Új Szó, 1982. március (35. évfolyam, 50-76. szám)

1982-03-23 / 69. szám, kedd

„■Heiz m., ami eiurevisz TŰNŐDÉSEK GOETHE ÖRÖK IGAZSÁGAI FELETT ilJ FILMEK A nemzeti irodalom ma j j / \ már nem nyújt eleget; most a világirodalom korszaka kö­vetkezik, s nekünk arra kell töre­kednünk, hogy ez a korszak mie­lőbb bekövetkezzék“ - közölte a szász-wei mari nagyhercegség kegyelmes miniszterelnöke az örök érvényű kinyilatkoztatások bizalmasan messze kiáltó hangján hű árnyékával és meghitt famulu- sával, Johann Peter Eckermannal, s a hű famulus nyomban fel is jegyezte. Gespräche mit Goethe in den letzten Jahren seines Le­bens - Beszélgetések Goethével a költő életének utolsó éveiben. S mert mindig a bizalmas közlé­sek a legalkalmasabbak arra, hogy a tömegek éber és fülelő tudatába hatoljanak, a világiroda­lom történetében így hangzott el és így szövegeződött meg első ízben minden író és minden nem­zeti irodalom törekvéseinek, felfe­lé ívelésének végső célja, a ma­gasságokba vésett, bűvös és igé- zetes szó, a varázslatos egyesítő és összekötő gyűjtő fogalom: Weltliteratur - világirodalom. A kegyelmes úr - aki 150 éve halt meg - sze­rette a kinyilat­koztatásokat: egész életétől el­választhatatlan életműve a ra­gyogó felismeré­sek és sziporká­zó kinyilatkozta­tások tökéletes egésszé ötvöző­dött teljessége volt, egymásba fonódott és egy­mást kiegészítő harmónia - Dich­tung und Wahr­heit, Költészet és valóság. Szerette a klasszikusokat és szerette a korszerűséget. És szerette kor­szerűvé tenni a klasszikusokat: Euripidészt, aki­ről azt tartotta „azóta sem létezik drámiíró, aki méltó lenne rá, hogy a lábára húzza a papucsot“, Epikuroszt, akinek etikáját - Rejtőzködve élj! - sommásan elvetette ugyan, mert Goethe egész élete maga volt a legmaradéktalanabb emberi és költői kitárulkozás, ám Peri phü- széósz (A természetről) című mü­vét annyira követendőnek tartotta, hogy egy-két versdráma, hatal­mas hősköltemény, néhány óda és lehelet könnyedségű dal között mindig sietve áldozott áldozatos órákat a természettudományok­nak is. (Karlovy Vary-ban és Mari- anské Láznéban, a gyógyvíz kúra szüneteiben például ásványtannal foglalkozott, s a színek elemzésé­ről, a fénytörések okairól írott mű­vére - Farbenlehre, Színtan - tu­dományos megszállottságú per­ceiben nyilván büszkébb volt, mint a Fuastra.) Horatiust is korszerű­sítette: a puszta Carpe diem! - Él­vezd a napot! - nem elégítette ki, s a Minden órának leszakítsd virá­gát tanából sietve erkölcsi tételt és életfilozófiát kerekített: „Egyetlen órádat sem varázsolhatod vissza; őrizd meg mindazt, ami maradan­dó, mindazt, amit alkottak, s addig fordíts javadra, addig élvezd, míg rád nem alkonyul E nnyi azonban elegendő és méltó lehetett egy horatiusi gondolat goethei változatához, de korántsem méltó Goethéhez, a teljesség költőjéhez, s ezért utóbb gyorsan ki is egészíti „Lá­tod, amint elhervad a virág és lehullanak a levelek. De azt is látod, amikor érik a gyümölcs és rügy fakad. Az élet az élőké, s aki él, annak fel kell készülnie a válto­zásokra is. “ Goethe maga is felkészült a vál­tozásokra, s jöttét nagyon szeren­csés előjelek hirdették meg: úgy­szólván teljes felkészültséggel várta egy korszak, amelynek ve­zérszólamát ő lett hivatott vezé­nyelni. Minden különösebb erőfe­szítés és kapuzörgetés nélkül lép­hetett be a Sturm und Drang kor­s a nemes alexandrinusok ünnepi ütemét kevésbé magasztos ágyú­dörgés bömböli túl. De az az igaz­ság, hogy Goethét, a költészet forradalmasítóját, nem nagyon ér­dekli a francia forradalom: nem szerette, ha zavarják. (Napóleont viszont, német létére, még a buká­sa után is dicsőítette: ez a Bona­parte valóra váltotta azt, amit Goe­the így fogalmazott meg: A teher­től, amely ránk nehezedik, /csak az menekül, aki fölé emelkedik.../ Goethe fölébe emelkedett a föl­di nyűgöknek, terheknek, gátlá­soknak. Szabad ember volt. A leg­magasabb és legtisztább emberi tájak felé törekedett, költői lényé­ben és államférfiúi mivoltában egyaránt az egyetemes emberi méltóság megszállott hirdetője volt. S talán az sem ellentmondás, hogy ha valakinek lett volna hozzá kellően cserzett ábrázata és bátor­sága, hogy megkérdezze tőle, va­jon minek tartja magát elsődlege­sen, miniszternek vagy költőnek-e, bizonyára megbotránkozva vonta volna a magasba a szemöldökét, ízig-vérig az önmaga képmását mintázó, önmaga szédítő magas­ságait és mélységeit megörökítő literary gentleman volt - úri mű­kedvelő, ha úgy tetszik, hasonla­tos a XV-XVII. század nagy főúri dilettánsaihoz, Charles d’Orléans- hoz, Marguerite de Navarrehoz, vagy akár a mi főúri költőinkhez, csak persze - az írásművészet tetőfokán. Holott az írás Goethe számára nem volt kedvtelés, nem volt mesterség és nem volt hiva­tás. (Annak ellenére, hogy kiadói, mai mértékkel mérve is hihetetle­nül magas írói tiszteletdíjakkal árasztották el...). Egyszerűen az élete tartalmának tekintette a köl­tészetet. A gondolat és érzés tisz­taságának az egysége hevítette, s közben megmámorosodott a nyelv lehetőségeitől. Alkotója és alakítója volt a rendelkezésére álló lét igazságainak és szépségeinek. Elsősorban a szépségnek. Amerre járt - s buzgón bejárta Európa legszebb tájait; tanúsítják többek között a Római elégiák -, minde­nütt szépségek után kutatott Ahol véletlenül nem bukkant rájuk, oda ő vázolta fel sebtiben a szépség eliziumi berkeit. T alán ezért szerette annyira a nőket is. Tizenötéves ko­rában volt először „komolyan“ szerelmes; egy bizonyos Gret- chenbe vagy talán Katchenbe- utóbb már nem emlékezett pon­tosan a névre, verseiben minden­esetre Anette-nek nevezte. Vi­szont ettől kezdve kitartóan és következetesen vándorolt puha karoktól még puhább karokig. Fri- derike von Brion és a Frederika- dalok. (De feltűnik Friderike alakja a Götz von Belrichingenben és a Clavigo és Stellában is: igaz, itt már a szép Lili Schönemann alak­jával és vonásaival váltakozva.) Charlotte Buff eszményi, áttételes szerelme mellett (a hölgy ugyanis Goethe egyik barátjának meny­asszonya volt: Werther keser­vei) Charlotte von Stein (s az Iphi- génia Tauriszban és a Torquato Tasso), Corona Schröter, atündé- ri operaénekesnő (lírai dalok, ro­máncok, hősköltemények megleb- benő, tündéri árnya). Aztán a sok főúri hölgy után - feleségül veszi a kis munkáslányt, Christiane Vul- piust. (Igaz, hogy előbb megvárta, amíg fiat szült neki.) Később Min­na Herzlieb következett, s közben a Hermann und Dorothea és a Wilhelm Meister, majd Marianne von Willemer és a West-östlicher Divan. S végül, 74 éves korában megkérte a 19 éves Ulrike von Lewetzov kezét. (A szülők nem örültek neki; túlságosan nagyra becsülték a korkülönbséget. Pedig mindössze 55 év volt a szerelme­sek között.) És megszülettek a Marienbadi elégiák és a teljes Faust. Voilá, un homme! íme, egy em­ber! - kiáltott fel Napóleon elra­gadtatva, amikor bemutatták neki. íme, egy költő! - visszhangozza rá immár két évszázada a világ. Nem sors, fejedelmek és asszonyok ke­gyeltje - költő. S lehet-e más a költő, mint- íme, egy ember! RÁCZ OLIVÉR szakába. Sturm und Drang - lehe­tetlen magyarra fordítani: ösztö­nök forradalma, érzések roham­áradata? - a legtalálóbban talán az egykori jó, porlepte Pallas-lexikon hibázott rá, amikor nemes egysze­rűséggel „vadromantikus irány­zatnak“ nevezte, s ebből a „vad­ság“ a lényeg. Hogyne, hiszen a Werther keservei valóban a „vadromantika“ klasszikus ter­méke. De egyben a felvilágosodás kiteljesedéséé is - a klassziciz­mus egészség, a romantika be­tegség, vallotta Goethe s nem véletlen, hogy Kazinczynk lelken­dezve csapott le rá s Bácsmegyei gyötrelmei címen nyomban meg is magyarította. (Az igazi magyar Werthert természetesen Kármán József írta meg, de nála már Fanni lett az ifjú Wertherből: igaz magyar ifjúhoz nem illenek a könnyek és a beteges sápadozás. A magyar Sturm und Drang korában meg éppen nem.) Max Kiinger, aki a porosz meg­kötöttség elől menekedett a cári Oroszországba (!) és ott a cári hadsereg vezérőrnagya lett...- bizonyára nem sejtette, hogy Sturm und Drang című drámájával egy olyan világirodalmi és egyete­mes jelentőségű mozgalom meg­indítója lesz, amelynek Johann George Hamanntól, a mozgalom egyik vezéralakjától származó jel­mondata - Poesie ist die Mut­tersprache des menschlichen Geschlechts: - A költészet az em­beriség anyanyelve - valóban a goethei Weltliteratur előtt nyitot­ta meg az utat. A Sturm und Drang világszerte a tárt ajtók irodalmi korszaka lett. (A weimari Goethe- ház képe alá 1828-ban, 79 éves korában, Goethe nem véletlenül írta a következő, vadromantikus­ból világpolgárrá szelídült bölcs nyájas sorait: „Mért álltok ott, tét­lenül várva,/az ajtó és kapu nyitva tárva, /gyertek be mind, gyertek be már:/ e ház mindenkit szivébe zár. W eimar is mindenkit szívvel fogadott és szívébe zárt. Karl August szász-weimari nagy­herceg nem volt kiemelkedő alakja korának és a történelemnek, az azonban feltétlenül felejthetetlen érdeme, hogy udvarában olyan költő-nagyságok kaptak helyet, s mellesleg gondtalan életet bizto­sító tisztségeket, mint Herder, Wie­land és Schiller. És Goethe, aki­nek - nem a miniszterelnöknek, hanem a költőnek - idővel na­gyobb és nagyságokban fénye­sebb udvartartása és látogatói kö­re volt, mint magának a nagyher­cegnek, aki, s ez is Karl August érdemeit tetézi, ezt egészen ter­mészetesnek találta. Annyira, hogy amikor elérkezett a goethei „végső alkony“ ideje, „Károly Ágostot Goethe kriptájában he­lyezték örök nyugalomra - írja Szerb Antal és nem fordítva“. Addig azonban még hosszú év­tizedek telnek el, s a Sturm und Drangon kívül is történik egy s más forradalmi változás a világ­ban. A népek költők alkotásai he­lyett bizonyos Danton, Robespier­re és Marat nevére figyelnek fel, Montiéi özvegye (kubai) Egy másik férfi és egy másik nő (francia-amerikai) Egy pár: Egy férfi és egy nő. Magányos emberek. Megszeretik egymást, gyermeküket mindketten nevelőotthonban tartják, ott talál­koznak, onnan távoznak, majd oda indulnak a hétvégeken, hogy már négyesben töltsék szabadide­jüket. Fájdalmas a múltjuk, társuk elvesztésének tragédiáját lépé­senként, lassan-lassan járják be. Kit ne emlékeztetne ez a törté­net az Egy férfi és egy nő egysze­rű, szelíd meséjére, Claude Lelo- uch rendező másfél évtizeddel ezelőtt készült, szívhez szóló sze­relmi sztorijára? Mert akárhogy forgatjuk is a mesét, tény: a ha­zánkban is ismert és népszerű rendező az Egy férfi és egy nő mintájára készítette az Egy másik férfi és egy másik nő című filmjét. Persze, valamit azért változtatott, hiszen a múlt század második fe­lébe, a bevándorlókkal teli vadnyu­gatra telepítette át a történetet, s természetesen nem automobil­lal, hanem lóval, fogattal mérkőz­hetnek meg a gyorsaság bajnokai. Westernnek vagy westernparó- diának szánta a filmet, ehelyett azonban a kettőnek valami egé­szen sajátos keveréke bontakozik ki a kevésbé érdekes és gyerme­teg jelenetek sorából. A humor olyasfajta ötletekben mutatkozik, hogy az egyik ember nem tud franciául, a másik meg rosszul beszél angolul. (A történetben ugyanis angolra tanítja kedvesét, francia honfitársát a film hősnője, nem sok sikerrel; az Amerikába sodródott fiatal párizsi fényképész alkalmatlannak bizonyul az ameri­kai angol kiejtés elsajátítására. Aztán különböző bonyodalmak után örök nyugovóra tér. Felesége egyedül maradván új rajongót ta­lál, ezúttal egy ízig-vérig amerikai férfi személyében. S a változatos­ság kedvéért ezt a férfit franciára oktatgatja, éppoly kevés sikerrel, mint előző férjét angolra.) A sze­replők (Genevieve Bujold és Ja­mes Caan személyesítik meg) egyébként időről időre visszagon­dolnak sorsukra, ilyenkor persze beúszik a múlt, felelevenedik a megható előtörténet. Vajon milyen célt követett újabb vállalkozásával a rendező? Csak sejteni lehet, hogy a nosztalgia révén megszépült hajdani emléket akarta felkelteni a nézőben, vagy- s ez tetszik valószínűbbnek- Claude Lelouch szorgalmasan figyeli, merre és mikor fordul a szél a filmművészetben. A rendezőt ekkor híradófilmesként tartották számon, s csatlakozott Jean Luc Godard-hoz, a felcsapó új hullám elindítójához is, rövidesen azon­ban megszimatolta a szentimenta- lizmus, a romantikus szerelmi tör­ténetek igényét és elkészítette emlékezetes filmjét. Napjainkra vi­szont kissé megfáradt ő is, mosta­ni története a nosztalgia-divatot tükrözi, igaz, kissé ironizálja az érzelmességet. A hajdan ügyes Claude Lelouch-ból mára ügyes­kedő üzletember lett.-ym­James Caan és Genevieve Bujold a francia-amerikai film főszerepében Esemény a filmművészet bará­tai számára e kubai alkotás bemu­tatása. Nem csupán azért, mert elég ritka mozijainkban a kubai film - pedig világviszonylatban egyre ismertebb a kubai filmművé­szet -, hanem azért is, mert elő­ször láthatunk Gabriel Garda Mar- ques-mű feldolgozást. A kiváló ko­lumbiai írónak ugyanis ez az első munkája, mely a jelenleg Mexi­kóban emigráció­ban élő, nem kevésbé híres és tehetséges chilei rendező, Miguel Littin jóvoltából került filmsza­lagra. A rendező fe­gyelmezetten és alkotói alázattal kezelte az irodal­mi remekművet. Persze, az elbe­szélés témája, ritmusa, különös atmoszférája meghatározta a feldolgozás módját is. Miguel Littin az idősíkok váltogatásával bontja ki a történetet, melynek hősnője Adelaide asszony (Geral­dine Chaplin formálja meg, reme­kül), akinek egyetlen támasza a férje volt. Csak az általa tisztelt és szeretett férfi váratlan halála után ébred rá, hogy Jósé Montiéi más ember volt, mint amilyennek ő hitte és ismerte. Kegyetlen des­pota, kíméletlen kizsákmányoló volt, aki nem rettent vissza a legal­jasabb és legtisztességtelenebb módszerektől sem. Az özvegy lá­ba alól kicsúszik a talaj, teljesen elzárkózik a külvilágtól és az illúzi­ók világába menekül... Az elbeszélés - melynek törté­nete hol a valóságban játszódik, hol emlékképekben jelenik meg, az egész cselekményt meg álom­képek szövik át - megfilmesítése szinte lehetetlen feladat elé állítot­ta a rendezőt, hiszen a mű szelle­mét, atmoszféráját kellett a vász­non megidéznie. Ezért sűrűn al­kalmaz jelképet, metaforát, s főleg képekkel érzékelteti, tehát láttatja a történetet, a katonai diktatúra által sanyargatott Latin-Amerika bonyolult viszonyait. Vállalkozása igényes, s ugyanez mondható el a filmről is. Geraldine Chaplin, a kubai film főszereplője ÚJ SZÚ 4 1982. III. 23.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents