Új Szó, 1982. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1982-02-12 / 36. szám, péntek
Minden jegy elkelt - de hol a közönség? MARAD A VÁRAKOZÁS Bereck József: Vereség és kilenc más elbeszélés r avaly az év végén a Magyar Területi Színház vezetősége íz egyik előadás belső, társulat ílőtti értékelésére kért fel. Az em- ékezetes decemberi hóvihar miatt nem juthattam el a bemutatóra, azért két januári tájoló előadást választottam ki az előzetes műsortervből. (melyen, a korszerű művelődési otthonban egy órával az előadás előtt csak a takarítónőt találtam meg. Ő aztán megkereste az igazgatót is, aki közölte: - Elővételben tizenhét jegyet vettek meg, ezért telefonáltunk Komáromba, hogy ne utazzanak. Elmarad az előadás. Másnap Udvardon (Dvory nad Žitavou) ugyanezzel a lehangoló hírrel fogadtak. Kellemetlen meglepetés volt, annyi biztos. Hazafele utazva, már rakosgattam össze a leendő glossza mondatait arról, vajon nincs-e érdeklődés egyetlen hivatásos színházunk előadásai iránt. Néhány nap múlva aztán rádöbbentem, hogy először egészen másról kell írni. Megtudtam ugyanis, hogy papíron mind a két este volt előadás. A művelődési otthon vezetői kifizették a szerződésben rögzített összeg nagyobbik részét. Úgy látszik, volt miből. A sors úgy hozta, hogy még azon a héten a bratislavai operába akartam elvinni egyik ismerősömet. A jegypénztárban az ismerős tábla fogadott: Ma estére minden jegy elkelt. Nem segített a szokásos „puhító“ szöveg sem. - Tényleg nincs egy jegyem sem, tárta szét a karját a pénztárosnő, de sokat sejtetően jelezte, várjak egy kicsit. Amikor kevesebben voltak a teremben, odahívott, és diszkréten ezt súgta:- A mai előadást a Slovnaft szakszervezete vette meg. Nyugodtan jöhet, a színház titkára majd beviszi magukat. Oda ülhet, ahova akar. Az már ünnep lesz, ha félig megtelik a nézőtér. Az egyik kisváros művelődési házának igazgatóját kérdem az egyik színházi előadás után:- Ma este hány fizető néző volt?- Négyszáznyolc.- Hányán ültek a nézőtéren?- Maximum ötvenen. Ez csupán néhány friss példa napjaink egyik szemfényvesztésének illusztrálására. K ezdetben volt a jó szándék, a nemes elgondolás. A szövetkezetek és az ipari üzemek az úgynevezett kulturális alapból többek között belépőjegyeket vásárolhattak alkalmazottjaik számára. Színházba, kiállításokra, különböA II. Békéscsabai Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencián 1980. szeptember 30-a és október 2-a között került sor, a Szovjetunióból, a Német Demokratikus Köztársaságból, Lengyel- országból, Jugoszláviából, Romániából, Ausztriából, Finnországból, Norvégiából, a Német Szövetségi Köztársaságból, Olaszországból és természetesen Csehszlovákiából érkezett szakemberek részvételével. Az európai viszonylatban is egyedülálló kezdeményezés azt célozta, hogy elsősorban a közép- és délkeleteurópai szocialista országokban élő etnikai csoportok, nemzetiségek néprajzi kutatásának elvi és gyakorlati kérdéseire hívja föl a figyelmet az alábbi témakörökben: az együttélö népek kétnyelvűségének problémái, az interetnikus jelenségek, a műveltségáramlás kérdései, a nemzetiségek és a népi kultúra viszonya, egy-egy nemzetiség, etnikai csoport néprajzi vizsgálatának eddigi eredményei. A 68 előadásból kiszűrhető lényeges jegyek alapján a konferencia megállapította, hogy az anyanyelv mellett a nemzetiségi mibenlétet meghatározó másik alapvető elem a népi hagyományrendszer, nemző kulturális rendezvényekre. Hasonló célokra volt és van pénze az üzemi szakszervezeti bizottságnak, meg az ifjúsági szövetség helyi szervezetének. Az ötvenes években még nagy szó volt, ha a falusi dolgozó eljutott a városba színházba, vagy lakóhelyén megtekinthette a hivatásos társulatok műsorát. Ma merőben más a helyzet. Az elmúlt években Dél-Szlová- kia ugrásszerű gazdasági fejlődésen ment keresztül. Korszerű családi házak, személygépkocsik és modern művelődési házak is ezt az előrehaladást igénylik. Ez a gazdasági fejlődés természetszerűen megváltoztatta a lakosság életmódját, életszemléletét, részben az igényeit is. Mindez bonyolult és ellentmondásoktól sem mentes téma. Olyan, amelyről hosszas tanulmányokat lehet, kell írni. Annyi tény, hogy az ingyen jegynek ma már nincs varázsa, és különösebb funkciója.- Az elmúlt években kétszer tolongtak a szakszervezet ingyen jegyeiért. Amikor az érsekújváriak itt játszották a Dankó Pistát s másodszor, amikor Bratislavában szerepelt egy neves jégrevü. Különben sokszor itt maradnak a jegyek. Nem kell senkinek, sem. Érdektelen előadásokra ma már ingyen sem ülpek be az emberek - summázza tapasztalatait az egyik nagyüzem szakszervezeti bizottságának kulturális megbízottja. A jóhírű dél-szlovákiai művelődési ház igazgatójával beszélgetek:- Nézze, évről-évre csökkentik a dotációt, egyre inkább rászorulunk a bevételre. Az emberek egy része valahogy nem szívesen mozdul ki a lakásából. Másokat csak az úgynevezett kosztümös darabok érdekelik. Nem kevés azoknak a száma, akik azt mondják, hogy az egész napi hajsza után szórakozni szeretnének Más nem vonzza őket. Őszintén szólva, színházaink repertoárjában kevés a vígjáték, olyan, amely szórakoztatva nevel. Mai tárgyú drámákra elég kevesen ülnek be, talán azért is, mert kevés kivételtől eltekintve, bizony eléggé halványok ezek az előadások. Én pedig nemigen fizethetek rá több előadásra. Ezért támaszkodom a helyi meg a környékbeli üzemekre. Ha vesznek jegyeket nyolc-tíz rendezvényünkre, akkor kapnak belépőket neves beategyüttesek koncertjeire is, ahol senkit sem érdekel, hogy negyven-ötven korona a belépő. Ha tízszer nagyobb lenzetiségek esetében a feltárt népi műveltség kulturális életbe való visszajuttatásának, elevenen tartásának nagyobb szerepe van, mint a többségi nemzetek esetében; a nemzetiségek tudományos vizsgálatához az eddiginél hatékonyabb együttműködésre van szükség az érintett országok tudományos intézetei között. A II. Békéscsabai Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencia előadásai című háromkötetes kiadványt (melyet a Művelődési Minisztérium Nemzetiségi önálló Osztálya jelentetett meg, Budapest-Békéscsaba, 1981-es jelzettel) mindazok haszonnal forgathatják, akik érdeklődnek a nemzetiségiét és -kultúra jellegadó, megkülönböztető vonásai iránt. Szociálpszichológusok érdeklődésére ugyanúgy számot tarthat, mint irodalmárokéra. Az utóbbi vonatkozásban két tanulmányt hozunk fel példaként: Kiss Gy. Csabáét (Nemzetiségi identitás a legújabb magyarországi szlovák irodalomban), amely a magyarországi szlovák, illetőleg a szlovákiai magyar irodalom bizonyos közös - mindkét esetben az adott irodalom nemzetiségi helyzetéből következő - témakatalógusához, a közösne a termünk, az is megtelne. Hát így ügyeskedünk. A hangversenyiroda képviselője is anyagi szempontokat emleget:- Mi nem kapunk anyagi támogatást, abból élünk, amit rendezvényeinkkel megkeresünk. Mi is kegyes csalásokhoz folyamodunk. Például ha egy művelődési ház átvesz tőlünk egy-egy komolyzenei műsort vagy fogad nem túlságosan neves külföldi énekkart vagy más csoportot, akkor ismert hazai vagy külföldi beatcsoportot is felléptetünk náluk. Itt behozhatják azt, amit ráfizettek az előző rendezvényeken. B ekopogtam ebben az ügyben több színházi igazgatóhoz is.- Mondja, melyik színész szeret üres nézőtér előtt játszani? Igazán lehangoló látvány, ha húsz-harminc nézőnek játszunk, de bizonyos vonatkozásban kiszolgáltatottak vagyunk. Ha panaszt teszünk valamelyik művelődési ház vezetőjére, hogy nem propagálta kellőképpen az előadásainkat, ezernyi alkalmat talál, hogy törlesszen. Például legközelebb nem köt velünk szerződést. Nekünk pedig terveink vannak, évente hány előadást kell tartanunk. A másik igazgató véleménye:- A munkásművelődés valóban komoly, felemelő feladat. Örömmel és előnyösen juttatunk jegyeket ipari és mezőgazdasági üzemek dolgozóinak. De ez a szép elgondolás bizony elszürkül, ha az előadáson ötvenen lézengenek a nézőtéren.- Akadnak persze jó példák is. Amikor egy-egy üzemben lelkiismeretes szervezéssel elérik, hogy akik jegyet kaptak el is jönnek az előadásra. Sajnos, ma még nemcsak ilyen pozitív példákról beszélhetünk. Az ellenkezője gyakoribb. Az újságíró ezúttal csak a mind inkább elharapódzó jelenség érzékeltetésére vállalkozhat. A megoldás sok ember a mainál jóval felelősségteljesebb munkáját feltételezi. A színháziakét, a művelődési otthonok és más kulturális intézmények illetékeseiét egyaránt Akik nem elégszenek meg azzal, hogy papíron telt házat mutathatnak ki. Akik szívügyüknek tekintik, hogy tényleg megteljenek a széksorok. Akik nemcsak beszélnek a szocialista közművelődésről, hanem megpróbálnak tenni is szép céljaink valóra váltása érdekében. Mindez manapság nem könnyű, de nem is lehetetlen. SZILVÁSSY JÓZSEF ségi szempontból fontos írói üzenetek tipológiájának kidolgozásához nyújthat ösztönzést. A másik tanulmány G. R. Schroubeké. A Negatív etnikai sztereotípiák a szépirodalomban arra a veszélyre figyelmeztet, amely a szomszédos népekről előítéleteket, negatív előjelű kliséelképzeléseket terjesztő regényekből, a nyelvszomszédot következetesen a negatív hős szerepkörébe utaló elbészélé- sekből, színművekből, versekből árad. Persze a kiadványt legtöbb haszonnal mégiscsak a néprajzosok forgathatják. Köztük a hazaiak is, legyenek bár szlovák vagy magyar kutatók. Hozzájuk elsősorban az alábbi tanulmányok szólnak: Ján Botík: Az alföldi szlovákság etno- kulturális továbbélésének folyamatai és tényezői; Kosa László: Gyermekcsere és nyelvtanulás; Milán Leščák: A Csehszlovákiában élő magyar nemzetiség néprajzkutatásának távlatai (amely többek között leszögezi, hogy ,,A csehszlovákiai magyar nemzetiség rendszeres és koordinált néprajzkutatása feltételeinek megteremtése érdekében gondolkodni kell egy központi muzeológiai intézet létrehozásán (a Svidníkben Ha a kötet címével szabadon játszanék azért, hogy az közöljön is valamint az olvasóval, és ne csak alkalmilag kösse össze a különböző indítékkal egymás mellé került szövegeket, akkor így is próbálkoznék: Három elbeszélés és hét más szöveg. E lehetséges címvariáns mindenképpen többet közölne a kötetről, mint a fülszövegek megtévesztő kincstári optimizmusa. A három általam, kiemelt elbeszélés (Haszontalanok, Vereség, Pásztorórák) adja kezembe a kötetre és írójára alkalmazható mércét. Hiszen ha valaki a Pásztorórák című novella megírására képes, azt joggal nevezhetjük írónak. Jelzőként ehhez mindenképpen dukál az „érett“ szó is, ami okfejtésem bonyolultságát egyszerű következtetéssel zárja le: Bereck József éreti író. Csakhogy ennek az érettségnek végiggondolásra érdemes kötelességei és kötelezettségei vannak. A tehetség mellett megszülető érettség önmagában nem jelentheti a szövegtermelés kritikai védettségét; nem jelentheti a mindenkori műfaji felmentést a tisztességgel megírt, de sem elbeszélésnek, sem novellának nem nevezhető szövegekre, ami egy kötet egyenetlenségét okozhatja. Hazai magyar kisprózánk gyéren folydogáló erecskéje időnként produkál egy-egy „kötetnyi“ árhullámot, amely mind a mai napig nem szélesítette patakká ezt a szekérkeréknyomnyi medret. S ennek, már agyér novellatermés okozta türelmetlenség is okozója lett. Bereck József harmadik kötete is áldozatául esett a sürgető hiánynak. Meggyőződésem, hogy például az Eldöntetlen évek négy története az általánosságból a tipi- kusságba fordult volna, ha a szerző novellává írja őket. S ez az olvasmányosságával, hangulatával is egybeolvadó további hat írásra is érvényes. Ezekben a szövegekben érezhető leginkább Bereck hangulatteremtő ereje, amelyet novelláiban is' kamatoztat, amire legjobb példa a Pásztorórák, ebben az öregek, mint mai Philemon és Baucis jelennek meg. Háttérbe nemcsak a vidéki szálloda kávéházának világával, de a két öregember körül élő hús- és székelő Ukrán Kultúra Múzeumához hasonlóan)“, továbbá, hogy „a Madách Könyvkiadóban önálló sorozatot kell megjelentetni a Csehszlovákiában élő magyar etnikum népi kultúrájáról“). Az itt és most időszerű, hazai szerzőktől származó tanulmányok további sora: Michal Markuš: A nemzetiségi néprajzkutatás elvi és módszertani kérdései a Kárpátok térségében; Zita Škovierová - Marta Sigmundová: Egy etnikailag vegyes falusi közösség társadalmi viszonyai - százdi (Sazdice) és nagypeszeki (Veľký Pesek) adalékokkal -; Méryné Tóth Margit: A csehszlovákiai magyarság néprajzi kutatásának eddigi eredményei a CSEMADOK Központi Bizottságán; Ľudovít Neufeld: Nemzetiségi kutatások a Kassai Kelet- Szlovákiai Múzeumban és a regionális múzeumokban; Magdaléna Paríková: A földművelés néprajzi vizsgálata a népi kultúra szlovák -magyar viszonyának tükrében; Rényi Katalin: A magyar etnikum dokumentációs anyaga a lévai Barsi Múzeumban. A hazai magyar néprajzi kutatásokban hasznosítható tanulmányok mellett számtalan olyan dolgozat is olvasható a kiadványban, amelynek tárgya a magyarországi szlovákság népi kultúrája, s amely így elsősorban a szlovák kutatók ismereteit gyarapíthatja. ZALABAI ZSIGMOND vérszagú közönnyel együtt. Amiről más írásaiban az igényes és értelemre, érzelemre hatni akaró publicisztika szintjén szól Bereck (a gyökerek, a felbomló falusi zárt közösségek, a társadalmi lét után kullogó tudat stb.), ebben az elbe- sžélésben esztétikai értéket hordozó, megrázó erejűvé változik. Hangulatteremtésének sajnos van egy felhangja, amely ugyan mindennapjaink divatos lelkiállapota (jómagam inkább a lelkigörcsöt használom), ami ha az irodalomban is jelentkezik fel kell rá figyelni. Ez a nosztalgia, ami akkor válik veszélyessé, ha el akarja magáról hitetni, hogy (a következőket a pontosság kedvéért a kötet fülszövegéből idézem) „témáit - jellemzően és híven - továbbra is a Csallóköz társadalmából mindenekelőtt a mai falu változó világából meríti, melynek forrongásában érzékeny lelkű emberek kerülnek összeütközésbe a környezetükkel - nemzedéki, családi, szerelmi, erkölcsi kérdésekre keresve a helyes, igaz választ.“ Ezzel szemben nem vállalja azt, ami: a visszahozhatatlanul elmúlt dolgok utáni sóvárgást. A pontosság kedvéért: Bereck vitathatatlanul és öntörvényűén elkülönülő három elbeszélését is beleszámítva, mindegyik szövegében valamit elvesztenek, valami múltbaveszőt keresnek. Ezekről a dolgokról (a faluba érkezett cseh villanyszerelők, n-számú szerelmi kaland, a szép özvegyasszony, a halálból visszahozhatatlan anya, a bom- basztikusan képzelgő iskolapad, „aki“ még szociográfusnak is felcsap, a képzelt fociország, a Szerelem Fájáról lehulló bimbó) azonban rendszerint kiderül, hogy megvoltak, léteztek így az író ennek a ténynek a megállapításán kívül mást nem tesz. Természetesen sokszor ez is elég, hogy gondolatokat ébresszen az olvasóban. De az általam kifogásolt hét írás a nosztalgikus kellemetességeken kívül, belenyugvást is sugall: Volt (van) ami elmúlik, van (lesz) ami helyébe lép. Bereck hőseinek többsége ezért lenne passzív, sorsába beletörődő? Tettei ezért egy látszólagos aktivitás (álcselekvés) eredményei? Ezekkel szemben a Haszontalanok csonkakezű fiúja sorsával meg nem békélő felnőtt ember kezdeménye. A Vereség, férfija fiatalságának múló erejét érezve is tudatosan nyugtalan. A Pásztorórák két öregéről nem is szólva, hiszen az ő haláluk ebben az esetben nem passzív életérzés, hanem környezetükkel, körülményeikkel szembeni lázadás... Bereck József két előző kötetéhez (Vihar elótt, 1974; öregem az utolsó, 1976) képest témaválasztásában, nyelvi stílusában nem lépett előre. Ami előrelépést jelent, az a formában észlelhető, de kiteljesedni éppen a téma és a stílus állandósulása miatt nem tudott. Ha általánosan az a vélemény, hogy Bereck hősei mai „csallóközi emberek“, akkor ennek egyetlen oka van: egyedül ő ír csallóközi fogantatású szépprózát... Kisepi- kánk egyre inkább mutatkozó hiányait aligha lehet egyetlen kötettel pótolni - egyetlen kritikában felvázolni. Bereck József kötetének kapcsán mégis fontosnak érzem még elmondani a következőket: A hiány és az igény egyszerre érezhető, de még ez sem indokolja, hogy az írók az erőlködés jeleit hordozó kötetekkel jelentkezzenek. Különösen akkor nem, ha ezekben a kötetekben rendszerint olvashatunk két-három novellaremeket is. A várakozási idő (nem a kiadói átfutásra értem), amely az újbor érlelődéséhez is kell, nemzetiségi irodalmunk gyarapodásához teremthet alapot; mert a jó novella akár egy pohár tüzes bor, az ember szomját oltja és felforró- sítja gondolatait. DUSZA ISTVÁN (Madách) Felfigyeltető tanulmányok A Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencia előadásai - három kötetben ÚJ SZÚ 6 1982. II. 12.
