Új Szó, 1982. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-22 / 18. szám, péntek
Kórház a város szélén Jegyzet a tévésorozatról Minden művészet jó, amely nem untat - jegyezte meg hajdanán Voltaire. Néhány héttel ezelőtt fejeződött be a Kórház a város szélén című tévésorozat folytatása, de a viták a mai napig sem csendesedtek el körülötte. így Voltaire megállapítását ebben az esetben is igaznak fogadhatjuk el? Tény, a sorozat felkeltette a nézők érdeklődését, de ezzel együtt felelnünk feli arra a kérdésre is, hogy megérdemelt volt-e ez a figyelem. Ezt azért is fontos tisztázni, mivel a sorozat „fináléját” a karácsonyi és az újévi ünnepekre időzítették, vagyis a tévézés szempontjából a legexponáltabb napokra. Jaroslav DietI már többször bebizonyította, hogy mestere a „televíziós” mesélésnek. Érzéke van a cselekmény bonyolításához, hősei sorsának „fonogatásához”, s ráadásul ezekkel együtt hitelesen motiválja tetteiket is. A művészethez ez persze kevés, mert lehet ez exkluzív alapanyag is, amely önmagában még semmit sem jelent; önmagában, vagyis erkölcsi és társadalmi elkötelezettség nélkül. Nezval írta egyszer, hogy az irányzatosságnak úgy kell rejtőznie a műben, mint az illatnak a rózsában. E gondolat abszolutizálását kerülve ismerjük el, hogy Dietlnek ezt sikerült elérnie. Egy fiktív kórház ortopédiai osztálya (a belső felvételeket a prágai tévéstúdióban készítették) hét hétre a mai emberek erkölcse és etikája problémáinak kórházává változott. A sorozatban gyakran esett szó az erkölcsről, s talán valaki azt is felróhatná a szerzőnek, hogy moralizált. De miért ne tette volna? Hiszen a szocialista társadalomban élő ember tudatának építéséért folytatott harc ilyen módon is megvalósulhat. El kell ismernünk Dietl drámaírói tehetségét, hiszen sok helyütt virtuóz módon alakult keze alatt a történet, amelynek kicsúcsosodása erkölcsi ellentéteket leplezett le. Néhány helyen persze mindez túl rejtetten történt, amit hiányosságA csehszlovákiai magyar irodalommal mint történeti jelenséggel, mint nemzetek, kultúrák határsáv- jában álló képződménnyel foglalkozók számára napjainkra elfogadottá vált a tétel, hogy literatúrán- kat sajátos kettős kötődés határozza meg. Kötődés egyrészt a nemzetiség tudatában továbbra is őrzött magyar irodalmi, történelmi, kulturális hagyományhoz, művészeti kódhoz és irányzatokhoz; másrészt pedig a csehszlovák kulturális, irodalmi és (a végeredményben ezeket mindig is meghatározó, a történelmi fejlődés során önmagában is változékony) nemzetiségpolitikai kontextushoz. Ebből fakad, irja Rudolf Chmel, a most ismertetendő kötet utószavának szerzője, hogy ez az irodalom ,,hatvanéves léte alatt sok sajátos problémával küzdött. ” Az utóbbi években megszaporodott irodalmunk szlovákra fordított műveinek a száma. A sort néhány gyermekkönyv kezdte, majd folytatta - 1980-ban - a fel- szabadulás utáni líránk javát bemutató fordításantológia, a Mužný vek. S hogy a folyamat 1981-ben sem szakadjon meg, napvilágot látott (a Slovenský spisovateľ gondozásában, a Horizonty - Látóhatár - sorozatban) egy tanulmány- kötél is, amelyet, ha a címzett tájékozottságát tartjuk szem előtt, nyugodtan nevezhetünk hézagpótlónak. Csanda Sándor tanulmánygyűjteményéről van szó. Szándékát, etikáját mi sem jellemzi beszédesebben, mint címe: Slovo priateľské. - Baráti szó. A kötetben a szerző régebbi (az Első nemzedékben, a Valóság és illúzióban a Hidak sorsában a Szülőföld és Irodalomban magyarul már publikált) tanulmányait fogta össze. Azokat, amelyek az 1918-1938 közötti szlovákiai maként könyvelhettünk el. Ilyenkor ugyanis a néző elveszítette az „erkölcsi szálakat” és maradt csupán a cselekmény, a kórházi személyzet „izgalmas“ története. Szándékosan helyeztük előtérbe ezt a kérdést, mivel árnyaltabban válaszolhatunk arra is, hogy mit kellett volna adnia a sorozatnak, és mit adott valójában. Az alkotóktól ezúttal nemcsak a prágai főszerkesztőség, de az NSZK-beli Norddeutscher Rundfunk tévétársaság is igényességet követelt (a folytatásnak mind a hét része koprodukcióban készült, az említett társasággal). Tény, hogy az előző sorozatot a nyugatnémet nézők sokkal nagyobb figyelemmel fogadták, mint más sorozatokat. A nyugatnémet televízió népszerűségi listáján például a Sova doktort alakító Ladislav Chudík megelőzte Barbara Streisandot és Omar Shariffet. A tévésorozat műfaja kritikánk és televíziós elméletünk számára kemény dió. Tény, hogy közkedveltsége érdekes társadalmi jelenség, s a nézőre gyakorolt hatásában az irónia leheletét is hordozza. Rossz sorozatokkal „mérgezhetjük” a nézőket, jó sorozattal viszont olyan társadalmi területeken is hatást érhetünk el, ahol a művészet különböző műfajai kudarcot vallottak. Sorozatokról nagyon nehéz írni minimális elméleti felkészültség nélkül. Az írásnak figyelembe kell vennie művészetelméleti és művészetszociológiái szempontokat is. Ezek hiánya több esetben is „ártott” a Kórház a város szélen tévésorozatnak. Hiányzott a higgadt és tárgyszerű kommentálás, s ugyanígy hiányzott a néző tisztességes orientálása az aktívabb befogadásra, a sorozat mélységeinek figyelésére. A felelet arra a kérdésre, hogy hány néző látott mást is ebben a sorozatban, mint amit a felszín kínált, bizonyára figyelmeztető lenne. Hiszen voltak a sorozatnak olyan részei is, ahol az alkotók összetévesztették az igényességet a banalitással. Ennek ellenére gyár irodalommal foglalkoznak, s ezen belül is nemzetiségi litera- túránk szocialista vonulatának az alakulását vizsgálják. A polgári Csehszlovákia magyar irodalma eszmeileg, politikailag, művészileg nemcsak hogy megosztott, hanem egymást ellentétes irányzatokkal romboló volt. Az összképről a szerző a kötet első - eligazító bevezetőként funkcionáló - tanulmányában tájékoztatja a szlovák olvasót, akinek a tárgyalt korszakra vonatkozó ismeretanyagát sok adattal gazdagítja Rudolf Chmel utószava is. Mit fog közre e keret? Hét tanulmányt, amely szocialista irodalmunk úttörőivel, korai alkotó- műhelyeivel foglalkozik. Bányai Pállal, a Felsőgaram és a Fakó földek című szocialista eszmeisé- gü regények szerzőjével; a fontos írói, közírói, irodalomszervezői tevékenységet kifejtő Barta Lajossal, aki a Magyar Tanácsköztársaság leverése után a polgári Csehszlovákiában talált munkálkodásához teret. Terjedelmes tanulmányt szentel a szerző Az Üt című kommunista lapnak, szólva Balogh Edgár és Fábry Zoltán szerkesztői tevékenységéről, a népéletet kutató, kommunista eszmeiség felé haladó Sarlóról, kapcsolatáról a haladó szlovák értelmiségieket tömörítő DAV-val. A stószi író című tanujmányában a vox humana és a néptestvériség, nemzetköziség programját valló Fábry Zoltánt mutatja be a szlovák olvasóknak. A két háború közötti költészet alkotói közül Csanda Sándor azokat állítja a figyelem középpontjába, akik átfogóan fejeztek ki bizonyos szlovákiai magyar életérzést, eszmeiséget, melynek szerves része volt a Du- na-táji megbékélés gondolata is, mint azt a legmarkánsabban Győry Dezső megfogalmazta, illeaz alkotás egészének irányzatosságát lehetetlen nem észre venni. A nézőknek érthetően imponált a magán-, a munkahelyi és a társadalmi problémák sajátos kapcsolódása. Tegyük hozzá, hogy Dietl ennek a „kapcsolásnak” mestere, s ezt előző sorozataiban is bizonyította. (Nő a pult mögött, Férfi a városházán). A sorozatnak ezt a sajátosságát a nyugatnémet szakemberek is dicsérték. Egyetérthetünk azokkal a nézetekkel, amelyek szerint a Dietl- sorozat teljesítette feladatát - rámutatott az egészségügyben dolgozók életére, az ágazat gondjaira, de a módszerben helyenként jelentkező igénytelenség feltétlenül megkérdőjelezhető. Jaroslav Dudek rendező a forgatókönyv szellemében dolgozott: a színészektől „civil megnyilvánulásokat” kért, s ugyanezt követte a környezet és a légkör megteremtésében is. A néző időnként hajlamos arra, hogy saját befogadói aktivitásán könnyítsen, ezt azonban Dudek rendezése az egyes részek befejezésénél nem tette lehetővé. Befejező vágásai gondolkodásra serkentettek. A színészek feladata rendkívül nehéz volt - emlékezetünkben élt még az első sorozat tizenhárom része, és a két forgatás között majdnem négy esztendő telt el. Végül is - a látottak alapján - sikerült ezt a szakadékot áthidalniuk. Gyakran vetődik fel kérdés a sorozat tartalma és a valós élet problémái közötti kapcsolatra célozva. Az ilyen kérdések megfogalmazóinak figyelmét feltehetőleg elkerülte, hogy a művészet és az alkotás között szerteágazó és sokoldalú a kapcsolat, és a tévésorozat nem dokumentum- vagy publicisztikai műsor. A döntő az, hogy valóságosan tükrözi-e társadalmunk fejlődésének a tendenciáit és az egészségügy problémáit. Ebből a szempontból a Kórház a város szélén tévésorozat - mindkét sorozata - teljesítette a célját. MIROSLAV BARANOVIČ tőleg akik a cseh költészet vonzáskörében állva jutottak el az internacionalizmus és az osztályharc vállalásáig, mint az avantgar- dista Forbáth Imre. Róla szólva- de a kötet más helyein is- Csanda Sándor a cseh és a szlovák irodalomról való ismeret- anyagát is beépíti tanulmányába, komparatisztikai módszerekkel is szolgálja egymás kölcsönös megismerésének az ügyét. Ennek jegyében íródott különben a magyar irodalom lelkes fordítójának, a népeink közötti hídverőnek, Emil Boleslav Lukáčnak szentelt tanulmány is. A kötet - sajnos - mindössze hatszáz példányban jelent meg. A szélesebb szlovák közvéleményhez így aligha jut el. Fontosabb könyvtáraknak azonban rendelkezésére áll, s lehetővé teszi, hogy a szlovák kutatók, irodalom- történészek, a két háború közötti nemzetiségpolitikai eseményekkel foglalkozók tényekben, adatokban gazdag, előítéletektől, rossz beidegződésektől mentes képet kapjanak irodalmunk első szakaszáról, a szlovákiai magyar eszmei helytállás irodalmi dokumentumairól. ZALABAI ZSIGMOND D. Cedendatijn (Mongol Nép- köztársaság): Igaz barátság A bonni Állami Színház balettegyüttese december 30-án tűzte műsorára Peter van Dyk koreográfiáját, a Rómeó és Júliát. A főszerepet, mint vendég, a bratislavai Libor Vaculík táncolja.- Nancy, Monte-Carlo és Miláno után a jelek szerint most Bonnban is nagy sikerrel vendégszerepei, hiszen a bemutató óta hétről- hétre mind nagyobb elismerésben van része. Tulajdonképpen hogyan került sor az NSZK-beli bemutatkozásra?- A múlt év tavaszán Franciaországban vendégszerepeltem, s akkor találkoztam Peter van Dykkel, aki egy előadás után megkérdezte, volna-e kedvem Rómeóhoz. Természetesen azonnal igent mondtam és nemcsak azért, mert szeretem a Shakespeare-hő- söket, hanem azért is, mert ritkán érik ilyen felkérések az embert. És pár nap múlva már kezemben is volt a szerződés, amelyen a bemutató napját is megjelölték.- És a próbák? Ott is úgy ment minden, mint a karikacsapás?- Pontosan húsz nap alatt tanultuk be a darabot, s úgy hiszem, ez kellőképpen jelzi, milyen intenzív próbákat tartottunk. Itthon három-négy hónapba is beletelik, amíg elkészülünk egy új koreográfiával, mert a repertoár-darabok miatt kisebb-nagyobb megszakításokkal kell dolgoznunk.- A Rómeó és Júliát a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház is műsorán tartja, s mivel itthon is ön táncolja a főszerepet, elmondhatja, mi a különbség a két előadás között. Az 1982-es év első bratislavai tárlata január 6-án nyílt meg a Laco Novomeský kiállítóteremben. Fiatal szlovák festőművész, Ľubo Zelina mutatkozott be az utóbbi három év terméséből válogatott festményeivel és rajzaival. A tárlaton elsősorban a színgazdaság ragadja meg az embert, az a színgazdaság, mely egyben a képek mondanivalójának legfőbb tolmácsolója is. A festő a cirkuszi élet és a gyermekkor mozzanatait idézi meg (Gyermekkorom hintája, Varázsló, Bohóc lovon, Akrobaták, ördöngösségek), de szerepelnek képein háború- és erőszakellenes motívumok, közvetlen környezetének jelenségei, különböző emberi-erkölcsi tartalmak (Ballada, Erőszak, Ébredés). Bőséges érzelmi töltet is jellemzi az alkotásokat, kifejezésére Ľubo Zelina állandó színábécét használ: a jóság és az öröm a piros, sárga és rózsaszín meleg árnyalataiban nyilvánul meg, a nyugalom lágy tónusú kékben és zöldben, míg az erőszak, a rossz a fekete, a méregzöld, a barna és a lila szín komoran sötét keverékében tükrö- A bonni koreográfiát gazdagabbnak találom,' a hazait meg érthetőbbnek. S amíg itthon inkább színészi munkának bizonyult a szerep, Dyk „megtáncoltatott“. Örömmel fogadtam, hogy egy kicsit modernizálta a klasszikus táncot, de az is nagy erénye' az előadásnak, hogy hű maradt Shakes- peare-hez. Dyk tehetségét igazolja az is, hogy nála a modern balett sosem öncélú, mert úgy kapcsolja össze a zenét és a táncot, hogy az esztétikus, ugyanakkor érthető legyen.- Úgy tudom, a Rómeó és Júliát már korábban is megrendezte.- Ezúttal harmadszor fogott hozzá; először 1961-ben Hamburgban, majd 1976-ban Strass- burgban vitte színre. Bevallása szerint mindig az előző előadás befolyása alatt áll, s ami abban jó volt, azt rendszerint átülteti a következőbe. Engem is érdekelt, miből ered a darabhoz való hűsége, erre azt mondta: amíg világ a világ, mindig aktuális lesz a történet, hiszen a két család viszálya, akár kelet-nyugat harcának is megfelel. Meglepett viszont, hogy a kétórás előadásba egyetlen szünetet sem iktatott be, s ezzel nemcsak a táncosokat, hanem a nézőket is próbára tette. Ennek ellenére minden este felzúg a vastaps.- Júliát ki táncolja?- Claire Ferrane, a párizsi Opera tagja, akivel Nancyban táncoltam először.- Itthon is várja új szerep?- Tavasszal mutatjuk be A Notre Dame-i toronyőrt, amelyben Quasimodo leszek.- szabó ződik. A szín szerepét különösen az a tény emeli ki, hogy az alkotó expresszív áttételben dolgozza föl témáit, az egyes formákat csak vázlatosan érzékelteti. Egy bizonyos távolságból nézve erős belső dinamika érződik a képekből, de a színeken kívül igazában csak ez a lendület az egyetlen konkrét élmény, melyet a tárlaton felsorakoztatott festmények nyújtanak. Véleményem szerint még kevesebb élvezetet kínálnak a rajzok. A témakör és a szerkezeti megoldás hasonló a festményekéhez, csupán a színek maradtak el. A fekete és fehér kontrasztjában ku- szálódó vonalak nem közvetítenek súlyosabb mondanivalót, kaotikusán háborgó szellemi tükörképek. Ráadásul nélkülöznek minden eredetiséget; a legtöbb jóakarattal sem tekinthetők másnak, mint Picasso ihlette, de félresikerült variánsoknak. Ľubo Zelina mostani tárlatának szellemi hozadéka, illetve a bemutatott műalkotások valós és új értékekkel nem különösebben gazdagítják a kortárs szlovák képző- művészetet. LEHEL ZSOLT Baráti szó Csanda Sándor tanulmányai - szlovákul Színek és lendület Ľubo Zelina tárlata Rómeó és Júlia (Libor Vaculík és Claire Ferrane) (Foto: archív) Itthon Quasimodo, Bonnban Rómeó ÚJ szú 6 1982.1. 22.
