Új Szó, 1982. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1982-01-28 / 23. szám, csütörtök

Éljünk a lehetőségekkel ANYANYELVEN AZ ÓVODÁBAN KÖLTŐ FÖLDKÖZELBEN Ozsvald Árpád ötven évére S zocialista társadalmunk az ifjú nemzedék nevelését az egyik legfőbb társadalmi feladat­ként értelmezi, hiszen a nevelés eredménye és hatása nem kizáró­lag a jelen, hanem a távlati fejlő­dés szempontjából is különös je­lentőségű. Ezért áll a nevelés kér­dése - beleértve az iskoláskor előtti nevelést is - napjainkban is a párt- és állami szervek figyelmé­nek középpontjában. E megkülön­böztetett figyelem tényszerű bizo­nyítéka a CSKP KB Elnöksége által 1976-ban jóváhagyott doku­mentum, mely a csehszlovák ok­tatási rendszer demokratikus továbbfejlesztését irányozta elő. Az említett dokumentum értelmé­ben mélyreható változás történt az iskoláskor előtti nevelési intézmé­nyekben - az óvodákban is. Az oktató-nevelő rendszer továbbfejlesztését célzó tervezet szellemében kidolgozott program az óvodai nevelést szilárd eszmei­politikai alapokra helyezte, egysé­gessé tette az oktató-nevelő mun­kát, és ezen egységes folyamatba beépítette a tudományos elveken alapuló pedagógiai kutatás leg­újabb eredményeit is. E program­nak megfelelően az óvodai neve­lés legfőbb alapelvei három cso­portba sorolhatók. az eszmei-politikai egység és tudományosság elve, melynek ér­telmében az óvodai nevelés elmé­lete és gyakorlati megvalósulása a tudományos kutatómunka leg­újabb eredményeit következete­sen alkalmazva állandóan tovább­fejlődik; e folyamatban az esz­mei nevelés sohasem válhat kam­pányszerűvé, hanem állandóan jelen van az óvodai nevelés min­den részterületén; a demokratizmus elve, melynek lényege, hogy az iskoláskor előtti nevelöintézmények minden gyer­mek számára rendelkezésre áll­nak, szociális, faji, nemzetiségi, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül; a közösségi nevelés, mely sze­rint a nevelés célja kialakítani a gyermekekben a kölcsönös se­gítségnyújtáson, együttműködé­sen és összetartozáson alapuló kapcsolatokat és ezekre alapozva minden gyermeket bekapcsolni a közösségbe. Az óvodai munka - célját és módszereit tekintve - nem azono­sítható az alapiskolában folyó ok­tató-nevelő tevékenységgel. Spe­cifikumai éppen az óvodáskorú gyermek életkori sajátosságaiból adódnak. A gyermek megismerő képességeinek tudatos és terv­szerű fejlesztése mellett nagy súlyt helyez az egyes alapvető készségek, jártasságok, szokások kialakítására, közösségi kapcsola­tok, érzelmi viszonyulások, tulaj­donságok kialakítására, formálá­sára. A felsorolt okok miatt az óvodai nevelés nem az iskola tan­tárgyi rendszere szerint, hanem az egyes nevelési területek dialekti­kus kapcsolata alapján valósul meg. Az így értelmezett óvodai nevelés komoly feladatokat ró a pedagógusokra, hiszen nagy­részt az ő vállukon nyugszik a fele­lősség, hogy milyen mértékben sikerül felkészíteni a gyermekeket az iskolába lépésre, beilleszke­désre. Az utóbbi évek tapasztalatai egyértelműen igazolják, hogy az egykori „gyermekmegőrzők“ a szocialista pedagógiai elvek kö­vetkezetes érvényesítésével na­gyon igényes oktató-nevelő mun­kát kifejtő intézményekké alakul­tak, és ezáltal a csehszlovák okta­tási rendszer szerves részévé vál­tak. Az iskolai munkára, követel­ményrendszerre, munkamódsze­rekre való fokozatos felkészítés is évről évre eredményesebb, hiszen a szocialista társadalom igyekeze­te révén egyre több gyermek ré­szesül hároméves korától rend­szeres óvodai nevelésben. Az óvodai beiskolázás rohamos üte­mét jelzi az a tény, hogy míg a 6. ötéves terv kezdetén az óvodás­korú gyermekek 60 százalékának sikerült helyet biztosítani, napja­inkban a 3-5 éves gyermekeknek már több mint a 80 százaléka jár óvodába. A közel 20 százalékos emelkedés is a társadalmi össze­fogás erejéről, pártunk helyes mű­velődési politikájáról tanúskodik. Itt szeretném megjegyezni, hogy a magyar nemzetiségű gyer­mekek óvodai beiskolázottságá­nak aránya lényegében megegye­zik Szlovákia nemzetiségi arány­számával. Probléma viszont, hogy az óvodahálózat rohamos fejlődésének időszakában - az or­szágos növekedéshez viszonyítva - nem emelkedett megfelelő ütemben a magyar nemzetiségű gyerekek száma az óvodákban, ami arra enged következtetni, hogy a magyar nemzetiségű la­kosság körében kisebb az óvoda iránti igény, mint a szlovákiai át­lag. E jelenség objektív oka talán az, hogy a magyar nemzetiségű lakosság túlnyomó többsége vidé­ken kisebb-nagyobb települése­ken, falvakban él, ahol az óvoda iránti igény napjainkban még összehasonlíthatatlanul kisebb, mint a nagyobb városokban Ezt a megállapítást támasztja alá az egy óvodai osztályra jutó gyerme­kek száma is, mely szlovákiai vi­szonylatban közel 29, míg a ki­sebb falvak és települések óvodái­ban ez az átlag jóval alacsonyabb; így alacsonyabb tehát a magyar nyelvű osztályokban is, melyek­ben az átlag nem éri el a 25-öt. Joggal felmerülhet azonban a kérdés: milyen mértékben élünk azokkal a vitathatatlanul jelentős lehetőségekkel, melyeket pártunk helyes nemzetiségi politikájának szellemében szocialista társadal­munk biztosít számunkra. Bizo­nyára olvasóink is tudatában van­nak, hogy szocialista hazánk al­kotmányában és iskolatörvényé­ben is rögzítette az anyanyelven való művelődés lehetőségének társadalompolitikai szempontból számunkra kiemelkedő jelentősé­gű alapelvét, hiszen gyakorlati tény, hogy az anyanyelven elsajá­tított ismeretek jelentik azt a biztos és szilárd alapot, melyre az is­meretszerzés későbbi folyamatá­ban megbízhatóan lehet építeni. Ma már viszont senki által nem lehet vitatott az sem, hogy a kör­nyező világról a gyerekek éppen az óvodai nevelés során szerzik a kiinduló ismeretanyagot. Az óvodai nevelés vonatkozá­sában is érvényesül az a demok­ratikus elv, mely szerint kizárólag a szülő joga meghatározni, hogy gyermeke számára milyen nevelé­si nyelvű óvodát választ. Az SZSZK Oktatási Minisztériuma oly módon váltotta gyakorlati ténnyé ezt az elvet, hogy az óvodák mű­ködését szabályozó rendeletében rögzítette: a gyermek óvodába va­ló beiratása során a szülőnek a je­lentkezési íven fel kell tüntetnie a választott nevelési nyelvet is. Erre azért van külön szükség, mert a gyermek óvodai felvételéről való döntés, illetve a szülők kérel­me elbírálásának joga a nemzeti bizottságok hatáskörébe tartozik. A nemzeti bizottság a jelentkezési ívek összesítése, valamint az igé­nyek és az adott lehetőségek fi­gyelembe vétele után hozza meg a döntést. Egy-egy új óvodát vagy óvodai osztályt csak akkor nyithat, ha a szülők részéről felmerülő igény ezt indokolttá teszi, tehát ha minimálisan 20 (kivételes esetben a helyi viszonyokat figyelembe vé­ve 15) gyermek jelentkezik az adott intézménybe. Elsőrendű szempont tehát a jelentkező gye­rekek száma, az egyéb objektív tárgyi és személyi feltételek má­sodlagos szempontként szerepel­nek a döntés meghozatalakor. A z elmondottak alapján vilá­gossá válhatott, hogy nem lehet minden szülő egyébként bi­zonyára jogos igényét maradékta­lanul kielégíteni. Ez a megállapí­tás főleg azokra az esetekre vo­natkozik, amikor egyrészt az igénylők alacsony száma, más­részt a nagyobb városok krónikus óvodai helyhiánya (helyiséghiá­nya) miatt nem nyílhat új osztály. Mindezek ellenére az illetékes szervek arra törekszenek, hogy a 3-5 éves gyermekek lehető leg­nagyobb százaléka részesüljön óvodai nevelésben, hiszen az el­mondottak is aláhúzzák az intéz­ményesített óvodai nevelés sem­mi mással nem helyettesíthető szerepét. FODOR ZOLTÁN, az SZSZK Oktatási Minisztériu­ma nemzetiségi iskolák osztá­lyának vezetője Ozsvald Árpád ötvenéves. így, ha nem tévedek, nincs már irodal­munkban ötvenen inneni képvise­lője annak a nemzedéknek, mely a felszabadulás után oly nagy lel­kesedéssel, őszinte hittel elsőként indult költészetet teremteni a bod­rogközi, gömöri, Garam menti, mátyusföldi falvak, kisvárosok vi­lágából, elsőként indult kifejezni a csehszlovákiai magyarság éle­tét, életérzését az új alapokon épúlő társadalom valóságát. És hát önmagát, énjét - a szülőföld és a gyermekkor meleg forrásaiból táplálkozva a nagyvárosban, mely ugyan nagyobb lehetőségeket kí­nált a kibontakozáshoz, de végül Gyökeres György felvétele is igazi otthonra talán egyikük sem lelt benne. Zártabb, évszázados hagyományok, törvények kötésé­ben élő közösség volt még akkor mindegyikük közössége, melyből kiléptek a nagyváros felé. Ezért is vált különösen e nemzedék lírájá­nak központi szereplőjévé, motí­vumává a szülőföld, ezért is a sok falukép, tájkép, emlékezés költé­szetükben. Az Ozsvald Árpádé is a szülő­földből nőtt ki, mindabból, amit e föld adhat az embernek, a költő­nek. 1976-ban így vallott erről egy interjúban: ,,A Szikince és a Perec patak fogja közre szülőfalumat, s annak idején nagyon szegény emberek lakták. Ha haza gondo­lok, mindig Illyés verse jut eszem­be: olyan szegények voltunk, hogy az szinte tréfa volt :. Anyám nap­számba járt, már hajnalonként elindult hazulról, s ha épp nem kellett dolgoznom, hát egyfolytá­ban a határt jártam és a kerteket, megbámultam a bogarakat és a hangyákat, vagy órákat feküd­tem a patak iszapjában a rákok között. Azt is mondhatnám, hogy szinte egy voltam a természet­tel... Más esetekben az emberek közt sürgölődtem, kint a mezőn vagy a kovácsok között. Ez az egész életforma, a paraszti létfor­mák aztán annyira belémrögzód- tek, hogy lényegében még ma sem tudok más lenni, mint paraszt- ember, s igazán máig is csak a sorsombeliek társaságában tu­dok föloldódni." Hosszabban, egy-egy kérdésről vagy az életéről mélyebben soha­sem volt alkalmam elbeszélgetni Ozsvald Árpáddal, jóllehet több­ször találkoztunk a Hét szerkesz­tőségében, írószövetségi összejö­veteleken vagy éppen valamelyik amatőr művészeti seregszemle zsűrijében. De ha lett volna is alkalmam, aligha tudok meg róla többet, mint amennyit a minden- napi mozdulatok, gesztusok, min­dennapi szavak árulnak el rólunk. Ozsvald Árpád embernek is, költő­nek is csendes, halk szavú. Lega­lábbis én ilyennek ismerem. El­képzelem, ha énekel, dúdolgat magában, inkább a lassú ritmusú, szomorkás, tűnődő népdalok kö­zül. Se emberként, se költőként, se újságíróként nem müveit látvá­nyos dolgokat, eddigi ötven esz­tendeje nem bővelkedett vissz- hangos kalandokban, bár talán egyetlen se volt könnyű. Mert Ozsvald Árpád nem csu­pán a saját életét éli és írja, hanem sokakét, sokak múltját és jelenét, és nem csupán azokét, akikkel egy a történelme, egy az anya­nyelve. írhatom ezt bátran, mert Ozsvald nem állt meg a szülőföld, a táj, a természet puszta leírásá­nál, a nosztalgikus visszaemléke­zéseknél - továbblépett: az embe­rig. Az emberig, akinek van múltja, anyanyelve, megannyi vágya, akit megkínzott, meg is ölt a háború, aki fél egy újabb világégés fenye­gető veszélyétől. És hogy megír­hassa ezt az embert, a mítoszok, a népmesék, más tájak világába is elment Ozsvald Árpád, a Nemeso- rosziban (Kukučínov) született köl­tő, aki Csurgón járt gimnáziumba, volt tanító, CSEMADOK-előadó, majd magyar nyelv és irodalom szakos egyetemi hallgató, lektor. 1956-tól a Hétben dolgozik szer­kesztőként és újságíróként, jelen­leg a lap helyettes főszerkesztője. Első versei az Új Szóban jelentek meg; több verssel egyszerre a Há­rom fiatal költő című antológiában mutatkozott be, 1954-ben. Két év­vel később jelent meg a Tavasz lesz újra, kedves című kötete, 1959-ben a Júdása én nem lehet­nék, 1965-ben a Földközelben, 1967-ben a Laterna magica, 1969-ben Galambok szállnak fe­ketében címmel válogatott versei, két évvel később a Szekerek bal­ladája, 1978-ban a Vadvizek. Ifjú­sági regénye A kis postás 1965- ben látott napvilágot; szerepel továbbá a Szélkiáltó és a Jelenlét című antológiákban. Mint müfordí- tó, cseh és szlovák költőket tolmá­csol a magyar olvasónak. Ezek a száraz adatok ötven esztendejé­ről. Ami több, az természetesen könyveiben van, sok ezer sorá­ban, részletező és árnyalt képek­ben ugyanúgy mint nagyobb ér­zelmi és gondolati vonulatokban. ,,Háromszor k.áltottam - de a rengeteg erdő / elnyelte han­gom, aranykalitba zárta, / s most ott ring egy égig érő fa hegyén. / Kisbaltám hiába dobtam fel utá­na, / csak a néma madarat űztem el közeléből“ - írta másfél évti­zeddel ezelőtt Visszhang nélkül cí­mű versében. A költő leírhatta ezt, de mi tudjuk, hogy nem ennyire futotta csak e költészet erejéből, tudjuk, hogy ha olykor-olykor fá­radni is látszik, képes megújulni - így foglalva el régóta jelentős helyet a csehszlovákiai magyar irodalomban, így válva erőt adó közkincsünkké is. BODNÁR GYULA Régi orosz művészet Ikonok a Tretyakov Képtár gyűjteményéből A prágai Nemzeti Galéria és a szovjet múzeumok, valamint galériák közti együtt­működés eredményeképpen a prágai kiállí­tótermekben gyakran láthatók értékes szov­jet gyűjteményekből összeállított tárlatok. Február végéig a György kolostor - időszaki kiállítások számára fenntartott - kiállítóter­mében a világhírű moszkvai Tretyakov Kép­tár régi orosz festészeti gyűjteményéből lát­hatunk ízelítőt. Az orosz és szovjet művészet e legnagyobb kincsesházában kimagasló helyet foglal el a régi orosz ikongyűjtemény, melyből a prágai kiállításon harmincnégy értékes alkotás szerepel. Ezeket a müveket az elmúlt években, évtizedekben már sok országban megcsodálták. Az orosz ikonfestészet története a 10. században a Kijev központtal létrejött első orosz államban kezdődik. Mivel azonban ebből a korból csak igen kevés alkotás maradt fenn, a kijevi iskola nincs képviselve a prágai kiállításon. A György kolostorban kiállított legrégibb alkotások a rosztovi-szuzdali iskolából szár­maznak a 14. század végéről és 15. század elejéről. Vlagyimir, Rosztov, Szuzdal híres művészi központok; stílusukra a megnyújtott alakok, a rajz finomsága, a színek pompája jellemző. A novgorodi iskolát - melynek fő ismerte­tőjegye az egyszerű kompozíció, a piros- zöld-aranysárga színskála - a kiállításon három, a 15. és a 16. században keletkezett mű képviseli. Az északi festőiskola jellemző vonása a közvetlenség, a sajátos kompozíció, az arc egyszerű megformálása. Szép példánya a Zarajszkiji Miklóst ábrázoló ikon a 15. századból, vagy a monda szerint a lószelídí- tés képességével megáldott Florost és Lau- rost megjelenítő ikon. A 10. században ve­szélyben forgó Konstantinápoly védelméről szóló legenda motívumára épült egy másik táblakép. Már a középkorban sajátos kulturális köz­ponttá fejlődött az észak-oroszországi Pszkov városa is. A puszta létéért szüntele­nül harcolni kényszerült város művészetének alapvonása az expresszivitás, a szín és fény ellentéte. A pszkovi mesterek alkotásaiban a sötétzöld dominál. A prágai kiállításon egy 16. századi, az Istenanya halálát megjelenítő ikon képviseli Pszkov művészetét Moszkva a 15-16. században lett az orosz művészet központjává. A moszkvai középkori festőiskolát Andrej Rubljovés Gyio- nyiszkij neve fémjelzi. A moszkvai festé­szetben a filozófiai tartalom, az átszellemült kifejezés, az arányok harmóniája nyűgöz le. A régi orosz művészetben igen gyakori a Szent Györgyről szóló legenda képzőmű­vészeti megjelenítése. A motívum Moszkva címerében is megtalálható. Az ikonok kompozíciója gyakran az iko- nosztázon való elhelyezésüktől is függött. A középkori ikonosztázt általában négy kép­sor alkotta. Az alsó ikonsort a prágai kiállítá­son a szentélybe vezető középső, -úgyneve­zett királyi ajtó képviseli a kinyilatkoztatás és az evangélisták megjelenítésével. A követ­kező sort az úgynevezett alapképek alkotják. A György kolostorban kiállított ikongyüjte- mény jó alkalom a régi orosz festészet szép­ségeivel való ismerkedésre. Első része an­nak a kiállítássorozatnak, amely a Tretyakov Képtár gyűjteményeinek bemutatásával az orosz és szovjet festészet kiváló alkotásai­ba nyújt majd betekintést. MOLNÁR ANGÉLA Bábozó óvodások (Gyökeres György felvétele) ÚJ SZÚ 6 1982. I. 28.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents