Új Szó, 1982. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-08 / 6. szám, péntek
Hol bő a zakó? Sztratiev-bemutató a Magyar Területi Színházban Jegyzetek a IV. országos balettversenyről- Elindul-e az autóbusz, ame- /en hőseit utaztatja?- Megszólal-e a telefon, hogy löse taxit rendeljen?- Megnyírják-e a hőse velúrza- <óját? Három Sztratiev-darab - Az autóbusz, Római fürdő, Velúrzakó - expozícióját adják a kérdések, de egyben mutatják a bolgár vígjátékszerző hétköznapi történeteit is. Mindhárom darabjában kulcsfigurái a kisemberek, akik váratlan helyzetekben válnak a személytelen hivatalok szenvedő alanyaivá. A kisember az, akivel az arctalan buszsofőr, az arctalan taxitelefonoszlop és az arctalan hivatal packázni kezd; ő az, aki végül is az egyetlen kiszolgáltatható személy széles e határban. A bolgár drámaírók középnemzedékéhez tartozó Sztaniszlav Sztratiev mindhárom - hazánkban is bemutatott - darabjában azt sugallja, hogy a sofőr és a hivatal arcátlansága személytelen, s ráadásul a kisember egyetlen menedéke is olykor a hivataltól függ. A MATESZ komáromi (Komárno) társulata a Velúrzakót Kon- rád József rendezésében mutatta be A darab hőse Ivan Antonov nyelvész az általánosan elfogadhatónál is járatlanabb a bürokrácia útvesztőiben. Ez is indokolja, hogy „birkásított” velúrzakójának eredeti státuszába való visszahelyezéséért szinte birkatürelemmel baktat az egyik irodából a másikba. közben az író jóvoltából a legkülönbözőbb hivatalnok-figurákkal találkozik. Valamennyi megjelenő figura, de Antonov is azt sugallja, hogy közülük bárki ülhet és állhat egyszer-egyszer az íróasztal mögött illetve előtt. A groteszkebbnél groteszkebb jelenetek füzéreiből álló darab kínálja az olcsó aktualizálás lehetőségét is. Sajnos Konrád József rendező vette a szerző által kiosztott alsóbbrendű lapokat is. Ráadásul, hogy továbbra is a kártyaA minap lett volna nyolcvanéves Alekszandr Fagyejev szovjetorosz író, a Tizenkilencen, Az ifjú gárda és más regények, elbeszélések, tanulmányok, cikkek szerzője, akik a szocialista realizmus egyik kiemelkedő úttörőjeként és irodalompolitikuskén is egyaránt jelentős szerepet játszott a szovjet irodalom fejlődésében. Harcban telt el az élete, amely nem volt hosszú, ötvenöt éves korában halt meg, tragikus körülmények között. Harcolt mint katona, mint író, mint közéleti ember - a Nagy Október eszméinek győzelméért, a hazájáért, a békéért. Már a polgárháború idején részt vett a Kolcsak elleni partizánharcban, és ugyancsak fiatalon, tizenkét évesen lett tagja a Szovjetunió Kommunista Pártjának. Rengeteg élménynek volt már ekkor birtokában, megírásukkal nem is késlekedik, elbeszélésekben dolgozza fel őket, melyek egy sokszorosított frontlapban jelennek meg, majd 1924-től kezdve nyomtatásba is. Ezekben az években már hasonlatnál maradjak, megnézve azt: blöffölni kezdett. Nem tilos a blöff, ha tudjuk mikor célravezető, különben menthetetlenül rajtavesztünk Nagyobbat mondani, mint amilyet a kezünkben tartunk még akkor sem érdemes, ha befuttatott és neves drámaíró az osztó játékos. Rálicitálni pedig már végképp rajtavesztéssel jár. Különösen, ha a kiosztott magas számértékű lapokkal sem tudunk mit kezdeni. Sőt, az aktualizálásra törekvő rendezői ötletek is blöffö- léssé válnak, ha csupán a hivatali aktatartóban felhalmozott hiánycikk mosószerek mutogatására, valamint az alkohollal való megvesztegetés kabaréjelenetekből már ismert poentírozására korlátozódnak. Kár, hogy a rendező által kigondolt, színházi ügyelővé sikeredett Narrátor (Holocsi István) figurája sem tudott újat adni a Sztratiev-darabhoz. Nincs is rá szükség, hiszen jeleneteinek egész sora eredetileg is magában hordozza a groteszk világképet. Sajnos ezek színpadi megfogalmazásával adós maradt a komáromi előadás. A mondanivaló zavarosságát az is okozza, hogy az ügyelőszerű Narrátor tevékenysége jelzi: a hivatal körül sincs minden rendben. Tökéletesnek ható működése itt-ott akadozik. Ennek a sejtetésébe még a tologatható díszlet véletlen megakadása is besegít. Sajnos ez a véletlen is inkább egy ötlet kidolgozatlanságára utal. Konrád Józsefet az dicséri, hogy a komáromi társulatnál ismét szokatlan dologgal próbálkozott. Sajnos a némajáték-betétek és a láthatatlan birka elfogyasztásának jelenete azt is megmutatta, hogy a színészek többsége menynyire egyoldalúan képzett. Ha kiveszik kezéből a drámai szöveg mankóját, megbicsaklik játéka, tétovává és határozatlanná válik ka- rakterizálása. Pedig ez nem csupán hanghordozás, hangsúlyok és pártmunkásként és újságíróként tevékenykedik; olvas, tanul a nagy orosz klasszikusoktól, aminek eredménye az, hogy a Tizenkilencen című első nagysikerű regényében nem csupán elbeszélője, leírója egy partizáncsapat történetének, hanem elemzője is az egyes szereplők jellemének, erkölcsi magatartásának, érzelmi világának, az egymás közötti belső kapcsolatoknak, elemzője annak, hogy emberpróbáló konfliktushelyzetekben ki hogyan állja meg a helyét forradalmárként, vezetőként. A jelentős művészi színvonalon megformált regény, melyre világszerte felfigyeltek, példamutatónak is bizonyult egyebek között olyan szempontból, hogy miként lehet forradalmi témában mély képet adni az emberről. A Tizenkilencen ezenkívül - amint azt írótársa, Konsztantyin Fegyin mondja - teljesített egy, az egész irodalmat tekintve fontos feladatot kiejtés kérdése, hanem nagyon is a mimikáé. Pőthe István Ivan Antonov szerepében végre abszolút főszerepet kapott Ezt a kissé egysíkúra megírt nyelvészt aligha lehet jobban eljátszani. A társul szegődő barátok Evgeni (Ropog József) és Zoro (Simon Kázmér) a sok karakter szerep közül a legtöbbet kínálták. Ropog ezúttal a birtokában levő rutinnal élt, tisztességgel. Kucman Eta játékát látva a néző mindig kap valamit, ami több a megírt szerepnél. Igaz, színészi alkata ellentmond a következő állításnak, de tény, hogy a külsőség mögül a játékán át kisugárzó erő a társulat nagyasszonyának értékeit is hordozza. Dermedzsieva az, aki a darabban pandúrból (hivatalnokból) betyárrá (ügyféllé) lesz; hivatalnokként szegődik Antonov mellé abban a harcban, amelyről ő már az elején tudja, hogy csak a hivatal győzelmével ér véget. Véleményem szerint a Liftbeszorult, A feleség és a lánya szerephármas megtalálta színészeit. Boráros Imre, Petrécs Anni és Benes Ildikó jelenetei mindig feldobták a szunnyadozó nézőteret. Játékuk jelezte azt, hogy milyen megoldásokkal tehetők élvezhetővé Sztratiev esetenként egyoldalú figuráit. Petrécs Anni a férjét legszívesebben pokolba kívánó asz- szonyt játszotta anélkül, hogy ennek egyetlen külső jelét is túlhangsúlyozta volna Úgy volt elege mindenből, hogy egész lénye sugallta azt. Karakterszerepek tömegétől hemzseg ez a groteszk vígjáték. Turner Zsigmond és Bugár Gáspár egy-egy Tisztviselője sikerült figura. Konrád József rendezéseinek sajátosságai közé tartozik, hogy széles teret ad a színész teremtőerejének érvényesítéséhez. Ez több esetben kiváló színészi játékot eredményez, sajnos az ellenkezője is gyakran megesik. Különösen, ha nem érlelik ki szerepeiket. Ebben az előadásban néhány figuráról a rendező szinte elfeledkezett, úgy a színészek felfogása sokszor kilógott az amúgy is elszabott zakóból. Ilyen volt Simon Kázmér Zoroja, Markó Kati Tisztviselője és L. Somogyi Anikó írnokai?). A komáromi bemutató legszu- verénebb alkotóeleme mindenképpen Platzner T/bor óriásivá növesztett íróasztaldíszlete volt. Sajnos, az univerzális funkciókat szinte tökéletesen ellátó emeletes íróasztalt, mintha nem lakták volna be eléggé a hivatalnokok (színészek). Ez azonban semmit sem von le a díszlettervező Sztratiev- hez méltó és szigorúan alkalmazkodó groteszk látásnak értékéből. Kár, hogy a rendező tartott a gó- lem-íróasztal kínálta játék-lehetőségektől és Sztratiev groteszk világképéhez hasonlóan, az íróasztalt is csak kerülgette. az elsők között teremtette meg a szovjet pozitív hőst. A regényből három filmváltozat is készült, a legutolsó, 1957-ben. És készült film másik híres könyvéből, az 1946-ban először, majd 1951-ben másodszor, de már átdolgozott, illetve bővített változatban megjelent Az ifjú gárdából, mely e sorok írójának, bizonyára sokakkal egyetemben, ugyancsak izgalmas olvasmánya volt annak idején, és hát napokig izgalomba tartó élménye a film Ma már csak egy-egy kép dereng fel bennem a krasznodoni kom- szomolisták hősi küzdelmének és megrendítő halálának felemelő történetéből, helytállásuk, kitartásuk megannyi mozzanatából. Fölvillan Oleg Kosevoj, Ljuba Sevco- va, Szergej Tyulenyin alakja - inti- mebb, líraibb pillanataikban, bátor cselekedeteik és kegyetlen, testet kínzó, de lelkűket meg nem törő vallatásuk közben, kalandra, roHa eszébe jutott volna valakinek, hogy közvéleménykutatást végezzen, a múlt év decemberében Kassán (Košice) megrendezett IV. csehszlovák országos balettverseny első fordulója után, biztos, hogy a jelenlevők többségétől ugyanazt a választ kapta volna: sok volt a rossz alkatú Csip- kerózsikából. Igaz, láthattunk egész alacsony Albert herceget és cérnavékony Don Quijotét is, így aztán a komikum olyankor is teret kapott a színpadon, amikor a versenyzők táncra termettségük mellett drámai tehetségüket próbálták bizonyítani. < Az első országos csehszlovák balettveresenyt 1975-ben Prágában rendezték meg, s a kitűzött cél azóta sem változott: emelni a művészi színvonalat, intenzívebben támogatni a pályakezelő táncosokat és a fiatal koreográfusokat. Hazánk öt nagyvárosában (Prága, Bratislava, Brno, Ostrava és Kassa) van balettintézet, s ugyanitt önálló balett együttesek is működnek, sőt a plzeňi, az opa- vai és az olomouci színház is tárt karokkal várja a pályakezdőket. A kétévenként megrendezésre kerülő országos verseny ezért nemcsak arra jó, hogy számot adjon a hivatásos táncosok felkészültségéről, hanem arra is, hogy összehasonlíthassuk a balettintézetek tevékenységét. És bár a résztvevők számából korántsem következtethetünk a verseny színvonalára, mégis érdemes megjegyezni, hogy mind a hivatásos táncosokat (A kategória 19-27 év), mind a konzervatóriumi növendékeket (B kategória 14-19 év) tekintve a prágaiak képviseltették magukat a legnagyobb számban. A hazai szakmabeliekből alakult tizenháromtagú zsűri (élén Karol Tóthtal, a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház balett-társulatának igazgatójával) az értékelés során természetesen nem vette figyelembe a balettintézetek kisebb-nagyobb gondjait, bár a B kategóriában néhány kivételtől eltekintve nem is nagyon láthattunk egyértelműen jó táncosokat. Harminchárom versenyző közül heten (öt lány és két fiú) jutottak el a harmadik fordulóig. A legnagyobb elismerés Marie Hybešovát és Milan Koberát illeti (ők szerezték meg a győzelmet is). Arányos alkatuk és vonzó megjelenésük olyan tudással párosult, amely színpadra lépésük első perceiben tetszésre talált Giselle-variáció- jukkal nemcsak pontos felkészültségüket, hanem jellemábrázoló tehetségüket is igazolták; iskolás előadásmódnak nyoma sem volt produkciójukban. A többiek teljesítménye már nem volt hibátlan és ez leginkább a klasszikus táncokban volt szembetűnő. Egyedül Šárka Hlásná precízen kidolgozott mantikára éhes kamaszként olvastam történetüket, de nem lehetett nem megéreznem, hogy itt többről van szó, hogy nem pusztán kalandvágy hajtotta ezeket az ifjakat. A hazájukról, hazájuk védelméről, az igazságról volt szó. Az ifjú gárdában Fagyejev a szovjet fiatalok tízezreiről vallott tulajdonképpen: „ A Krasznodonban megtörtént tények megismétlődhettek, és - így vagy úgy - valóban meg is ismétlődtek száz meg száz szovjet városban, faluban, ahol a komszomolisták a bolsevikok példáját követve és hazájukat védelmezve hőstetteket hajtottak végre, nem kímélve vérüket. Joggal tartja tehát az ifjúság Fagyejev regényét saját magáról „szóló könyvnek" - mondja Fegyin, aki még azt is kiemeli Fagyejewel kapcsolatban, hogy ,,a művei lényegét meghatározó bolsevik-hő- sök azzal a rendíthetetlen megy- győződéssel töltik be regényeit, hogy a világot valóban az ifjúság szelleme fogja megújítani”. BODNÁR GYULA táncát kell még megemlíteni, sajnos ez a tehetséges prágai lány csupán azért nem jutott el a harmadik fordulóig, mert olyan modern versenyszámot hozott magával, amely bája és spicc-techniká- ja felvillantásán kívül semmi másra nem adott lehetőséget. Több hiteles produkcióra számítottunk az A kategóriában is. Harmincegy résztvevő közül tíz (hat férfi és négy nő) került be a harmadik fordulóba, de közöttük is akadt versenyző, aki aligha állt volna helyt egy igényesebb szerepben. A legnagyobb élményt a győztes Igor Vejsada tánca jelentette; néhány perces Paquita- variációjában is ráérezhettünk a Petipa-balett stílusára. A nők között Helena Jandová és Ingrid Seidlová tört fel az élvonalba, a sorrendet aztán maga Jandová döntötte el: pompás Giselle-je az utoisó percben leült a színpadon. A legtöbb vitát a koreográfusok versenye kavarta - amelyre a prágai és a bratislavai Színház- és Zeneművészeti Főiskola koreográfusképző tagozatának hallgatóin kívül természetesen hivatásos koreográfusok is benevezhettek -, de tévedés lenne azt hinni, hogy csupa érdekes produkciónak tapsolhattunk. Az alkotások művészi színvonala szerencsére magasabb volt, mint két esztendővel ezelőtt. Kevesebb versenyszám szólt a semmiről, sokrétűbb volt a figurák közötti kapcsolat és több új mozdulatkép született. Voltak, akik végre ráébredtek, hogy a hatásos indítás és a még hatásosabb befejezés a kompozíció előnyére válik. Kevesebb volt a felületes és a befejezetlen alkotás, ugyanakkor volt olyan kompozíció is, amelyet a teljes széteséstől kellett féltenünk. Először arról a produkcióról szólunk, amelynek ott lett volna a helye a díjazottak között, de valahogy elkerülte a zsűri figyelmét. Igaz, Balogh Róbert nem új mondanivalóval állt elő, de ahogy ő beszél a tánc nyelvén, az már igazi művészetnek számít. A Te és én Chick Corea zenéjére született és nem szólt másról csak egy összetartozó emberpárról. Plasztikus mozdulatok, eredeti ötletek, tökéletes összhang zene és tánc között - ennyi írható a harmadéves bratislavai koreográfus-nö- vendék javára és ez bizony, nem kevés. A harmadik díjat Marcela Beno- niovának, és Ivana Kubicovának ítélte oda a zsűri; az előbbi kompozícióját, a Menekülést inkább a villogó fények és a szokatlan jelmezek tették érdekessé, az utóbbi munkájában már nagyobb értékek villantak fel, de a Négy fal - amelynek hőse kitörésre, szabadságra vágyik - közönségsikerét úgy is Irina Cierniková segítette elő, akinek arcjátéka és mozdulatai sokat csiszoltak a koreográfián. Jirí Kyselák, a brnói Állami Színház vezető táncosa, a veronai szerelmeseket vitte színpadra, s a zsűri a második díjjal jutalmazta produkcióját. Pedig szembetűnő szépséghibái voltak a darabnak, a legnagyobb éppen a záróképben. Az első díjat (megérdemelten!) Zdenék Prokeš, az ostra- vai Nejedlý Színház koreográfusa szerezte meg, aki Igor Vejsada számára alkotott férfiszólót; Sztravinszkij és Iszao Tomita zenéjére így született meg a TÜzmadárból a Kascsej táncának újabb változata. És Vejsada nem okozott csda- lódást, az utolsó percig bízta szusszal, pedig nem volt könnyű dolga. Befejezésül még csak annyit: kár, hogy a táncok bekonferálása során csupán a zeneszerző neve hangzott el. Mert a Csipkerózsíká- nak, a Diótörőnek, A kalóznak... koreográfusa is van. SZABÓ G. LÁSZLÓ Pőthe István, Bugár Gáspár, Simon Kázmér és Ropog József a színmű egyik jelenetében. (Nagy László felvétele) DUSZA ISTVÁN Az ifjú gárda írója ÚJ szú 6 1982.1.8. A tánc nyelvén
