Új Szó - Vasárnap, 1981. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1981-07-26 / 29. szám
A KOMMUNISTA MOZGALOM FEJLŐDÉSE ÉS AZ ANTIKOMMUNIZMUS JELENLEGI TAKTIKÁJA 1981. Ml. 26. Nemcsak az egyes országok és népek, hanem egész földrészek életében is hatalmas változásokra kerül sor a társadalmi fejlődés során. S ami a legjelentősebb, a népek számára a szocializmus már nem álom, hanem valóság. Korunk jelentős politikai és eszmei tényezője a kommunista világmozgalom A kommunista pártok ma már a világ 94 országában működnek. Jelentős a befolyásuk a jelenlegi társadalom valamennyi alapvető szociális csoportjában. Nagyobbodott tömegbázisuk és forradalmi tevékenységük gyakorlatilag minden országra kiterjedt. Csupán az elmúlt tiz év alatt Nyugat-Európában több mint 800 ezer új tag lépett a kommunista pártba. Jelentős mértékben meg növekedett a kommunisták befolyása a közéletre. A parlamenti választásokon néhány kommunista párt állandóan megszerzi a szavazatok 17-20 vagy több mint 30 százalékát. Ez már nem a burzsoá pártok harca. Az, hogy a burzsoázia meddig fogja kezében tartani a hatalmat a parlamenti többség segítségével, ma már nem csupán elméleti kérdés, hanem egyre időszerűbb, gyakorlati politikai probléma. A kommunista mozgalom erejének növekedéséről meggyőzően tanúskodik az a tény, hogy a kapitalista országok csaknem valamennyi kommunista pártja képes saját erejéből különböző antiimperia- lista és antimonopolista kampányokat és akciókat végrehajtani. A kommunisták a világ millióinak körében terjesztik a kommunista igazságot, s a tömegeket a békéért, a demokráciáért és a szocializmusért vívott harcra mozgósítják Az antikommunisták kísérletei, amelyek célja, hogy különböző reformokkal eltompítsák az osztályharc élét és a munkásosztály harci akcióinak hatékonyságát, fokozatosan veszítenek erejükből. Hiszen például a fejlett kapitalista államokban az elmúlt tíz év alatt a sztrájkolok száma csaknem egyharmaddal megnövekedett, s a hivatalos adatok szerint elérte a negyedmilliárdot. „PREVENTÍV ELLENFORRADALOM“ Már az imperialista stratégák sem hisznek azokban a klisékben, amelyekkel a közelmúltban még örömmel áltatták magukat, nevezetesen azzal, hogy a kommunista mozgalom mély válságba került, s hogy az iparilag fejlett kapitalista államokban működő kommunista pártok számára nincsen táptalaj. De a küzdelmet nem adják fel. Továbbra is igyekeznek ideológiai és politikai ellentámadást indítani a kommunista és munkásmozgalom ellen. A mozgalom diszkreditálására a burzsoázia felhasználja hatalmas propagandaapparátusát és óriási pénzeszközeit. Erre a célra legális és féllegális félkatonai terrorista alakutatokat hoznak létre, támogatják az újfasiszta és „balos“ szervezeteket, támogatják, a haladó gondolkodású személyiségek totális üldözését, „különleges törvényeket“ szavaznak meg, s a politikai és társadalmi szervezetekben felforgató tevékenységre bujto- gatnak. A burzsoá sajtó az említett „intézkedések“ rendszerét „preventív ellen- forradalomnak“ nevezi. A hetvenes évek felétől kezdve változás észlelhető az antikommunista taktikában. A forradalmi és demokratikus erők győzelme Portugáliában, Görögországban és Spanyolországban, a győzelem forradalmasító hatása - főleg a portugál gyarmatbirodalom felbomlásával kapcsolatban - az európai nemzetközi kapcsolatok demokratizálódása, mindez közvetlenül érintette az Egyesült Államok és a világimperializmus globális stratégiai érdekeit. A kommunista mozgalommal szembeni hagyományos osztályszemponthoz csatlakozott a világimperializmus félelme Nyugat-Európa sorsáért, amelyet - és nem jogtalanul - a kapitalizmus legfontosabb támaszának tekintenek. Az imperialista erők, élükön az Egyesült Államokkal, a védelmi reakció kere\ tében elsősorban arra összpontosították figyélmüket, hogy különböző fenyegetésekkel és árulásokkal kiszorítsák a kommunistákat a portugál hatalmi szervekből. Mindezt annál is inkább szorgalmazták, mert az egyik NATO-országról volt szó. A többi kapitalista országban lehetetlenné teszik, hogy a kommunisták a kormány tagjai legyenek. Ebben az időszakban más problémák is felmerültek. A hetvenes évek felétől kezdve a kapitalizmus mélyülő válsága következtében a munkásosztály és a többi dolgozó a kommunistáknál keres választ az egyre éleződő szociális-politikai és külpolitikai kérdésekre. A tömegek milliói világszerte a kommunistáktól tesznek szert arra a meggyőződésre, hogy a jelenlegi nemzetközi helyzet bonyolultsága és ellentmondásossága ellenére az emberiség nincs halálra ítélve, s nem pusztulhat el sem atomháborúban, sem éhhalállal, sem pedig elnyomással. Fokozni kell azonban a népek és a haladó erők erőfeszítéseit az imperialista politika elleni küzdelemben. A kommunisták történelmi optimizmusa harci programja jótékonyan hat a világ politikai légkörére. Egyre élesebben tűnik ki a Szovjetunió és a többi szocialista ország békepolitíkája s a háttérben az imperializmus agresszív irányvonala. ' Az antikommunista reakció ebben a helyzetben minden eszközzel igyekszik aláásni a dolgozóknak a kommunistákba és a reális szocializmusba vetett bizalmát. Tudatosítják, hogy csupán akkor odázhatják el az imperialista front meggyengülését, ha megfékezik a forradalmi folyamatot és a dolgozók elfordulnak a kommunistáktól. E célból az antikommunista stratégák igyekeznek semlegesíteni a kommunisták forradalmi céljait, tompítani harci képességüket. Minden lehető módon igyekeznek befolyásolni a legtöbb tagot számláló kommunista pártok vezetőségét, igyekeznek elfordítani őket a forradalmi marxista-leninista tanítástól, beléjük oltani a szociáldemokrata és a szovjetellenes ideológiát. (Az imperialista propagandalaboratóriumokban így.született meg az „eurokommu- nizmus“ koncepciója.) HA NINCS TÉNY, VAN MISZTIFIKÁCIÓ A forradalmi folyamat meggyorsulása objektív nehézségekbe is ütközik: le kell küzdenie azokat a különböző irányzatokat, amelyek azzal függnek össze, hogy a forradalmi mozgalomba fokozatosan különféle szociális erők is behatolnak, hogy a küzdelem a szocializmus és a kapitalizmus közötti változó erőviszonyok konkrét feltételei között zajlik le. Az antikommunisták épp ezt a helyzetet igyekeznek kihasználni az olyan nézetek terjesztésére, miszerint a szocializmus és a kapitalizmus közötti harc állítólag sok tekintetben elvesztette jelentőségét, és így elvi jellegüket vesztették a szociáldemokrata és a kommunista pártok ideológiai ellentétei is. Ez a misztifikáció egy általános irányzat részét alkotja, amelynek lényege a kommunista pártok elvi álláspontja elleni fellépés. A burzsoá politikusok és ideológusok, a monopóliumok, a jobboldali opportunisták, a szociálreformisták és a „balosok“ célja azonos: megfosztani a forradalmi erőket élcsapatuktól, s így az egész forradalmi folyamatot reformista útra terelni. Ennek eszköze az a kísérlet, hogy a kommunista pártokat szociáldemokrata szellemben transzformálják, s bennük eszmei és szervezési szakadást érjenek el A burzsoá hírközlő eszközök propagálják és felnagyítják a kommunista pártok álláspontjában mutatkozó különbségeket, főleg pedig a mozgalom egyes problémáinak értékelése és megoldása során mutatkozó eltéréseket. A figyelmet elsősorban néhány ún. eurokommunista párt képviselőjének nyilatkozataira összpontosítják, amelyekben ezek a politikusok kétségbe vonják a reális szocializ/ mus országai politikájának helyességét a bel- és külpolitikai kérdések megoldásában, s amelyek arról tanúskodnak, hogy feladták a proletár internacionalizmus elvét. Minden eltérő véleményből szenzációt faragnak, s kihasználják a pontatlanul megfogalmazott téziseket. Az „eurokommunizmus“ illúziója azonban fokozatosan kimerül. A nyugati stratégák körében egyre jobban erősödik az az aggodalom, hogy az eurokommunista képviselők kormánya lépése esetén feltételezhető, hogy az illető országban változások következnek be a kapitalista rendszerben A burzsoá társadalom érdekei szempontjából ez a fő kérdés Ebben valamennyi antikommunista teoretikus és politikus megegyezik, mert ilyen fejlődést teljesen elfogadhatatlannak tart. Néhányan, mint például J. R. Swanson, a Kolumbia Egyetem profesz- szora attól fél, hogy a közeljövőben Nyugaton „szocialista Közös Piac“ jön létre. A burzsoá vezetők ezért azt kérik az eurokommunistáktól, hogy nyíltan álljanak el a szocialista céloktól, és ígérjék azt a választóknak, hogy tiszteletben fogják tartani a politikai és az ideológiai pluralizmust, hogy lemondanak a termelőeszközök államosításáról. A kommunista pártok szervezési és eszmei erejének és befolyásának meggyengítése érdekében azt követelik tőlük, hogy ismerjék el más, még szocialistaellenes és antikommunista ideológiai és politikai nézetek létezésének jogát is, hogy utasítsák vissza a demokratikus centralizmust. Bruno Kreisky, az osztrák szocialisták vezetője kijelentette: ha a kommunisták valóban demokratákká akarnak válni, akkor el kell vetniük nemcsak a proletárdiktatúrát, hanem egész „politikai hitüket“, Olof Palme svéd szociáldemokrata vezető azt szeretné, ha a kommunisták azért, hogy kikerülnek a „politikai gettóból“, lemondanának a proletárdjktatúráról, a proletár internacionalizmusról és a demokratikus centralizmusról. Hasonló igények hangoztak el 1978 májusában a NATO-nak az „euro- kommunizmusról“ rendezett szemináriumán, és ugyanilyen óhajuknak adtak hangot már nyugati burzsoá politikusok és szervezetek képviselői is. Hasonló szempontból nyilatkoznak a jobboldali revizionisták, akik a kommunista pártok „transzformációját“, az osztályjelleg megváltoztatását és a kommunista elnevezésről való lemondást propagálják. Az antikommunisták azt a tényt, hogy a kommunista pártok a pártépítés kérdései új megoldásainak alkotó keresése során bizonyos nehézségekkel és új problémákkal találják szembe magukat, annak állítására használják ki, hogy a kommunista pártokat meg kell „tisztítani“ a leninizmustól, ami a valóságban azt jelenti, hogy le kell mondaniuk a párt forradalmi jellegéről. B. Craxi olasz reformista ideológus például Proudhon eszméihez való visszatérésre próbál rábeszélni a kispolgári „szocializmus“ szellemében, és felszólítja a kommunistákat, hogy „vessék el“ a leninizmust. Az említett nyilatkozatokkal és igényekkel összhangban S. Carrillo is az ún. eurokommunista pártok néhány más vezére úgy véli, hogy a kommunista párt „nem tekintheti magát a munkásosztály és a többi dolgozó és kulturális erő egyedüli képviselőjének“. Az „eurokommu- nisták“ körében a kommunista pártról gyakran mint „új politikai formációról“ beszélnek, amely állítólag a jövőben a különböző szocialista pártok és társadalmi szervezetek konföderációjának egyik formája lesz. A konföderációba tartozó pártok és szervezetek közösen lépnének fel. Magukévá teszik az antikommunisták követeléseit, hogy az „eurokommunista“ pártok idegenedjenek el a kommunista mozgalomtól, hogy kapcsolódjanak be a Szovjetunió Kommunista Pártja és a reális szocializmus többi országa elleni kampányba, hogy ne vegyenek részt a kommunista mozgalom nemzetközi akcióiban. Erről tanúskodik például az a tény, hogy néhány párt nem vett részt az elmúlt évben Párizsban az európai kommunista pártok találkozóján, s néhány párt képviselője a nyugat-európai pártok brüsszeli találkozóján ellenséges tevékenységet folytatott. A „KÖZÖS PIAC“, AMELYRŐL NEM BESZÉLNEK Nyugat-Európában valamiféle fasiszta „Közös Piac“ jött létre, amelyről nem beszélnek, de amely létezik Évekkel ezelőtt megalakult az Európai Néppárt a kereszténydemokrata pártok egyesítésével. Megalapították az Európai Liberális Pártok Szövetségét és az Európai Demokratikus Szövetséget, az utóbbit a nyugat-európai politikai erők túlnyomó- részt konzervatív szárnyának pártjaiból. A további években megnövekedett a szociáldemokrata pártok politikai aktivitása, amely elsősorban a Szocialista Internaci- onálé keretében az együttműködés megszilárdítására és a pártok szervezési egyesítésére, valamint eszmei propagandatevékenységének nemzetközi összehangolására irányult. A monopoltöke tudatosítja: annak ellenére, hogy a fejlett kapitalista államok kommunistáinak nem közvetlen feladata a szocializmus építése, mégis demokratikus alternatíva veszélye fenyeget, amelyet a kommunista pártok minimális programként tűztek ki. Ennek lényege, hogy a többi baloldali erővel együtt vállalják a felelősséget az ország irányításáért. Ezért legmagasabb szintű képviselőik, elükön az Egyesült Államok elnökével nyíltan kinyilvánítják, nem szeretnék, ha így lenne Azzal fenyegetőznek, hogy ellenkező esetben az amerikai hadsereg is akcióba lép. AKCIÓEGYSÉGET AZ IMPERIALIZMUS MANŐVEREI ELLEN Az antikommunista taktikát nem szabad lebecsülni, sem túlbecsülni. Az Olasz Kommunista Pártban lezajlott széles körű vita például arra figyelmeztet, hogy néhány ponton a párt politikája vitatható. A vitára a kereszténydemokratákkal való programmegállapodás sikertelensége és 1979 elején a parlamenti többségből való kiválás után, valamint az 1979-es választások bizonyos sikertelensége miatt került sor. Az Olasz Kommunista Párt vezetőségének szemére vetik, hogy mérsékli a vitát a Kereszténydemokrata Párttal, hogy részt vesz a monopóliumok és katonai konszernek elleni tömegakciók megszervezésében, s az úgynevezett történelmi kompromisszum jelszavával félrevezeti a tömegeket, hogy a párt stratégiai irányvonala nem felel meg az úgynevezett „kemény takarékosság“ politikája elleni harcnak, amelyet a burzsoá kormány a dolgozók ellen alkalmaz. Hangsúlyozzák, hogy a kedvtelés a parlamenti tevékenységben ahhoz vezet, hogy „megfeledkeznek“ a tömegpolitikai munkáról. Ez csak egyetlen párt tapasztalata. Egyre gyakrabban és nyíltabban vitatkoznak viszont például a spanyol, a francia és más pártok vezetőségének politikájáról. Itt mindenütt aktivizálódnak az erők az egyes pártok „eurokommunizá- lása“ ellen. Amint az a burzsoá sajtóból kitűnik, az imperialista körök egészben véve sikeresnek tartják antikommunista taktikájukat. A kommunista pártok döntő többsége megértette az imperialisták ideológiai manővereinek lényegét, és vele szemben igyekszik megszilárdítani akcióegységét nemzeti és nemzetközi szinten. Egyre határozottabban leplezik le az opportunisták és a revizionisták gyengeségét és veszélyességét. Nyíltan hirdetik, hogy ezt kötelességüknek tartják a világ forradalmi folyamatának fejlődése érdekében. IVAN HLIVKA 3
