Új Szó, 1982. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-29 / 24. szám, péntek
Az örökség tisztázása Tajovský színműve a MATESZ Thália Színpadán A Szlovák Nemzeti Felkelés partizánskéi emlékműve Bronzba öntött alkotások Jozef Kostka nemzeti művész hetvenéves Az írott alapanyag Bereck József vadonatúj magyarításában - bármennyire kerülgetnénk is be kell ismerni - nem mond túl sokat a mának. Értelmezés, modem értelmezés nélkül a Zavaros örökség aligha mondhat valamit is az időben a huszadik századforduló felé haladó nézőknek Aligha mondható el, hogy sokan élnek közöttünk olyanok, akiknek azon jár az eszük, hogy gyerekeik közös útját a vagyon gyarapításának szándékával egyengessék. És ha vannak is, hol az a mai legény, hol az a mai leány, akik hagynák, hogy szüleik (rokonaikról ne is szóljak) szabják meg mikor, hol, kivel kötnek házasságot Ezt a rendező, Daniela Kapitáňová is tudatosította, hiszen a Tajovský bonyolította történethez igyekezett modern formát és kifejező eszközöket találni. Ezt néha annyira a mai emancipált párkapcsolatok felszínén elhelyezkedő tényezőkre figyelve tette, hogy a színészek játékában helyenként naturalista elemek is megvillantak. Lavkó Gyuri nadrágot gomboló mozdulatai és a színpad leválasztott sarkában zajló vetkőztetési jelenetek nevetésre késztették ugyan a nézőt, de a múló pillanat az értetlenséget is meghozta. Igaz, hogy Tajovský alkotói korszaka egybeesik a naturalizmus idejével, ez azonban aligha jelentheti a korszerű értelmezést, hiszen az író kritikai realista volt. S ha már az értelmezés poétikai eszközeinél tartok, ki kell emelni azt a törekvést, amely végig érezhető a rendezésen; de éppen a fent említett megoldások miatt a maga teljességében nem valósult meg. Ez pedig a néző könnyzacskóit, illetve rekeszizmait direkt módon ingerlő effektusok kerülése. Ezáltal vált nyilvánvalóvá Kapitáňová szándéka, hogy egyszerre mutassa meg a komikumot és a benne rejtőző tragikumot A színpadon látott figurák társadalmi helyzetüknek, de elsősorban önmaguknak - jellemük gyengeségeinek - a kiszolgáltatottjai. A jellemekből fakadó tragikomi- kum kiemelésével a rendező olyan követelményt állított színészei elé, Štefan Nosáľ koreográfusi pályája elég szokatlanul kezdődött; alig huszonkét évesen vezetője lett annak a népitánc-együttesnek, amelynek mindössze néhány hónapja volt tagja, ráadásul kész építészmérnökként került erre a posztra, anélkül, hogy valaha is behatóbban foglalkozott volna a tánccal. Erre valaki azt mondhatná, hogy a háborút követő évek általános szakemberhiányában nem is volt olyan szokatlan a No- sál'éhoz hasonló gyors karrier. Meglehet. Ám egy bizonyos: nem mindenki bírta ki harminchárom évig ugyanazon a helyen, s ha netán igen, nem biztos, hogy olyan eredményeket és sikereket mondhat magáénak, mint Štefan Nosáľ, a Lúčnica művészeti együttes vezető koreográfusa- Hogyan került kapcsolatba a néptánccal?- A Detva-vidéki Hriňováról származom, ahol gyermekkoromban még javában virágzott a népművészet. A hagyományos ünnepek, lakodalmak elképzelhetetlenek voltak tánc nélkül. Meghatározó néptánc-élményen mégis a fővároshoz füődik: 1949-ben a bratislavai Nemzeti Színházban vé- gignéztam egy amatőr népiegyüttes előadását, s az annyira megragadott, hogy elhatároztam, belépek az együttesbe. Pár hónappal azután távozott a csoport művészeti vezetője és koreográfusa, és én álltam a helyére. Első koreográfiáim közös erővel készültek. Aztán egy hirtelen elhatározással beiratkoztam a Színház- és Zene- művészeti Főiskola koreográfiái szakára. Ma pedig magam is ott oktatok.- Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy koreográfusnak? amelyet nem mindegyikünknek sikerült teljesíteni. Gyurit, a kivagyi Lavko-fiút László Géza alakította. Ha a rendező szimpatikus szándékát felejteni lehetne, alakítása egyfajta tisztességes szerepértelmezésnek is tűnhet. Sajnos László leginkább hajlott arra, hogy olcsó színészi eszközökkel éljen. Kár, hogy robusztus alkatával csak az ,,édes kokaskám“ érzékeltetéséig futotta erejéből Más okok miatt, amelyek között mindenekelőtt a tapasztalatlanság és az egészséges mennyiségű rutin hiánya volt a meghatározó, ugyancsak egyoldalú, de a maga nemében nem rossz Kádek Rita Zsuzsikája. A fiatal színésznő az ehhez hasonló naiva szerepek eljátszásához elegendő tehetséggel rendelkezik, de a problémák mostani játékában a mesterségbeli tudás hiánya, illetve a rendezői és a színészi felfogás aszinkronjából adódnak. Zsokét, az elhagyott menyecskét Kövesd/ Szabó Mária úgy formálta meg, hogy közben elkerülte a vulgáris értelmezés veszélyét - az egyoldalú, harsány kikapósságot. Ez olyannyira sikerült neki, hogy a Gyurihoz fűződő kapcsolat végkifejletében megvillant ennek a családból és faluból kinézett, természetes érzelmi és ösztönéletének gátat nem vető fiatalasz- szonynak a magányossága. Dra- maturgiailag az eredeti Tajovský- olvasathoz hasonlóan az előadásban sem volt eléggé meghatározott András szerepe. Hizsnyai Zoltán a figura keménységét időnként a merevségig fokozta, ami nevetséges volt ugyan, de nem tragikomikus. A szerep meghatározatlanságát az előadás felfogása is növelte: Andris mondja ki, hogy a gyereket családjuk az apa nélkül is felneveli. A darab végén mégis nyitottan marad a kérdés (apával vagy apa nélkül?), hiszen Zsuzsi- ka megbocsát botladozó férjének Az előadás legteljesebb színészi értékeit a három házaspár megformálásai adják. Palcsík és Palcsíkné szerepében Csendes László, illetve Gombos Ilona jelenése szinte minden pillanatban- Mint minden művészeti ágban, ebben is a tehetség a legfontosabb, vagyis jelen esetben az az adottság, amely lehetővé teszi a gondolatok és érzelmek tánc révén történő kifejezését. A koreográfusnak tökéletesen ismernie kell nemzetének táncait, a vidékenként változó tánctípusokat és - technikákat. Ismernie kell a népzenét, a különböző vidékek lakosainak mentalitását, szokásait, hagyományait. Kell, hogy legyen fantáziája, s mivel emberekkel dolgozik, jó pedagógiai érzékkel kell rendelkeznie. Tudjon lelkesedni azért, amit csinál, s fontos, hogy ezt a lelkesedést át tudja adni másoknak is.- Hallottam kitűnő koreográfusokról, akik úgy készítik tánckompozícióikat, hogy elötáncoltatják együttesük tagjait. A koreográfusnak, mondjuk, Zobor-vidéki táncra van szüksége. Felkéri hát az onnan származó táncosokat, hogy egy adott zenére kedvük szerint rögtönözzenek, s a tőlük látott mozdulatokból állítja aztán össze a táncszámot, ön is szokott élni ezzel a módszerrel?- Igen, így is lehet koreográfiát készíteni, és szerencsés az a koreográfus, akinek olyan táncosai vannak, akik jól ismerik egy-egy tájegység táncanyagát. Ilyen táncosok hiányában el kell utazni a falvakba, s a helyszínen kell anyagot gyűjteni. De ez még csak a kezdete a koreográfus munkájának. Az ugyanis, ami olyan értékes és gyönyörű a népi előadók táncában: a hamvas frisseség, a természetes spontaneitás, a mozgásnak az a módja, amely a pillanat hangulatában született rögtönzés érzetét kelti, a színpadon egyszerűen elveszik. Ezért bizonyos módosításokra - stilizálásra - van szükség, hogy a színpadra vitt számottevőt nyújt. A két öregedő ember kapcsolatában a vagyon, a pénz féltése látszólag érzelmi szövetség szintjére emelkedik Persze játékuk mívessége mindvégig mutatja, hogy ez a kapcsolat hamis érdekszövetségre épült. Gyuri szülei, a fiukat hiúságra, önzésre nevelő Lavko-házaspár szerepében V. Szabó Rózsi és Várady Béla mindvégig jelzi a többsíkú játékra való törekvést. Lengyel Ferenc Kamenszkýje és Kiss Ágnes Kamenszkýnéje egyfajta matriarchátusra alapozott házassági viszonyt jelzett. A rendező érdeme, hogy a tetteiben különböző motiváltságú házaspárok éppen jellemük különbözőségével állítottak tükröt egymásnak. Míg Palcsíkékat a vagyonon, a módosságon felülemelkedő érzés - az öregségtől való félelem - is jellemezte, addig Lavkót és feleségét a vak szerzés, az érzéketlen hará- csolás űzte. Ezekkel látszólag ellentétes, és társadalmi helyzetükkel (szegény proletárcsalád) indokolható Kamenszkýék tette, amely- lyel lányukat a csapodár Lavko Gyurihoz kényszerítették; arra számítva, hogy a gazdag Palcsík a házában cselédeskedő fiatal párra hagyja majd a vagyonát. Daniela Kapitáňová rendező ügyelt arra, hogy a színészek az adottságaik mértékében jól értelmezzék a szerepeket. Kevesebb gondot fordított arra, hogy a kétségtelenül groteszk kontúrok megrajzoláshoz - a tanítvány bátorságával és határozottságával - ,,mestereitől“ kölcsönzött ötleteket a színészektől megkövetelt játékstílushoz csiszolja. Ezzel magyarázható, hogy az előadás néhány alkalommal - éppen a rendező reményteli munkáját hordozó részeknél - érdektelen komédiá- zássá válik. Ezek a percek a Ta- jovský-korában virágzó filmbur- leszkeket idézték .. A Jaroslav Válek díszlettervező teremtette teret a rendezés céltudatosan töltötte meg a korszerű értelmezésű Tajovský-színművel. Az eredmény pedig az említett gyengeségekkel együtt is tisztes. DUSZA ISTVÁN tánc ugyanazt a hangulatot tükrözze és ébressze fel a nézőkben, mint a népi előadóé a maga természetes közegében. A stilizálás mértéke sok mindentől függ: az anyag természetétől, a koreográfus felfogásától, az együttes karakterétől Vannak együttesek, amelyek alig stilizálják táncaikat, s épp ezért produkciójuk kissé szürke, egysíkú. Másutt a túlzott stilizáltság az eredeti stílus rovására megy, elnyomja azt. Ezért nagyon fontos megtalálni a helyes arányt.- Úgy tűnik, napjainkban a fiatalság elfordul a stilizált néptánctól, s azt eredeti formájában igyekszik előadni.- Igen, erről, különösen magyar- országi látogatásaim alkalmával győződhettem meg személyesen is. Egészséges jelenségnek tartom ezt, társadalmi és művészi szempontból egyaránt hasznosnak Jó, hogy a fiatalok gyökereiket keresve felkutatják, felújítják a nemzeti, népi hagyományokat, és munkásságuk nyomán a népművészet jelenkorunk, hétköznapjaink szerves részévé válik- Évente hányán jelentkeznek a Lúčnica együttes tánckarába? Változatlanul nagy az érdeklődés, körülbelül kétszázötven fiatal közül válogathatunk. Olyan közönség előtt is szerepeltünk már, amelynek fogalma sem volt a szlovák népi kultúráról, mégis lelkesen tapsolt produkciónknak, felfogta, megértette és művészi értékként fogadta el azt, ami táncainkban kifejezésre jut. A zsúfolt nézőtér, a siker, legyen az külföldön, vagy itthon, mindig örömmel tölt el. Ilyenkor megfeledkezem gondjaimról, és úgy érzem, nem volt céltalan az együttesben eltöltött harminchárom év. VOJTEK KATALIN Jozef Kostka, az egyik legnevesebb szlovák szobrász ma tölti be 70 életévét. Skalicán, a fazekasmesterség nyugat-szlovákiai központjában született Nagybácsija, Ferdíš Kostka, a leghíresebb szlovák népi fazekas- és szobrászmester nevelte fel. így hát nem csoda, hogy Jozef Kostka a helyi hagyományok legelhivatottabb folytatója lett. A korsók és agyagfigurák népművészeinek ösztönös elbeszélőkészsége benne fokozott lírai kifejező erővel párosult Ez a belső erő tanulmányai során, példaképeinek hatására még jobban meg növekedett. Brnóban, az Iparművészeti Középiskolán, majd (1932-től 1937-ig) a prágai Ipar- művészeti Főiskolán tanul (Karéi Dvofák professzornál). A barokk szobrászat iránti szeretetét részben tanára oltotta bele. Később párizsi tanulmányútja alkalmával megismerte a francia szobrászat legkiemelkedőbb alakjait. Rodin és Bourdelle alkotásai az anyagnak térben való kibontakozására, a felületi megmunkálás izgalmas lehetőségeinek kiaknázására ösztönözték. Maillol viszont formáinak tömör monumentalitásával állt példaként előtte. Első figyelemre méltó szobrát, nagybácsija és tanítója, Ferdiš Kostka portréját 1938-ban készítette. Az utána következőkön sorba kipróbálta a kubizmus és szürrealizmus (Asszony szőlővel, Gondolat, Költészet stb.) kifejezési eszközeit. A szürrealizmus nemcsak Kostkát, hanem a kor több költőjét és festőjét is megi- gézte, így például az 1909-es generáció néhány képviselőjét is (e generációnak Kostka és Pribiš a legjelentősebb szobrászai voltak.) Kostka szoborportréi (Vajanský vagy Svätopluk portréja) jóval többek puszta arcmásnál. Férfifej (1939-ből), Bánat (1942-ből), A koldus feje (1943-ból) című plasztikáiban például már a háború okozta szörnyűségek is kifejezésre jutnak. Vándor (1943) vagy Bánat (1945) című szobrai az emberi szenvedés érzékeny megfogalmazásai. Szlovákiában Kostka volt az első olyan szobrász, aki nem hivatalos megrendelésre és pályázati felhívásokra alkotott, hanem saját emberi és művészi felelősségérzete és meggyőződése vezérelte tevékenységét. Kortársainak többségével ellentétben ő nem nagyméretű emlékműveket, hanem inkább kamarajellegű, s ezáltal közvetlenebb, líraibb hangú szobrokat készített (1945 előtt legnagyobb méretű szobra is csak egy méter magas volt). Mindez persze nem jelenti azt, hogy ezek a szobrok ne keltenének monumentális hatást, már ami a bennük rejlő kifejezőerőt illeti. Legtöbbjük bármikor elviselné a nagyméretű kivitelezést is. 1945 és 1949 között hozta létre első emlékműveit - a Szlovák Nemzeti Felkelés emlékére -, amelyeket Partizánskéban és Do- novalyn állítottak fel. Ezeket kivételesen köbe véste, egyébként az agyag és a gipszminta alapján öntött bronz a legkedvesebb modelláló anyaga. Első nyilvános bemutatkozására 1941-ben, Bratislavában került sor Közben pedagógusként is működött Kezdetben a Szlovák Műszaki Főiskolán Bratislavában tanársegédként, majd 1949-től 1973-ig az akkor megnyíló Képzőművészeti Főiskola, a figurális szobrászat professzoraként egyengette az ifjú nemzedék művészi fejlődésének útját. Kostka a szobrászat mellett kezdettől fogva rajzolással is foglalkozott Tus-, szén-, szépiarajzai, színes akvarelljei szoborkiállításainak gyakori kiegészítői, sőt, alkotójukat önálló tárlaton is képviselték már A hatvanas években szobor- kompozíciói jobban kiterjeszkedtek a térbe, s jelképes tartalmisá- guk is megnövekedett. Az antro- pomorg motívumok mellett fokozatosan a növényvilág elemei is helyet kaptak alkotásaiban, melyek az embert életkörnyezete szerves, elválaszthatatlan részeként ábrázolják (például Virág című kőszobra 1970-71-bői) Balladák című szoborsorozatában (1965-67-ből) e célra a népi balladák elbeszélő-ábrázoló módszerét használta fel Az elmúlt évtizedben a művészt az ókori szobrászati emlékek masszív tömb- szerűsége nyűgözte le. A kívánt zárt hatás elérésére az addig tér- beágazó szobrait domborműszerűvé tette. A harmadik dimenzió hiányát a körvonalat erőteljes hangsúlyozásával helyettesítette Szobrai mondanivalójának kifejezésére az utóbbi években egy- egy emberi végtagnak, illetve testrésznek a kompozícióba való beolvasztásával is kísérletezett (ezek hol egy felbukkanó arc, fej, vagy kéz mint az a Nagy és Kis vándor című szobrok esetében) Érdeklődése ekkortájt megoszlott a kamarajellegű plasztika, a rajzolás és az építészet kiegészítését szolgáló szobrászkodás között (Nem egy szobra díszíti parkjainkat, tereinket, új lakónegyedeinket.) Ugyanakkor elérkezettnek érezte az időt arra, hogy nyilvánosan számot adjon addigi alkotómunkássága eredményeiről. Legutóbbi kiállításai (1979-ben Tren- čínben, 1980-ban a Szlovák Nemzeti Galériában Bratislavában és 1981-ben a prágai Nemzeti Galériában) ezt a célt szolgálták Kostka életműve ma már a csehszlovákiai modern szobrászat tartó pillére. Sajátos, kiforrott, erőteljes értelmű, mely korunk méltó kifejezője. A. GÁLY TAMARA Vissza a gyökerekhez Beszélgetés Štefan Nosáľ érdemes művésszel ÚJ SZÓ 6 1982. I. 29.
