Új Szó, 1982. május (35. évfolyam, 102-127. szám)
1982-05-18 / 116. szám, kedd
A TUDOMÁNYOS-MŰSZAKI FEJLESZTÉS FELADATAI ÉS PROBLÉMÁI ÚJ SZÚ 5 1982. V. 18. írta: VÁCLAV VAČOK, az SZSZK fejlesztési és műszaki minisztere Az utóbbi esztendőkben, főleg azonban a CSKP XVI. kongresszusa után gyakorlatilag nem volt a legfelsőbb pártszerveinknek egyetlen olyan ülése sem, amelyen ne foglalkoztak volna a tudományos-műszaki fejlesztéssel, gazdaságunk fejlesztésének legfontosabb intezifi- kációs tényezőjével. A XVI. pártkongresszus a tudomány és technika érvényesítését „az egész társadalom forradalmi feladataként“ jelölte meg. Hasonló értelemben szóltak a tudomány és technika fontosságáról a Szovjetunió Kommunista Pártja és a többi szocialista ország marxista-leninista pártjának kongresszusán is. Ez azt jelenti tehát, hogy a jelenlegi fejlődés törvényszerűségéről van szó, amelynek objektív okai és nagy horderejű társadalmi eredményei vannak. Joggal hangsúlyozzuk, hogy míg a szocialista építés kezdetén elsőrendű forradalmi feladat volt az ország iparosítása, a mezőgazdaság szocialista fejlesztése és a szocialista kultúrforradalom végrehajtása, napjainkban ugyanilyen je- lentóségű a tudományos-technikai forradalom, szorosan összekapcsolva gazdaságunk szerkezeti átépítésével, hatékonyságának növelésével és a mindennemű munka minőségének javításával. Szlovákia szocialista iparosítása társadalmunk fejlődésében szükségszerű szakasz volt, általa teremtődtek meg a jelenlegi, minőségi szempontból magasabb szintű feladatok végrehajtásának feltételei. Napjainkban gyakran megfeledkezünk róla, hogy mit jelent és mit adott számunkra ez a fejlődési szakasz. A fiatalabb nemzedék már nem is emlékezhet arra, hogy az iparosítás előtt Szlovákia a fejlett ipari kapitalista országokhoz képest több mint fél századdal lemaradt a fejlődésben. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy a második világháború előtt Szlovákiában a legerőteljesebb gazdasági konjunktúra időszakában sem dolgozott az iparban 103 ezer embernél több. Kelet-, Észak- és Dél-Szlovákia több területe a kapitalista fejlődés időszakában úgyszólván ipar nélkül maradt. Szlovákia részesedése Csehszlovákia ipari termelésében 1946-ban mindössze 12,8 százalék volt. Az elmaradott és felaprózódott mezőgazdaságban és erdőgazdálkodásban dolgozott a népgazdaságban alkalmazottaknak mintegy a 62 százaléka, a kutatásban - a főiskolai kutató-munkahelyeket is beleértve - 1948 februárjáig nem dolgoztak többen háromezernél. Az iparosítás idején ez a helyzet alapjaiban megváltozott. Csupán 1946-tól 1960-ig Szlovákiában több mint 200 új ipari üzemet építettek fel és helyeztek üzembe, és 150 meglévőt újítottak fel, illetve bővítettek ki. Csaknem valamennyi döntő fontosságú energetikai, kohászati, gép- és vegyipari stb. vállalat ezekközé tartozik, és ezek képezik jelenlegi iparunk alapját. Ugyanakkor a fejlődés az első évtizedekben olyan ütemű volt, amilyenhez hasonlóra európai viszonylatban nem találunk példát. Nagy erőfeszítéssel és aránylag rövid idő alatt építettük ki a szóban forgó időszakban a kutatási és fejlesztési munkahelyeink hálózatát, amely állja az összehasonlítást a világ legfejlettebb államainak kutatási-fejlesztési bázisával. E téren is teljesítettük azt a párthatározatot, amely Szlovákia tudományos-müsza- ki bázisának olyan ütemű fejlesztését irányozta elő, hogy színvonala elérje az országos szintet. Az alkotókészség érvényesítése - az intenzifikáció legfontosabb tényezője Jelenlegi legfontosabb feladatunk: e kutatási és fejlesztési bázis teljessé formálása, belső struktúrájának tökéletesítése, a progresszív tudományos és műszaki ágazatok megerősítése, az integráció és az irányítás új formái révén a gyakorlattal való összekapcsolása és hatékonyságának sokoldalú növelése. Mindezt a fő társadalmi célokkal és igényekkel összhangban tesszük, tudomásul véve, hogy a tudományos-műszaki teljesítőképesség kiaknázásában még jelentős tartalékaink vannak. E megállapítás azonban nem gátol meg bennünket abban, hogy tisztán lássuk: az anyagi-termelési, kutató- és fejlesztési bázis korábbi kiépítése nélkül, képzett káderek felkészítése nélkül nem lennénk képesek népgazdasági feladataink teljesítésére. A tudományos-műszaki potenciál kialakítása nélkül nem boldogultunk volna az olyan ágazatokban, az olyan igényes gyártási eljárások és technológiák elsajátításában és kibontakoztatásában, mint például az atomenergetika, a számítástechnika, az elektronikai alkatrészgyártás, az oxigénkonverteres acélgyártás, a színesfémkohászat, és nem tudtuk volna bevezetni az új hegesztési és fémmegmunkálási eljárásokat, a petrolkémiai, a műszálgyártási és a mezőgazdasági vegyszergyártási technológiákat. A tudományos-műszaki haladás már jelenleg is erőteljesen hozzájárul a nemzeti jövedelem képzéséhez, a társadalmi munkatermelékenység növeléséhez. A társadalmi munkatermelékenység növekedés jelenleg már több mint 90 százalékban járul hozzá a termelés növekményéhez, illetve más fontos mutatók javításához. Ezek kétségbevonhatatlan tények. Ennek ellenére a tudományos-műszaki fejlesztést nem tekinthetjük az általános dicséret tárgyának, hanem ellenkezőleg, e szféra inkább a társadalmi bírálat objektuma, hiszen a legfelsőbb pártszervek ülésein már évek óta bírálóan szorgalmazzák a helyzet jobbra fordítását. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy jogos és építő kritikáról van szó, amelyre a távlati társadalmi érdekek szempontjából szükség van. E bírálatnak az a lényege - és ennek a pártdokumentumok is hangot adnak -, hogy az eddigi tudományos-műszaki fejlesztés nincs összhangban jelenlegi szükségleteinkkel, és különösen nincs összhangban jövőbeni igényeinkkel. Nem hoz akkora társadalmi hasznot, amekkorát hozhatna és hoznia kéne. Az elégedetlenségünk tehát jogos. Minőségileg magasabb színvonalra kell emelnünk e tevékenységet, növelnünk kell hatékonyságát. Egyúttal azt is megállapítottuk ezzel, hogy egy új szakasz, egy új korszak küszöbére értünk. Ennek legjellemzőbb vonása, hogy a gazdasági életben az extenzív fejlesztésről áttérünk az intenzív fejlesztésre, és e folyamatban éppen a tudományos-műszaki fejlesztésre vár a döntő feladat. A CSKP KB és az SZLKP KB számos elemzése és következtetése szerint főleg az okozza a legnagyobb problémát, hogy népgazdaságunk túlságosan energia- és anyagigényes. Számos ágazatban alacsony a munkatermelékenység, az innovációs ciklus hosszú és kevésbé hatékony, miközben az innováció jelentős része alacsonyabb fokozatokon valósúl meg. Viszonylag alacsony a műszakilag világszínvonalú új termékek részaránya, és a világpiacon alacsony kilogrammárakat érünk el. Ez annak is a következménye, hogy a szükségesnél lassúbb és kevésbé hatékony a tudományos-műszaki ismeretek gyakorlati érvényesítése. Már nemegyszer rámutattunk arra, hogy például az egy főre eső acélgyártásban elsők vagyunk a világban, a fajlagos tüzelőanyagfogyasztásban a másodikok, és az egy főre eső acél-, hengereltanyag-, villanyáram- és cementfogyasztásban is az élvonalba tartozunk. E magas termelői fogyasztással azonban nincs összhangban az anyaghasznosítás színvonala. Felmerül a jogos kérdés: Miért van ez így, mi okozta elsősorban, hogy így alakult a helyzet? Nem könnyű erre válaszolni. A helyzet kialakulása több tényezővel is összefügg, így nem egyszerűsíthetjük le a választ. Objektív és szubjektív tényezők egyaránt közrejátszottak. Egyes tényezők gyökerei a múltba nyúlnak vissza, más problémáink az irányító munka jelenlegi fogyatékosságaival függenek össze. Ezek közül most legalább néhányat megemlítek. Az objektív tényezők közé elsősorban azok tartoznak, amelyeket a szocializmus előtti fejlődés időszakából örököltünk, és amelyeket eddig nem tudtunk megváltoztatni. A további ilyen tényezők azok, amelyek érvényesülésére a kedvezőtlen nemzetközi-politikai és - gazdasági fejlődés, a kapitalista államok megkülönböztető intézkedéseinek összessége, a nyersanyag- és anyaghiány stb. miatt került sor. Ezeket nem hagyhatjuk figyelmen kívül, és nem becsülhetjük le. Főleg a szubjektív tényezők okoznak kárt A visszahúzó tényezők zöme a szubjektumban gyökerezik, és ezek közvetlenül tőlünk függnek, így leghamarabb ezeket tudjuk leküzdeni és megoldani. Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy jelenlegi úgynevezett objektív tényezőink közül számos szubjektív jellegű volt egykor, sőt még ma is az. Ezekre befolyást tudtunk volna gyakorolni, a kérdéseket meg tudtuk volna oldani, vagy talán más megoldási módot tudtunk volna választani. Gazdaságunk struktúrájából adódik, hogy energia- és anyag- igényesen termelünk, hogy üzemeink műszaki ellátottsága nem a legmegfelelőbb stb. Ezek ma már „objektív“ és nemegyszer korlátozó tényezők is. Kétségtelen azonban, hogy már korábban is tehettünk volna intézkedéseket a gazdasági szerkezet átépítésére. Ez viszont már a szubjektív tényezők közé tartozik, az irányítás minőségével és színvonalé-" valT az előrelátásra való képességgel és a reális következtetések levonására való képességgel függ össze. Ma már általánosan elismert ténynek tekintjük, hogy késön vettük észre a tudo- mányos-műszaki fejlesztésre való orientálódás szükségességét, nem tartottunk lépést a kibernetika, az elektronika és a mikroelektronika fejlődésével, késedelmesen láttunk hozzá a biológiában, a könnyűvegyiparban stb. rejlő lehetőségek kibontakoztatásához és hasznosításához stb. E hibáknak és fogyatékosságoknak, amelyeket a termelésben, az irányításban, a prognosztizálásban elkövettünk, most fizetjük meg az árát. „Adót“ fizetünk azért, hogy nem vettük megfelelően figyelembe a gazdaság és az egész társadalom fejlődésének objektív tényezőit és törvényszerűségeit. Elégtelenül érvényesítettük azt, ami a marxizmus-leninizmus forradalmi gyakorlatában a legfontosabb - elégtelenül érvényesítettük a tudományosság alapelvét. Mind napjainkban, mind a jövőben a tervet tekintjük az irányítás alapvető eszközének. A tervnek kell kifejeznie és érvényesítenie a fejlődés objektív törvényszerűségeit, e tényező révén juttatjuk kifejezésre a társadalmi érdekeket, vesszük figyelembe a reális erőforrásokat és lehetőségeket, tárjuk fel és hasznosítjuk a legprogresszívebb fejlődési irányzatokat. Ezért nem helyénvaló, ha arra hivatkozunk, hogy problémáink csak a tüzelőanyag, nyersanyag és energia világpiaci áraival függnek össze. A reálisan kidolgozott tervnek számolnia kell ezekkel a körülményekkel, és belőlük kell kiindulnia. Való igaz, hogy mindent nem lehet előre meglátni, de a reálisan kidolgozott tervnek megában kell foglalnia az összes alapvető és meghatározó tényezőt. Tehát nem szabadna „feszített mérlegekkel“ számolnia, hanem ehelyett inkább ésszerű tartalékokkal kellene dolgoznia. E szempontból nem arról kellett volna beszélni, hogy „nem rendelkezünk elegendő munkaerővel“, mert egyszerűen annyi a munkaerő, amennyivel ténylegesen rendelkezünk. A reálisan kidolgozott tervnek ebből kellene kiindulnia, mert a munkaerő-forrás a terv egyik fő alkató- elemét jelenti. Nem mondom, hogy ezeket az alapelveket nem vettük figyelembe, és nem e szerint jártunk el, azonban tény, hogy számos esetben a körülményeket nem vettük eléggé figyelembe a központi tervezésben, a reszortok, a termelési-gazdasági egységek és vállalatok szintjén, a termelés, illetve a tudomány és technika tervezésében. Sokszor érvényesült itt a szubjektivizmus, és számos esetben rosszul, illetve késedelmesen vették figyelembe a fejlődés új irányzatait. Túlságosan későn jöttünk rá arra, hogy a tervezési gyakorlatban a tudományos-mű- szaki haladásnak kell a népgazdasági struktúra átalakítása döntő tényezőjeként érvényesülnie, és hogy ez „a népgazdasági tervek tengelye“. Pártunk már jóideje, főleg az ötvenes, évek végétől kezdve rámutatott a tudományos-műszaki fejlesztés jelentőségére, ennek ellenére a közvetlen gyakorlatban még a közelmúltban is a bruttó termelési érték, illetve a többi mennyiségi mutató alakulása volt a terv teljesítésének fő ismérve. Sőt, számos helyen még ma sem a tudományos-műszaki fejlesztést tekintik az értékelés, a jutalmazás fő kritériumának, és az egyes munkahelyek, illetve felelős dolgozók elbírálása sem e szerint történik. Szívósan tartják magukat a régi szokások, és akkor is érvényesülnek,amikor ezt már semmi sem indokolja. Igaz, az extenzív fejlesztés időszakát már magunk mögött hagytuk, de tudjuk, hogy a gazdasági fejlődésben fontosabb szerepet játszhatna a tudományos-műszaki fejlesztés, és a jelenleginél fontosabb kritériumként érvényesülhetne a gazdasági eredmények értékelésében. Ez annál inkább is érvényes, mert az extenzív fejlesztés időszakában túlnyomórészt új üzemeket építettünk. Ugyanakkor azonban megfeledkeztünk a gépipar háttériparának fejlesztéséről, s későn kezdtünk hozzá az elektronika fejlesztéséhez. Ennek következtében lemaradt a fejlődésben a csehszlovák elektronikai alkatrészgyártás, és ez negatívan befolyásolja gépipari és egyéb termékeink műszaki színvonalát, világpiaci érvényesülését. Elektrotechnikai iparunk fejlődésének lassúsága odavezetett, hogy a műszakilag legfejlettebb államoktól jelentősen lemaradtunk. A fejlett országokban a hetvenes évek közepén az elektronika részaránya egyhetednyi-egyne- gyednyi volt a gépipari termelésben. Hazánk gépiparában e részarány mindősz- sze egytizenegyednyi volt. Lassan fejlődött az elektronika alkatrészbázisa, ami a kapcsolódó ágazatokban, a robot- és manipulátor-gyártásban, a számítógépek alkalmazásában, az automatizált irányítású technológiai és egyéb folyamatok bevezetésében is kifejezésre jut. Csak most számolunk azzal, hogy 1985-ig a CSZSZK-ban 3000 ipari robotot és manipulátort helyezünk üzembe. Ezek 20-30 százalékkal növelik a munkatermelékenységet és 25 százalékkal csökkentik az energiafogyasztást. Az iparilag fejlett államokban azonban már ma magas színvonlúra fejlődött a ro- botizáció. A Szovjetunióban már a múlt ötéves tervidőszakban megkezdték kb. 100 iparirobot- és manipulátor-típus gyártását. Az SZKP KB és a Szovjetunió minisztertanácsa külön határozatot hozott a robotok és manipulátorok gyártásáról és termelési hasznosításáról, az ezzel kapcsolatos kutatásról, tervezésről és a káderek felkészítéséről. Céltudatosan gyarapítsuk és hasznosítsuk a képzettséget Hazánk munkásai, műszakijai rátermettségükről, szakmai hozzáértésükről ismertek. Viszont e téren is vannak problémák, főleg ami a szakemberek hasznosítását illeti. Az utóbbi időben például arról is vitatkoznak egyesek, vajon nem túl sok-e nálunk a felsőfokú képzettségű szakember. Ha alaposan megvizsgáljuk e kérdést, kiderül, hogy a problémák inkább az egyetemek, főiskolák hallgatóinak nem megfelelő, a szükségletektől eltérő struktúrájával függnek össze. Az is gondot okoz, hogy nem megfelelő a szakemberek elosztása, főleg pedig munkahelyen való hasznosítása. A szocialista társadalom arra törekszik, hogy minden rátermett fiatal teljes középiskolai, vagy főiskolai képzettséget szerezzen. Az automatizált termelésben erre feltétlenül szükség van. Ugyanakkor azonban az sem elhanyagolható, hogy a fejlett szocialista társadalomban a művelődés szerves alkotóleme a szabad idő aktív hasznosításának. Márpedig számolunk azzal, hogy egyre több lesz a szabad idő. Jelenleg az a helyzet, hogy iparunk egyes reszortjaiban a szakközépiskolát, illetve főiskolát végzett szakemberek jelentős része alacsonyabb szakmai képzettséget igénylő beosztásban dolgozik, mint amilyennel az illető rendelkezik. Ezzel szemben azokon a munkahelyeken, amelyeken magasabb képzettségű személyekre lenne szükség, képzetlen munkaerők dolgoznak. Egész népgazdaságunkban, de közvetlenül a tudományos-műszaki fejlesztésben is negatívan érezteti hatását, hogy a szükségesnél kevésbé következetesen érvényesítik a munka szerinti jutalmazás törvényét. A CSSZSZK-ban 1978-ban így oszlottak meg a bevételek: 70,2 százalék - munka utáni bevétel; 18 százalék - szociális juttatásoké 1,7 százalék - egyéb juttatások. Az 1960-1978-as időszakban az első kategória részaránya állandóan csökkent, a többi két kategóriáé pedig növekedett. A munka szerinti, tehát az érdem szerinti jutalmazás egyre kevésbé érvényesült az utóbbi években, és ezzel lemondtunk az ösztönzés rendkívül fontos eszközéről mind a népgazdaság egészében, mind pedig a tudományos-műszaki fejlesztésben. Ezeket a kérdéseket is meg kell oldanunk, mert az intenzív népgazdaságfejlesztés jelentékeny potenciális erőforrásáról van szó. (Befejezés következik)
