Új Szó, 1982. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1982-01-18 / 14. szám, hétfő

Ozob/ Kálmán első mondatai O után megkönnyebbülten felsóhajtottam. A búcsi szövetkezeti klub veze­tője ugyanis egészen másképpen kezdte a beszélgetést, mint ahogy azt az utóbbi időben máshol meg­szoktam:- Őszintén megmondom, hogy ezekben az években, araikor egy­re inkább megnézzük, mire fordít­juk a pénzt, és gyakran a kultúrára fordítható keretből is lecsípnek, nekem tulajdonképpen nincsenek anyagi vonatkozású panaszaim. A helyi egységes földművesszö­vetkezet a lehetőségeihez mérten támogat bennünket, szívügye Szubjektív okokat keresve a korszerű üzlet előtt helybelieket állítok meg, kérdem őket, mi a vé­leményük a szövetkezeti klubról, tavaly hányszor ültek be a néző­térre. Néhány jellemző válasz:- Tavaly kétszer-háromszor le­hettem ott. Nekem az esztrádmú- sorok tetszenek. Több kellene be­lőlük.- Nekem erre nincs időm. Haj­naltól késő estig dolgozom, ha ha­marabb hazajövök, inkább ledőlök vagy bekapcsolom a tévét. Semmi kedvem átöltözni, kimozdulni a házból.- Olyan a klubest, amilyen a társaság. Ha kevesen jönnek össze, akkor ez nagyon kelle­metlen.- Tenni kellene valamit. Több olyan műsor kellene, mint most, karácsonykor. Akkor volt művelt­ségi vetélkedő, irodalmi összeállí­tás, szép lemezeket hallgattunk, szóval jó műsor volt. Gyakrabban kellene ilyen változatos programot összeállítani. Visszatérve a szövetkezet kor­szerű irodájába, megkérdem az elnököt is, neki tavaly melyik mű­sor tetszett a legjobban.- Lehet, hogy kissé elfogult va­gyok, nekem az éneklőcsopor­Lelkesedés és dilettantizmus Gondok a látogatottsággal Pénzünk és rendezvényünk van a falu művelődése és szórako­zása. Aztán - hogy azért mégse le­gyen felhőtlen a beszélgetésünk, gondterhelt arccal tette hozzá:- Pénzünk és rendezvényünk van, nézőnk viszont nem mindig. Mi már az utóbbi időben annak is örülünk, ha tizenöt-húsz néző összejön egy-egy filmvetítésre, és mondjuk ötvenen vannak valami­lyen kulturális rendezvényen, pe­dig a szövetkezet több esetben a jegyeket is megvásárolja a tag­ságnak. Azokra a bizonyos miértekre objektív okok is felhozhatók vá­laszként. Búcs mintegy másfél ez­ret számláló lakosa közül sokan a jó eredményeket felmutató helyi szövetkezetben dolgoznak, ahol a munkaidő bizony sokszor nem nyolc óra. A beutazók szabad ide­jük egy részét ingázással töltik el. S aztán Búcson is sok a háztáji fólia: itt kora tavasztól sokat kell dolgozni, igaz, a haszon sem cse­kély, ha kedvezőek a körülmé­nyek. Emiatt Búcson - de Dél- Szlovákia más falvaiban sem olyan sok az ember szabad ideje. A háztáji és más munkaidő utáni foglalatosság bizony sok időt és energiát emészt fel. Ami marad, az a családé, és főleg a televízió­zásé. Mindezeket a tényeket Szabó Zoltán, a szövetkezet elnöke is megismétli, majd hozzáteszi:- Búcs nem központi falu, s ezért létérdekünk, hogy itt tart­suk a fiatalokat is, s minden falu­belinek megteremtsük a modern életmódhoz szükséges feltétele­ket. Rövidesen új iskolát adnak majd át falunkban, mi erőnkhöz mérten támogatjuk a szövetkezeti klubot. Igyekszünk kellő feltételeket te­remteni a szórakozáshoz, a mun­ka utáni aktív pihenőhöz is. Per­sze, manapság nem is olyan könnyű becsalogatni az embere­ket a művelődési otthonba vagy a szövetkezeti klubba. Azért vannak Búcson kultúrát sze­rető, lelkes emberek (Gyökeres György felvételei) tunk, amely Zselizen is fellépett, és a népi tánccsoportunk. Első­sorban ók igazolják, hogy azért vannak Búcson kultúrát szerető, lelkes emberek. Szobi Kálmán folytatja a gondo­latot:- Falunkban valóban ígérete­sen dolgozik az említett két cso­port. Az éneklő csoportba zömé­ben idősebbek járnak, a táncosok viszont fiatalok. Nem is olyan kis dolog, ha két ilyen csoport műkö­dik egy faluban. Mi azonban töb­bet akarunk, s ezért nem takargat­juk gondjainkat sem. Mert nem mindegy, mire költjük el az évi több százezer koronát, nem elég­szünk meg azzal, ha papíron telt ház van egy-egy kulturális rendez­vényen, tehát elkelt minden jegy, a nézőtér viszont foghíjas vagy csaknem teljesen üres. Nem a szép számok, a gondosan koz­metikázott adatok az elsődlege­sek, hanem az fontos, hogy ren­dezvényeinknek legyen értelme, erkölcsi haszna és tudatformáló hatása. Ilyen értelemben beszéltek er­ről a kérdésről a pártalapszerve- zetben és más helyi fórumon. Nem várnak látványos sikereket, de közösen, összefogva igyekez­nek megmozgatni az állóvizet, szeretnének többet tenni azért, hogy a falu lakosai szabad idejük­ben néha elmenjenek a szövetke­zeti klubba is, értelmét lássák a kollektív szórakozásnak és mű­velődésnek is. Búcson tehát az általánosságok és a szép szavak hangoztatása helyett cselekedni akarnak. Válto­zatosabb, a lakosság mai igényé­hez jobban alkalmazkodó műso­rokkal iparkodnak felszámolni a ma még nem ritka érdektelensé­get. Időszerű és nem is kis feladat az, amelynek sikeres megoldása nemcsak a búcsiakra vár. SZILVÁSSY JÓZSEF Az elmúlt esztendőkben külön­féle hivatalos minőségben és ma­gánemberként is gyakran volt al­kalmam bepillantani amatőr mű­vészeti együttesek életébe, műkö­dési mechanizmusába, sőt, még korábban, gyermek, diák és felnőtt színjátszó csoport tagjaként belül­ről is megismerkedhettem azzal a folyamattal, melyben közösség­be szerveződött emberek végez­nek alkotó tevékenységet, teljesen önkéntesen, anyagi előnyökre nem számítva. Ennek a sajátos folyamatnak számtalan összete­vője, meghatározója, kísérőjelen­sége és jellemzője közül most ket­tőt szeretnénk kiemelni: a lelkese­dést és a dilettantizmust. Vélemé­nyem szerint mindkettőnek döntő szerepe volt az elmúlt harminc esztendőben és van ma is - ter­mészetesen a maga módján- a csehszlovákiai magyar amatőr művészeti mozgalom alakulá­sában. Kezdjük azzal az alapvető kér­déssel, hogy ki miért lesz színját­szó vagy bábcsoport, ének- vagy táncegyüttes, kisszínpad vagy pop-zenekar tagja, illetve mi hoz­za létre és milyen céllal ezeket a kisközösségeket. Ha nagyon tömören akarnánk válaszolni, azt mondhatnánk, hogy: olyan termé­szetes emberi vágyak játszanak itt elsődlegesen közre, mint a közös­séghez tartozás és az önkifejezés vágya, a munkahelyünkön nem hasznosítható fölös tehetség ér­vényesítésének a szükséglete; másrészt olyan nemes eszmék, közösség-megtartó és -építő esz­mények, melyeket neveltetésünk, szellemi-lelki fejlődésünk, vala­mint önismeretünk gyarapodása során ismertünk föl és meg, és nemcsak azonosultunk velük, hi­szünk bennük, lelkesedünk értük, hanem általuk vezérelve igyek­szünk cselekedni is. Ugyancsak: hittel, lelkesedéssel. Ez azonnal és könnyen megtapasztalható- például személyes találkozások alkalmával, próbákat, fellépéseket látva - még azokban a csoportok­ban is, melyekben az áldatlan kö­rülmények vagy különböző sze­mélyi ellentétek következtében éppen akadozik a munka, rossz a kedv, ami egyébiránt nem ritka tünet a mozgalomban. Közkeletű kifejezéssel élve: a lelkesedés fűti, hajtja ezeket a csoportokat, eze­ket az embereket. Mondják is, nyi­latkozzék újságoknak: „Nekünk ez jelenti az életet”; „Fáklyának kell lennünk a faluban"; „Igazán odaadással cselekednek ezek a fi­atalok”; „Családos emberek hoz­nak nagy áldozatokat, mert érzik, hogy érdemes”; „Szíwel-lélekkel dolgozik mindenki, nem számít az sem, ha szombaton vagy vasár­nap vannak a próbák”. Bár olykor fellengősek, érzelmi túlzásoktól sem mentesek az ilyen és hasonló mondatok, de hitelükben, őszinte­ségükben aligha kételkedhetünk. Valóságos tenniakarás érződik mögöttük. Lelkesedés a közös ügyért, mely külön-külön a csoport minden tagjának is ügye: szórako­zás és szórakoztatás, önművelés és mások művelése, megismerés és megismertetés, kultúraterem­tés és hagyományápolás, vagy éppen az anyanyelvi kultúra őr- zése-fejlesztése. Lelkesedés nélkül valóban ne­hezen lenne elképzelhető pezsgő és eredményes tevékenység e szférában is. És különösen, ha arra is gondolunk, hogy sok he­lyütt mennyi - hanyagságból, meg nem értésből, szemellenzős ma­gatartásból, begyepedesedett gondolkodásból eredő - visszahú­zó erőt, objektív nehézséget is le kell küzdeni. Mi más, ha nem a lel­kesedés, az ügy iránti elkötele­zettség rendíthetetlen érzete és tudata segíti át ezeken az akadá­lyokon ezeket a csoportokat és viszi célba a műsort?! Feltéve per­sze, ha tudás, fölkészültség, te­hetség is párosul hozzá. És ezzel eljutottunk a lényeghez, vagyis ahhoz a régi igazsághoz, melyről gyakran megfeledkezünk: a lelke­sedés önmagában kevés az üd­vösséghez - az amatőr művészeti mozgalomban is. önmagában ke­vés ahhoz, hogy - vezessen ben­nünket bármilyen nemes cél, szándék, legyenek bármilyen jók a munkafeltételek - minőség szü­lessen. A minőség születésének feltétele ugyanis elsősorban a tu­dás, fölkészültség, tehetség. Eze­ket nem helyettesítheti a lelkese­dés. A lelkesedés „csupán” mint hajtóerő működik, ebben az érte­lemben mondtuk, hogy domináns szerepben van jelen az amatőr művészeti csoportban, illetve az amatőrművészeti tevékenység bonyolult folyamatában. És mint ilyen, természetesen pozitív jelen­ség és érték, de nem esztétikai, hanem erkölcsi, amelyet tisztel­nünk kell, azonban nem menthe­tők vele sem az esztétikai fogyaté­kosságok. Az elmúlt évtizedekben és ma­napság is rengeteg műsor szüle­tett és születik falun és városon - lelkesedésből, de hozzáértés nélkül, illetve megsejtések, meg­érzések nyomán, másoktól elle­sett, fölkészültség híján azonban helytelenül alkalmazott fogások­kal. És ezeket-önkontroll, önkriti­ka hiányában is - értékként köny­velték el maguk az „előállítók”, holott selejt volt. Sőt, hitték róla, hogy jót cselekedtek, hiszen a kö­zönség is tapsolt. Az eszükbe sem jutott, hogy ízlésfejlesztés helyett ízlést romboltak; hogy a taps eset­leg a nem létező gondolat, nem létező művészi megoldások he­lyett a giccsnek (melynek fényko­ra, sajnos, ma is tart), öncélú hü- lyéskedéseknek szólt, vagy talán a szerepjátszó ismerősnek, rokon­nak; vagy éppen abból az örömből fakadt, melyet az élő előadással, élő emberekkel, nem mindennapi színekkel, „jelenetekkel” való ta­lálkozás jelent mindenkor a kö­zönség számára, főként falun, ''ahol az embereknek ritkábban van részük ilyesféle eseményekben. Persze, dilettantizmus - hozzá nem értés - mindig volt, van és lesz, ez a mozgalomnak, termé­szetéből adódóan, szinte termé­szetes velejárója. De törekednünk kell arra, hogy mind kisebb szere­pet játsszon a munkában, mert „eredményével“ nem csak a kö­zönséget befolyásolja negatív irányban, hanem az előrelépést is fékezi. Mind kisebb szerepe pedig csak úgy lehet, ha lelkesedésünk a tanulásra, a szakmai ismeretek elsajátítására is kiterjed. BODNÁR GYULA S ylvester János Grammaticá- jának (1539) van egy ere­deti kísérlete: a hónapnevek ma­gyarítása. ,,Januarius: Fü ho Auagy Erőss hó. Februarius: Fagy hó. Martius: Fű hegy. Április: Nos: Ki nyíló hó. Maius. Nos: Első gyü- mölcz hó. Junius. Kaszalo hó. Julius siue Quintilis. Nos: Hew hó, auagy Arató hó. Sugustus siue Sextilis. Szőlő irleló hó. Septem­ber. Nos: szőlő szedő hó. October. Nos: Bor uetó hó. November. Nos: Borlatogató hó. December. Vi- gann lakó hó.“ Csak sajnálhatjuk, hogy a kísér­let nem vezetett eredményre. Mennyivel beszédesebbek, él- ményszerűbbek e megnevezések, mint a magyarul gondolkodó szá­mára semmiféle mögöttes tartal­mat nem sugárzó latin hónapne­vek! Reneszánsz szemlélet ter­mékei: tükrözik ember és termé­szet (egykoron boldog) kapcsolatát, x Haszontalanok. Bereck József novellája a frissiben megjelent Ve­reség című kötetben. Haszontala­nok: egy amputált karú suhanc és egy szép nevű, de kiszuperált ló, a Csillag barátsága. „Hol a ló? - ismétli meg a fiú kurtán, ezúttal sokkal élesebb hangon“ kérdését a telep éjjeliőre előtt. Hol a ló? ,,A szállás náderesze alatt vö­rös tyúkok százai heverésznek, szunyókálnak. Időnként egy-egy fölkecmeredik, a legközelebbi Ha­tóhoz sétál, halkan kárálászva csippent a vízből, majd rá-rákop- pint az útjába eső, fehéren villogó nagy csontokra, s unottan vissza­poroz társai közé.“ Hol a ló? Szülőfalum, Ipolypásztó, mint ezt Fényes Elek földrajzi szakíró is rögzítette a múlt század derekán, lótenyésztéséről volt nevezetes. Futamok Tartott itt ménlovat, szép utódokat nemzőt, már a régi Hont megye vezérkara is. A gazdák lovait még a két háború között is tucatszámra vásárolta föl a katonaság. Falum utolsó pár lovát a szövet­kezet telepén a múlt esztendőben vágta agyon egy földben húzódó, meghibásodott villanyvezeték. Nagy László sorai jutnak még az eszembe. Búcsúzik a lovacska című poémából kórusban szólnak vissza a táltosok, paripák, kedves, segítő igás lovak, szerencsétlen gebék: „orrcimpámra a szellő mit ültet? szédítő vérillatot / csimpasz­kodó piros szirmot, a halál kisan- gyalát /.../ jaj, a hó, feketedve kavarog a hó / még a fogaimat is megőrlitek!“ x A megsebzett bolygó. Filmsoro­zat a tévében. Kiirtott erdők, siva­tagosodó sztyeppék, szennyezett vizek, tengerek. Karbol. Kátrány. Füst. Ipari hulladék. Pusztulófél­ben levő növény- és állatvilág. Megbomlott ökológiai egyensúly. Megrázó képsorok, felrázó kí­sérőszöveg. Fellebbezés az em­beriség lelkiismeretének, felelős­ségérzetének ítélőszékéhez. Ember küzdj, és bízva bízzál! Míg ki nem csúszik lábad alól a küzdőtér: maga a környezet, x „ Édesanyám voltál, /Mért nem tanítottál?/ Gyenge vessző vol­tam, /Mért nem hajlítottál?/ Hajlí­tottál volna, /Meghajoltam volna:/ Erre az életre, / A komisz életre /Nem jutottam volna. “ A szomorúság szépsége - pat­tan ki belőlem az érzéseimet meg­nevezni akaró meghatározás, miután már másodszor, ötödször, sokadszor hajolok (éppenséggel magam is keserves perceimben lévén) a székely keserves fölé. Vonzza a szemet magához újra és újra. Vagy én vonzom, pillanatnyi hangulatommal, ót? S miközben a fenyőzúgás-sötét sorokat, való­jában magamat olvasom? Helyet­tem fogalmazza, nevezi meg ér­zelmeimet, a szétomló derűt, a ke­serűség kövein az öröm szétfrecs- csent színes üvegszilánkjait, a „tejfoggal kőbe mért haraptál“ önvádját e vers; anmagamat kiált­ja vissza, mint örökké visszhang­zó barlang? Ám ne egyszerűsítsük - vigyá­zat! - a befogadáslélektan bonyo­lult, már-már rejtélyes mechaniz­musát. Többről van szó, mint a szerencsés pillanatban megta­lált, a befogadó lelkiállapotának jókor jött szomorúságról. Nem­csak én jártam át e szöveget, hanem a szöveg is engem. Saját törvényeit követve átvilágította lé­nyemet, s (éppen) szomorkás énem mögött fölfedezett egy má­sik ént, akivel - mintegy cáfolandó az előbbi /vélt?/valós?/ igazát - azt mondatja: lám, a szépség (legyen bár a szomorúság szép­sége) mégiscsak fölszabadít. A túl­éléshez ad erőt. Mert nem elve­szett s szomorúságával nem máso­kat is elveszejtő ember az, aki idegzetének szétszakadt hálóját a forma, a ritmus, a szavak ily tökéletes kötésével csomózza meg. Mondom a költői szó olykori fájdalmasságán megütközők, vélt pesszimizmus miatt fejet csóválok és ujjat emelők, igaz és súlyos szókat hamis és könnyű derűlá­tással összekeverök ellenében: erős ember az. És mondom a ben­nünk rejtező elkeservült én bizta­tására is: lám, a szomorúság szépsége. Ember-főnix a „pesszimista versek“ hamuja fölött. ZALABAI ZSIGMOND ÚJ sz 4 1982. Ľ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents