Új Szó, 1982. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1982-01-19 / 15. szám, kedd

Élő hagyaték Nyolcvanöt éve született Bedŕich Václavek A csehszlovák szocialista iroda­lom egyik legjelentősebb marxista irodalomkritikusa, dr. Bedŕich Vác­lavek születésének nyolcvanötö­dik évfordulója jó alkalom arra, hogy elgondolkozzunk, milyen mértékben járult hozzá Václavek az új értékek létrehozásához, va­lamint az irodalom és a társadalmi fejlődés közötti viszonyok formáló­dásához. Bedŕich Václavek er­dészcsaládból származik, a gim­náziumot Tŕebíčben végezte. Bé­csi katonaévei alatt (1916-17- ben) eljárt az ottani egyetem elő­adásaira. Az 1918-23-as években a prágai Károly Egyetem cseh és német nyelvszakán tanult, később Berlinben folytatta tanulmányait. Gazdag elméleti és irodalmi felké­szültségű ember lévén, már diák­éveiben felébredt érdeklődése a népköltészet, valamint a cseh és a német irodalommal foglalkozó bíráló cikkek iránt. Tanulmányai idején csatlakozott a baloldali ér­telmiség kulturális életéhez, s egy­re intenzívebben és aktívabban dolgozott a forradalmi munkás- mozgalomban. A brnói egyetemi könyvtár könyvtárosaként 1927- ben tagja lett Csehszlovákia Kom­munista Pártjának és áldozatkész tevékenységet fejtett ki, főleg kul­turális téren. Marxista irodalomkritikussá érése során megismerte a cseh irodalom egyes fejlődési szaka­szait, s alkalmazni kezdte a mo­dern szociológia ismereteit is, hogy - a cseh irodalom szocialista irodalommá alakulását megértve - képes legyen alkotó módon ér­telmezni az új proletárforradalmi- ságot és az új művészeti irányza­tokra való intenzív törekvéseket. Munkássága kezdetén tisztáznia kellett azokat az ismérveket, me­lyek a változások lényegét jelen­tették: az irodalom már nem csu­pán magányos hősöket vonultat fel, hanem az embert aktív, szün­telenül változó, a régi erkölcsöt újra felcserélő egyénként ábrázol­ja; a művészi törekvések már nem tartalmatlan kísérletek, hanem olyan művészi kifejezőeszközök létrehozására irányulnak, melyek lehetővé teszik, hogy az alkotók lássák a valóságot, az osztályok közötti viszonyokat, s ezeket igaz­ságosan ábrázolják. így Bedŕich Václavek cikkeiben fokozatosan eljut a leegyszerűsítő naturalizmus kérdésének, a mű­vészi átélést és élő figurákat nél­külöző forradalmi tételszerűség, valamint a baloldali avantgarde problematikájának a megoldásá­hoz. Rövid időre abba a hibába esik, hogy az új művészetet vegy­tiszta irodalomként értelmezi. Eduard Urx, szlovák marxista iro­dalomkritikus volt az, aki A költé­szet dilemmája című tanulmányt elemezve hozzásegítette Václa- vekot, hogy megértse a társadalmi viszonyok hatását és az osztályel­lentétek megoldását az irodalom­ban. Václavek, miután magáévá tette a baloldali avantgarde iroda­lom forrásaiból táplálkozó s a va­lóságot forradalmi mozgásában ábrázoló szocialista irodalom va­lós modelljét, az új kultúráért vívott küzdelem részesévé vált. Irodalomkritikusi munkájának eredményeként láttak napvilágot a szocialista realizmusról (ezt Václavek az általa szerkesztett In­dex című folyóiratban „dialektikus realizmus” néven emlegeti) szóló cikkei. Václavek 1934-ben, a szovjet írók I. kongresszusa után körvonalazza a szocialista realista alkotások elveit és később A cseh irodalom a XX. században (Česká literatúra XX. století, 1935) című könyvében - a nálunk meg­jelent első marxista irodalomtörté­netben - megfogalmazza a szo­cialista realizmus módszerét. Eb­ben a kiadványban a szocialista realizmust olyan koncepcióként értelmezi, mely magába foglalja a jelenkorú művészet különböző jelenségeit, ezeket azonban közös nevező, a szocializmus perspektí­vája kapcsolja össze. A régi pol­gári realizmustól a szocialista rea­lizmus alapvetően különbözik, el­sősorban a valósághoz való viszo­nyában. A szocialista realizmus, mint a szocialista humanizmus művészi megnyilvánulása, Václa­vek elméleti befolyására a harmin­cas években olyan módszerré vá­lik, mely a haladó művészek szá­mára utat nyit a kiteljesedéshez és gazdagon gyümölcsözik. Václa­vek elvszerű marxista kritikája hozzájárul Marie Majerová, Ivan Olbracht, Vladislav Vančura, Má­rie Pujmanová és mások művei­nek megszületéséhez és érésé­hez. Mint következetes marxista kritikus behatóan foglakozott a szlovák irodalommal is, s éppen ő volt az, aki Peter Jilemnický Iránytű című alkotását szocialista realista műként elemezte. Hogy Václavek miként értelmezte az egyes művészeti törekvéseket, s hogy azokat internacionalista egységben fogta fel, arról tanús­kodnak az U-Blok című folyóirat számai, melyeket Jirí Tauferral és Peter Jilemnickývel közösen szer­kesztett. A lapban megfigyelhető nemcsak a cseh és a szlovák, hanem a német, magyar és más nemzetiségű szerzők cikkeinek sokszínűsége is. Dr. Bedŕich Václavek gazdag, sokoldalú tevékenysége a cseh­szlovák szocialista irodalom ré­sze. Munkássága a München előt­ti köztársaság éveiben jutott el a szocialista realizmus elmélyíté­séhez, melyet a művészet leg­megfelelőbb kifejezőeszközének tekintett, s mely a fasisztaellenes erők programjának alapja is lett, amint erről az Alkotással a való­sághoz (Tvorbou k realite, 1937) című könyve, valamint az U-Blok című lapban megjelent írásai ta­núskodnak. Tevékenységét félbe­szakította a náci megszállás. Élete tragikusan ért véget: bebörtönöz­ték, majd az oswiecimi koncentrá­ciós táborban kivégezték. Bedŕich Václavek marxista kritikai mun­kássága azonban ma is élő, s iro­dalmunk állandó forrása. Bŕetislav Truhlár Megszerettetni a munkát PORTRÉVÁZLAT EGY PEDAGÓGUSRÓL Ha néhány perccel később ér­keztem volna a Peredi (Tešedíko- vo) Magyar Tanítási Nyelvű Alap­iskolába, Antal Jolán pedgógust már csak otthonában kereshettem volna fel. Talán még sohasem sie­tett annyira, mint aznap, most az egyszer ő is várta az utolsó csen­getést, hogy hazaindulhasson.- Már reggel szólt a fiam, hogy ne induljak el ilyen betegen - mondja de gondoltam, hogy a mai napot valahogy csak kibí­rom, aztán a hét végén úgyis át­megy rajtam a nátha. Tudja, én egyetlen napot sem szeretek ki­hagyni, mert olyan vagyok, mint egy osztályelső, aki mindig az is­kolában ülne.- Bizonyára diákkorában is szerette az iskolát...- Igen, s ebben közrejátszottak tanítóim is, különösen Bácskai Ár­pád, akire szívesen emlékezem. Szigorú, de igazságos ember volt, demokratikus érzelmű, hivatását szerető, haladó szellemű pedagó­gus, aki magatartásával az 1940—43-as években is példát mutatott. Az ő alakja elevenedett meg előttem akkor is, amikor az élet úgy hozta, hogy én is ezt a pályát választhattam. Kétkezi munkásként dolgoztam egy állami gazdaságban, amikor az ötvenes évek elején az a hír járta, hogy magyar pedagógusokat keresnek. Gondoltam, én is próbálkozom, hiszen szerettem olvasni és bol­dog voltam, amikor munkatársaim érdeklődéssel figyeltek, ha felol­vastam vagy meséltem nekik. Ép­pen ez ösztönzött, hogy jelentkez­zem arra a tanfolyamra, melyet 1952-ben Trenčianske Teplicén rendeztek leendő pedagógusok számára. Már akkor is szerettem a gyerekeket és egyre gyakrabban gondoltam arra, milyen jó lesz, ha átadhatom nekik az ismereteimet.- Ezek szerint nem kellett so­káig várnia, hogy katedrára áll­hasson.- A "négyhónapos tanfolyam után, 1953-tól Pereden tanítottam majd Zsigárdra, utána pedig szü­lőfalumba, Negyedre kerültem. Közben pedagógiai képesítést szereztem. Sokat köszönhetek Kiss Tibor igazgatónak is, aki kez­dettől fogva segített. Az évek mú­lásával aztán egyre nagyobb lett a gyakorlatom is. Kezdő tanító voltam, amikor megkezdődött a falvak újjáépítése. Az agitációs tevékenységbe természetesen én is bekapcsolódtam. Őszinte meggyőződéssel végeztem a rám bízott munkát. Később nemcsak tanítottam, hanem pionírvezető is voltam, s mert abban az időben még nem voltak szabad szomba­tok, a társadalmi munkát tanítás után vagy vasárnap délelőtt vé­geztük. Ilynekorra maradt a kulturá­lis műsorok betanítása is, s ez szintén sok időt vett igénybe. 1962-től 1969-ig, míg ismét Pe­redre nem kerültem, Negyeden kapcsolódtam be a falu társadalmi munkájába. Azóta sok minden megváltozott körülöttem, s akár hiszi, akár nem, most, amikor csaknem harminc éve vagyok a pá­lyán, azt kell mondanom: az utóbbi években nehezebb lett a munka, hiába van egyre több tapaszta­latom.- Talán az új oktatási tervezet miatt?- Nézze, jómagam nem cserél­ném fel az új módszert a régivel, még akkor sem, ha az új megter- helőbb a pedagógus számára. A tanulók tudásszintje ma sokkal magasabb, mint régen, s ezt jó érzés látni. Az eredmények egyik meghatározója azonban továbbra is a tanító hivatásszeretete, a mun­kához és a tanulókhoz való viszo­nya. Ha őszinte odaadással és örömmel végzi munkáját, a tanuló­kat is magával ragadja. Ez persze nem megy egyik napról a másikra, de rendszeres, kitartó munkával előbb vagy utóbb minden tanuló­nál el lehet érni, hogy adottságai­nak megfelelően dolgozzon. S ép­pen ez a fő célunk. Felszínre hozni a tanulókban rejlő képességeket és megszerettetni velük a munkát. Mert mindent meg lehet csinálni jól, csak akarni kell. Gyakran hal­lani, hogy a gyerekek nem tudnak fejben számolni. Szerintem ennek nem az új módszer az oka, hanem a tanító, aki a kelleténél keveseb­bet foglalkozik * a gyerekekkel. Kezdettől fogva alsó tagozatoso­kat tanítottam, most negyedikese­ket, de régebben sohasem érez­tem olyan sikerélményt mint mos­tanában. Amióta az új módszerrel tanítunk, látom, a gyerekek is na­gyobb örömmel végzik munká­jukat.- És így nem fáradnak bele?- Szerintem nem. Sok esetben, amikor közlöm velük, hogy mi vár rájuk ezen vagy azon az órán, lelkesednek az örömtől, a kíván­csiságtól. Az is megtörtént már, hogy nem akartak szünetet tartani, sőt arra is volt példa, hogy az utolsó tanítási óra után nem akar­tak még hazamenni. Arra kértek, fejezzük be a megkezdett oldalt, vagy dolgozzunk ki még egy fela­datot. Ez aztán minden fáradtsá­gért kárpótol bennünket.- Az iskola igazgatójától tudom, hogy ötvenedik születésnapja al­kalmából megkapta Az oktatásügy példás dolgozója kitüntetést. Mu, katársai továbbra is tisztelik, hi­szen ugyanolyan becsületes, sze­rény és igényes ember, mint ko­rábban.- Tudja, én mindig a gyerekek érdekeit tartom szem előtt és bol­dog vagyok, ha látom az arcukon, hogy nemcsak otthon, hanem az iskolában is jól érzik magukat. Igyekszem a lehető legtöbbet ki­hozni tanítványaimból, olyan ala­pokat adni nekik, hogy átállásuk a felső tagozatra minél zökkenő- mentesebb legyen. TÖLGYESSY MÁRIA Húsz évvel ezelőtt (szovjet) Egy érettségi találkozó eleve­nedik meg előttünk; húsz év után ismét szemtől szemben az osz­tály, tagjai nosztalgiával emlékez­nek a régmúlt napokra, a végigiz­gult órákra, a közös kirándulások­ra, a dolgozatírás keserveire, az apróbb-nagyobb csínytevésekre. Fürkésző tekintettel méricskélik, vizsgálgatják egymást, ki milyen lett, hogyan változott meg. Emlé­keznek és mérleget készítenek. Ki-ki beszámol életéről, sorsának alakulásáról. Az egyik mérnök, a másik akadémikus lett, van köz­tük költő, tervező, tévékommentá­tor Csupa attraktív foglalkozás, csupa sikerember. Csak egy göm- bölyded, mosolygós arcú asszony hallgat. Nemigen tud mit mondani magáról, hiszen sikerekről, karri­erről ő nem számolhat be, a kíván­csiskodók kérdésére csupán azt felelheti, hogy anya. Tíz gyermek anyja. Arcáról azonban boldogság sugárzik, megtalálta életének ér­telmét és. célját, egy percig sem érzi azt, hogy az élet megrövidítet­te őt, vagy a sors mostohán bánt volna vele. Nem hiányolja, hogy nem futott be karriert, pedig meg­voltak a feltételei a továbbtanulás­hoz, az érvényesüléshez, hiszen egykor osztályelső volt. Ô azon­ban megelégedett annyival, hogy családot alapítson és harmonikus életet éljen, szeretetben és meg­értésben. Jurij Jegorov rendező realiszti­kus hangvételű filmjében nem tö­rekedett egyébre, mint hogy be­mutassa e találkozó résztvevőit. Nem tör pálcát a sikerhajhászók Csak beszélj, beszélj, érdekelsz (francia) A jóból is megárt a sok - tartja a közmondás, s valahogy úgy va­gyunk ezekkel az Annie Girardot- -filmekkel is. E népszerű és két­ségtelenül tehetséges francia szí­nésznő az utóbbi hónapokban- filmforgalmazóink jóvoltából- ugyanis annyiszor köszönt ránk a vászonról, hogy már unalmassá kezd válni. A nézőt talán éppen az idegesíti, amiért korábban annyira kedvelte a színésznőt: jellegzetes gesztusai, arcának rezdülései, sa­játságos fintorai (grimaszai). Mert lássuk ót akár rendőrfelügyelőnek, vénlánynak, akár vizsgálóbírónak, végén egy férfi, mint kiderül újság­író, aki kétségbeejtően egyedül érzi magát, nem is akar mást, csupán hangot hallani, meleg em­beri hangot, megtörni a lakás négy fala közé telepedő csöndet talá­lomra tárcsázott, hátha valaki meghallja a segélykérő szót. A gyógyszerésznő lágy szavai jól­esnek a férfinek és jelentkezik máskor is. Egyre rokonszenve­sebbnek találja a nőt, aki számára az ismeretlen telefonáló szintén nem közömbös, olyannyira nem az, hogy beleszeret a magabiztos­ságról árulkodó hang „tulajdono­Annie Girardot és Jean-Pierre Marielle a francia film főszerepében zsémbes feleségnek, akár taxiso­főrnek, orvosnőnek, vagy elrabolt gyermek anyjának, mindig ugyan­azzal a mimikával fejez ki szenve­dést, lemondást, kételkedést, bi­zonytalanságot, vagy éppen túl­zott határozottságot. Gyanítom, hogy e sztereotípia nem is annyira Annie Girardot rovására írandó, mint inkább a szerepekére, me­lyek épúgy egy kaptafára készül­tek, mint a filmek, melyeknek a fő­szerepét játsza. Edouard Molinaro most látható vígjátékában gyógyszerésznőt alakít; magányosan él, fiatalsága- szépsége már hervadófélben, napjai borúsak, helyzetét azonban nem látja tarthatatlannak. Egyéb­ként is a barátnője - mert össze­zördült a férjével - hozzáköltözik és nem is egyedül, magával viszi kisgyermekét is. Egy napon azon­ban megszólal a telefon: a vonal sába“ és azzal az ötlettel áll elő, hogy találkozzanak és ismerjék meg egymást személyesen is... Nem eredeti a film ötlete, hiszen éppen Annie Girardot-X és mostani partnerét, Jean-Pierre Marielle-t már láthattuk évekkel ezelőtt két magányos és egymásra találó em­ber szerepében. Kétségtelen azonban, hogy e két remek szí­nész képes feledtetni a nézővel a téma elkoptatottságát, s az eset­leges üresjáratokat. Rajtuk áll (vagy bukik) a film sikere. Annie Girardot a boldogtalan, kissé ro­mantikus, de egyébként energikus és gyakorlatias gyógyszerésznőt természetes játékstílussal, a tőle megszokott gesztusokkal kelti életre. Jean-Pierre Marielle alakí­tása rokonszenvesebb, talán azért is, hogy ritkábban látjuk őt a vásznon.-ym­ÚJ SZÓ 4 1982. I. 19. Natalja Gundarjova fölött, de nem mosolyogja meg a tízgyerekes anyát sem; vélemé­nyüket, életfelfogásukat, nem kommentálja, hőseit olyannak fo­gadja el, amilyenek. Emberek s mint ilyenek, nem egyformák, nagyon is esendők; az egyik a sa­ját ambícióit, a másik a munkáját, van aki viszont a szeretetet, az anyai elhivatottságot tartja min­dennél fontosabbnak. Az asszonyt nem tekinti jobb sorsra érdemes­nek, aki talán balszerencsés volt, s most a magánéletével próbálja helyrebillenteni felborult lelki egyensúlyát. Az alkotó csupán azt akarta, hogy a néző a látottak alapján elgondolkozzon az élet valós értékein, mert ezek rangsora az utóbbi években bizony megvál­tozott, Natalja Gundarjova - akit az Őszi maratón című filmben ismer­hettünk meg - a tízgyerekes anya szerepében emlékezetes alakítást nyújt. Partnere Viktor Proszkurin. ÚJ FILMEK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents