivatalos mun­ka ízét, lelkét, értelmét adja meg. Szerencsére vannak ilyenek is. A munkatöbblet csak a tanárra értendő. A tanulóra ne jelentsen ez új megterhelést, hanem üdü­lést, örömet. Csak így van haszna belőle. “ Ez a mi gyermekkórusaink sike­rének titka. ÁG TIBOR AZ EMBERI LÉTEZÉS TÖBB SZÓLAMÚSÁGA Ján Hála Kiállítása a Bratislavai Városi Galériában Ján Hála művészete az értelmi befogadáson túl érzelmi megkö­zelítést is kíván a kiállítás látoga­tójától. Minden vásznán, festmé­nyén, rajzán ami állandó, ami a rögzített valóságdarabon ke­resztül szól hozzánk, a rendre, harmóniára áhítozó érzékenysé­güket érinti meg. Az életet, az emberi létezést több szólamúsá- gában igyekezett kutatni, mélyen filozofikus, gondolkodó alkat volt. Ha egyetemes szocialista kultú­ránk összességében vizsgáljuk életművét, mint a Bratislavai Váro­si Galériában megnyílt kiállítása is bizonyítja, a legkiválóbbak között a helye. A dolgok lényegét, az igazi harmóniát a népben, a népi hagyományokban találta meg. Ján Hála 1890-ben született a dél-csehországi Blatnán. A te­hetségesen festegető fiú Prágába kerül a Képzőművészeti akadémi­ára. A rideg szellemű akadémiai oktatás nem nagyon lelkesíti a népművészet, a folklór iránt fo­gékony ifjút. Szabad idejében fes­tett; rajzain, zsánerképein vissza­tér a gyermekkori falucska képe, világa. Az első világháború alatt az olasz frontra viszik, ahonnan a vi­lágjobbítás szándékát hozza ma­gával, szociális, társadalmi közér­zete teljesen megváltozik. Sokat vándorol, nyughatatlan. 1923-ban vetődik el Važecre, a tátraaljai fa­luba, ahol az érintetlenség és nyu­galom eddig soha nem látott böl­csőjét találta meg. Számára ez jelentette a művészet, az emberi lényeg megközelítését. Az ott fes­tett képei egy sajátos létezést pél­dáznak. Az emberi kapcsolatok, a természettel együttélö falusiak, háboríthatatlan, szinte ősi társa­dalmát találja meg a tátraaljai fa­lucskában. Hála nagy pedagógus is volt, egy nép tanítója: képei, festmé­nyei, egész művészete népszere- tetre, önismeretre serkentett. Hála sokoldalú művész. Ľudovít Fullá- val, Martin Benkával együtt a szlo­vákiai könyvillusztrálás megte­remtője. Főleg gyermekkönyvek­hez készít rajzokat, kisebb fest­ményeket. Illusztrációiban egy idealizált világ tájain - gyermekko­rának vidékén - kalandozik. Hajlé­kony, lágy vonalak, végigálmodott formák jellemzik ezt a világot, és naiv szelídség burjánzik ezeken a tájakon. Važecot ábrázoló hatal­mas képein az emberi lét minden történése látható. (Važeci lakoda­lom, 1935, Temetés Važecon, 1930) A megformálás, a tartalom, a színek egysége jellemzi ezeket az alkotásokat. 1931 -ben bekövetkezik a tragé­dia: Važec egy pusztító tűzvész következtében csaknem egészen leég. Hála képein továbbra is a ré­gi falu él; a régi embereket, háza­kat, szokásokat festi meg: a visz- szahozhatatlant szeretné rögzíte­ni, élővé tenni. Hála emberi és művészi kvalitásait nagyon nehéz néhány szóban elmondani. Tehet­ségével, emberi értékeivel mindig a változás, a haladás felé fordult, s ezt a felszabadulás után festett képei is bizonyítják. 1959-ben halt meg Važecon, abban a faluban, melynek álmait, életét, munkáját adta. NAGYVENOÉGI ÉVA Ján Hála: Cséplés (akvareli) ÚJ SZÓ 6 1982. V. 21.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents