Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-07-26 / 29. szám
AZ ELHIVATOTTSÁG TUDATÁBAN • Hadd kezdjük a beszélgetést egy időszerű eseménnyel Ön részt vett a budapesti Könyvhéten. Milyen volt az érdeklődés a csehszlovákiai magyar irodalom iránt: milyennek tartotta a Madách Kiadó kínálatát? 1981. VII. 26. N in- Az idei Könyvhét - az előzőkhöz hasonlóan - az irodalom és írásbeliség méltó ünnepe volt, melynek egyetemes magyar és szocialista súlya is kétségtelen, A Váci utca - ez alkalommal: Könyvutca - forgalma a kánikula ellenére is élénk és zsúfolt volt Ilyenkor a könyv iránti érdeklődés mindig lenyűgöz és megnyugtat, mert az Írott szó iránti spontán és eleven érdeklődés oly nagyméretű megnyilvánulásának érzem, amely az írás értelmébe és elhivatottságába vetett hitet erősíti bennem Amíg a könyvnek ilyen arányú társadalmi-olvasói figyelmet lehet biztosítani. addig az irodalom élő és ható erő marad a népközösség életében Sokéves tapasztalatom, hogy a Madách-sátor könyvei iránti érdeklődés őszinte és rendszeres. Irodalmunknak mind Budapesten, mind vidéken megvannak az érdeklődői, és nem is kevesen. A velük való találkozások és beszélgetések alapján úgy érzem, hogy irodalmunk képes a nemzetiségi létnek és a művészi valóságfeltárásnak olyan eredeti és önértékü eredményeit felmutatni, melyek az egyetemes magyar írásbeliségen belül komoly helyet biztosítanak számára. Olyan egyéni hangon szól, melyre más nemzetiségi irodalmak - történelmi és társadalmi adottságaiknál fogva - nem vagy másképp képesek Témáiban eredeti, egyéni arculata, eszmei és esztétikai különössége van. Nagy eredmény ez, mert köztudott, hogy irodalmunk a második világháború után messzebbről és nehezebben indult, mint a többi nemzeti-nemzetiségi irodalmak, s ha rövid három évtized alatt közéjük ért, ezt az eredményt nem szabad Jebecsülni Elhivatottságának tudatában erről az alapról irodalmunk egyre magasabbra törhet - ha képes! de az iránta megnyilvánuló érdeklődést - elsősorban - maga befolyásolhatja eredményeivel, művészi értékeivel, teljesítményével A Madách-könyvsátor kínálata elsősorban a magyarországi Könyvterjesztő Vállalat gondja. Esetenként megtörténik, hogy néhány új, érdekes könyv hiányzik a kínálatból, lekési a könyvhetet. Ügy tapasztaltam, hogy az idei kínálat sem tükrözte a Madách legújabb eredményeit, bár a keresletről, a vásárlói érdeklődésről a forgalom tudósíthatna, de erről nincsenek konkrét adataim. Mindenesetre a könyv útjának megszervezése nyilvánvalóan befolyásolhatja a kínálatot s esetleg a sikert is Az is megtörténhet, hogy más sátrak előtt több érdeklődő válogat, ennek több oka lehet, melyek a könyv mozgására, az olvasói érdeklődés sokrétűségére és a reklámviszonyokra is jellemzőek Ezzel kapcsolatban azt szeretném hangsúlyozni, hogy a Madách-sátor nem elhanyagolt helye a Könyvhétnek, az iránta - könyveink iránti - érdeklődés arányos irodalmunk mai teljesítményével. De ha más sátraknál többen is állnak- a romániai magyar irodalom erős és megalapozott történeti érdeklődése és a jugoszláviai magyar irodalom esztétikai - elméleti eredményei másképp vonzzák az olvasót, mint a mi könyveink -, ez a szlovákiai-magyar Írót- és alkotói értelemben az irodalmat - ne érintse, mert a kiegyenlítődés lehetősége adott: elcsüggedés és kicsinységünk felett való sopánkodás helyett tudatosítsa helyzetét és adottságait, mérje fel erőit és szervezze meg rendszeres alkotómunkáját, hogy könyvei több érdeklődőt vonzzanak a Madách-sátor elé. • Néhány éve éppen az Új Szó hasábjain tettük fel a kérdést: irodalmunk szemléje-e az Irodalmi Szemle? A cikket akkor vita és kerekasztal-beszél- getés követte. Mit válaszolna, ha ma kérdeznénk ugyanezt. Vajon sikerült-e színvonalasabbá tenni a Szemlét, és főleg kritikai rovatát? Miért nem jelennek meg kritikák, recenziók minden Madách- kiadványról és más figyelemre méltó könyvekről?- Ugyanazt válaszolnám, mint akkor: igen, irodalmunk szemléje az Irodalmi Szemle! A lap létét meghatározó tényezők - irodalmunk és nemzetiségi olvasótáborunk- akkor sem tennék lehetővé, hogy más legyen, ha más akarna lenni. De nem akar. Valamilyen művészi irányzat lapja sem lehet, mert a teljes irodalom lapja kell, hogy legyen. Ezért hivatásának tudja, hogy szervezze, fejlessze és sokoldalúan képviselje a nemzetiségi irodalom egészét. Felmerültek már olyan ötletek, hogy akár több idegen anyag közlésével - ollózással -, ,,modernebb'1 koncepció megvalósításával lehetne jobbá, korszerűbbé, egyénibbé tenni, de a gondolatot gondolkodás nélkül elvetettük. A mi valóságunkat tükröző saját alkotásokat a legragyogóbb idegen művek sem helyettesíthetik A lap nem valamilyen elvont, művészi egységű irodalmi irányzatot akar szervezni, hanem az életkörülményeinkből és történelmi tapasztalatainkból táplálkozó írásbeliséget, amely vállalja közösségét és sajátos szűkebb valóságát az egyetemesség számára adott részeként és lehetőségeként értelmezi Fábry Zoltán sok évvel ezelőtt leírta, hogy a szlovákiai magyar irodalom léte: színvonal kérdése. Ma is érvényes megfogalmazásához tegyük hozzá azon tapasztalatunkat, miszerint irodalmunknak ezt a színvonalát egyéni, benső erőiből, esztétikai tudata állandó fejlesztésével, öntudatosulásával kell emelnie A Szemle e téren - úgy érzem- sokat tett az elmúlt évtizedben. Mindenekelőtt teret engedett és biztosított a formai kísérletezésnek, az egyéni hangvétel érvényesítésének, az esztétikai értékkeresésNemzetiségi irodalmunk kérdéseiről DUBA GYULÁVAL, az Irodalmi Szemle főszerkesztőjével nek, az irodalmiság követelményei kiteljesedésének (fiatal költészet támogatása, szemiotikái szövegelemzések). Másrészt a nemzetiségi tudatot formáló anyagok közlésével (tájszámok, első közlések, nemzetiségi tudományosság felvetése, a műfordítás kérdései, iskolaproblémák, közművelődés) szervezte az irodalmi- és kultúrtudatot, befolyásolta alkotómunkánk programját, valóságlátásunk és eszmei állásfoglalásaink minőségét, továbbá kritikánk érzékenységét és a közéleti véleményalkotás folyamatát. Ennek ellenére a kritikai rovattal elégedetlenek vagyunk (gondolom, más lapoknál is!) A mükritikával szemben- általában - hiányérzetünk van. A kifogások ismerősek: kevés a kritika, ami van, az is esetleges, alkalomszerű, nem megbízható. Tovább sorolni meddő igyekezet. Fábry Zoltán halála óta erősen csökkent a kritikai véleménynyilvánítás hivatásjellege. Anélkül, hogy ennek okait elemezni próbálnám, egyetlen jelenségre hívom fel a figyelmet! Irodalmunkra - erősen esztetizáló korszakát élvén - szug- gesztíven és meghatározóan hat az egyetemesség vonzása, érdeklődését világirodalmi - vagy egyetemes magyar irodalmi - szenzációk és eredmények kötik le, mintha kissé önmagát feledve repülni vágyna, képzeletét az egzotikum, a nagyság, az egyetemesség foglalkoztatja és köti le. S ez még nem lenne baj, az egészséges becsvágy az irodalom éltetője, de nálunk sajnos közben a hazai értékek - vagy legalábbis felfigyeltető egyediségek- hétköznapinak és szürkének tűnnek fel, kevésbé izgalmasnak - nem véletlen az új „esztétikai“ fogalom: izgalmas mű! -, megszokottnak, újat mondásukat sem fedezzük fel igazán és a kritikát nem inspirálják, nincs róluk szava, véleménye. Esztétikai éhségünk, élményvágyunk kötetlenül szállni akar, szabadon, kalandszerűen, csodákra éhesen S feledi közben, hogy a szellem kalandja, a gondolat kiteljesedésének élménye is a konkrét létből táplálkozik, s az egyetemesség élményének másik pólusa életvalóságunk, nemzetiségi létünk és kisarjadó irodalmi alkotótevékenységünk. Számunkra a világ tudatosításának és az egyetemesség megélésének alapja az a gondolati bázis, melyet tödénelmi létünk és sorskérdéseink tudatosításával megalkotunk. Ki kell mondanom gyanúmat, hogy az utóbbi időben irodalmunk jelentős része a sznobság legyezőjével hessegeti magáról a reális élő gondok mindennapi legyecskéit. így történhet, hogy könyveink más irodalmak kritikusainak érdekesebbek és többet mondóak, mint jómagunknak Bár - meggyőződésem- néhány könyvünk értő elemzése és gondolati tovább- mondása a nagyság ostroma és az egeyetemesség megélése szempontjából is termékenyebb lehetne számunkra, mint a legragyogóbb idegen művek iránti kritikátlan lelkesedés- A szerkesztőség és a szerkesztőbizottság feladatának tudja, hogy a közlésre kerülő anyagok válogatásával, felkérésekkel, elvi írásokkal és kritikaszervezéssel mozgósítsa az irodalmat, befolyásolja fejlődését, formálja alkotói lehetőségeit, szervezze társadalmi súlyát és hatékonyságát Ezen munkájukban abból az elvi tényből indulnak ki, hogy irodalmunk önálló nemzetiségi szocialista irodalom, létét és hivatását nyelvi-, társadalmi és történelmi kötődései határozzák meg Mindez a nevében is benne van: szlovákiai magyar nemzetiségi irodalom. Úgy látom, irodalmunk mai problémái nem szervezetiek, sem intézményesek, hanem alkotói jellegűek. Megoldandó kérdései nem a létével, hanem inkább a programjával - vagy annak hiányával - és a közérzetével kapcsolatosak. Néha - egyesek szerint - a „dilettantizmus fojtogatja", máskor mások szerint „klikkek irányítják“, a zsenikultusz és annak elvetése rohan végig felette, mint a forgószél, majd önállóságának ténye is megkérdőjeleződik. Másokkal és önmagával elégedetlen, nemzedéki problémáktól sem mentes, nekilendülve küzd és feladja a küzdelmet, letargiára, szkepszisre is hajlamos. Mindezt inkább előnyére írom, mint a terhére, a „vajúdás“ egyben életvágyát, benső erői mozgását jelzi. Ezért nem akarjuk megszüntetni ezt a mozgást, a Szemle nem kíván valamilyen nyugalmi állapotot, békés rendet szervezni, mert az irodalom egyéni vélemények, sajátos utak, nézetkülönbségek és gondolati ütközések nélkül nem alkotóképes, életeleme az önálló véleményből fakadó tudatvilág. De azt módfelett szeretnénk, hogy ellentéteink a közös elhivatottság és lehetőségének tudatában, egymás munkájának tiszteletében, alkotó módon és elvi síkon oldódnának meg. • Qn számos publicisztikai és elméleti írásban használja a Fábry által megfogalmazott erkölcsi realizmus kritériumát. Kérem, fejtse ki. napjainkban miért érzi időszerűnek ezt a fogalmat, s ez az elv hogyan valósul meg főszerkesztői gyakorlatában? 0 Milyen elvek és célok szabják meg az Irodalmi Szemle szerkesztőségének és szerkesztő bizottságának munkáját és miképp sikerült céljaikat valóra- A fogalmat nem használom sokszor, mert nem akarom ismételgetéssel szólammá szürkíteni, elvi írásaimban inkább az írás-alkotás etikai feltételeiről beszélek. Igaz, egyszer írásom címéül választottam, s nem túl nagy sikerrel: határozott ellenkezést váltottam ki vele. Hinni szeretném, hogy az ellenkezést inkább a fogalom félreértése, s nem a tartalma váltotta ki. Miért érzem időszerűnek az írás morális tudatosságát és megalapozottságát, az „erkölcsi realizmust“? Miért volt - feltételezhetően - félreérthető a fogalom felidézése? A művészi etika és morális tudatosság követelménye nem az író magánéletének erkölcsét, műveinek didaktizmusát vagy programszerű és túlhajtott társadalmi irányzatosságát jelenti. Ellenzői általa- gondolom - esztétikai megalapozottságú álláspontjukról nézve a művészi formának a tartalom előli háttérbe szorulásától, a mondanivalónak a stílus rovására történő favorizálásától, és a művészegyéniség kárára valamilyen szürke közösségi szempontok érvényesülésétől féltek. Nem erről volt akkor szó! Hanem arról, hogy esztétikum és erkölcs viszonya a művészetek létkérdéseivel rokon alaphelyzetre utal. Egyik sem lehet azonos a másikkal, de egymás nélkül is elképzelhetetlenek. Az ember elsődleges viszonya a valósághoz, a világhoz, az élethez etikai és nem esztétikai. Az ember először etikus, aztán esztétikus lény, miután az etika egzisztenciájával, az esztétikum kulturáltságával rokon fogalom. Nincs emberi viszonylat, tett és magatartás, melynek ne lenne morális háttere és következménye, etikai mérete. Ezért művészi értelemben az erkölcs a drámaiság kimeríthetetlen lehetősége, minden, ami emberi, egyben etikus (vagy erkölcsfelen). De nemcsak a drámaiság lehetősége, hanem a tetteké, a közösségi céloké, az emberiség érdekeit szolgáló felelősségé, az elhivatott alkotásé. Nem szűkül le az emberek közötti viszonyra - szerelem, család, közösség -, hanem világméretű összefüggésekre utalva megvalósul a természethez való viszonyunkban, politikai állásfoglalásainkban, az emberiség sorsát féltő aggodalmunkban, egyéni vágyainkért cselekvő tetteinkben. Ha a két fogalmat megismerési lehetőségként értékeljük, megállapíthatjuk, hogy az etika a jó és a rossz kategóriái között, míg az esztétika a szép és a rút határán belül tárja fel a valóságot. A művészetek alapanyaga, , mellyel dolgoznak, elsődlegesen az esztétikum, de figyeljük meg, hogy a jó müvek mélyén ott feszülnek az emberi vagy társadalmi morál kérdései, s ez természetes. Az esztétikum minőségileg tükrözi és differenciálja a világ- a valóság - állapotát, felfedi törvényeit és áttekinthető rendbe zárja végtelennek tűnő részletgazdagságát, míg az etikai tekintet a mélybe fúródik és a valóság értelmét, lényegét és célját keresi. Mintha az esztétikum, a formába zárt tartalom megtestesítené a valóság egy darabját, míg az etika a valóság célszerűségét és emberi jelentőségét fogalmazná. Úgy érzem, az írói munkában az esztétikum a művészi egyéniség kulturális méreteit követi, míg az etika a művész emberi és közösség életösztönét, lelki és jellembeli nagyságát példázza. Mindenesetre a műalkotásban egymástól elválaszthatatlanok. De irodalmunkban ez még nem tudatosult. Szövegelemző írásaink mellett figyeljük meg a művészetfilozófiái - elemző vagy vallo- másjellegü - munkák szinte teljes hiányát. Nézzük az esszé műfajának sajnálatos abszenciáját! Az esszé lehetne az a műfaj, amely a nemzetiségi irodalom célját, (Folytatás a 14. oldalon) 11
